A cserekereskedelem pénznemei: irodalom és az európai nyelvi diverzitás

Cronin, Michael: Currencies of exchange: Literature and the future of European language diversity. = Futures 38 (2006) 146–157. p.

Az EU számára előrevetített információ- és tudás-alapú társadalom csak az európai irodalmak által kínált gazdag, kognitív és esztétikai környezetből képes profitálni. Egy gazdasági gondolkodás kifejlesztésének jelentősége nemcsak a megváltozott gazdasági környezetben keresendő, de abban a szükségszerűségben is, hogy elkerülendő az irodalom és a kultúrpolitika szerte az EU-ban történő marginalizálódása, amelyet előidézhet egy félrevezetett piaci pragmatizmus és az öntörvényező esztétikai álszenteskedés kombinációja. A fordítás piaci helyzete a gyarmatosítás rémét vetíti elő. Ezáltal Európa számára a különbözőség mint a kapcsolódás egyik formájának elősegítése, életképes alternatívát biztosíthat a valóságtól elrugaszkodott, önmagát sokszorozó gyarmatosító uralomhoz képest.

Az európai olvasók kultúrkincsét gyarapította és befolyásolta mindig is szomszédaik irodalma. A költészet, a próza és a dráma európai fejlődése elképzelhetetlen lenne anélkül a hatalmas megtermékenyítő erő nélkül, amelyet például Cervantes jelentett Nagy-Britannia számára, vagy Joyce a Cseh Köztársaság számára, vagy Ibsen Párizsban. Európa egyik XXI. századi kihívása az, hogy biztosítsa az európai írók folyamatos olvasottságát Európában, és hogy megjelenítsék az egész kontinens teljes nyelvi és kulturális diverzitását. Mivel az Európai Unió további bővítésnek néz elébe, ahol az újonnan érkező államok mozgása egy közös alkotmány elfogadása irányába halad, így ideje feltenni a kérdést, hogy az irodalom miért is jelenjen meg azon viták és publikációk során, melyek Európa jövőjét tárgyalják.

Az már közhely a politikai kommentárokban, hogy az Európai Unió nem rendelkezik olyan kulturális dimenziókkal, amelyek hasonlítanak az Uniót alkotó nemzetek kulturális dimenzióira. A kulturális dimenziók hiányára gyakran rámutatnak kritikusok, akik szerint az Európai Unió elsősorban gazdasági és technokratikus egység, és osztják Jacques Delors érzelmeit: „az ember nem szeret bele egy közös piacba: ahhoz valami másra van szükség”. Ennek a „valami másnak” a jellegére az Európai Uniós Egyezmény 128. cikkelye utal, ahol a következő olvasható: a Közösség hozzájárul a tagállamok kultúrájának felvirágoztatásához, és ezzel egyidejűleg tiszteletben tartja nemzeti és regionális diverzitásukat, miközben elősegíti egy közös kulturális örökség előtérbe kerülését.

A szöveg világosan kifejezi az Európai Unió elkötelezettségét a kulturális diverzitás mellett, valamint egy olyan szerepet vázol fel az Unió számára, amellyel elősegíti ezt a sokszínűséget. A kulturális kérdések megoldásának nehézsége abban rejlik, hogy a törekvés gyakran a tettek helyettesítője. Noha a sokszínűség elve elfogadott, de nincsen semmilyen jövőkép arra vonatkozóan, hogy az miként védelmezhető és őrizhető meg a gyakorlatban. A hágai bíróság általánosságban alkalmazott módszere, hogy a Közösség törvényeit a törvényhozók alapvető szándéka szerint értelmezik, interpretálják, hogy fennáll-e a nyelvi diverzitás, ahogy azt az egyik legkorábbi és talán a legismertebb esetben (26/62 van Gend & Loos v Nederlandsche Administratie der Belastingen) történt, ahol az egyezmény cikkelyét annak „szellemiségének fényében” értelmezték, annak érdekében, hogy meghatározzák a doktrínának a Közösség törvényére érvényes direkt hatását, amellyel feljogosítják az egyes személyeket, hogy a Közösség törvényei alapján forduljanak saját nemzeti bíróságaikhoz.

Az Európai Törvényszék másik módszere, hogy úrrá legyen a következő kifejezések többféle jelentésén az, hogy az ilyen szavaknak egy közösségi értelmezést ad, ahogy azt az 53/81 Levin v Staatssecretaris van Justitie esetében a „dolgozó” kifejezéssel tették.

Az évek során az Európai Bíróság nemcsak egyedi stílust, de egy kétségtelenül egyedülálló közösségi törvényértelmezést és szemléletet hozott létre. Bár a törvényszék munkájának sok vonása hasonlít a közösségi törvényre, és a törvényszék érvelése, – nem beszélve annak értelmezési munkálatairól, amelyek gyakorta betévednek a törvényhozás és a precedens-alkotás világába – civil ügyvédek megítélése szerint gyakran a szó szerinti jelentést tekintik mérvadónak, amely a törvényszék számára nem lenne általánosan alkalmazandó. Bár a szerző csak néhány példát említ a nehézségek közül, melyeket az ilyen interpretációk okozhatnak, a szövegkörnyezeti értelmezés minden módszerből emel ki elemeket, de leginkább saját megközelítését helyezi előtérbe, melynek hangsúlyos eleme az intézmények érdekei közti egyensúly – szemben a tagállamok, és/vagy azok egyes állampolgárainak, valamint a Közösségi Törvénynek értelmezése az Egyezmény, valamint rendelkezéseinek „szellemisége és általános gondolatai” szerint. Ezen érdekek között egyensúlyozva tekintik ezeket az álláspontokat, és a lehető legnagyobb jogi súlyt biztosítják a Közösség érdekeinek megfelelően. A jogi biztonság érdekében rendkívüli jelentőséggel bírna a Közösségi Törvény egységes interpretációja.

Mi várható a jövőben? Lehet-e a fentiekben leírt problémákra értelmes megoldást találni? Szükség van egyensúlyi helyzetet létrehozni a demokratikus és kulturális igények között a többnyelvűség érdekében egy olyan világban, amelynek gyakorlati és realisztikus tendenciái egyre inkább a globalizáció felé mutatnak, ahol a kommunikáció általános nyelve egyértelműen az angol, különösen a számítástechnika, az e-mail és más kommunikációs csatornák terén. Ehhez a tagállamok részéről hozzájárulásokat tesz majd szükségessé, amelyek bár politikailag nehéznek bizonyulnak, de nem szabad, hogy ellehetetlenüljenek, ha egy realista szemlélet kerekedik felül az idejétmúlt eljárásokon, és különösen a gazdasági törekvések nem kerülnek ki a figyelem köréből.

Bosznay Csaba