Irán visszatér az iszlamizmushoz?
Hourcade, Bernard: Iran : retour á l’islamisme? = Politique internationale, 2005. 109. sz., 185–200. p.
(A szerző térképész, a CNRS-ben kutatási igazgató, 1978–1993 között a Francia Irán-kutató Intézet igazgatója, Irán-szakértő.)
Egy kevéssé ismert, fiatal iszlamista mérnököt, Mahmoud Ahmadinejadot választották Irán elnökének 2005. június 24-én. A nyugtalanság és a meglepetés egyaránt jellemezte a klerikáris, a nemzetközi és hazai iráni gazdasági köröket, amelyek az iszlamizmus visszatérésétől féltek. A 68 millió lélekszámú ország nagy része szegénységben él, ugyanakkor a föld kőolajban gazdag, s ezért reménykedik az egyén abban, hogy az állam valamiféle minimális társadalmi igazságot biztosít a számára.
A száműzetésben lévő iráni ellenzék és a neokonzervatív amerikaiak számára egyedül egy rendszerváltás, az elit megújulása tenné lehetővé a feledésből való előtörést. Ahmadinejad megválasztása, aki egy politikai párthoz asszimilálta az iszlámot, mutatja, mennyire leegyszerűsítően látjuk a politikát. Az a 17 millió iráni, aki rá szavazott, nem a konzervatív körök tagja. Ők az egyetemes szenvedésen keresztül reprezentálják Iránt, amely képes volt már egyszer megmutatni jelenlétét és ellenzéki akaratát, például Kathami javára egykor.
1997-ben Kathami, most pedig Ahmadinejad megválasztásával a népakarat tulajdonképpen a vallás hivatalos jelöltjei ellen szavazott. Az Alkotmányt ellenőrző bizottság erősen megszűrte a választhatók listáját, s az ún. reformálók közül csak Mehdi Karroubit hagyták meg a listán. A belülről szétbomlasztott reformisták sem nagyon találtak egyébként hiteles jelölteket maguk között.
A választási részvétel magas volt, az első fordulóban 63, a másodikban 59%-os a konzervatívok, valamint a baloldali értelmiségiek bojkott-felszólítása ellenére. Ez is bizonyítja, hogy az egyháziak erős befolyás alatt tartják a közvéleményt, és szakadék van a lakosság többsége meg az értelmiségiek között.
Mahmoud Ahmadinejad győzelme tulajdonképpen regionális, mert főképp a középső választó kerületek, a síiták, perzsa nyelvűek, városi iparnegyedek álltak mellé. Ezek a körök mindig is az Iszlám Köztársaságot támogatták.
A választók nem töltötték ki a klérus által felkínált biankót. Inkább szavaztak például Teherán polgármesterére, az őt támogatók közül kerültek ki annak idején a forradalom gárdistái meg önkéntesei.
Az Iszlám Köztársaság vezetőjét, Ali Khamene’i-t kiáltották ki nagy győztesnek, ő tudta ugyanis vagy nyolc éven keresztül megakadályozni Khatami reformjait. Érdekes módon a reformerek közelállónak tartották magukat hozzá. A konzervatívok meg szintén nem alkottak egységet, hanem sokféle elmélet és módszer szerint megoszlottak. Négy jelöltjük is volt, akik nem óhajtottak egymással koalícióra lépni. A kampány utolsó napjaiban a legszerényebb jelölt kapta a legnagyobb támogatást. A volt tájékoztatásügyi szakember, vidéki kormányzó, hagyományos „iszlám mérnök”, aki a vallás dolgaiban konzervatív, ugyanakkor a modern tudományt és technológiát sem veti meg.
Természetesen az Egyesült Államok számára továbbra sem megnyugtató, hogy Irán élére egy laikus került. Azt elismerik, hogy Ahmadinejad személyének előtérbe állításával a mollahokat súlyos csapás érte. Ő az első olyan ember, aki nem vett részt a forradalomban, hanem mintegy annak gyermeke. A XX. század leghosszabb háborúja, az 1980–1988 között zajló iraki–iráni háború alatt volt kamasz.
A nép által hozott döntés valamennyi turbánt viselő vezető ellen (17 millióan 10 millióval szemben) egy ismeretlen és diszkrét iszlám melletti voksot jelent. Biztos, hogy továbbra is az iszlám marad az iráni kormány politikai vezérlője, a síita papság továbbra is a társadalom középpontjában marad, és nem kérdőjelezik meg a Vezető, Ali Khamene’i véleményét, mégsem lehet soha többé a mollahok Iránjáról beszélni.
Az új kormány tagjainak átlagéletkora 48 év, tíz évvel kevesebb, mint Khatami kormányáé volt. Ez csupán azért érdekes, mert olyan generáció került hatalomba, amelyiknek nem volt része Irán legnehezebb napjaiban.
Az aktuális kérdés: az Irán–Irak közötti viszonnyal kapcsolatos. Az egykori Iszlám Forradalom Gárdistái, a Pasdaranokat elszánt ellenséges szellemben nevelték. A társadalom minden rétegéből toborozták tagjaikat, iszlamisták, nacionalisták közül. Az iraki konfliktus végeztével megkapták elismerésüket; ma 45–55 évesek, és a legmagasabb szintű munkakörök betöltése vár rájuk. Többségük Khatami politikáját támogatta. Akár jobb, akár baloldaliak lettek, a 130 ezer Pasdar’ és a további önkéntesek között kikezdhetetlen szolidaritás él. A sah halála után azonban tizenöt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy legelszántabb ellenségei vezető pozícióba jussanak.
Ahmadinejad elnökké választása nem egyszerűen generációváltás. Ő és hívei korántsem semlegesek, ellenben populisták, nacionalisták, iszlamisták. A külföldről való véleményük kb. annyi, mint amennyit a különböző frontokon szereztek. Maga az elnök egészen mostanáig nem lépte át hazája határait. A miniszterek közül egy beszél franciául (Mohammad Soleymani). A külföldtől való irracionális félelem elég általános, gyakran diplomáciai bonyodalomhoz vezet. Az új elnök, aki különben egy kovács fia, beiktatásakor közölte, hogy noha a Nyugat az arab, olajtermelő országokkal való barátságot várja Irántól, ez mégis inkább Kelet felé tekint. Egyetemistaként inkább a Szovjetunió nagykövetségét foglalta volna el, semmint az Egyesült Államokét. Elég általános ez a szemlélet az Ahmadinejadhoz hasonlóan szocializálódott reformerek, az ún. „mérnökök” és „doktorok” között. Diplomáikat nem iszlám teológiából szerezték, de identitásuk leginkább a Muzulmán testvérekéhez áll közel. Kivétel az egy Ali Larijani, aki filozófus és matematikus. Általánosságban mind technokrata iszlamisták, akik építkezni szeretnek.
A tanulmány megírásának időpontjában az a paradox helyzet volt tapasztalható, hogy a Parlament, a kormány, az Alkotmányvédők Tanácsa és a Vezető szinte ugyanazon véleményt osztották. Azaz fejlődés jelei mutatkoztak, amely elsősorban a nukleáris kérdésben adott okot a reményre. Az új kormány tagjai kevéssé médiaszemélyiségek; leginkább hagyományos iszlám erkölcsi meggyőződésükről ismertek. Ahmadinejad megválasztásával azonban az irániak nem mondtak le a még oly kaotikusnak tetsző nemzetközi nyitásról sem. A globalizálódás vonzza is őket, ugyanakkor rendkívül kényes a stratégiai fejlődés továbbra is.
Nagy a mozgolódás a reformisták részéről, máris a következő választási megmérettetésre készülnek. Kivétel csak Mohammad Khatami, aki szívfájdalom nélkül hagyta el a belpolitikai küzdőteret, és vállalt szerepet Desmond Tutu oldalán, a civilizációk szövetségét elősegítendő, az ENSz-ben.
Mahmoud Ahmadinejad a következő négy évben nem tud „forradalmat csinálni”, hiszen a nagy külföldi beruházások, a kőolaj- és földgáz-, valamint a nukleráris üzletek már korábban a Vezér alatt megköttettek. Ugyanakkor a személyes szabadságuktól megfosztott középrétegek életkörülményei javulhatnak, a nincstelenekéi pedig a kormányzat figyelmének középpontjába kerülhetnek.
Irán 2005. augusztus 8-án minden tárgyalást megszüntetett az Európai Közösségekkel uránium-ügyben. Tényleg, mennyire lehet bízni egy olyan országban, amely 1970-ben aláírta a Megnemtámadási Szerződést, és 1985-ben megkezdte a titkos, földalatti, dúsított urán-gyártást fegyvergyártási céllal? Valamennyi politikai megfontolású iráni párt egyöntetűen követeli az atomenergia előállításának korlátozás nélküli jogát (kivétel ez alól az 1970-es Szerződés és kiegészítései). Egy nemzetközi jelentés szerint még vagy 5-10 évre lenne szükségük egyébként is az atombomba előállításához. Az Iránra vonatkozó gyanú 2002 augusztusában bizonyosodott be, a mudzsahedinek kiváló kémtevékenységének köszönhetően. Eszerint több uránátalakító, dúsító, nehézvízgyártó működik Ispahan és Teherán térségében, valamint Arakban. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél ezek az üzemek nem voltak bejelentve addig.
Irán azonban – Irakkal ellentétben – jó befektető helynek bizonyult Francia-, Németországnak, illetve Nagy-Britanniának, így azt tanácsolták 2003-ban neki, hogy haladéktalanul és határidő nélkül hagyjon fel az uránium dúsításával, s hogy ezzel győzze meg az Egyesült Államokat jó szándékáról. „Első körben” sikerült is elkerülnie a Biztonsági Tanács előtti tárgyalást. Számos eredménytelen tárgyalást követően azonban 2004 novemberében ismét a nemzetközi ügynökség ellenőrzése alá kerültek, mely közzétette, hogy a „gentlemen’s agreementet” sértették meg az Európai Közösségekkel szemben urániumdúsítás-ügyben. A bizalom tehát megint megingott Irán iránt. A Közösségek azonban megelégedett azzal, hogy Iránt múltbeli mulasztásaiért marasztalta el a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség.
A három európai partner (franciák, németek és britek) szerint ugyanis Irán betartja az 1970-es szerződéshez készült Kiegészítő Megállapodást is. Szerintük a nukleáris program megfelelő ellenőrzés alatt áll, és Ahmadinejad is tárgyalóképes partner. Az európaiak szerint a külföldi gazdasági segítség feltétele az iráni nukleáris energia megléte, míg az Egyesült Államok attól fél, hogy ezt csakis negatív, katonai céllal valósítják majd meg, s példájukat követik majd a többi arab országok, valamint Brazília és Argentína.
Mahmoud Ahmadinejad megválasztása tehát a demokrácia és az atombomba versenyfutásáról szól, amennyiben az egyiket erősíteni, a másikat pedig visszafogni kell. Irán manapság megújulással teli regionális hatalomnak látszik.
Kakasy Judit