Autonómia: szó és tett

A nyilvános közbeszédben – használati gyakoriságát tekintve – az autonómia fogalma bizonyára dobogós helyezést vívna ki magának. Nem lenne baj a szóval, ha csak elviekben vizsgálnánk tartalmát, ha egy személy (belső) autonómiájára, intézményi autonómiára vagy akár települési önkormányzatiságra utalna. A fogalom azonnal politikai vitákat gerjeszt, ha az etnicitással társul, mert közvetlenül érinti az állam és nemzet viszonyát. Pedig – amint az Vizi Balázs „felvezető” tanulmányából is kitűnik – az etnikai alapú autonómiák sokkal inkább alkalmasak nemzeti színezetű konfliktusok intézményes (azaz jogállami) megoldására, mint ami a nyers erőviszonyokon alapuló csoportközi konfliktusokból adódik. A témába vágó dolgozatok többsége a kulturális autonómia egyes területeiről készít látleletet, az erdélyi magyar nemzetrész vonatkozásában. A bensőséges, esetenként önkritikus részletekből kirajzolódó összkép nem ad okot a derűlátásra: Péntek János autentikus elemzése az erdélyi magyar kultúra alapkérdésében, a pedagógusképzésben, az önálló magyar egyetemi intézet hiányát rója fel; Balázs Imre József az erdélyi magyar irodalom helykeresését ecseteli; Demény Péter realista írása a magyar könyvkiadás képviselőinek elavult mentalitását; Ambrus Attila a sajtószabadság hiányát; Kiss Jenő és Pillich László a könyvtárak méltatlan helyzetét vizsgálja. Rendkívül izgalmas történeti témát dolgoz fel végül Keszeg Vilmos nagyívű tanulmánya, az 1894-ben becikkelyezett és a XX. század elején végrehajtott, Darányi Ignác nevével fémjelzett betelepítésekről.

Budapest, 2006. június 6.

Cholnoky Győző