Kényszerházasságok, egyoldalú válások, eltaszítások…
Mariages forcés, divorces unilatéraux, répudiations…[Dossier.] = Le Monde diplomatique, 2005. november, 620. sz., 30–31. p.
Egy 2005 szeptemberében napvilágot látott, hivatalos tanulmány szerint a franciaországi közhivatalok 58%-ában nők dolgoznak, de közülük csak 12,1%-nak van valamiféle vezető beosztása. Nem ez az egyetlen diszkrimináció, amelyben részes az állam. Számos esetben a külföldi származású francia nőnek a nemzetközi megállapodásokra hivatkozó kérelmét elutasítja a nemzeti jog a személyes státusát illetően.
A külföldi magánjog francia nőáldozatai
Da Silva, Marina: Ces Françaises victimes d’un droit personnel étranger = uott
A példabeli francia állampolgárságú nőt a rendőrség értesítette, hogy algériai férjét hiába várja haza, mert az egyoldalúan elvált tőle a tengeren túl, s ezt a francia hatóság érvényesnek tekinti.
A hosszú évek óta Franciországban élő, kettős állampolgárságú nőknek bizonyára csak egy része van tisztában azzal, hogy rájuk még az anyaország törvényei érvényesek. Általában valami súlyos konfliktushelyzetben fedezik föl, hogy a ’személyes státus’-nak vannak alárendelve a jogi szerkezetben egyéni lehetőségeiket illetően. A nemzetközi magánjog keretein belül a belső jog nagy teret enged a külföldi jogi döntéseknek, ami nem mindig előnyös.
Françoise Gaspard, a Társadalomtudományi Főiskola történésze, 1994-ben egy aprólékosan kidolgozott jelentést nyújtott be ezekről a kérdésekről a Bevándorlók Integrációjával foglalkozó Nemzeti Tanácsnak. Az elemzés igen radikális, kétféle diszkriminációt helyez a középpontba: a nőket és férfiakat, illetve a franciákat és külföldieket sújtót. A tanulmány hatékony és áttekinthető.
Például a házasságkötés életkorhoz kötött joga Napóleon óta létezik. Számos veszéllyel jár, ha ezt figyelmen kívül hagyják; egész sor társadalmi szervezet fellépését megakadályozhatja. A jogban pedig nincsenek megváltoztathatatlan rendelkezések. A nők – férjük engedélye nélkül – munkát vállalhatnak 1965 óta; elválhatnak 1975 óta; nevüket adhatják a gyermeküknek 1986 óta. Egy külföldi eredetű nőnek a személyes státusában méltányosan alkalmazott nemzetközi jog igen nagy esemény. Általában azonban sikertelen a jogi fellépés, mert például a kettős állampolgárságú nőt franciának tekintik Franciaországban, de az anyaországban nem. Szenegálban ráerőszakolhatnak az ilyen jogállású nőre még egy másik, ottani férjet is, vagy Egyiptomban eltaszíthatják a francia állampolgárságú feleséget. Azaz az „elegáns” innen-amonnan ’származás’ a gyermektartás, az anyai jogok terén rendkívül veszélyes, vagy például a muzulmán jog nem ismeri el a házasságon kívül született gyermeket.
A francia polgári jog még a XIX. században bevezette a kölcsönösség elvét, vagyis a külföldön élő francia állampolgárra éppúgy érvényesek a francia jogok. Ám a számos bevándorlás következtében ezek a jogok háttérbe szorultak, főleg a nők kerültek bizonytalan helyzetbe. A Nők Nemzetközi Világchartája a Humanitásért elnevezésű szervezet számos vita után elérte azt, hogy mindenütt meg kell gyökereztetni a nők elleni erőszak alapelvét, és el kell fogadtatni a nők fizikai és morális integritását.
A személyes státus alapvetően határozza meg az embert, a nőket is, s ezen belül az a mód, ahogy bánnak velük az anya-, illetve a választott/befogadó országban. Saďda Rahal-Sihdoum szociológusnő egyenesen a gyarmati múlt továbbélését látja az egyedülálló nőkkel kapcsolatban alkalmazott nagyvárosi ’tősgyökeres’, illetve a ’bennszülött’ eredet megkülönböztető használatában. Az Alkotmány 75. paragrafusa úgy rendelkezik, hogy a Köztársaság azon polgárai, akiknek nincs az általános jogokra kiterjedő civil státusa, azok lemondásig megőrizhetik személyes státusukat. Furcsa, hogy a Köztársaság ezen a ponton nem lép fel erélyesebben a nők érdekében. A mai bevándorló nők státusa mit sem változott, őket XY ’nejeként’ kezelik.
A személyes státus legdrámaibb esetei a poligámiával kapcsolatosak. Egészen 1993. augusztus 24-éig érvényben volt az a törvény, mely megtagadta a tartózkodási igazolványt a poligámiában élő külfölditől, illetve ennek feleségeitől. A csapda ma abban rejlik, hogy a családi jogon belül a külföldi feleség státusa – szinte kizárólagosan – részletesen meg van határozva.
A poligámián belüli második és további feleségekre és gyermekeikre semmiféle kedvezmény nem érvényes többé Charles Pasqua, majd Nicolas Sarkozy törvényei óta. Ezzel a férj elvileg mindössze ’jobb belátásra, méltányosságra’ van kényszerítve.
A kényszerházasságok többségében szokásról van szó, és többségüket az anyaországban sem legalizálta. A „Nők az integrizmus ellen” elnevezésű szervezet tájékoztató füzetben összefoglalta a külföldi nők jogait, segélylehetőségeit, illetve a lehetséges támogató szervezeteket (2002.).
Az arab országokból érkező, majd francia állampolgárságot is kapó nők rendszerint nincsenek tisztában jogaikkal. A muzulmán országokban a házasságnak semmi vallási vonatkozása nincs, az csupán ’szerződés’. De az is előfordul, hogy azonos országból érkező nők más személyes státusszal rendelkeznek. Például Libanonban tizennyolc bejegyzett vallás szerint változhatnak az érvényes jogok (pl. a síiták megtiltják a házasságot a más felekezethez tartozóval is, vagy pl. a zsidók és a maroniták tiltják a válást).
Rude-Antoine, Edwige asszony jogászdoktor, a nemzetközi jog szakértője, szociológus. Szerinte a nemzetközi magánjog belső felépítésű: az anyaország, az otthon, az egyén törvényeiből indul ki. Lehetségesek kétoldalú szerződések is, de a személyes státusra kiterjedően ezeket Franciaország csak Lengyelországgal (1967.) Jugoszláviával (1970.), és Marokkóval (1981., azóta módosítva is) kötötte meg. A migráció hihetetlen felgyorsulásával azonban Európában szükséges lenne kidolgozni egy, a nőket védő konvenciót. A módosítások kidolgozása folyamatban van az egyén jogainak elismerésével, az Európai emberi jogi konvenció alapul vételével.
Ansar Rachidi ügyvédnő szerint főleg az utóbbi két évben érzékelhető jó irányú elmozdulás, és az Európai emberi jogok konvenciójának figyelembevételével a nőkkel szemben is méltányos bírósági döntések születtek. Sőt, ma már olyan furcsaság is megesik, hogy a férfiak családon belül elkövetett erőszakát is elítéli a francia igazságszolgáltatás a Magreb-országbeliek esetében is, ahol egyébként az házasságon belül megengedett.
A nemzeti törvények útvesztőjében
Rude-Antoine,Edwige: Dans le dédale des lois nationales. = in: 30. p.
A jelenkori mobilitás velejárója a családi kapcsolatokat szabályozó törvények megismerése, ha lehet, összhangba hozása Európában.
Első látásra bárki azt hinné, hogy a ’személyes státus’ mindenkire egyformán érvényes egy területen. A valóság azonban más. Először is, noha a legtöbb törvény elismeri a személyes státust, ennek tartalma változó. Franciaországban csak az egyén személyes kapcsolatai tartoznak ide, Német-, Sapnyol- és Olaszországban az örökség is e törvény alá tartozik, kivéve a házassági és az örökösödési jogokat. A Common Law országaiban a felfogás teljesen más. A muzulmán országokban szintén.
A személyes státus és a nemzetközi jog családra vonatkozó része színes variációt mutat. Egyes országokban szorosan kapcsolódik a nemzeti törvényekhez (pl. Belgium, Németország, Franciaország, Luxemburg, Olaszország, Görögország), másutt a tartózkodási hely törvénye az elsődleges (Nagy-Britannia, Málta, a Common Law országai, valamint a skandináv országok), egyes helyeken, így Spanyolországban az egyén választhat, hogy a személyes vagy a tartózkodási hely jogai alapján hoznak-e döntést ügyében, s vannak olyan helyek is – Egyiptom, Libanon –, ahol a vallási törvényekre különös hangsúly esik.
De számos törvény földrajzi helyenként változó. A nyugati országokban például sehol sem érvényes az ’elbocsátás’ törvénye, miszerint a férj egyoldalúan vethet véget a házasságnak.
A portugál törvények szerint egy ifjú 16 évesen házasságra léphet, de Franciaországban ezt csak az érvénytelenítés rizikójával teheti meg. Egy marokkói házasságot köthet nem muzulmánnal is Belgiumban, Franciaországban, Hollandiában, Németországban, azonban fölkészülhet rá, hogy Marokkóban ezt a házasságot nem tekintik érvényesnek. Azok az országok, melyek nem ismerik el a többnejűséget, országuk területén meg is tiltják az efféle házasságkötéseket. Az elbocsátást, hivatkozással a nemek egyenlőségére, valamint az Emberi jogok európai konvenciójára, s így a francia közrendre is, vagy öt esetben érvénytelennek ítélte a francia bíróság (2004 óta) az ország területén tartózkodó, ráadásul egyetlen feleség esetében. A baj csak akkor jelentkezik, ha a feleség bizonyíthatóan külföldön él, ekkor a kimondott elbocsátást Franciaországban is elismerik.
Jelenleg szó sincs arról, hogy a külföldieket érintő személyes státust valamennyire is uniformizálná az Európai Közösségek, de újra és újra fölhívják a figyelmet az Emberi jogok európai konvenciójának figyelembevételére.
Kakasy Judit