A külvárosok lázadása – rendkívüli állapot Franciaország nagyvárosaiban

Révolte des banlieues. Dossier. = Le Monde diplomatique, 52. évf. 2005. 621. sz. 1, 20–23, 36. p.

Huntingtont az egyesült államokbeli latin-amerikaiak tömeges jelenléte miatt nyugtalanította: a civilizációk sokkját prognosztizálta esetükben. Vajon mit szól most, a francia elővárosokban, többségükben bevándorló fiatalokból álló lázadókkal kapcsolatban? Nyilvánvaló, hogy mély társadalmi válságot jelez, sokszor a terroristákat idéző fellépésük.

Egy harag okai

Bonelli,Laurent: Les raisons d’une colčre. = in: 1, 22–23. p.

(A szerző kutató a Paris X. egyetemen, a francia küldöttség tagja a „The Changing Landscape of European Liberty and Security” elnevezésű európai munkabizottságban.)

A külvárosok lázadását biztonsági téren kényszerült „hasznosítani” a francia kormány. Gyorsított eljárással fiatalok százait börtönözték be, ugyancsak százak számára helyezték kilátásba a kiutasítást, valamint a kormány jóváhagyta a Nemzetgyűlés által megszavazott, háromhónapos rendkívüli állapotot. Sőt, Nicolas Sarkozy, antiterrorista törvényében hangsúlyozza a videóellenőrzés erősítését, az internet-kapcsolatok hosszú távú számontartását, az adminisztratív ellenőrzéseket és a büntető szankciókat. A szabadság ilyen mérvű korlátozása természetesen nem lehet válasz a társadalmi válságra.

2005. október vége és november közepe között személygépkocsik ezrei égtek ki, közösségi épületek (iskolák, óvodák, gimnáziumok) mentek tönkre, bevezették a szükségállapotot, 4700 főt kihallgattak, több mint 400 embert börtönbüntetésre ítéltek – de mi történt valójában? Sokan egyetértenek abban, hogy a jelenlegi társadalom összeomlásának előjelzői ezek a „farkashordák”, „világunk ellenségei”, avagy a „gyarmatkorszak utáni idők lumpenproletárjai”. Az értékelők modellszerűnek ítélik meg a városi civilizáció válságát. Az efféle általánosítások megfogalmazása előtt érdemes a társadalmi viszonyokat közelebbről szemügyre venni, valamint a kiváltó okokat és azok jellegét. Ugyanazok az okok ugyanis nem feltétlenül azonos hatást eredményeznek.

Azok a társadalmi rétegek látszanak leginkább rosszul érintettnek, akiket már az 1970-es évek második felének gazdasági válsága kezdett sújtani, akiket becsapott a gazdaság ún. szerkezetváltása. Az automatizáció, az informatizálás, a delokalizáció tömeges munkanélküliséget okozott, és visszavitt az alkalmi, ideiglenes munkaviszonyhoz. Mindez néptömegek létbizonytalanságát, a bérből élők ingatag jövőjét eredményezte. A válság leginkább a fiatal, 15–24 éves korosztályt sújtotta. A Gazdasági Tanulmányok Nemzeti Intézete (INSEE) által végzett felmérés statisztikusan is bizonyítja, hogy a munkanélküli népességen belül ők sokkal inkább érintettek. Gazdasági bizonytalanság alakult ki a fiatalság körében, nemcsak a közvetlen, de a távolabbi jövő sem tervezhető ténylegesen a számukra.

A közoktatás tömegesedése is csalódást okozott. A tanulás-tudás révén való társadalmi fölemelkedés illúziója is szertefoszlott: a képesítésnélküliek aránya 30-40%-os a külvárosi közegben, míg a nemzeti átlag csak 17,7%. Ehhez még hozzátehetjük az elmúlt húsz év urbanizációs politikáját, ami a külvárosok nagycsaládjait a teljes létbizonytalanságba utalta.

A mostani válság tehát mélyen szociális indíttatású. Nem választott szervezett kereteket (szakszervezet, politikai pártok, stb.), és fokozta az ellentéteket ’franciák’ kontra ’idegenek’ vagy alkalmazott munkások’, illetve ’ideiglenes munkások’ között. Mélységes rosszkedvet váltott ki az emberekből társadalmi helyzetük, a politikusok pedig, a ’90-es évektől fogva a ’biztonság szükségességét’ kezdték emlegetni ezzel a választói csoporttal kapcsolatban. Azóta szerveztek ’intervenciós’ rendőrséget. A bűncselekményellenes brigádokat (BAC) mint jelentős vívmányt létrehozták, ezt azonban egyes rendőrök a hivatás „militarizálásaként” értékelik.

A különböző támadó és védőfegyverekkel ellátott egységek gyakran túlkapásokat vittek végbe. A politika által mindközönségesen ’a külvárosok visszahódítása’ címkével ellátott események valójában feszültséget váltottak ki, illetve azt erősítik folyamatosan. A fiatalokat úton-útfélen igazoltatják. 1974 és 2004 között a rendőrség és csendőrség által följegyzett esetek megduplázódtak, a kábítószer-törvény megsértéséért kihallgatott személyek száma 39-szeresére nőtt, az idegenrendészeti törvény megsértését 8,5-szer annyian követték el. Ezzel egy időben a megoldott rendőrségi ügyek erőteljesen, több mint 10%-kal csökkentek. Ez arra enged következtetni, hogy a rendőrök elsősorban az utcai jelenlétre koncentráltak, illetve bizonyos társadalmi csoportok igazoltatására, ami az ún. „urbánus” erőszak további növekedését váltotta ki. Közismert, hogy a rend–rendetlenség létrejöttében a biztonsági intézményeknek legalább akkora szerepük van, mint a velük szembekerülő emberek csoportjainak.

Amellett a harminc éve tartó liberális politika mellett, amely a külvárosok népének gazdasági, szociális és erkölcsi zülléséhez vezetett, csak az a kérdés, miért nem lázadtak föl már eddig?

A „városi erőszak szakértői” csendben, ám igen gyorsan igyekeznek a rendőrség felelősségét a kollektív erőszak kialakulásához kötni. Egy korábbi szóvivő felügyelő, Lucienne Bui Trong elismerte, hogy a rendőrség közvetlenül vagy közvetve benne volt az ő szolgálati ideje – 1991–2000 – alatt 341 kisebb fölkelésben. Ehhez még hozzá lehet adni a bírósági határozatokat, valamint a börtönőrök által végrehajtott és különféle egyedi bűncselekményeket.

Az autógyújtogatás egyes negyedekben egyébként meglehetősen mindennapos cselekmény, nem kell hozzá kollektív erőszak. Volt úgy, hogy átlagban 60 kocsi is égett egy éjszaka – összesen 21 500 eset történt 2003-ban! A mostani zavargásokban résztvevők egyébként nem feltétlenül bűnözők, talán csak azok lesznek; a kihallgatások során kiderült, hogy többségüknek még nincs priusza.

A társadalmi lecsúszással fordított arányban nőtt az elégedetlenség, és radikális vitákhoz vezetett a belügyminiszterrel, Sarkozyvel, akinek ebben segítségére sietett a média. Politikai tőke származott a miniszter eltökélt magatartásából, noha rendteremtő politikája éppen összeomlani látszott. Rövid távon legalább is megerősödött az erőszak.

A kormány kihasználta a zavargások idejét arra, hogy a szociális és bérjuttatásokat lefaragja, amennyire csak lehet. Egy következetes baloldalnak ezt a helyzetet kellett volna fölhasználnia valami vonzó szociális program meghirdetésére. Egyelőre azonban a szocialista, a kommunista és a szélsőséges baloldali pártok csak megerősíteni tudják – anélkül, hogy tényleges szolidaritást vállalnának – a lázadások okait.

A kormány pedig ürügyet kapott a további szociális szigorításokra. A 14 éves kori szakképesítés, az ún. alsó középiskola határának csökkentése, a képesítés nélküli munkaerő alkalmazásának még rugalmasabb gyakorlata az érintettek további elbizonytalanodását váltotta ki. A politikai, illetve törvényhozói szigor ugyanakkor tovább növekszik. A társadalmi juttatások terén a zsarolások megerősödtek. Néhány jelentés (pl. Benisti, Inserm) a szerény jövedelmű vagy bevándorló családok kamaszkorú ifjainak „antiszociális” viselkedését patologikusnak nevezi.

Az apartheid megállítása francia módra

Vidal, Dominique: Casser l’apartheid á la française. = in: 20–21. p.

Rossz nyelvek szerint már az elnökválasztási harc részeként egymásra licitálnak az egyelőre (ön)jelöltek – Villepin, Le Pen, Villiers és Sarkozy – a külvárosi zavargások megállításának különféle ígéreteivel. A szóbeli provokáció hatására egyes rendőrfőnökök valósággal egy gyarmati hadsereg vezetőiként lépnek föl a külvárosok többségében az arab vagy afro lakosságával szemben. Nem egészen ugyanaz kiemelni a belügyminiszter felelősségét, vagy pedig mindenért egyedül őt tenni felelőssé, ahogyan ezt most a baloldal teszi. „Erről a válsághelyzetről nem a bevándorlók tehetnek. Ez csak eredménye annak a módnak, ahogy évtizedeken keresztül kezelték őket.”- nyilatkozta tavaly a Számvevőszék. Azaz jobb és baloldali kormányok egyaránt eredménytelenül kezelték a külvárosi lakosság problémáját.

Szórványosan egy-egy ideológus iszlám összeesküvést, illetve szervezett bűnözést sejt az események hátterében. A megfigyelők többsége azonban spontán történéseket látott végbemenni. Mindenki tudja, hogy a tényleges üzletek a csendben virágoznak. A vallási vezetők csak közvetítő szerepet játszottak az eseményekben. Főleg pedig ki tenné felelőssé azt a néhány csibészt vagy „muzulmán testvért” annak a 752 ’érzékeny városi zónának’ (=ZUS) az elgettósodásáért, ahol mintegy 5 millióan élnek? A fiatal arabokat és feketéket sújtó diszkrimináció és fajgyűlölet, a ’francia integrációs modell’ durva megsértése váltotta ki a 2005. őszi eseményeket.

Soha, a két Clichy-sous-Bois-beli gyermek transzformátorházban elszenvedett halála nem váltott volna ki ekkora visszhangot, ha az ún. ’érzékeny negyedek’ nem érkeztek volna a társadalmi válság, a gyarmatosítás utáni válság és a politikai reprezentáció válságának hármasútjához. Ezek most már globális megoldásért kiáltanak, nemcsak az eddigi – eredménytelen – liberális bánásmódért. Az első hallásra „Rendet és igazságot” követelés zavarossága az összefüggések ismeretében valódi értelmet nyert.

Az 1980-as évek elején váltotta föl az ’asszimilációt’ a vonzó ’integráció’ fogalma, amely azonban hamarosan megmutatta a benne rejlő csapdákat. Az erkölcshöz itt a nemzeti érdek is társul. Hiszen a tegnapi bevándorlók fiainak, lányainak semmi esélyük sincs gyermekeik számára minőségi életet biztosítani, ha ők maguk nem vívják ki helyüket a francia társadalomban. Ez utóbbi viszont ugyancsak nem tud kilábalni általános válságából, ha népességének tíz százalékától megvonja energiáit és szakértelmét. 2002 tavaszán, a jelenlegi kormány hatalomra kerülésekor a külvárosoktól való megvonásokat az Európai Közösségek stabilizálásának címkéjére csoportosították át. Villepin, 2005 novemberében vezette be újra a 16 éves korig szóló iskolakötelezettséget! Az egyéni sikereket elért bevándorlók kicsiny csoportjától azt várja el a társadalom, hogy tartsa kordában az „övéit”. Például Sarkozy is, miközben rendcsinálásra törekedett, a muzulmán vallásúak pozitív diszkriminációját szorgalmazta több területen is.

Tényszerűen: az érzékeny zónák’-ban a munkanélküliség, illetve az iskolázottság kétszerese a nemzeti átlagnak, a jövedelmek 40%-kal alacsonyabbak, fele annyi az orvosi intézmények száma. Az eredményes reform csakis jelentős és tartós anyagi támogatással képzelhető el. De ugyancsak a megoldások közé tartozik a társadalmi mobilitás fenntartása is nemzeti szinten éppúgy, mint a külvárosokban.

Az amerikai jobboldal kihasználta a felkelést

Halimi, Serge: Comment la droite américaine exploitait les émeutes. = in: 20–21. p.

Az amerikai társadalom forrongott az 1960-as években: egymást érték a fekete mozgalmak, az egyetemisták megmozdulásai, a feminista törekvések, a békeharc, a homoszexuálisok forradalma és… a konzervatív válasz, a gumibot is ismét előkerülni látszott. Reagan megnyerte a californiai kormányzói posztot, Nixon pedig az Államok elnökségét; a jobboldal megerősödött. Az 1968-as chicagói és harlemi fölkelésnek 43, többségében fekete áldozata volt, akiket a rendőrök, a nemzeti gárdisták vagy a hadsereg ölt meg. Nem létezett a rasszizmus? Egy 1963-as felmérés szerint a megkérdezett fehérek 59%-a utasította el a vegyes házasságot. 55% nem kívánt fekete szomszédságában lakni. 90% elutasította annak gondolatát, hogy lányának egy afrikai udvaroljon. Az 1965-ös Watts-i zavargásokban 34 embert öltek meg, és ezer sebesült lett öt nap alatt. Az 1992-es Los Angeles-i zavargások során több mint 50 embert öltek meg, és vagy tízezer embert tartóztattak le. Az elnökválasztási kampányt ez mit sem zavarta, hiszen a jelöltek a középosztályt igyekeztek megnyerni a gettók problémájának rendezésével.

A ’60-as évek elején a baloldali újságíró, Andrew Kopkind, sok mindenki mással, pl. Martin Luther Kinggel együtt remélte, hogy létrejön valamiféle feketék-fehérek-rézbőrűek közötti mozgalom a Mississippi környéki felesbérlők és az Appalache őslakói között. 1968-ban a rasszista törvények elleni harc eredményessé vált az Egyesült Államokban. De a különféle bőrszínűek közötti szolidaritás távolabb került egymástól, mint valaha. A fehér munkások társadalmi mobilitása egycsapásra eltűnt. A fizetett lumpenréteg integrációja ugyanis azt jelentené, hogy afroamerikai szomszédok költöznének mellé. Húsz évvel később sem változott a helyzet. Egy asztalos házaspár így fogalmazott: „A segélykérők többsége fekete. A segélyadók többsége fehér. Elegünk van már abból, hogy mi fizessünk a chicagói lakótelepekért és a tömegközlekedésért, amelyet nem is használunk. Sarkozy, francia belügyminiszter hasonlóan fogalmazott 2005 decemberében: „Az igazság az, hogy negyven éve elhibázott a külvárosokat érintő politikánk. Bizonyos értelemben minél több pénzt áldoztunk a várospolitikára, annál kevesebb eredményét láttuk.” Az ilyen kijelentések egyúttal azt is tartalmazzák, hogy az adókat közvetlenül is lehetne csökkenteni mind az Egyesült Államokban, mind Franciaországban.

Új irányvonallal az iskoláért

Felouzis ,Georges – Perroton, Joëlle: Un „New Deal” pour l’école. = in: 22–23. p.

Franciaország megosztott képet mutat például társadalmi, gazdasági és etnikai szempontból. Húszéves gettósodási folyamat gyümölcse ez. Egyfajta iskolai apartheidről van szó, amellyel a külvárosok ifjúságát próbálják meg felelőssé tenni. A Bordeaux-ban, ami igazán nem bevándorlók célpontja, az alsó középiskolák 10%-a foglalkozik a Maghrebből, Fekete-Afrikából, Törökországból érkező tanulók 40%-ával. Az előítélet kész is velük kapcsolatban: kevesebbet kell tanulni ezekben az iskolákban. Ha tisztában vagyunk a diploma központi szerepével, máris értjük a szegregáció természetét: a gyengébb, ’nem fehér’ iskolába járó 14 éves gyerekek úgy érzik, hogy ki vannak zárva a munkából, a tanulásból, a szórakozásból, egyszóval a társadalomból.

Akik nem tudják megválasztani a lakhelyüket, vagy akiknek az iskolakörzete előnytelen, annak nincs más választása, mint elhagyni a saját körzetét. Bizonyos lakónegyedek elgettósodtak, és itt a tanintézményt is „bevándorlók iskolájának” hívják. A családok, a gyermekek a bőrükön érzik a rasszizmust, a szegregációt, különösen, ha elutasítja a körzeti iskola a gyermek fölmentését.

A rasszizmus olyan nyomasztó életérzéssé vált, amelyben a fiatalok nem képesek irányítani a saját sorsukat. A Maghreb-országokból jövők korábban rendkívül ambiciózusak voltak, ma azonban az amerikai feketékhez hasonlóan úgy gondolják, hogy a faji korlátok társadalmi meghatározottságot is jelentenek. Az intézményekbe, különösen az iskolába vetett bizalmuk teljesen szétmorzsolódott az évek folyamán.

Az értékek teljesen megváltoztak: az egyfajtán kultúraellenes, etnicizált iskola tanulói túlhangsúlyozzák etnikumukat, és megpróbálnak másokon fölülkerekedni. Franciaországban tehát a gazdasági, társadalmi integráció korántsem jelenti a kultúra integrációját.

Az urbanizációs problémák között az iskolának jelképes jellege is van, épp ezért önmagában is lehet/kell foglalkozni vele. A társadalmi fölemelkedés a tudás révén még mindig integráló szerepet játszhatna.

A városszociológus, Jacques Donzelot kimutatta a centrifuga-elvet a városlakók esetében: azaz hogy pl. a középosztályok csak abban az esetben mennének a stigmatizált negyedekbe lakni, ha az ottani szegényeket és idegeneket levadásszák előbb! Vagyis az egyik negyed iskolája olyan amilyen, és a külvárosé is olyan, amilyen. Mindkettő jól meghatározott, és az előnytelenből nem lehet átkerülni a jobb iskolába. Vagyis az iskolát inkább jellemzi a szegregáció, mint az integráció. Voluntarista új vonalra van szükség: hatni kell az egyénre, és hatni kell az intézményre. A hátrányos helyzetű tanulónak nem elég ösztöndíjat adni, hanem lehetővé kell tenni a számára, hogy elhagyhassa a gettót, és ott tanuljon, ahol szeretne.

Az intézmény oldaláról jó példa a Bordeaux-i Clisthene iskola, ahol alapképzést mindenki kap, ezenkívül a tanárok viszonylag kevés óraszámban tanítanak az órarend szerint, viszont sokkal több időt töltenek a nap többi részében az intézményben, és így hatékonyabban tudnak foglalkozni a tanulókkal. Fontos, hogy az iskola mint intézmény változatosan szervezze meg az alapértékek átadásának módját.

Kakasy Judit