Romániai német íróportrék: Johann Lippet

„Ein Landschaftsraum, der eine faszinierende Sinnlichkeit ausstrahlt”. Johann Lippet im Gespräch mit Stefan Sienerth. = Südostdeutsche Vierteljahresblätter, 54. Jg. 2005. 3. H. 273–284. p.

A „délkelet-német” folyóirat szakmai interjúi sorában ezúttal J. Lippet 1951-es születésű temesvári költővel, íróval ismerkedhetünk meg. Sokadmagával tagja annak a nemzedéknek, amelyik a diktatúra rövid néhány esztendei türelmével kibontakozott „bánsági akciócsoport” néven lépett színre az 1970-es évek első felében, majd szétszóródott, illetve hamarosan a kitelepülés lehetőségeit kereste. Lippetnek Romániában egyetlen kötetét adta ki a Kriterion Bukarestben, egy további kötetre való elbeszélése már csak Németországban jelenhetett meg, és munkássága egészében is csak a honától távol terebélyesedhetett ki. 1990 óta egymás után közel tíz költői és prózakötettel jelentkezett (egy a beszédesebb címek közül: Banater Alphabet, 2001), és még további művek hosszú sora elvárható a dinamikájától.

A temesvári nemzedékcsoport, melynek köre az egyetem vonzásában a romániai Bánság egész területét felölelte, fiatal lendületével arra a kísérletre vállalkozott, hogy kitörjön a tájirodalom pártállami sematizmusba fulladt provincializmusából, hogy felzárkózzék az egykorú nyugatnémet, osztrák irodalmi modernitás mintáihoz, amit a nyelvterületen észre is vettek és rokonszenvvel fogadtak. A formai kísérletezésen túl az elhivatottabbak mindjárt a honi szemléleti, tematikai tabukat kezdték döntögetni az új formakultúra köntösében. Lippet – kellő várakoztatással – Bukarestben kiadott költői kötete: biographie ein muster (’biográfiai mintavétel’, 1980) motivikájában érintette a romániai német lakosságot ért háború utáni megpróbáltatások („malenykij robot”, belföldi kitelepítések) témakörét. Bátor, még újszerű vállalás volt, amelyet, meglepetésre, három évvel későbbi román nyelvű kiadásában még a román közönség és a kritika is üdvözölt.

Lippet ettől függetlenül nem jutott fel a sorjában kitelepülő bánságiaknak abba az élvonalába, amely a diktatúra ellen élesen és eleven hangon szóló, annak megfelelő alkatú képviselőkből állt (mint Richard Wagner, Herta Müller). Őt magát későbbi műveiben inkább az emlékekben élő közvetlen életkörnyezet szemlélődő, leíró rajza vonzza, amellett az emlékrajz a térbeli eltávolodással nyeri el valódi körvonalait. Az anyag: személyes, közvetlen tapasztalat útján gyűlt fel, ugyanakkor az író, a költő, mint erről az interjúban beszél, ösztönösen kerüli mindennek az önéletrajzi lenyomatait. Stratégiája: a személytelenné tett leírás, a szubjektív kapcsolattól megtisztított környezetvalóság. Más kérdés, hogy a narráció médiumaként természetesen felléptet énnel, életrajzzal, sorssal bíró figurákat.

     Elválasztva a személyestől: érvényes ez már – címére rácáfolva – a biographie ein muster kötetére is. Az ebben érintett valóságkör tudniillik nem a személyes, nem is a szülők továbbadott élménye. Hiszen Lippet életrajzában a legmeglepőbb elem: a szülők háború végi menekülők, akik meghúzzák magukat Ausztriában, fiuk 1951-ben itt születik, hogy 1956-ban visszaköltözzenek (!) az északi Temesség kis falujába. Ezzel szerencsésen „kimaradtak” az ötvenes évek első felének meghurcoltatásaiból. Hatéves korától a későbbi író azonban mindent lát és hall – a falukörnyezettől a nagyszentmiklósi iskolakörnyék világán át a temesvári egyetemen és későbbi munkahelyein tapasztaltakig. (Tanárkodott a régióban, majd tíz éven át újra Temesvárt, az Állami Német Színház dramaturgjaként tevékenykedett.) Talán legmarkánsabb tematikája ölt testet a háború előtt virágzó falusi sváb életkörnyezet pusztulásának, elsivárosodásának megidézésében – a korai elbeszélésektől a későbbi, összetett szerkezetű regényekig. Újabb keletkezésű vagy munkában lévő prózaműveiben a szülőfölddel való (rendszerváltás utáni) újratalálkozás narrációja kerül előtérbe, amikor a korábbi kitelepülő elindul azzal az indíttatással, hogy ellenőrizze vagy ütköztesse a változásokkal a honi emléknyomokat, vizsgálja, igazítsa identitását. Ez a ma már oly széles körű „kitelepült”- (és „menekült”-, „elűzött”-) irodalom talán legjellegzetesebb elbeszélés-iránya, amely a volt haza új generációi számára is a múlt felfedezésének izgalmát, sőt az érzelmi–erkölcsi önvizsgálat alkalmait kínálja. Szimbólum-értékkel bír, hogy Lippet legutóbbi prózaművének kiadására – Mahljahre (’Az őrlődés évei’) –, amely éppen ebből a fajtából való, egy kísérletezni bátor resicai kiskiadó vállalkozott (1984). Készülőben van (forrásunk szemelvényt is ad belőle) az a hosszabb elbeszélése (vagy regénye), amely egy magas kort megélt sváb tanítónő szóbeli, epizodikus visszaemlékezéseire épül, akit az író-elbeszélő beszéltet. A csillapíthatatlan mesélőkedvű, egészséges humorú idős hölgy még a Monarchiából való, életútja a régi délvidéki élet magyar–sváb–szerb konfigurációit és rákövetkező hasadásait mintázza.

Komáromi Sándor