Koszovó – 2004

Calic, Marie-Janine: Kosovo 2004. = Südosteuropa, 52. Jg. 2003. 7–9. H. 341–354. p. (2004-es megjelenés, kéziratzárás: 2004. április 14.)

A tanulmány a 2004. márciusi, súlyos szerbellenes zavargások apropójából készült. A nyílt válságot sikerült visszaszorítani a felszín alá, a történtek megvilágítását célzó megállapítások azonban megszívlelendők a nyugalmasabb szakaszokra nézve is.

A volt Jugoszlávia Szerb Szövetséges Köztársaságának részét adó, zömmel albán nemzetiségű mint autonóm tartomány valamikor még mintegy 2,5 milliós Koszovó ideiglenes ENSZ-igazgatás (UNMIK) alá került a Belgrád által levezényelt területi tisztogatás és az ezt követő NATO-beavatkozás után. A nemzetközi közösség igyekezetéből fokozatosan felálltak azok az alapvető, ideiglenes autonóm intézmények: parlament, államelnökség, kormány, helyi önkormányzatok, rendőrség, egyes szakhatóságok, amelyek a felszabadított tartomány újjáéledését, az UNMIK ellenőrzése mellett, lakosai választott képviselőinek részvételével biztosítják. A szerb kisebbségében mára alaposan megfogyatkozott tartomány ideiglenes jogállását a Biztonsági Tanács 1244. sz. határozata formálisan Szerbia – Montenegró részeként minősítette anélkül, hogy ezzel a végleges státusát jelölné, mindenesetre maradéktalanul kivonta Belgrád ellenőrzése alól. A végleges hovatartozás eldöntésével nemzetközi közösség hosszabb időn át egyáltalán nem kívánt foglalkozni. A témát későbbi, bizonytalan időpontra halasztották, míg a környező, főként szerbiai folyamatok ki nem bontakoznak. Helyette a pacifikálás, a demokratikus „standardok” alapozó feladatainak végrehajtását szorgalmazták. Ez volt a „standardok a státus előtt” menetrendje. Az albán politikai erők a maguk részéről természetesen nem rejtették véka alá, hogy Koszovó „független” státusára aspirálnak, még ha hivatalos formában nem is jutottak szóhoz. Az sem maradt titok, mit gondol Belgrád: a Milošević utáni szerb vezetés számára evidencia maradt, hogy Koszovó jog szerint Szerbiáé, s latolgatta is a rendezés szerb elképzelését, ennek markáns elemeként például az elkerülhetetlen albán autonómia hatálya alól kivont szerb autonóm körzetekkel. Helyi albán részről az ideiglenes igazgatás standardizáló törekvése kevés megértésre talált, hiszen bizonytalan talajra próbált építeni. Az albán politikusok követelték az érdemi, bel-, igazság-, kül- és hadügyi hatáskörök leosztását az ENSZ-adminisztrációtól. Sokkal hatékonyabban szerveződtek (nyilván belgrádi sugallatra) az illegális szerb párhuzamos struktúrák a helyi többségi körzetekben. A nyugat részéről is előbb-utóbb megértették: a status quo kérdése megkerülhetetlen. Ennek nyomán egyelőre módosítottak a stratégián – a „standardok a státussal egyidejűleg” elve szerint. Ez a státusról szóló tárgyalások belátható közelbe hozott megkezdését pusztán ahhoz az általánosabb feltételhez kötötte, hogy Koszovóban az élet minden területén „észrevehető” legyen az ehhez szükséges előrehaladás. Az e formában sem igazán megfogható koncepcióra mértek hatalmas csapást a 2004-es zavargások. Nyilvánvalóan ez is volt a szervezők célja. Ugyanis szisztematikusan eltervezett, szervezett cselekményekről volt szó, noha a feloszlatott önfelszabadító erők illegalitásban működő, a lakosság által fedezett kemény magjában kereshető kitervelőinek és végrehajtóinak körét lényegében nem sikerült felderíteni. Az események a Koszovó státusa körüli bizonytalanságban gyökerező feszültséget jelezték. De természetesen ott állt mögöttük a szociális elégedetlenség és a mesterkélt, egymásnak ellentmondó bürokratikus intézkedések okozta frusztráltság is.

A „standardok” sorában nemzetközi közösség prioritásként kezelte és kezeli a korábbi multietnikus viszonyok helyreállítását, ennek érdekében a menekültek minél teljesebb körű visszatérésének előmozdítását bármely etnikum köréből, de, a Szerbiával esedékes dialógus esélyei érdekében is, különösen a szerbekét. A visszatérők száma, például a felszabadítást követően eltávozott, mintegy 250 ezer, túlnyomórészt szerb, kisebb részt egyéb nem albán (bosnyák, roma stb.) lakos tömegéhez képest, azonban az eddigiekben elenyésző: évente egy-kétezer. Az UNMIK első lépésben éppen a menekült-ügy rendezését és az egyéb humanitárius és civil-jogi kérdéseket ajánlotta a koszovói ideiglenes vezetésnek a Belgráddal folytatandó közvetlen tárgyalások témáiként. A téma súlyát növeli a menekülők újabb és újabb hulláma. Az ok: az albán lakosság nem szűnő szerbellenes hangoltsága, a más nemzetiségűek nyílt vagy burkolt kirekesztése, az ismétlődő atrocitások, amikkel szemben a megszálló hatóságok képtelenek hathatós jogi és rendőri védelmet nyújtani. Kiderült: a 2004-es zavargásokhoz hasonló, nagyobb méretű kisebbségellenes megnyilvánulásokkal szemben az UNMIK és a kezdetekhez képest redukált létszámú védelmi hadteste (KFOR) lényegében cselekvésképtelen. A zavargások minden kétségen felül elsősorban további kisebbségi, főképp szerb csoportok távozását kívánták kiváltani, illetve a visszatérni szándékozók elriasztását célozták. Ebből a szempontból egyáltalán nem véletlen a cselekmények összpontosítása északon Mitrovica, a kettéosztott város térségére, ahol a koszovói szerbség összpontosul, itt még ma is helyi többséget alkotva. Itt található a szerb nemzeti kultusszal körülvett Rigómező. Egyszóval: kulcsterület az eljövendő rendezés szempontjából, akár ha Koszovó esetleges felosztása, akár ha szerb autonóm körzetek kijelölése kerülne szóba a jövőben.

Mitrovica térségében fekszenek egyébként Trepça szanálásra váró érc- és nemesfém-lelőhelyei is. A régi óriásvállalat ma a Balkán legnagyobb ipari romterülete, jól érzékelteti Koszovó gazdasági összeomlását. A szociális helyzet jellemzésére csak egyetlen adat: a munkanélküliség aránya 49%, a fiatalabb korosztályok esetében pedig 70%-ra rúg, ami a radikalizálódó elégedetlenség biztos táptalaja. A koszovói gazdaság egyetlen számottevő bevételét a külföldi, utóbb már fokozatosan szűkülő újjáépítési befektetések és segélyek adják. Félő, hogy ezek kimerültével még az eddigi látszatnövekedés is megáll. Egyes családok jobb megélhetése külföldön munkát vállaló tagjaik hazajuttatott anyagi segítségének vagy a közintézmények bebiztosított fizetéseinek köszönhető. A gazdaságfejlesztést szinte a nulláról kellett kezdeni, és lassú tempóban halad. A befektetőket inkább elriasztja, mintsem vonzaná a politikai helyzet bizonytalansága, az adminisztratív háttér kezdetlegessége. Így az UNMIK gazdasági területen is nehezen jut előre.

A koszovói helyzet dilemmája nehéz lecke a közvetlenül érdekelt felek mindegyikének. Mindenki számára kielégítő megoldást aligha lehet találni. A józan kopromisszum tartalmát illetően nehéz semmibe venni ugyanúgy a többségi albánság önrendelkezési igényét, mint Szerbia érdekeinek azt a minimumát, amit például a nagyszámú menekült visszatelepítésére, a koszovói szerb kisebbség jogainak érvényesítésére, kulturális javainak védelmére vagy az ipari létesítményekkel kapcsolatos tulajdonért való kárpótlásra formál. (Priština a szerb katonai lerohanás során elhurcolt kataszterkönyveket, egyéb okiratokat kéri vissza.) Üdvös lenne, ha az albán ideiglenes vezetés az UNMIK útmutatását követve elvszerűen politizálna többség és kisebbség viszonyával kapcsolatban, és érdemben felvállalná Belgráddal egyes kérdésekben a párbeszédet. (Ha nem fogná vissza magát a radikális irányzatok által befolyásolt közvélemény nyomása alatt. Ilyen szempontból a soron lévő parlamenti választások miatt a 2004. év különösen kényelmetlen időszak.) A rejtőzködés és alakoskodás kellő teret nyer Belgrádban is: a rivális politikai csoportosulások itt is nehezen vállalják fel nyíltan a rugalmasabb tárgyalási pozíciót. De a legnehezebb a nemzetközi közösség és az UNMIK helyzete. Felelősségük átfogó: a körkörös konszenzus egyengetése Priština, Belgrád, Brüsszel és Washington között, Koszovó gazdasági és civil társadalmi kibontakoztatása, a biztonság megszilárdítása, a status quóról folytatandó tárgyalások „alkalmas” pillanatban (nem túl későn, nem túl korán) történő kezdeményezése és lebonyolítása. Technikai értelemben (és financiálisan) a nemzetközi közösségnek már az eddig eltelt idő- és eszközráfordítás is túl sok, egyes vélemények szerint ugyanakkor sürgetni a folyamatokat (mint az főként az USA részéről tapasztalható): veszélyes. Prištinát még sokáig nem lehet teljesen magára hagyni. Az eredményt illetően még csak valódi garancia sincs arra, hogy a status quo rendezése alapozhatná meg a civil társadalmi konszolidáció előrehaladását; a kettő között nincs oksági összefüggés. A status quo-rendezés viszonylag gyors, „könnyű” elérése aggályos lehet amiatt, hogy a nemzetközi közösség ezzel esetleg hivatkozási alapot teremt a világ különböző pontjain jelentkező más, problematikus elszakadási törekvések számára is. Az elemzés summája az előadottak tükrében az, hogy a Koszovó-kérdés megnyugtató megoldása – 2004-ből nézve még – hosszú távú feladat, a nemzetközi közösségnek erre kell berendezkednie. (Belgrádtól Brüsszelig c. cikkismertetésünk jó egy évvel később az időtávlatot illetően lényegesen optimistább.)

Komáromi Sándor