Demény Péter

Képességekre vágyva
(Látlelet az erdélyi magyar könyvkiadásról)

Kétféle összefoglaló létezik. Az egyik tényeket, adatokat, számsorokat közöl, s ezekkel próbál elmondani valamit – nevezzük ezt pozitivista összegzésnek. (Ennek színvonalas megvalósítása Dávid Gyula tanulmánya: A romániai magyar könyvkiadás egy új évezred határán. = Bodó Barna (szerk.): Romániai Magyar Évkönyv 2000. Szórvány Alapítvány–Polis Könyvkiadó, Temesvár–Kolozsvár 2000). A másik nem annyira a tényekre figyel, mint a folyamatokra s a bennük megjelenő, belőlük kihüvelyezhető mentalitásra – ez tehát hermeneutikai elemzés. A sarkos fogalmazás (szándéka szerint legalábbis) nem el-, hanem felfedi a lényeget: nem arról van szó, hogy bármelyik közelítés haszontalan lenne, hanem arról, hogy melyik hasznosabb az adott helyzetben.

Az alábbi látlelet nem leplezi, hogy inkább az utóbbi típushoz tartozik, mint az előbbihez. Szerzője úgy véli, adatokról elég szó esett a változás óta eltelt tizenhat esztendőben – éppen ideje arról beszélni, mit takarnak az adatok, s még inkább arról, hogyan bánnak velük, akik mindig velük takaróznak. Hány kiadó van – az erről szóló bármi pontos táblázat nem mutatja meg, milyenek ezek a kiadók, azzal foglalkoznak-e, amivel, és úgy, ahogyan foglalkozniuk kellene.

Az erdélyi magyar kultúrára 1989 óta a panasz retorikája jellemző. Az a munkaerkölcsre alapozott és pragmatikus eszmerendszer, amelyet Kós Károly és társai hirdettek meg, és amely transzilvanizmus néven vált közismertté, közidézetté és közmeghurcolttá, az utódok kezén és főleg száján teljesen elavult. Akinek kételyei lennének efelől, s arra hivatkozna, hogy nem avulhatott el, hiszen létezik, annak felidéznék egy anekdotát. Mikor jogfilozófiai előadásai egyikén Hegel arról beszélt, hogy ami valóságos, az ésszerű, előadása végén odasompolygott hozzá egy huncut fiatalember, és megkérdezte, mi a teendő akkor a halódó Poroszországgal, hiszen az valóságos. A német filozófus azt válaszolta Heinének: „A monarchia valóságos, de nem létezik, mert csak az létezik, aminek ésszerűen kell lennie.” Ugyanígy létezik a transzilvanizmus is: eszméire hivatkoznak, ám egyrészt megromlott, másrészt (éppen ezért) kiesett az időből.

Mit értek ezen? Azt, amit nagyon nyersen szólva úgy fogalmaznék meg: ma már egyáltalán nem számít, hogy kisebbségiek vagyunk, s hogy, mi több, erdélyiek vagyunk. Régebben kihúzhattuk magunkat a bemutatkozás után – ma jobb, ha tényként közöljük csupán, amiért nem jár dicséret. Egyfelől azért, mert így ízléses, elegáns és természetes, másfelől azért, mert ma „így működik a világ”. Aki még bízik abban, hogy az „erdélyiség” jelent valamit, az legkésőbb a 2004-es népszavazás során megtapasztalhatta, mit jelent: a siránkozás elutasítását.

Innen kétfelé nyílik út. Az egyik, hogy erdélyiségünket a legmagasabb színvonalon próbáljuk meg képviselni. A másik, hogy nem erdélyiként, hanem egyszerűen magyarként határozzuk meg önmagunkat.

A Románia határai között működő magyar könyvkiadás szellemi csúcsán éppen azok a kiadók állnak, amelyek a fenti stratégiák egyikét választották. A kolozsvári Kalota és a Komp-Press az első kategóriába sorolhatók: szép kivitelezésű köteteket jelentetnek meg, amelyek megfelelnek annak a célnak, amely miatt kiadták őket. Mindkét intézmény ismeri a szerkesztő és a korrektor fogalmát, a borítót megtervezi valaki, és a nyomda tisztességesen dolgozik.

A Kalota gyakorlatilag négy sorozatra, a klasszikus műfajok (vers, próza, dráma, esszé) erdélyi antológiáira, a romániai magyar valóságot elemző tanulmánykötetekre (Szilágyi N. Sándor: Mi-egy-más, Egyed Péter: Látlelet – ezek, mint a zárójelben szereplő kiadványok alább is, természetesen csupán kiragadott példák), a hátrahagyott és/vagy kevéssé ismert műveket újraközlő kötetekre (Vass László Levente: Üvegmezők, Bálint Tibor: Sánta angyalok utcája – a nagy sikerű Zokogó majom dramatizált változata) és a gyerekkönyvekre (Andersen: A fenyő, Kiss-Bitay Éva: Az erdő lakói, Állatparádé) épül. A Komp-Pressnek egyetlen „igazi” sorozata van, az Ariadné Könyvek – tanulmány- és esszégyűjteményeket közöl, a sorozatborítót Deák Ferenc, a grafikusok szakmai doyenje tervezte. Igazán érdekesek még a kiadónak azok a kötetei, melyek egy-egy pályázat vagy körkérdés eredményei, mint a 2001-es A teremtmények arca. Ennek anyaga egy „toplista” köré csoportosult, melyet a száznál több válaszból állítottak össze: „Melyik a huszadik század tíz legszebb magyar verse?”

Ide tartozhatnak még a kolozsvári Erdélyi Híradó Előretolt Helyőrség Könyvei, amelyben kortárs írók, költők, kritikusok jelennek meg; a marosvásárhelyi Mentor Művészeti Monográfiák és a csíkszeredai Pro-Print Krónika Könyvek és Múltunk Könyvek sorozata (az előbbiben néprajzi-antropológiai kötetek, az utóbbiban az erdélyi gondolkodás nagyjainak művei látnak napvilágot), a csíkszeredai Pallas-Akadémia Műterem és Erdély hegyei, és a szépen kivitelezett kortárs kötetek (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé, Kovács András Ferenc: Szabadvendég), a kolozsvári Polis Prospero könyvei és Kettős tükörben sorozata (az előbbi színházi emberekkel készült életinterjúkat, az utóbbi írók írókról vagy más jelentős személyiségekről írt esszéit közli). Megjegyzendő, hogy néhány jól induló vállalkozás pillanatnyilag szünetel, például a Pallas-Akadémia Nobile Officium sorozata (ebben emigrációban élő erdélyi írók írásai jelentek meg, az utolsó opus, Ágoston Vilmos A Konvenció vendégei című könyve 2004-es).

E kiadók más könyvein, más kiadók kiadványain nem érződik az átgondoltság. Szinte mindegyiktől lehetne „ütős” címeket, jó vállalkozásokat idézni (mint amilyen például a kolozsvári Tinivár Un pahar cu lumină – Pohárnyi fény című kétnyelvű versantológiája vagy a Kriterion Téka sorozatának újrakiadása), az egész mégsem nevezhető kiadónak, szellemi műhelynek. A Kriterion Romániai Magyar ĺrók sorozata nemrég adta ki újra Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényét: előszava hemzseg a magyartalanságoktól és a képzavaroktól. (Egyetlen példa: „A kockázatos feladat egyáltalán nem volt veszélytelen.” 21. oldal. Felháborodtam, érdeklődtem, és kiderült: a Kriterion olykor csak beszkenneli az eredetit, és elé teszi az e-mailen érkezett bevezetőt. ĺgy nyilván minden azon a külső munkatárson múlik, aki vállalta a klasszikusok válogatását… Kétségtelenül nagy teljesítmény ez egy olyan cégtől, amelynek semmi egyebet nem kellett volna tennie, mint használnia 1989-ig kialakult szellemi tőkéjét és kapcsolatrendszerét.) A csíkszeredai Pallas-Akadémia Bibliotheca Transsylvanica sorozatának borítója olyan jellegtelen, hogy valósággal eltűnnek mögötte az egyébként értékes, Benkő Samu, Dávid Gyula, Egyed Ákos, Magyari András, Péntek János és mások tollából származó tanulmányok.

A másik utat eddig egyedül a kolozsvári Koinónia választotta. Ez az intézmény nem „jelentette be”, hogy ő erdélyi kiadó, amely itteni vagy innen származó szerzők műveit, illetve erdélyi tematikájú köteteket közöl – a Transylvania Anno Domini MMI című könyvet éppúgy vállalja, mint a második reformáció alapműveit és mint Szent Ágoston, Nicolae Balotă, Schein Gábor vagy Zalán Tibor alkotásait.

A Visky András vezette műhely amúgy is kakukktojásnak számít a romániai magyar prérin. Itt szerzők és könyvek egyaránt figyelmes bánásmódban részesülnek: a kéziratokat a kiadó nem csupán szerkeszti, hanem javaslatokat is megfogalmaz az íróknak, akik a könyvkészítés folyamatának minden fázisáról értesülnek: a szerkesztés, a tördelés, a levonat, a borító – semmi sem történik/alakul a szerző nélkül; minden egyes fordítást lektor ellenőriz; a szerződés nem a pártállami minta szolgai átvétele, hanem egyedileg kidolgozott irat; a honorárium nem megalázó; a megjelent kötetet a kiadó terjeszti, a sajtóanyagot gyűjti, a könyvekről a kiadó honlapján információk találhatók, s internetes úton meg is vásárolhatók; gyakorlatilag minden egyes könyv egy jól átgondolt terv részeként lát napvilágot.

Mindennek nem kellene kivételszámba mennie, de sajnos annak számít. Bizonyos helyeken minden fontosabb, mint a szerző, sőt, a készülő kötet: fő a bevétel, amely a tulajdonos szerint nincs összefüggésben sem az író szellemi értékével, sem a könyv mint tárgy paramétereivel; máshol X-nek vagy Y-nak valósággal küszködnie kell a kollégáival, hogy megértesse velük, az alkotó öröme a kiadóé is, hiszen egyik sem képzelhető el a másik nélkül; megint máshol egyszerűen nincs meg az az infrastruktúra (alkalmazottak, gépek, személygépkocsik), amelynek segítségével a fentiek megoldhatók, elvégezhetők lennének.

Az egyik legnagyobb probléma természetesen az elavult mentalitás. A kultúra ma már nem valamiféle magaslati, szinte vallásos eszmény, amely össze- és megtartja a magyarságot, s amely előtt mindenkinek meg kell hajolnia (jobb is: szobrokat tisztelni lehet, viszonyulni hozzájuk, szeretni őket nem olyan egyszerű) – a kultúra (főleg a könyvkiadás terrénumán) egyszerűen szellemi áru, amelynek a piacon helyt kell állnia; a piacon kell helyt állnia. Olyan is akad, aki még mindig elvárja vagy elvárná a magyar államtól, hogy (az egységes magyarság, a határon túliak szenvedése és más ilyenek nevében) támogassa egy erdélyi magyar könyvesbolt létrehozását, s nem és nem érti, hogy ez ma már nem így működik.

A másik gond a minőségek keveredése és keverése. Az előbbiekből kiderült, hogy Erdélyben a könyv vagy szép, de nem jó, vagy jó, de nem szép, s a kivételek kivételek maradnak. Ez még mindig nem lenne visszás (ez a helyzet, erre vagyunk képesek, ennyit tudunk), sokan azonban szüntelenül Szenci Molnár Albertről, Apáczai Csere Jánosról, Misztótfalusi Kis Miklósról és másokról – „nagy eleinkről” – szónokolnak, nyilván előnyöket remélve és szerezve ezáltal. Aki azzal védekezne, hogy „megértette a piac törvényeit”, annak azt válaszolnám, hogy aki a kolbászt virslinek adja el, nem üzletember, hanem közönséges gazfickó.

Miért van az, hogy a pozsonyi Kalligram Mészölyt, Thomas Bernhardot, Céline-t, Kukorellyt ad ki, az erdélyi magyar kiadók pedig örülnek, ha egy kortárs magyar írót meg tudnak jelentetni? Miért van a Kalligramnak fiókszerkesztősége Budapesten, és miért nincs egyetlen erdélyi kiadónak sem?

„A korona…” – kezdődik azok mondata, akik nem értettek meg semmit, s akik bár látszólag benne vannak az időben, valójában rég kihulltak belőle (lásd Hegel). A korona ennyi meg ennyi forintot ér; a korona aranyból van… Nincs igazuk. Például a kapcsolatok elegáns, nagyvonalú, tapintatos és mégis eredményes „mozgatásának”, kezelésének módja olyan tudomány, amelyet az erdélyi kiadók még alig ismernek. Pénzt szerezni – ez nálunk vagy olyan szemérmetlen koldulás, hogy az ember legszívesebben vakaródzni kezdene, vagy rangon aluli foglalkozás (mintha még volna rangunk!), nem olyanszerű képesség, mint a focistának a labdakezelés, a karmesternek a vezénylés.

Mi lehetne a megoldás? Hogyan lehetne életképes és színvonalas kiadói rendszert létrehozni? A gyanú eloszlatása kedvéért olyan érdekszervezetet kellene létrehozni, amely a kiadókért létezik, egyetlen kiadóhoz sem áll közelebb, mint a többihez, amely minden könyves eseményre figyel, és közvetít a romániai magyar kiadók és a szervezők között. Ki kellene zárni a pályáztatásból azokat a kiadókat, amelyek megszerkesztetlen kéziratokat adnak le (Felvidéken ez is sikerült! – lásd „korona”). Jobb lektorálási kritériumokat és körülményeket kellene kidolgozni, illetve biztosítani. (Például. A kiadónak minden kézirathoz csatolnia kell egy rövid ajánlást, amely összefoglalja a mű tartalmát, értékeli a stílusát, ismerteti a célját stb. Nemrég tudtam meg, hogy ezt az ismertetőt a művet elbíráló két lektor nem kapja meg – így nyilván fennáll a „pontozott” mű „félrehallásának” veszélye.) És főleg: tekintetünket a mára kell függesztenünk, nem a tegnapra. Végső soron nem Apáczai kortársai vagyunk, hanem az Alexandra könyvesházé. Ezen lehet siránkozni, lehet örvendezni rajta, lehet közömbös maradni iránta – eltekinteni tőle semmiképpen sem szabad.