A Duna–Tisza–Körös–Maros–Eurorégió lehetőségei a helyi elitek szemével

Iara, Anna: Die Euroregion Donau-Kreusch-Marosch-Theiss – Grenzüberschreitende Regionsbildung aus Sicht der regionalen Eliten. = Ungarn-Jahrbuch – Zeitschrift für interdisziplinäre Hungarologie. Bd. 27. 2004. 153–208. p.

Az európai integrációs stratégia fontos tényezője a régiók fejlesztése az átfedő, légüres struktúrák ellenében – a helyi erőforrások optimális kihasználása, a dinamizmus egyenletes terítése érdekében. A régió-elvű „strukturáció” különleges lehetőségét kínálja az összetalálkozó határrégiók helyi – államközi együttműködést feltételező - integrációja. Létrehívásuknak nem feltétele az EU-tagság, bár a folyamat iránya azonos. A Duna-Tisza-Maros régió magyar (Csongrád megyei) kezdeményezésre megszületett együttműködési terve (1994, partnerei: Békés és Csongrád, illetve Arad és Temes megye, valamint a Vajdaság), majd kibővített változata, a Duna–Tisza–Körös–Maros–Eurorégió (a továbbiakban: DTKM, 1997), amelyhez Bács-Kiskun- és Jász-Nagykun-Szolnok megye, román részről pedig Krassó-Szörény és Hunyad is csatlakozott, például jóval az EU keleti bővítése előtti időszakból datálódik, az uniós határ Magyarország későbbi EU-csatlakozásával is épp csak érinti, s egyelőre Románia várható belépésével sem válik tisztán EU-területté. Már a kezdet kezdetén ismertté vált egy-két békési, illetve temességi kiindulású vizsgálódás, amelyek az eurorégió eljövendő lehetőségeit elemezték. A magyar profilú müncheni kiadvány szerzője (bonni egyetem európai integráció-kutató intézetének munkatársa) szintén még az első fejlemények tükrében vet számot a távlatokkal és lehetőségekkel. A nagyívű tanulmány a tudati tényezőt helyezi vizsgálódásainak középpontjába, amit a szociálstruktúra-elmélet kitüntetett módszerével: a helyi elitek körében elvégzett interjús felmérés útján közelít meg. Egészen pontosan szegedi és temesvári szereplőket kérdezett meg, tehát a Vajdaság tulajdonképp kimarad a képből. (A balkáni háborúval érintett, embargó alatt álló Vajdaság benevezése az eurorégióba annak idején igencsak feltételes, inkább csak jelképes, a jövőben reménykedő lépés volt.) A politikai, gazdasági, társadalmi(-kulturális) „elitek” mint áttekintéssel bíró, méginkább mint befolyással is rendelkező, pozíciót betöltő csoportok, illetve „aktőrök” tanúsága két szinten is releváns a vizsgálódás számára: 1. behelyettesítheti a szélesebb közvélemény tartalmait, 2. „illetékes” kilátópontokról hitelesített elképzelést közvetít a távlatokról. Emellett képet ad arról is: van-e szubjektív, mentális erőtartaléka a lehetőségek valóra váltásának.

A tanulmány felvázolja az eurorégióvá nyílvánított térség tájföldrajzi, történeti – kulturális adottságait, a régebbi és a közelebbi múltból hagyományozott gazdasági – gazdálkodási potenciálját. (Túlnyomóan mezőgazdaság; nagyipar – Hunyad megye vagy a keleti Temesség kivételével – csak néhány nagyváros vonzásában, persze leromlott állapotban a rendszerváltás nyomán.) Területi egységenként (a Vajdaság nélkül) közli demográfiai, foglalkoztatottsági stb. adatait. A szerző nem mondja ki egyenesen, hogy a DTKM-be bekapcsolt határon túli területi egységek nagyjában a régi magyarországi Délvidéket (Bácska, Bánság, Szerémség) ölelik fel, amely annak idején Békéssel, Csongrád, Bács-Kiskun megyével nagyrészt eléggé szoros, homogén táji és fejlődéstörténeti egységet képezett, azokkal szervesen összenőtt. Ezt az egységet éppen az 1918 utáni államhatárok közbeiktatása metszette el, egészen a közlekedési utak elzárásáig. Az egység és az együttes fejlődés eurorégiós keretben történő újraélesztése valóban kecsegtető távlat. Pontosan a közlekedési hálózat helyreállításával, és persze, a kor színvonalán álló gazdagításával (beleértve az átjárható határokat) kezdődnék a területrészek integrációja. Ezirányú tervekben, elképzelésekben nincs hiány, és történt is némi gyakorlati előrelépés, főként a PHARE-segélyprogram támogatásával. Gazdasági, fejlesztési együttműködés, vállalkozói befektetés, infrastruktúrák kialakítása dolgában egyelőre nem futotta többre a tapogatózásnál. (Csak a magyar-román viszonylatról van szó, a Vajdaság kimarad a képből.) Gazdaságpolitikai tekintetben a magyar-román határ két oldala aszimmetrikus képet mutat: a román struktúraváltás különösen kritikus helyzete, az intézményi átalakítás, a privatizálás késlekedése okán még nehezen találnak egymásra a szektoriális partnerek. Tényleges, „régió-tudatú” együttműködés egyelőre csak a sajtó és média, valamint a kutatás–felsőoktatás területén (főként a szegedi, a temesvári és az újvidéki egyetem között) mutatkozik. (Első közös tudományos konferencia: Temesvár, 1998.)

A DTKM projektje ma még a kezdeti lépéseknél tart. Sok konkrétumot a korai elit-interjúk sem mondhattak. A nyilatkozók úgy tartják, hogy a lehetőségek elvben tulajdonképpen nagyok: bánsági részről a főként belső erőtartalékok feltárása tekintetében, magyar részről elsősorban a nyugatra irányuló transzfer biztosításával. De az együttműködés – legalábbis ütemes – megvalósíthatóságáról vallott vélemények bizonytalanok, az együttműködés konkrét tartalmi körére vonatkozó elképzelések fölöttébb halványak. Nyilvánvalóan el kell jutni az első teljesítményekig ahhoz, hogy gyökeret verjen a bizalom a projekt iránt. Némi versengés érzékelhető a domináns szerepet illetően Szeged és Temesvár között. Szeged az egykori dél-magyarországi „kapu” szerepét szeretné visszanyerni. Temesvár rájátszik a bánsági peremek nyersanyag-többletére, noha partner nélkül aligha képes kiaknázni. Fennáll a kölcsönös ismerethiány is az együttműködésre szerződött területrészek jelenével, tényleges adottságaival kapcsolatban. Mentális oldalon egyelőre nem alakult ki a civil kapcsolattartás, a helyi turizmus. Nem terjed ki a figyelem a vonatkozó vidékek etnikai összetételében rejlő kapcsolatteremtő lehetőségekre sem, így a bánsági szórványmagyarsággal (magyar részről minden figyelem az erdélyi magyarságra irányul) vagy a határ két oldalán kisebbséget alkotó szlovákokkal, németekkel. A román nacionalizmus destruktív magatartásától magyar részről, illetve magyar revizionista veszélytől román részről az eurorégióval kapcsolatban egyébként nem tartanak. Összefoglaló értékelésként elmondható: egyelőre nem formálódott ki egységes közvélemény, amely a projektet markánsan támogatná, még kevésbé az együttműködő felek és részterületek közötti konszenzus a legkülönbözőbb részleteket illetően. Mindezek hiánya önmagában is gátolja az együttműködés dinamikájának kibontakozását. Csak remélni tudjuk, hogy a DTKM-Eurorégió ügye a továbbiakban mégis előrelendül.

Komáromi Sándor