Molnár Szabolcs

MIKOLAI HEGEDŰS JÁNOS UTRECHTI ELVEI

A hazai egyetem hiánya a magasabb képzettség elérésére külföldre irányította a tanulni vágyó ifjakat, akik a leydeni, franekeri, utrechti fiatal egyetemekre1 iratkoztak, ahol a francia Descartes, a német Cocceius, az angol Amesius és tanítványaik oktattak. A világjáró magyar diákok a németalföldi és angol városok szellemi varázsában magyarul írnak. A meggyőződés eleven szenvedélye lüktet írásaikban. Szemtanúi kultúrák versenyének, átélik az eszmék súrlódását. A nemzedék izgalmas gondja a cselekvő erkölcs hirdetése, egy új értékrendszer, új emberideál, új életmód kialakítása.

A prédikátorok, írástudók felelősségét hirdető, a magyar skólák felállítását, a nemzeti művelődés előmozdítását szorgalmazó Mikolai Hegedűs János (1617–1667)2 a tunyaság ostorozásában közös úton haladt a puritánus mozgalom hazai úttörőivel. Az irodalomtörténet már korábban regisztrálta jelentőségét.3 Szégyenérzettel párosult segíteni akarás rokonítja Tolnai Dali Jánossal, Medgyesi Pállal, Komáromi Csipkés Györggyel, Apáczai Csere Jánossal. A Bethlentől II. Rákóczi György uralkodásáig tartó, felfelé ívelő, protestáns gyökerű polgári művelődési törekvések programadói között kiválik élesen bíráló hangú intelmeivel, az antik retorika szabályaihoz igazodó buzdító beszédeivel, amelyek Apáczai majd Tótfalusi izzó szenvedélyű vádiratai előzményének tekinthetők.

Descartes gondolatait úgy fedezik fel az utrechti diákok, hogy a Descartes ellenes tanárok felügyelete alatt disputálnak. Vitatkozásaikban az új eszmékkel találkoznak. Voetius Gisbert rektor és Samuel Maresius pár évtizedig akadályozhatta a carteziánus filozófia oktatását, amely majd a század második felében diadalmaskodik a holland egyetemeken. Mikolainak vezető tanára Voetius, de ez nem gátolja meg abban, hogy át ne lépje az ortodoxia világát, és ne legyen nyitott az angol puritanizmus szelleme és törekvései előtt. Hegedűs fordítói munkáját a kötet4 elejére illesztett latin méltatásával Voetius köszönti.5 Az erdélyi diákok iránt különleges rokonszenvvel viselkedő „utrechti pápával” való szoros kapcsolatuk nem akadályozta meg a tanítványokat, hogy a carteziánus tanokat is végiggondolják.6 A református ortodoxia és a carteziánus vagy puritán szellemiség közti átfedések kitapinthatók egy-egy gondolkodó, prédikátor, író munkásságában. Mikolai és Apáczai közös mestere, Voetius ortodox teológus volt, de gyakorlati teológiai gondolkodása az ortodoxia több tételével ellenkezett. A személyes hit elvét a Krisztusnak szentelt élet szükségességét hirdető angol puritánus Wilhelm Amesiustól vette át. Voetiánus volt Tofeus Mihály, I. Apafi Mihály udvari papja, de maga Apáczai sem tudott teljesen szabadulni professzora dogmatikájától. Utrechtben Voetius teológiai munkájának, a szent nyelvek tanulmányozásáról írt értekezésének respondense, nyilvános bemutatója volt; arról disputált 1650-ben a legszigorúbb ortodox szellemben. Gyulafehérvári székfoglaló beszéde viszont már át van itatva cartesiánus szellemmel. Mikolai kétlakisága is kitapintható: Voetiusnak az eredeti angol törzsszöveget mutathatta meg, az ajánlásokat magyarul írta, és nem valószínű, hogy mestere elolvasta volna. A lefordított értekezésekben még az ortodox teológia dogmatikája érvényesül, de az ajánlásokban, elő- és utószavakban a láthatatlan irányító erő szerepét betöltő cartezianizmus is felsejlik. A törzsszöveg a keresztyén egyházról, a gondviselésről, a Biblia értéséről, morális kérdésekről szól, olyan dolgokról, amelyek nem hoznak semmi újat az ortodox teológiával szemben, de a vitairat jellegű, párbeszédes oktatás módja és a dedikációkban a művelődési program bátor indoklása mutatja az új szellemi irány kényszerítő erejét. Descartes-tól nem a filozófiát tanulja meg, hanem az okok keresését. Álljon itt példaként egy rövid idézet a Biblia tanúi (1648) keresztyén olvasóhoz szóló ajánlásából: „A nyomorultnak ügyét felvenni, s azt elébb mozdítani, kellemetes dolog, annyival inkább, ha annak sok letapodói vagynak, és reménség vagyon, hatható segétség által, annak felmenekedése felől. /…/ Bizony mind az Ó mind az Új Testamentom úgy felelevenedett, hogy immár a pokol kapui sem vehetnek birtokat rajta. Olvassák már régen sok keresztyén nemzetek között, ahol az Antikrisztus dühössége azt megölte vala is. Az egy mi nyomorult nemzetünk az, akiben majd legnehezebben kaphat lábra ez feltámadt mennyei világosság. De micsoda ennek ott is az oka? A köznépnek iszonyú tudatlansága. Hát annak megént micsoda az oka? Ami a több olyan fogyatkozásoknak. S micsoda azoknak? Úgy vagyon, hogy valóban sok okok vagynak ez aránt, mind távoliabb, s mind közelebb valók /…/ Én ezentúl két vagy három katalógust is csinálhatnék itt, ha ki akarná érteni. De azok közül az első katalógusért félő, hogy a fő rendek haragját kellene viselnem, kiknek szertelen magok szolgáltatása miatt a szegény község Istenét sem szolgálhatja. A másik katalógusért a tanétók mennyköve esnék fejemre, kik közül sokan mint igyekeznek az Úr gyengéinek legeltetésekre, látja az ő juhainak soványságát keserülő Jézus Krisztus. A harmadikért a község is komor szemmel nézne reám elhálózván az ő lelki tunyaságát, és hányván, noha rész szerént helyesen is, az ő egyiptomi nagy ínségét. A több katalógusért is lenne vitám, de hogy ez egy közönségest elhallgassam, nem lehet, mely ez tudniillik, hogy a mi nemzetünkben minden rendek csak a magok jovát keresik, az Istenére s a közönséges jóra igen keveset hajtanak.” 7

A cartezianizmus is magához öleli az emberi közösség szolgálatának gondolatát, hogy az egyéni érdekkel szemben előnyben kell részesíteni a közösséget. „Nincs a szegénységre való gond. Ez a szörnyű törvéntelenség, hogy akik a testieket oly bőven kiszolgáltatják amazoknak, hogy majd mint egy földi paradicsomban tartatnak, s mégis azok nem viselik gondját ezeknek lelki jovoknak!” 8

A Biblia tanúi Szentpéteri János pataki skólamesternek címzett ajánlásában írja, hogy „kisebb gondunkat is nagyobbnak ismérjük, nemhogy a közönséges jórúl csak elmélkednénk is sokan.” A Szentek napi-száma (1648) IX. fejezetében inti a boldogságra törekedőket: „Szerezz oly közönséges lelket, mely által nem csak magadnak élni igyekezzél. /…/ Nézz a mások dolgára is. /…/ Sírj a te üdődbeli vétkeken és gonoszságokon /…/ az Isten szolgáinak szenvedésén, akár a tanétók, akár a népek legyenek is azok. Ohajts ő vélek, szánakozzál rajtok.”9 Ugyanott versben is summázza: „Benned élő lélek közönséges légyen, / (Ha ez volna, több jót látnánk nemzetünkben.)”

Az ortodoxia megerősödésével az egyházi élet dogmatikus jelleget öltött, befejezettnek tudta az egyházi reformokat, nem vezette az igazságkeresés, csak a meglévő igazságok bizonyítására szorítkozott. Az anglikán protestáns ortodoxiával szembeforduló kötetlenebb vallásosság igénye indította el az angol polgárság mozgalmát, amely hamar átterjedt a kontinensre is. A puritanizmus az angol polgárság kálvinista irányzata, amely az anglikán egyházat akarta megtisztítani a püspöki, állami hatalomtól.10 A puritánusok a teológiai érvelésük mellett társadalombírálatuk és a morális kérdések középpontba állítása révén váltak népszerűkké. Szerintük javainknak Isten a gazdája, azzal úgy kell sáfárkodni, hogy Isten dicsőségére váljék, a munka pedig minden értéknek forrása. A puritán ’szigorú erkölcsű, tiszta’ polgár nem tekinti magát a felhalmozott vagyon tulajdonosának, csak kezelőjének. Az önkormányzati gondolatot, a presbiteri rendszert hirdető dinamikus kálvinizmus átfogó társadalmi mozgalommá vált. Angliában a polgárság saját forradalmát a puritán eszmékkel vitte győzelemre.

Az új szellemi irányzat a népművelést és az anyanyelvű iskolázást, a munkára való nevelést, a demokratikus egyházkormányzatot szorgalmazta.

A magyar peregrinusok angol nyelvű teológiai munkákat forgattak, terjedt az angol nyelv ismerete. Kecskeméti Gábor a Prédikáció, retorika, irodalomtörténet című munkájában rámutat, hogy „mivel a puritánus eszményekkel kapcsolatos retorikai konvenció legnagyobb bőségben Angliában bontakozott ki, és a XVII. század jelentős részében a magyarországi reformátusság élénk angliai kapcsolatokkal rendelkezett, az angol nyelvtudás is szignifikánsan szélesebb körben jelent meg ekkor, mint a megelőző és a következő időszakokban”.11 Olvasták William Perkins és William Ames (Amesius) könyveit. Komáromi Csipkés György angol nyelvtant írt. A puritánus szellemiség jelei már az 1624-ben Angliába áthajózó Szenczi Molnár Albert tevékenységében is felismerhetők. Johannes Sturmnak, a strassburgi akadémia tanárának oktatási elveit, az iskolák újjászervezésének szabályait írja le, és adja ki a szótár új kiadásának mellékleteként. Medgyesi Pál debreceni ösztöndíjasként járt Angliában, az újkor társadalmának bölcsőjében. 1636-ban kiadja Lewis Bayly magyarra fordított puritánus művét, a Praxis pietatist, amelynek az 1643-as váradi kiadására Mikolai gyakran hivatkozik angolból magyarított könyvei ajánlásaiban.12 Medgyesi Pál, Iratosi T. János, Tolnai Dali János mellett egy egész nemzedék külföldet járt magyar prédikátor vállalkozott angol puritánus művek magyarítására. Felsőbányai S. Mihály, Somosi Patkó János, Bökényi Filep János Utrechtben az 1650-es évek elején kiadott erkölcsnemesítő fordításaira Mikolai Hegedűs János ajánlásainak pár évvel azelőtti buzdításai is hathattak.

Itthon külföldi tanárok, Heinrich Alsted, Heinrich Bisterfeld, Comenius Amos igyekeznek a magyar szellemi életet a nyugat-európaihoz igazítani. Mellettük a bujdosásukban a lépéshátrányt érzékelő magyar értelmiségiek sora vállalta a társadalmi élet Isten rendelkezései szerinti átalakítását célzó munkálkodást. Tették ezt a puritán etika nevében, amely szerint a jóra képes ember méltó Isten kegyelmére, és a kálvini ingyen kegyelem az üdvösségre kiválasztottak mindennapi hasznos életében nyer kifejezést. Az isteni kegyelem jele a teljes élet hasznos, fegyelmezett, erkölcsös gyakorlatában található meg. A hasznos munka tehát kötelesség, az értelmiség részéről az írással, a nyomtatott könyvvel való nevelés jelenti Isten akaratát. A tudás elrejtése, akár az irigy nyelvektől való félelemből, akár tunyaságból – amint azt Mikolai is a Biblia tanúiban kifejti – Isten ellen való vétek. A hazai puritánus mozgalom is a kálvini egyház intézményeit és nevelő tevékenységét akarta megjobbítani. A magyar peregrinusok tanúi lehettek Cromwel lord-protektorsága alatt a nem megfelelő tudású papok és tanítók menesztésének is. A prédikátorok hivatástudata, elkötelezettsége, hogy a megcsontosodott kálvinizmust továbbfejlesszék a társadalom javára, a teológiai élet elevenségét hozta. Dinamizmusa a hatvanas évekig tart, majd kimerül kegyes óhajok hangoztatásában.13

1646-ban a nagyenyedi zsinat elrendelte a presbitériumok felállítását, a szatmárnémeti zsinat viszont ugyanabban az évben a puritanizmus megfékezését tűzte ki célul. Medgyesit és Tolnai Dalit akarták korlátozni tevékenységükben. A sárospataki és a váradi kör volt akkor a személyes vallásosság elkötelezettje. A Geleji Katona István féle dogmatizáló prédikáció ellen fellépő Medgyesi Pál puritán alapú homiletikai harcot indított. A Geleji – Medgyesi csata eredményeként az antipuritánus zsinat elutasította a szertartási újításokat, de a határozatai között fontos előrelépést jelentenek az V. és XXII. pontban megfogalmazott rendelkezések: „ne csak fiú de leányiskolák is állíttassanak fel ezentúl”, „az iskolákra nagy gond fordíttassék, hogy azokban a vallás s filozófia józanul és tisztességgel taníttassék”14

Már Szenczi Molnár Albert az Imádságos könyvecske (Heidelberg, 1621) előszavában az anyanyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozza. A nagyenyedi zsinat (1646) határozata értelmében pedig a magisztrátusnak anyanyelvű iskolákat kell létesítenie az írás-olvasás terjesztése érdekében. Ezt a zsinati döntést üdvözli Mikolai a Biblia tanúi Szentpéteri János pataki skólamesterhez írt ajánlásában: „hová lehetett volna kívánatosb hírünk, hogy tudniillik az Úr elmenvén az ő szolgáinak gyűlésekbe, azt tanácslotta általok, hogy magyar scholák legyenek nemzetünkben is. Oh, Isten Lelkének áldott sugárlása!”15 Ez a jó hír indította arra, hogy könyvet adjon a magyar diákok kezébe. „Én is azontól fordítám elmémet, – írja – hogy azt az Úr dolgát, melyre az ő szolgáinak szíveket úgy felindétotta, hogy némelyek, mint tavaly hallottam, valóba fáradtak is benne, mint indéthassák el azt az áldott végezést, nem csak javalljam, hanem a Sion falára rakattatására, ha csak egy kövecskét vigyen örömmel gyengeségem az ő épétő hív szolgái után.” 16 Meg akarják változtatni az irodalom szociológiai helyzetét az anyanyelvű iskolákkal. Az írni-olvasni tudás kiterjesztésével az olvasóközönség összetételén igyekeznek módosítani.

Apáczainak az anyanyelvű iskolák szükségességét hirdető beköszöntő beszédeit megelőzte Mikolainak pár évvel korábban nyomtatásban megjelent dörgedelme: „Ihol az Úr az ő szolgái által tanácsoltatta a magyar scholák épéttetését, s megfogyatkozik a szegénység! Egy oly kollégiumot Magyarország nem tarthatna? Egy úr is tarthat más valláson. Bizony meghaladta a mi háládatlanságunk a fáraó pohárnakjának feledékenységét, mert az ugyan megemlékezék végre Józsefrűl, de mi csak kaphassunk elő, odahagyjuk osztán a szegény Józsefet, nemhogy egy s két, de tizenhét esztendő múlva sem jut eszünkbe a tömlöcben nyomorgó. Nem így tött az Isten népe (Solt.126.4), nem emlékezünk mégis mi ez épületre való dolgokrúl, maga az olyanok által épülhetne szegény nemzetünknek külső-belső boldogsága. Így oszolna el a tudatlanság köde, így nyílnék fel voltaképpen az Isten sz. könyve nemzetünknek.”17

Mind Mikolai, mind Apáczai ismerték a sárospataki rektor Tolnai Dali János iskolai reformtörekvéseit, aki a skolasztikus formális logikát elvetette, és a reális ismeretek tanítását tartotta szükségesnek. Mikolai a Biblia tanúi függelékében, a Gyengék igazgatása a Biblia körül című írásában az értelmes olvasásra, a hasznos ismeretek megszerzésére tanít: „Sokan még a tudósok közül is csak azért olvassák azt, hogy ebből bizonyéthassanak. Sokan magok mulatságáért, sokan, hogy másokon fogdoshassanak. Innét kelnek amaz épülés nékül való kérdések: Kicsoda volt ennek s ennek az atyja? Mit használ ez a te lelkednek? Nem mesézésre, hanem lélek éltetésére való ez. /…/ Jobb öt szót szólni értelemmel, hogysem tízezeret annékül. Úgy jobb öt verset épülettel olvasni, hogysem ötven részeket annékül. (I Cor 14. 19)”18 „Megjegyezd, ahol nem érted – inti az olvasót. /…/ Az oly szót lajstromba írd, vagy ha egyéb jegyződ nincs, a körmöddel is megvond, és vigyd el tanétódhoz, vagy más tudóshoz.”19 „Azontúl hálát adj az Istennek, hogy a te elmédet megvilágosétotta. (Solt 118.27) Sz. Pál az idegen nyelv tudásáért is hálát adott az Istennek, Dániel egy álom megtudásáért. /…/ Elő s megelő számláld, amékre tanéttattál az Úrtól, és mindazokat meghányd-vesd, mintegy megkérőzd./…/ Még a barmok közül is azt hagyta az Úr tisztának (Levit 11.3), aki kérőzik.”20 Mikolainak van persze olyan nyilatkozata is, hogy aki valamely locust nem ért, s a tanítója sem tudja megmagyarázni, az ne feszegesse racionális igazságkeresés eszközeivel, igyekezzen hinni a bibliai kijelentésnek, mert a jelenségeknek egyszerre lehetnek ellentétes értelmeik.

A híres flamand humanistának, Joachimus Fortiusnak Apáczai által lefordított művét a tanulás módszeréről, De ratio studiit (1529), Mikolai is ismerte. Több helyen egybehangzó tanácsokat adnak.

            A tanítás nem korlátozódhat az iskolára. A gazdák tisztje a háznép tanítása, hirdeti Apáczai az Encyclopaedia tizedik részének XVIII. szakaszában. Mikolai külön könyvet szentel 1648 „nyári első hóban” a családfők nevelői kötelességének Az istenes cselédeknek lelki prebendájok címmel. Az istenes házi gazdákhoz való jó szó kemény hangú intésként dörög: „Nem kicsény oka (istenes gazdák) hazánkban a sok törvéntelenségeknek, az Istent nemzetünk elpusztétására onszoló vétkeknek ez, hogy a gyermekek és háznépek nem tanéttatnak, sem a külső, sem a belső dolgokban. Sok házi gazdák ez jó tisztekből majd teljességesen kimosdottak. Ez az oka ugyanis, hogy oly sürjen hazánkban mineműek az atyák, ollyak a fiak: ravaszok az atyák, csalárdok a fiak; részegesek az atyák, tobzódók a fiak; orvok az atyák, s lopók a fiak. Sőt ez is megvagyon (ne bánják az istenfélők, holott a gonoszokrúl igazat írok), hogy prédálók, húzók-vonók az atyák, tolvajok, nyúzók-fosztók a fiak. Boldog Isten! Honnét vagyon ez rettenetesség? Innét kétség nékül, hogy Ábrahám nem tanétotta meg az ő házok népét az Úr utaira. Én megvallom az Istennek sok kegyelmeit nemzetünkben, de bizony óhajtanám, ha ott az Új Testamentombéli kegyelmek killyebb terjednének még a szolgákra és szolgálókra is. /…/ Nem gondolnak a gazdák azzal, csak ő nekik szolgáljanak.”21

Mikolai nemzeti üggyé emeli a köznép iskoláztatását, amelyhez elengedhetetlennek tartja az olcsó magyar nyelvű könyvek nagyobb mértékű nyomtatását. „Vigyáztam nemzetünkben a szegény nép költségtelenségére is, melyért ha lehetett volna, csak egy-két árkosra szorétottam volna mindezeket” – írja a Tüzes oszlop utószavában.22 (Könyvét, hogy olcsóbb legyen, az utrechti Vásberg mesterrel 7-8 pontos apró antikvával nyomatja.) A hazai tipográfiák „lám, melyek vagynak is, csak a sok rossz históriák, fabulák és t. kelnek belőlök”. „Azért nem nyomtatják a jókat, mert a vevők is nem akarják venni.”23 A könyvnyomtatás szűkösségére panaszkodik, bár minden ahhoz szükséges itthon is megtalálható: „Mit nem terem a mi hazánk gyönyörű földe? Minden érceket, ezüstöt, aranyat is. Nem kellene ott az Úr háza épétésére való fákért Hirámhoz küldeni. (I Kir 5.6 és t.) Elég erdő vagyon hazánkban, papíroskülyűhöz elég patakok, folyóvizek vannak, csak Várad körül s túl egynéhány Kereseket tudok csak én is; rongyot is (úgy ítélem) kaphatnának ahhoz. Várni nagy udvarokat s bokrossával épétteti a malmokat csak egy oly nemes ember is, s ihol (Felséges Isten!) nincs ki a közönségesrűl gondolkodnék! Egy váras, annál inkább egy vármegye, annál inkább egy tartomány, annál inkább egy ország azt nem tehetné? Nem cselekszi bizony, mert csak ki-ki magának. Oh, nyomorult és felette nyavalyás állapat!”24

Mikolai Hegedüs János, mint sok protestáns prédikátor kortársa, a hitet a tudással azonosítja. Az ész fogalomvilágán keresztül igyekszik magyarázni és védelmezni a hit elemeit, ahogy korábban Geleji Katona István megfogalmazta: „A hit nemcsak szívbéli bizodalom, hanem elmebéli értelem is, mert aki mit nem ért, affelől bizodalma mint lehet? Az értelem viszont vizsgálódásval, vetélkedésvel és disputálásval szereztetik, tehát a hitnek és vallásnak dolgai felől való vizsgálódás az üdvösségre szükséges.”25 A Szentek napi-számában az erkölcsös élet VI/1-es parancsolata a Péld 22. 3 intését („Az eszes megértvén a gonoszt, elrejti magát, a bolondok pedig belé esvén, nyomorgattatnak”) ismétli meg felszólításként: „Eszes légy a te személyedbéli próbáidnak és háborúságidnak eleve meglátására, akármelyek legyenek is azok.”26

Az igaz hit nem beszéd, hanem cselekedet, a tudomány praxis nélkül értéktelen. A mennyei igazságnak tüzes oszlopa mottójául írja: „Nem szót, hanem dolgot/ Találsz itt, nagy gondot/ De ez is kíván tűled.” Vallási értéket kap a cselekvés, a hivatásvégzés, a tudás tovább adása, az önképzés. A tudományos önképzés egyik fő formája az írás és a fordítás. Szerény de fontos vállalkozás a fordítás, hogy Európa és a magyarság között közvetítsen. Figyelmet ébresztő a fejtegetése arról, hogy a papi hivatal tekintélyét semmiképpen sem rombolja a fordítói munka. A „magahitt tudósoktúl megvetendő” fordítás védelmére kél a Szentek napi-száma Váci András pataki és Komáromi István váradi puritánus skólamesterekhez intézett ajánlásában: „a sátán az ő gonosz cimboráival, e világgal és a testtel öszveesküdt ennek épületi ellen, és mihelt ennek épétésére való jó dolgot sajdét valahol, ottan ha külső szélvészet nem támaszthat is ellene, csak az indulatokban is addig sürgölődik, hogy néha restséget, kényességet, néha félénkséget, néha nagyravágyást, néha az épétő eszközöknek alacsonyétását, az ugyan jó dolgoknak ócsárolását és egyéb rossz képzéseket férkeztet. Azelőtt is ugyan, de kiváltképpen miolta ez együgyű fordétásoknak nyomtattásokhoz fogtam, sujtolt engem is ottan-ottan efféle képzésekből, hitván magaszeretésből (mellyel tudom, meg is győzött némelyeket) és egyéb vétkekből font korbácsával: minemű volt ez tudniillik, hogy efféle apró munkák mellett se magamat ne fárasztanám, se állapatomat ne fogyatnám. Holott ezekkel igen kevés hasznot tennék, sőt magamat csak az emberek szájába adnám csúfságul az ilyen együgyű dolgokért. /…/ A dücsőség adására vagy elvonására keveset hajtok, /…/ elvesztését a nincsennek nem féltem, s ami vagyon, ám kicsinyüljön, /…/ nagyobbétani azt nem is keresem őt, mert hiszem csak egy oly disputáció írással is jól előrugaszkodhattam volna abban, mind itt, s mind nemzetünk között, avagy másképpen is, ennyi bajjal nagyobbat is tehettem volna, de én bizony amazt mint nem keresem, úgy itt is nem igyekezném annyéra a nagyokat, a tudósokat nevelni, mint az együgyű gyengéknek, az apróknak lelki növéseket óhajtozom. /…/ csekély vízben nem foghatni nagy halat, kicsény ez is és csekély.”

A Biblia tanúi keresztyén olvasójához szóló ajánlásában az írástudók felelősségével kapcsolja össze az írás és fordítás problematikáját: „Bezzeg, méltán panaszolkodhatunk ínségünkről! Méltán tudatlanságunkról! Valóba méltán bizony, hogy kiváltképpen essék kifejezése panaszunknak a tudósok ellen is. Mennyi sok nagy elméjű tudósokat csak mi emlékezetünkre is, derekas mély tudományú embereket adott Isten örökké még eddig, ennyi romlottságban is szegény hazánknak, akik többet tehettek volna, hogysem sok híres emberek egyéb országokon, de ugyan csak úgy elmúlnak, valamint tudnak, a rozsda ötte meg sokaknak a szép girákat. A régiekrűl nem szólok, mert eleget fáradtak a reformálásban. De mostanában bárcsak egy-egy tenyérnyi papíroson hagyták volna oly elmékedéseket, eddig mégis mehettünk volna valamire. De amint egy poéta panaszolkodott az urak felől: Magnates dare parva pudet, dare magna recusant – szintén azt mondhatjuk mi a mi tudós urainkrúl, hogy ők nagyot nem akarnak, s a kicsént szégyenlik, magok írni restellik, s fordétani szégyennek ismerik-é vagy hogy vagynak el benne, de ezt látjuk, hogy ritkán építenek úgy. /…/ Írnál csak, nem szégyenleném én magyarra fordétani. Csak fordétásnak nevezgetnék? Ám lenne az némelyektűl, de nem mindenek cselekednék. Én ha magam komponálnék is valamit, nem szégyenleném fordétásnak nevezni. Mit nem veszünk másoktól, ha más kaptára ütjük is? Nincs a nap alatt újság.”

Mikolai a külföldi egyetemet járt papi réteg felelősségét boncolgatja. Mind az akadémiták, mind a domidoctus prédikátorok kötelessége, hogy lelki tanítók legyenek, s akinél Istennek bővebb talentuma vagyon, írjon, fordítson, adjon ki könyvet, terjessze a vallási irodalmat, hiszen olyan lelkészről is tud, akinek Bibliája sincsen. „Mely felette idegen a mi nemzetünk a Bibliátúl, azon nemcsak szomorkodhatik, szánakozhatik, hanem ugyan szörnyülködéssel iszonyodhatik is a keresztyén lélek, hogy tudniillik a mi lelkünknek éltető abraka ilyen kelletlenségben vagyon majd minden rendek előtt a mi nyomorult nemzetünkben. A szegény község sok helyeken majd többire csak hírét hallja, hogy vagyon Biblia, vagyon az Istennek olyan könyve, kiben üdvösségünk felől minden akaratját megjelentette, de inkább sok azt sem tudja, hogy ez arra való volna. Innét vagyon, hogy akármi könyvet lásson is, azt tudja, hogy mind Biblia. A főrendek, ha mikor a vendégeskedésektűl és sokak ama szívet irtóztató részegeskedésektűl, avagy más egyéb test munkáitúl érkeznek is, mihez fognak? Hasunk dolgán kezdettük el, fejünk, szemünk vagy egyéb tagunk dolgához lássunk. Bezzeg ritka, aki a Biblia olvasására fordétaná elméjét! Nem kárhoztatnám én a jó histórikus könyveket is: olvashatná affelől Marcus Aureliust és többeket is.”27 Csak „el ne vonattassanak” a Biblia olvasásától, „holott az olyan mulatozó fabulákra, hímes szófia-beszédekre, kikkel azok megmázoltattak, természetünk szerént inkább sietünk.”28

A puritánus mozgalom sodrában a Biblia népszerűsége megnőtt. A tudás tárházának, a műveltség alapjának tekintett Biblia olvasása kötelezővé vált. A Biblia biztosítja a legfőbb, legnagyobb művészi élményt, s az általa nyújtott kultúra nemcsak ismereteket jelent, hanem cselekvő magatartást, világmagyarázatot, mentalitást, ízlést. A biblia-olvasás az ingyen kegyelem bizonyosságának megszerzésében elengedhetetlen. A Biblia Isten szava, annak megértését szolgálja az anyanyelv, így a grammatika a tudomány síkjára emelkedik. A mozgalom írástudóinak műveiben számos megjegyzést lehet találni, amiből akár egy nyelvelméleti rendszer is kikerekedik.

Mikolai a puritánus mozgalom által tovább élesztett nyelvművelő és nyelvészeti törekvések buzgó képviselője, a magyar nyelv iránt megélénkülő érdeklődés egyik gerjesztője. Érezte, hogy a nyelv élő szervezet, rugalmasan alkalmazható, és az új eszmék hordozója lehet. Megjelenítő erejét már Sylvester és Szenczi Molnár is dicsérte. Sylvester megírja a Grammatica Hungaro-Latina-t (1539), amelynek nagy szerepe van a magyar nyelvtani terminológia kialakításában annak ellenére, hogy a magyar csupán értelmező a latin nyelvkönyvben. Rejtett értékeire, szépségeire, szerkezeti sajátosságaira, törvényszerűségeire figyel Dévai Bíró Mátyás az Orthographia Ungarica (1549) tanulmányában. Geleji Katona István Magyar grammatikácskáját is ismerhette Mikolai, ahol a szerző a fonetikus helyesírás helyett az etimologikust tartja követendőnek.

Mikolai Hegedűs János nyelvészeti munkásságára már Toldy Ferenc is felfigyelt, és közölte a Corpus Grammaticorum-ban a Tüzes oszlop utószavát.29 1918-ban Szily Kálmán értekezik róla a Magyar Nyelvben:30 Egy régi magyar nyelvész címmel méltatja. A nyelvészeti tanulmányok fölöttébb szükséges és hasznos voltáról való meggyőződésében Mikolai az Apáczai által is respondált Voetius-értekezésből is erőt meríthetett. Feladatot ró a nyelvre, hogy le ne süllyedjen a királyfia kis Miklós népi ponyva szintjére. Megkereste a latin szavak magyar megfelelőit. Magyar nyelvi következetességére jellemző, hogy a címlapjaira magyar nyelvű impresszumot rakat: Vásberg János által nyomtattatott Ultrajektomban, a tavaszi második hóban, 1648 esztendőben, míg az ugyanott nyomtatott Magyar Encyclopaedián Apáczai latin impresszumot használ: Ultrajecti ex officina Johannes a Waesberg MDCLIII.

A Tüzes oszlop jóítéletű olvasójához címzett utószavában öt lap terjedelemben közli nyelvészeti észrevételeit. Elsősorban a fordítás közben észlelt nehézségeket tárja fel. Akadálynak érzi a „logicus terminusok avagy az okasság mesterségének szavait”, azok hiányát. „A mi nyelvönkön némelyek alkalmasént kimagyaráznák némelyeket, de többire ugyan tudós embereket is hallgatván, vártam, mint fejezik ki a nép értelmére, eléggé kerülték” – panaszolja. Véleménye szerint „jobb volna egyszer megtanétani azokra a népet, s azután ember magát sem fárasztaná, s a nép is könnyebben megérthetné a jó dolgokat”.

A tudományos közlésmód szinte kizárólag latin nyelvű. A váradi puritán körhöz tartozó Pankotai Ferenc 1650-ben írt könyvében szintén arra panaszkodik, hogy kevés munkát fordítanak magyarra a latinul nem tudó községnek. A filozófiai és logikai terminológia magyarításában Mikolai úttörő munkát végzett. Az utószóban summás szójegyzéket közöl a latin szavak magyar megfelelőivel. Ha ezeket összevetjük Szenczi Molnár Albert szótárával (1604), kitűnik, hogy számos esetben Hegedűs megtalálja a magyar megfelelőt azokra a latin terminusokra, amelyek ilyen formában nem szerepelnek a szótárban. Pl: agens – cselekedő (Szenczinél hiányzik, csak az ago igealak van), antecedens – előtte járó dolog (a szótár csak az igei alakot hozza), causalitas – munkálkodhatás, cselekedőség (a szótárban causa – ok, oka valaminek), consequens – következő dolog (Szenczinél consequentia – következés), efficiens – cselekedő, szerző ok, kitűl valami lesz (a szótárból hiányzik), eventus – kimenetele a dolognak (Szenczinél történet, eset, valamiből következő vég), effectum – csinálmány, tétemény, ami lött (a szótárban: megcsinált, megmívelt, megtött, meglött), materia – materia, amiből valami áll, mint a kenyérnek a tészta, liszt, távolyb való a búza és a t. (a szótárban: minden az miből valami leszen), praedamnatio – eleve-elkárhoztatás (a szótárban a praedamno ige szerepel), passive – elviselőképpen (Szenczi: passivus – indulatos, szenvedetes) stb. A szövegtörzsben előforduló latin szavaknak is minden esetben igyekszik magyar megfelelőt találni: consvetudora, a bevött szokása; mintegy motivajul, indétó okul; mintegy mediomul, eszközül; abbreviatiokkal, rövidítésekkel stb.

Az idegenből meghonosodott szakkifejezések megtanulására is buzdít, „sok szókat csinált – írja – nemzetünk eddig is deákból és görögből is: ecclesia, Biblia és a t. görög szók, s mind értik. Magistratus, fundamenum és a t. deák szók, ez utolsót ugyan akarnám is, ha kimondaná valaki magyarul. A deák gradus szóból grádics szót csináltak, s mind jók.”31

            Helyesírási kérdéseket taglalva az igekötők írásával foglalkozik. Szenczi Molnár Albertet követi, amikor úgy nyilatkozik, hogy „mi szükség nekünk, hogy a bémenendek megszaggattatván bé-menendek legyen. Nekem úgy tetszik, hogy az ilyen praepositiók, eleibetétetett szók, főképpen mikor verbummal vagynak, akár elől, akár utol tétessenek, öszveragaszthatjuk, ha penig más részecske jő közikbe, ám váljanak el olyankor. Ezent ítélem ama perfectiva particulakrúl, teljestjegyző szókrúl is: meg, el, p.o. megmondom, nem választom el, mint szoktuk: meg-mondom. Ha úgy sok megen kezdetett szók lesznek, mit árt? A deákban is elég nemcsak re, szócskán, hanem adon, contran és t. kezdettek vagynak, mindazáltal nem szaggatják meg.”32

            Ugyancsak helyesírási kérdésekben nyilatkozik a latin eredetű szavak esetében, ahol „diphtongusokra, két hangú deák betőkre – írja – nem ismerem szükségünket, mert annyit teszen, ha predicatiót írok e betővel, mint aé-vel írnám.”33 A c hang jelölésében is állást foglal, az e és i hang előtt a c betűt ajánlja, más hangok előtt a tz betűkapcsolatot. A cs írásában a ts jelölés mellett áll ki: „A duplex consonansok, két zengéső betők közül a csattogó vagy süvöltő zengést igazábban írom ts betőkkel, mint tsuda, tsömör, tsomó es t.”34 A szó végi g hang utáni h írását feleslegesnek tartja. A hosszú s betű használatát a t után és a szó végén nem tartja alkalmasnak: „kicsény végső s bető is jó akárhol”. Szívesen általánosítaná a w használatát a hív, bő, ó szavakban (ow testamentom, hiw szolga), ahol a v „ott zengett csak igen gyengén”35

Hegedűs mind a négy munkájában alkalmazza, és az ajánlásaiban vallja, hogy az elfogadható igazság hitté emeléséhez a befogadóhoz való alkalmazkodás szükséges. A funkcionális prózastílus által a meggyőzés eszközeként használt dialógusokkal tanít. Bacon és Descartes hatása érezhető a tanítás középpontba állításában, az értelemhez szólás szándékában, a tagolt, világos ítéletekben. Retorikája a népszerű kommunikáció eszköze, amely a keresztény erkölcs elfogadását célozza.36 A kálvini, bullingeri retorika tendenciáit, az egyszerű, világos, sallangmentes, gyönyörködtetést mellőző, új nyelvi formák térhódítását a puritánus hatás erősítette. A barokk retorika mesterfogásairól lemondó új közlésmód a szélesebb körű befogadás szempontjából alkalmasabb volt. A formai elemeknél döntőbb volt a közlendő eszme. Mikolai szövegeiben is tapasztalható, hogy a gondolatra helyezi a hangsúlyt, azt egyszerű szavakkal igyekszik kifejezni, az új szellemi áramlat racionális igényéhez alkalmazkodva. A díszes, barokkos közlési móddal szemben előnyben részesíti az egyszerűséget, a közérthetőséget, a mindennapi nyelvhez való közelséget. Az új retorika stilisztikai követelményeit nem fejtegette, hanem alkalmazta. Már korábban, Szenczi Molnár Albert az Institúció fordításában dísztelen, közérthető, tömör nyelvre törekszik. A „felesleges elmemutogatást” elítélők sorában Medgyesi, Szatmári Péter, Martonfalvi, Apáczai mellett ott találjuk Mikolait is, aki elveti az „udvari” stílust, mert az „együgyűekhez” szól elsősorban. Könyve „nem valami oly tarafarás munka, nem e világi bölcs metódusra cirkalmaztatott, nem pompás szókkal mázoltatott. Mindazáltal vagyon bizony mégis neki mivel kérkedjék, hogy tudniillik ő a cifra festett szókat az orátoroknak és ritmistáknak hagyván, a hímes szókat a fülök viszkettetők olvasására és hallgatására bocsátván, szól ő a bölcs Istennek azon szavaival, kinél bölcsebb szólás soha nem adatik. Hasznos is ez, szükséges is valóba, avagy csak ezért is most elsőben, hogy ezáltal vonattassanak el a gyengék ama sok mesemondástúl, mocskos szófia-beszédektűl, király fia kis Miklós költött szerencséitűl.”37

Medgyesi Pál már korábban a Praxis pietatis-ban (1636) az udvari stílus ellen szól. Az előkelő világi udvari stílus azonosítható a barokkal. Az egyszerűbb, közérthetőbb írásmódra való törekvés nemcsak az új vallási áramlat kommunikációs szükségletének eredménye, hanem az egyre terebélyesedő népi olvasóközönséghez való alkalmazkodásnak is. A gyönyörködtető művészet elítélése és a célszerűségre való törekvés puritánus hatás. Hegedűs is angolból fordít, és valószínű, hogy populáris kommunikációját az angol kegyességi irodalom befolyásolta, amely a képzeletre ható művészettől elzárkózó értekező prózát kedvelte és az oktatás szolgálatában álló elmélkedést. A prédikátort nem érdekli a magyar szépirodalom. Szórakoztatást vagy gyönyörködtetést célzó járulékos anyagot nem használ. Az antik és humanista retorika közhely anyaga, példakincse is kimarad a szövegéből. A céltalan világi szépet száműzi. Történelmi katasztrófák idején több a józanság, kevesebb a szín. A katasztrófáknak kiszolgáltatott ember egyedül a vallás biztonságos gyámságára támaszkodhatott.

Tarnai Andor a Klaniczay-emlékkönyvbe38 írt tanulmányában mutatott rá, hogy mivel a külföldi egyetemeken tanuló magyar diákok angol, holland, francia, német nyelvű kegyességi irodalommal találkoztak, az angol és holland népnyelvű könyvek stílusa vagy stíluseszménye alakíthatta ki azt az igényt, ahogy a magyar puritánusok igyekeztek a maguk eszközeikkel kommunikálni. A puritán népszerű közlés lényeges jegye, hogy a nyelv hatékonyságát a nyelvi norma szoros követésében látja, nem pedig a nyelvi normától való eltérésben. Ahogy az Istenhez imádkozó ember saját szavaival fohászkodik, az Isten is világosan, érthetően szól az emberekhez a prédikátor beszédében. Hegedűs a puritánus kommunikációelméletnek gyakorlati hasznosítását vállalja, az egyszerű emberek életének megjobbítására, oktatására, erkölcsi nevelésére. Legfőbb céljának tekinti a Biblia ismeretének terjesztését Pál apostol közvetlenségével és szabatosságával. Bár feltételezett, megcélzott közönsége nem a tudós világ, hanem a köznép, a diskurzus a magasabb képzettségű olvasóra is számít, ezért tűzdeli meg bibliai utalások jelzésével a szöveget, így egy időben tud különböző olvasói igényeket kielégíteni. A szövegbővítés prédikátori gyakorlatához igazodva írása egyszerre populáris közlés és igényesebb olvasóra is számító kommunikáció.

Tarnóc Márton így summázza Mikolai jelentőségét: „Eszméivel és gyakorlati nyelvészkedésével egyaránt Apáczai Csere János egyik előkészítője volt.”39 Az Encyclopaediától visszatekintve még inkább jelentőssé válnak azok a törekvések, ítéletek, célok, amelyeket Mikolai Hegedűs János is megfogalmazott.

Jegyzetek: