Lánggal írt figyelmeztetés Franciaország egén – Németországnak?

Angenendt, Steffen: Französische Flammenschrift: Was Deutschland aus den Ereignissen im Nachbarland lernen muss. = Jahrbuch Internationale Politik. Jg. 2005. Dezember. 84–90. p.

Németország a közvetlen szomszédságból lélegzetfojtva figyelte a franciaországi külvárosi zavargások hullámát, melyek lecsendesítésére Sarkozy belügyminiszter kemény eszközöket vetett be, a kormány pedig szociális intézkedési csomagot fogadott el. Csak az a kérdés: mikor kezdődik újra? Ugyanis a jelenség nem új: az 1970-es évek vége óta ismétlődő zavargások most az eddigi legkiterjedtebb méreteket öltötték, és a rendőri erő elkerülhetetlen bevetése mellett még a továbbiak megelőzésére szánt szociális és humanitárius intézkedések születtek, melyek ezek szerint mégsem használtak. Akkor mit kellene még tenni? A tennivaló követelményei (bevándorláspolitikai koncepciók kérdését fel sem vetve) alighanem meghaladják az eseti beavatkozásokban testet öltő felszíni kezelés lehetőségeit. (Átképzési ösztöndíjak, támogatott munkahelyek, szolgáltatás-ipari különzónák létesítése stb.). A probléma és a feladat természetesen Franciaországé. De a szomszédban az a kérdés is felmerül: mit tennénk mi hasonló esetben, milyen megoldásokhoz folyamodnánk? Csakugyan: áttevődhet-e legközelebb Németországra is a francia külvárosok lázadása? Mielőtt erre válaszolnánk, mégiscsak meg kell próbálkoznunk a franciaországi események legalább futó elemzésével.

Tényezők: 1. Franciaország posztkoloniális terhe a többgenerációs észak-afrikai gazdasági migráció túlnépesedett tömegével, – 2. szociális leszakadás a gazdasági szerkezetváltás következtében, az egycsatornás iskolarendszer, elméleti és gyakorlati képzés szétválása a munkavállalók hátrányára, – 3. tömeg-lakótelepeik gettósodása („érzékeny zónák”), a nyelvi örökség azonossága ellenére: tudati leszakadás az európai-francia társadalomról, visszaforduló asszimilációs folyamat, – 4. a gyarmati történelem számonkérése, – 5. az iszlamizálódás veszélye, – 6. az ad hoc-jellegű intézkedéscsomag kérdőjelei: a szabályozott foglalkoztatás körén, az átfogó ellátási rendszereken kívül eső eszközök célszerűsége, hatékonysága, elégséges köre (1,5 milliós szélességre), – 7. az „egyenlőség”-eszme látható csődje, az egyenjogú polgári státusz kereteinek alkalmatlansága a másság kezelésére. (Lásd: pozitív megkülönböztetés az angolszász hagyományban.)

Német helyzet: A szintén nagyarányú, ugyancsak többgenerációs bevándorló tömeg (főként az 1960/70-es évekbeli, szerződött vendégmunkások nyomdokain) nélkülözi az oly problematikus posztkoloniális hátteret. Sokkal kisebb arányban koncentrálódik külvárosi tömbökbe. A szociális leszakadás, az ellátórendszerekből való kiesés nem olyan általános, mint Franciaországban. Etnikailag heterogén (de zömmel török, illetve kurd) összetételű csoportjai számára nem tűzték ki az integráns német egyen-identitás célképzetét. Köreikben önálló középosztály-réteg alakult ki, amely partnere a német őshonos társadalom szociális vagy foglalkozási csoportjainak. Autonóm civilszervezeti hálózatuk, hitéletük színterén a szabadon vállalt másság jegyeivel tagozódnak a német társadalom szerkezetébe. A csoportok tájékán tapasztalható erőszakcselekmények részint önnön (anyaországi gyökerű) etnikai ellentéteikből, részint az idegenellenes német újradikalizmus fellépése nyomán fakadnak. Ilyen esetek hatékony, részrehajlásmentes rendőri felgöngyölítése és bírósági feldolgozása bizonyára a jövőben is elejét veszi az erőszak viszontreagáló eszkalációjának. A franciaországi fejleményekhez hasonló kollektív nyugtalanság, gettólázadás veszélye a feszültség valamilyen szintű felgyülemlésével pedig legfeljebb gazdasági válságfordulatok nyomán állhat elő. A német bevándorlási és szociális politikának természetesen van mire figyelnie ezzel kapcsolatban: segítse az integrációs politika többcsatornás feltételeit, ennek során elsődleges fontosságú a nemzeti munkaerőpiac – őslakos polgárokat és bevándorlókat egyformán érintő – kínálatába történő integráció. Az egyénekre szabott segítség mindenekelőtt a szakképzés, illetve az aktuális átképzés támogatásában állhat, amire Németországban is központi pénzeszközöket kell bevetni. Bevándorlók szempontjából nyílvánvaló támogatási többlet: esetenként a német nyelv elsajátításának segítése. Kevés, de rendszeres befektetéssel jó eredményeket lehet elérni abban az irányban, hogy a bevándorlók, integrációs esélyeiket tekintve, a maguk oldalán érezzék mind egészében a német társadalmat, mind pedig a politika gondoskodását. Anélkül, hogy elbíznánk magunkat, ajánlhatnánk ezt akár Franciaország figyelmébe is, ahol minden jel szerint a politika eredendően tévúton jár a bevándorlók körül jelentkező gondok kezelésében.

Komáromi Sándor