Samuel Timon és az ő kritikus hozzáállása a magyar királyság történetéhez a középkorban.

Oslanský, František: Samuel Timon a jeho kritický prístup k dejinám uhorského kráľovstva v stredoveku = Historický časopis. 53. r. 2005. 4. no. 633–642. p.

Samuel Timonnak a történelmi magyar királyság történetéről szóló műve csaknem nyolc évszázadot foglal magába. Samuel Timon szerzetesnövendékként jelentős tapasztalatot szerzett a bécsi Jézus Társaságában a kéziratos gyűjtemények, források összegyűjtésében és összeállításában. A történeti művekkel szemben az eredeti források rendszeres vizsgálatának és használatának elvét érvényesítette. Megalkotta a magyar történelem első szintézisét, amely a hazai forrásokon kívül a külföldi forrásokra és okiratokra is támaszkodott, ezen kívül alkalmazta a történelmi-diplomatikai kritikát is. Műve első kiadásakor saját hozzáállásáról és ennek okairól szólt. Nemesi származású lévén a magyar politikai nemzet tagjának érezhette magát, ám anyanyelve szlovák volt. Ezért sem tekintette a szlovákokat idegen nemzetnek, hiszen részt vettek a magyar állami élet kiépítésében.

Timon szerint a történelemben az igazságot kell keresni, és kerülni kell a hízelgő egyetértést és a valóság elferdítését. Megemlíti a történészek és a történetírók szándékos megmásításait és tévedéseit.

Timon elsőként tett említést a magyar királyság történetében Szlovákia területéről a két szent, Szvorad és Benedek történetének kapcsán. Szvorad, Timon szerint, lengyel volt, míg az ifjabb Benedeket nyitrai szentnek tartotta. A legenda nyelvi elemzésével megpróbálják bebizonyítani, hogy először ószláv nyelven íródhatott, ám egyelőre nem sok sikerrel.

A szerző szerint a prágai, előkelő nemesi nemzetségből származó, Vojtech (aki az Adalbert nevet a magdeburgi iskolában kapta) tevékenysége szorosan kapcsolódott Magyarország krisztianizálásához: ő keresztelte meg, illetve bérmálta Szt. István királyt. István, képviselvén az apostoli szék küldetését, megalapította az Esztergomi Egyházat. Az esztergomi érsek a királyhoz hasonlóan saját közigazgatási apparátussal, udvartartással, jelentős kiváltságokkal és jövedelemmel rendelkezett. Az Esztergomi Érsekség birtoka magába foglalta a mai Nyugat-Szlovákia déli, délnyugati és délkeleti, Közép- és Kelet-Szlovákia nyugati és déli részét. Timon tisztában volt azzal, hogy mely területek tartoztak az esztergomi érsekhez és az Esztergomi Egyházhoz.

Timon saját kijelentéseit és mások véleményeinek elismerését vagy cáfolatát magyar és külföldi szerzők forrásaiból vett idézetekkel támasztotta alá. Felhasználta például Dandulus: A Velenceiek krónikáját, idézett Henricus Spondanustól, Caesar Baroniustól és Johannes Turmairtól.

Művének első részét a magyar királyság születésével kezdi és IV. Béla több évtizedes uralkodásával fejezi be. Elsőként jegyzi le, hogy a csehországi Astricus apát vált Pannonhalma első apátjává. Leírja Astricus római küldetését a püspökség elismertetése érdekében és azt is, hogy egy diadémet, királyi koronát kért a pápától, amelyet a magyarok annak csodaszép volta miatt szentnek, angyalinak neveztek. Timon rávilágított a korona görög jellegére is, utalt Révai Péternek, a korona örökös őrének értekezésére, melyben megőrződött a korona első realisztikus leírása.

A szerző az eseményeket és a sorsokat időbeli lefolyásuk szerint mutatta be, ami nem volt könnyű feladat, hiszen a királyok uralkodási évszámainak a megállapítása szüntelenül változik.  Taglalja az Orseolo I. Péter 1038-as trónralépését és száműzetését. Timon szerint I. András megkoronázása nem 1047-ben, hanem 1050-ben történt. Foglalkozik I. Béla uralkodásával és leírja a hatalomért folyó harcot a széttagolt országban. Lejegyzi a trencséni vármegye feldúlását a cseh II. Vrastislav herceg által 1067-ben és a magyar hadsereg megtorló betörését Morvaországba. A magyar hódító hadjárat intenzív megnyilvánulásai Horvátország és Dalmácia területén terjedelmes magyarázatokra késztette a szerzőt. Kálmán – a magyar mellett horvát király – Belgrádban zajló koronázását Timon 1102-re datálja.

A bizonytalan területeket bővebb értekezésekkel próbálta ellensúlyozni, amelyeket számos eltérő véleménnyel támasztott alá.

II. Géza, III. István és IV. István uralkodásának három évtizede után foglalkozik III. Béla fiának, András hercegnek a címeivel, aki dalmát, horvát, rami és humi herceg volt. III. László féléves uralkodása után II. András lépett trónra, akinek 1222-es dekrétumai nagy lehetőséget jelentettek a nemesség és az egyház helyzetének megszilárdítására az országban. II. András sírja Timon szerint (Ján z Turca alapján) az Igrişi cisztercita kolostorban található.

A mű első része, melyben a legtöbb uralkodóval foglalkozik, IV. Béla uralkodásával zárul.

A tizennégy magyar uralkodónak szentelt második részt V. Istvánnal nyitja és az ifjú V. László hirtelen bekövetkezett halálával (1457) fejezi be. V. István fiáról, IV. Lászlóról Timon úgy vélekedik, hogy tönkretette magát és romlásba döntötte a királyságot. A dinasztiaváltás előtt a szerző figyelemmel kísérte a Velencében nevelkedett utolsó árpád-házi sarj, III. András sorsát. A hozzá hű magyarok elutasították a trón átengedését Martel Károly fiának, Károly Róbertnek, ám az Anjou dinasztia fellépése mégis megtörtént. A szerző Károly Róbert fiát, I. Nagy Lajost a legdicsőbb és a legkiválóbb magyar uralkodónak tartotta.

Figyelemre méltóak a szerző által jellemzett személyek, akiket mások teljesen eltérően ábrázolnak. Így például Luxemburgi Zsigmondról, akit a korabeli források nem egyszer kedvezőtlen színben tüntetnek fel, mint a nemeslelkűség legnagyobbikáról és kiváló uralkodóról szól. Zsigmond veje, az osztrák Habsburg Albert 1438-ban vált magyar királlyá.

Végül a szerző visszamenőleg aprólékosabb adatokkal egészítette ki a Szíriától Zágrábon keresztül Magyarországig zajló eseményeket. Ezt a részt úgy kommentálja, hogy a valódi történelem megismerése során nem indulhatunk ki csupán a mások által befolyásolt krónikákból, hanem vissza kell térni az eredeti forrásokhoz.

A mű harmadik részében Samuel Timon csupán három uralkodó koráról ír (1458-1526). Mátyással, az európai uralkodók legsikeresebbikével kezdi a sort, aki nem uralkodói dinasztiából, hanem nemesi családból származott. A kor közvéleményében az a legenda kapott szárnyra, miszerint Mátyás apja, Hunyadi János, Luxemburgi Zsigmond törvénytelen gyermeke volt, azaz Mátyás ereiben királyi vér csörgedezik. Timon álláspontja szerint azonban, Hunyadi János nem lehetett Zsigmond fia. Mátyás tanítóját, Vitéz Jánost szláv vagy szlovák származásúnak vélte. Mátyás a művészetek, a műveltség és a tudósok pártfogója volt, érdeklődött az európai nyelvek iránt, a budai várban legendás könyvtárat alapított, melynek korvinái számos európai könyvtárba kerültek át. Mátyás király halála után a lengyel Jagelló dinasztia került a magyar trónra II. Ulászlóval az élen, aki egyben cseh király is volt.

Samuel Timon művének jelentősége nem a stílus tökéletességében keresendő, hanem az igazság megismerésének elérésében rejlik. Az ő érdeme, hogy megszületett a magyar történelem első szintézise. Nagy tapasztalattal bírt a kéziratos források összegyűjtésében és feldolgozásában. Munkájának alapelve az eredeti források rendszeres vizsgálatán és használatán alapult. Megállapításait és mások kijelentéseit magyar és külföldi forrásmunkákból vett idézetekkel támasztotta alá. Kritikus szemléletű lévén el akarta kerülni a valóság elferdítését, mindig az igazságot kereste a történelemben.

Császári Éva