Szeptember 11-e hatása a palesztin-izraeli konfliktusra

Camille Mansour: The Impact of 11 September on the Israeli-Palestinian Conflict in Journal of Palestine Studies XXXI, No. 2, Winter 2002. 5–18. p.

Ez a cikk a 2001. szeptember 11-i események hatását vizsgálja a palesztin-izraeli kapcsolatokra. A cikk a két oldal pozícióinak és stratégiáinak elemzésével kezdődik, melyben különös hangsúlyt fektet Izrael külső feltételrendszerének eróziójára és a palesztin helyi hatóság felügyelő szerepére. A cikk második része Izrael és Palesztina szeptember utáni politikai mozgásait írja le, külön figyelmet szentelve az amerikai állásfoglalásnak, amely az Afganisztánban aratott győzelmeket követően alakult ki, és az izraeli-palesztin térség lehetséges reakcióinak.

2001. decemberében a palesztin-izraeli konfrontáció 15. hónapjába lépett. Bár az akkor még ellenzékben lévő Ariel Sharon 2000. szeptemberi látogatása Haram al-Sharifnál indította be az események sorát, de valójában az oslói folyamatok ellenére folytatott izraeli letelepedési politika és a béketárgyalások kudarca állt a háttérben. Alig néhány hónappal az al-Aqsa intifada kirobbanását követően Sharont megválasztották Izrael miniszterelnökének.

A szerző megkísérli azonosítani azokat a tényezőket, amelyek hatást gyakoroltak az izraeli-palesztin kapcsolatok kialakulására a szeptember 11-i támadásokat megelőzően, és vizsgálja, hogy ezeket a tényezőket miként befolyásolják a támadásokra adott amerikai válasz utóhatásai. Ha kizárólag csak az izraeli tényezőket nézzük, Izrael 2001. szeptember 11-ét megelőző politikáját több oldalról is vizsgálhatjuk. A civil palesztin lakosság számára ez a politika zaklatást és kollektív büntetések sorozatát jelentette: egyes területek palesztin városainak körülzárását; kvázi állandó ellenőrzést az utakon és a falvak körül; a nyugati part és Gháza közti utazási tilalmat; Kelet-Jeruzsálem elválasztását hátországától Bethlehem és Ramallah körül; a nyugati parti városok közti gyakorlatilag lehetetlen utazást (gyakran a Gházai-övezet északi, középső és déli része között), kivéve ha földeken, dombokon keresztül gyalog, vagy szamárháton közlekedtek, folyamatosan kockáztatva azt, hogy könnyű célpontot nyújtanak a katonáknak és a telepeseknek, vagy a betegek, idősek és terhes nők esetében, hogy nem jutnak el időben vagy egyáltalán a kórházba; jelentette még a lakosság legnagyobb része számára a gazdasági, társadalmi, családi élet, és a képzés szétesését is. Ehhez az implicit módon megnyilvánuló intézményesült erőszakhoz (amely ugyan soha nem kerül az újságok címlapjára, de célja a lakosság egészének erkölcsi tartását megtörni) társultak az erőszak nyíltabb formái is: házak, otthonok százainak, termő és más fák tízezreinek megsemmisítése, amelyek a telepek, utak vagy katonai ellenőrző pontok körül helyezkedtek el; éles fegyverzet alkalmazása fegyvertelen tüntetőkkel szemben; tervezett merényletek, amelyek nemcsak a célszemélyeket (ez idáig 60 személyt, nem számítva a „járulékos” veszteséget) öltek meg; aránytalan erődemonstráció (helikopter, csatahajók, tankok, ágyúk) alkalmazása puskákkal felfegyverzett emberekkel szemben; a palesztin hatósághoz tartozó épületek F16-os vadászrepülőkkel történő bombázása.

Ez a politika már szeptember 11. előtt is sok kérdést vetett fel. Kétségtelen, hogy az ezekre adható válaszoknak sok erős támogatója volt az izraeli politikai és katonai elitben, de megvoltak az ellenzőik is, akik szerint Izrael előbb-utóbb a jelenleginél sokkal veszélyesebb és mélyebb gödörbe kerül Palesztinával szemben. Mindazonáltal, ha az izraeli kormány szeptember 11-ét megelőzően képtelen volt világos döntést hozni ezekben a kérdésekben, az valószínűleg annak köszönhető, hogy ezeket nemzetközi megfontolásból érinthetetlen „piros vonalakként” látták. Piros vonalak alatt nem állandó és kövült határvonalakat ért a szerző, amelyeket soha nem lehet átlépni, sokkal inkább olyanokat, amelyeket ha áthágnak, megváltoztatják a játékszabályokat, és új stratégiai konfiguráció, valamint új, többé-kevésbé megjósolhatatlan játékszabályok lépnek életbe. Ilyen körülmények között ezeknek a határvonalaknak az átlépése a belső instabilitás nagyobb veszélyét hordozza magában Jordánia és Egyiptom területén, és messze ható változásokat idézhet elő az izraeli-arab kapcsolatokban, melyek a diplomáciai kapcsolatok megszakításától a katonai feszültségekig terjedhetnek, valamint változást hozhat még az arab-amerikai kapcsolatokban, és ennek következtében talán még az izraeli-amerikai kapcsolatokban is.

A szeptember 11-ét követő napokban okkal lehetett hinni, hogy az amerikai politikai-kulturális elitben testet ölt egy erős áramlat, amelynek célja közép- és hosszú távú politikai választ adni erre a kérdéskörre. Okkal lehetett bízni abban, hogy Amerika belátja, érdekeivel egybevág a negatív politikai, gazdasági és társadalmi körülmények fejlesztése ilyen-olyan országokban, vagy térségekben, hogy meggátolja erőszakos cselekmények elszaporodását, amelyek aztán szép lassan teljes értékű terrorista csoportokat hoznak létre. Ez az álláspont azt feltételezi, hogy ha végleges győzelmet kívánunk aratni a terrorizmus felett, akkor a terrorista csoportokat el kell választani az őket támogató közvéleménytől, és ezeknek a csalódott egyéneknek és társadalmi csoportoknak lehetőséget kell adni, hogy legitim követeléseiket békés eszközökkel is elérhessék. Az ilyen megközelítést megtestesítő program mindenképpen többoldalú és az ENSZ alapelveinek szem előtt tartásával készülhet el. Közép-Kelet vonatkozásában ez azt jelentené, hogy Amerika komolyan veszi a Palesztin-Izraeli Egyezmény létrehozását, amelyben a nemzetközi jog irányelveit és normáit betartja. Amennyiben Bush elnök ily módon foglal állást, Amerika képe és megítélése radikálisan megváltozna az arab világban.

Sajnos azonban ez a jövőkép nem vág egybe Washington elképzeléseivel, ahol az egyoldalúság látszik előretörni. Az sem biztos, hogy ennek a levét csak a palesztinok, vagy általánosságban az arabok isszák meg. Hosszútávon az izraeliek sem tehetnek mást, mint szenvednek, és vezetőik arroganciája, valamint a győzelem illúziója zsákutcába viszi őket.

Bosznay Csaba