Szovjet-Oroszország politikája Középkelet-Európában 1923-ban

(levéltári dokumentumok alapján)

Zubačevskij, V.A.: Politika sovetskoj Rossii na vostoke Central’noj Evropy v 1923 godu po archivnym dokumentam.

Voprosy istorii, 2005. 9. no. 40–55 p.

Az 1919–1920. évi párizsi békekonferencia Németországot és Oroszországot a bolsevizmustól védő un. „szanitáris kordon” segítségével szétválasztotta, de világos volt, hogy ez a megoldás nem lehet tartós. A pontos etnikai kritériumok hiánya egy sor konfliktust idézett elő, melyeknek egyaránt részese volt Szovjet-Oroszország, Németország, Lengyelország, Csehszlovákia, Litvánia, sőt: tevőleges szerepet vállaltak az ukrán és belorusz nacionalisták is. Lengyelország – amely a német és szovjet-orosz állam közötti ütközőzónát jelentette – a szovjet-lengyel és a német-lengyel kapcsolatokat elhúzódó konfrontációra kárhoztatta.

Az RKP(b), tehát az orosz kommunista párt vezetésének ellentmondásos nyilatkozatai és tevékenysége a szovjet elit bel- és külpolitikai nézeteinek összeférhetetlenségeit és ellentéteit tükrözték, így például Csicserin Trockij-ellenes nyilatkozatai 1920 és 1922 között stb. Ezek a jelenségek aztán 1923-ban csúcsosodtak ki. A krízis kezdetét a Ruhr-vidék megszállása jelentette. A lengyel külügyminiszter kijelentette, hogy a lengyel határok 75%-a veszélyessé vált, 20%-a nem biztonságos és mindössze 5%-a biztonságos. A lengyel politikusok egy része lengyel-francia fellépést sürgetett Németország ellen. Felmerült Kelet-Galícia szuverenitása kérdése és ezzel kapcsolatban Litvinov külügyi népbiztos nyilatkozata a térség ukrán érdekeltségére vonatkozóan. Egyidejűleg a korabeli  cseh külpolitika aggodalmát fejezte ki Lengyelország és Magyarország közeledése miatt: Beneš tisztázni kívánta Lengyelország szerepét egy esetleges cseh-magyar konfliktus során Kárpátalja vonatkozásában. A kelet-galíciai problémák Lengyelországot Németország ellen aktivizálták. A Berlinbe érkező nyugtalanító információk Németországot a Szovjetunióhoz fordulásra késztették segítségkérés céljából. A Pravdában és az Izvesztyijában cikkek kezdtek megjelenni a lengyel kalandorokról, akik meg akarják támadni Németországot. Utóbbi abban reménykedett, hogy egyezményt fognak aláírni Szovjet-Oroszországgal, ám a népi komisszionariátus (népbiztosság) kitért az egyenes válasz elől. Ennek ellenére a bolsevikok gondosan figyelték Lengyelországot Németország elleni esetleges akciói lehetőségét, a lengyel vezető körök politikai nyomását Danzigra (Gdańsk). Egy lengyel tábornok azt írta, ki kell terjeszteniük hatásukat Litvániára és Lettországra, ahol egyre nő az orosz-német befolyás. A nemzetközi helyzet kiélesedése aktivizálta a Kominternt, amely fellépett Szovjet-Oroszország „forradalmi zártsága” ellen. Német részről a pragmatikusokat támogatták a szovjet vezetésben. Az 1923. január-július közötti periódus szovjet-német diplomáciai levelezése a szovjet-német kapcsolatok igen kedvező lehetőségeit tanúsítja. Augusztus 22-én Csicserin azt írta, hogy a cseh-orosz korridor megvalósítása Galícián keresztül elkerülhetetlenül szükséges; erről a tényről tanúskodik egyébként a Szovjetunióban akkreditált cseh képviselő egyik közleménye is.

A bolsevikok tehát egyre erőteljesebben kezdtek figyelni Kelet-Galíciára, mint potenciális korridorra Csehszlovákia és a Szovjetunió között, de nagy jelentőséget tulajdonítottak Litvánia szerepének is. Tovább bonyolította a helyzetet a Ruhr-vidék francia megszállása. Litvánia megkapta Memel’ fölött a rendelkezési jogot, amiért viszont a lengyelek akartak kompenzációt kapni. Többszöri jegyzékváltás után a lengyelek megnyugodtak: a Varsó-Vilna vasútvonal megszerzése meggyőzte a lengyeleket, hogy a kelet-európai fegyveres konfliktus veszélye végleg megszűnt. 1923 folyamán azonban a szovjet-litván kapcsolatok eléggé ingataggá váltak. A nyár folyamán a bolsevikok igyekeztek felhasználni céljaikra a növekvő német politikai válságot, ami viszont Litvániát a lengyelekkel való kapcsolatok szorosabbá fűzésére késztette. A német–lengyel kapcsolatok kiélesedése arra késztette a vezető német köröket, hogy Kelet-Poroszországot lengyelellenes bástyává alakítsák. Eközben erősödött a bolsevik beavatkozás a német belügyekbe. A helyzet tehát meglehetősen bonyolult volt, sőt: az ellenérdekelt felek sorozatos barátságtalan lépései miatt csak tovább bonyolódott. Moszkva és Kaunasz dialógusa természetesen folytatódott. December 4-én felmerült a lehetősége egy szovjet–litván politikai szerződésnek a tranzitközlekedés vonatkozásában. Közben stabilizálódott a német belpolitikai helyzet, ami a bolsevikokat visszavonulásra késztette Németországból. Az orosz KP KB 1923 tavaszán felülvizsgálta a külügyi népbiztosság és a GPU (Állami Politikai Igazgatóság) viszonyát és megállapította: meg kell erősíteni a GPU ellenőrző szerepét a külügyi népbiztosság felett. Egy naplófeljegyzés szerint „revízió alá kell venni a külügyi népbiztosság tevékenységét.”

A „világforradalom” koncepciója jól mutatja tehát a korabeli szovjet külpolitika belső ellentmondásait, amely korlátozta a Szovjetunió lehetőségeit Kelet-Európában.

Wernke Géza