Mák Ferenc

„A nagyok gondjainak peremén”
A muravidéki magyarság története
(1990-2005)

Szlovénia küzdelme a függetlenségért

A szlovéniai magyar közösség szinte egy tömbben él a Muravidéken. Létszámuk az 1991-es népszámlálási adatok szerint 8500 volt. Más becslések 12–16 000-re teszik a magyar, vagy a magyarsághoz valami módon kötődők számát. Ezzel együtt is a muravidéki magyar értelmiségiek – írók, szerkesztők, pedagógusok és politikusok – visszafordíthatatlannak vélik a közösség asszimilálódását. A legutóbbi, 2002-ben lebonyolított népszámlálás során csak mintegy 6500-an vallották magukat magyarnak. Az adat megdöbbentette a lendvavidéki magyar közélet vezetőit, de elkeseredettséget váltott ki a magyarság szélesebb köreiben is. A számok arra figyelmeztetnek, hogy soha nem tapasztalt méreteket öltött a rejtett asszimiláció, ami nem csak a muravidéki magyarság közérzetét rontja, de a helyi magyar politikai vezetés felelősségére is rámutat, mi több: az eddig példásnak hitt szlovén kisebbségi politika valós tartalma kapcsán is számos kérdés megfogalmazására készteti a közösség sorsa iránt aggódókat. „A három ország – Magyarország, Ausztria és az egykori Jugoszlávia – távoli határvidékévé vált terület magyarsága máig nem tudta kiheverni a két világháború, a megtorlások, a kitelepítés, a kivándorlás és a belső migráció okozta veszteségeket” – olvasható egy helyzetjelentésben. Ehhez további adalékként megemlíthető, hogy a muravidéki magyarok helyzete az elmúlt 10 évben objektíve romlott a térség leszakadása, passzívvá válása miatt, s ez tovább fokozta a terület megtartó képességének csökkenését. Göncz László, a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatója 2003. november 2-án, a Márton Áron emlékérem átvételekor megtartott beszédében rámutatott: a Muravidéken sajátos helyzet állt elő, megfogyatkozott a magyarság létszáma, de feltűnően növekedett a magyar kulturális életben meghatározó szerepet vállaló értelmiségiek (pedagógusok, írók-újságírók, tudományos kutatók, képzőművészek és művelődésszervezők) aránya, ami mára már megközelíti a 180-at. Ezt a meglátást igazolja a jól működő művelődési intézményrendszer, ami – kárpát-medencei kitekintéssel – a Magyarország határain túl élő magyar közösségek kulturális autonómiájának is követendő példája lehet.

Másként ítélte meg a helyzetet Halász Albert, a Szlovén Televízió Magyar Műsorok Stúdiójának programigazgatója, aki 2005. június 3-án az újvidéki Magyar Szó című napilapnak így nyilatkozott: „A szlovéniai magyarság nem tartja annyira fontosnak a magyar nemzethez való tartozást, mint más, kisebbségi sorban élő magyarok. Nem tudni, hogy ez miért van így, én nem állítanám azt, hogy az anyagi jólét az oka. Inkább egyfajta tudathasadásos állapotról van szó: ez a nemzetrész már elveszítette azokat a gyökereket, amelyek a magyar nemzethez kapcsolják. Ennek egyik oka, hogy az anyaországi magyarok nem mutattak kellő figyelmet ezek iránt az emberek iránt, nem bátorították őket kellőképpen, hogy érdemes kitartani a kisebbségben is magyarnak.”

A muravidéki magyarság nemzeti alapon történő önszerveződése és politikai érdekérvényesítése a Szlovén Köztársaság 1991-ben történt önállósodásának pillanatától kapott igazán lendületet, bár – egyedül az akkori jugoszláv tagköztársaságok sorában – korábban is élveztek alkotmányos különjogokat. Az anyaországgal történő kapcsolatépítés is a nyolcvanas években vett erőteljes lendületet. A szlovéniai magyarság helyzete politikailag rendezett, az ország Alkotmánya az olaszokkal együtt őshonos közösségnek tekinti őket, és egy képviselői helyet biztosít a számukra a parlamentben. Jelentős mértékben ennek köszönhető, hogy a szomszédos országokban élő magyar közösségekkel szemben a muravidéki magyarság építette ki a legteljesebb mértékben a maga kulturális autonómiáját. Művelődési és tájékoztatási intézményrendszere más, nagyobb közösségek számára is példaként szolgálhat. Akkor hát mégis, mi okozza a gondot a muravidéki magyarság életében?

Göncz László A muravidéki magyarság 1918-1941 című, 2001-ben Lendván megjelent munkájában tömören így fogalmazza meg a vidék lényegét: „A mintegy 910 négyzetkilométernyi területen élő kilencvenezer lakosnak – az 1910-es népszámlálási adatok értelmében – a negyedrésze volt magyar nemzetiségű. A magyar lakosság túlnyomó többsége összefüggő, mintegy 50 kilométer hosszú és 5-10 kilométer széles sávban élt közvetlenül a határ mentén.” (Göncz, 2001, 8.) Pereme volt a magyar peremvidéknek és zsáknyúlványa lett egy idegen impériumnak. Nem igazán kecsegtető a lehetőség a felemelkedésre, talán még a puszta megmaradásra sem.

A történelmi Muravidéken 1910 és 2002 között nem kevesebb, mint tizenegy népszámlálást tartottak, de hat különböző államalakulat keretei között. (Szlovénia, 2005, 9.) Önmagában már ez a tény is elgondolkodtató: minden jószándék ellenére, hogyan fog egy közösség számot vetni saját múltjával, ha történelmi forrásaival is mostoha gazdák rendelkeznek. Ilyen körülmények között ki vállal felelősséget a közösség létét legitimáló, hitelesnek elfogadott adatok valódi hiteléért? Ki garantálhatja, hogy a „greenwichi 100”, kisebbségi sorshelyzetekben is 100? Ami bizonyos: az 1910-es népszámlálás során a Zala és Vas megyékhez tartozó Muravidéken 21 000 magyar nemzetiségű polgárt vettek számba. A korabeli statisztikák a 920 négyzetkilométer nagyságú terület 169 községében (településén) 91 436 lakost számláltak meg, akiknek „a nemzetiségi hovatartozás szerinti megoszlása a következőképpen alakult: 66 790 szlovén (vend), amely az összlakosság 73,1%-a 20 346 magyar, százalékban 22,3% és 2093 német, amely az összlakosságnak alig 2,3%-át teszi ki. A vallási-felekezeti hovatartozás szerint pedig: kétharmad rész római katolikus, egyharmad rész pedig protestáns (legnagyobbrészt ág. h. evangélikus).” (Bence, 1994, 33.)

A trianoni döntést követően a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén 1921-ben végrehajtott népszámlálási adatok szerint: „A Muravidéken 174 község (település) volt, 165 063 kataszteri hold földdel és 16 796 házzal, 17 postahivatallal, 22 csendőrállomással. 18 566 család 92 124 főt számlált, (…) anyanyelv szerint 74 432 szlovén, 14 413 magyar, 2314 német és 965 egyéb. Felekezeti megoszlás szerint: 66 602 római katolikus, 23 899 ág. ev. és református, 642 zsidó és 52 egyéb. Az iskolaköteles gyerekek száma 15 640.” A nemzetiségi hovatartozást akkor még nem tüntették fel. „A 14 413 magyar anyanyelvű polgár közül 3055 a Muraszombati járás területén élt, míg az Alsólendvai járás területén 11 358 magyar anyanyelvű egyént írtak össze.” (Göncz, 2001, 161.) Bence Lajos is felhívja a figyelmet arra, hogy az említett területen, a megváltozott körülmények folytán a magyarok lélekszáma a tizenegy évvel korábbinak a kétharmadára csökkent. (Bence, 1994, 33.)

Az elkövetkező évtizedben a Muravidéken tovább romlott a magukat magyar nemzetiségűnek vallók száma. Az 1931-es népszámlálás adatai szerint a Dráva bánságban – ahová a Muravidék magyarlakta települései közigazgatás tekintetében tartoztak – a több mint egymillió lakos közül csupán 3748 polgárt tüntettek fel hivatalosan magyar nemzetiségűnek, s csupán 7679 volt a magyar anyanyelvűek száma. (Göncz, 2001, 176.) Bence Lajos rámutatott: az 1910 és 1931 közötti két évtized alatt a fogyatkozás évtizedenként 30-33% volt. Az 1941-es népszámláláskor viszont a Muravidéken újra 16 510-en vallották magukat magyarnak. (Bence, 1994, 33.)

1948-ban, a titói Jugoszlávia első népszámlálásakor a Muravidéken 10 246 magyart írtak össze. Az 1953-as összeírás minimális különbségű magyar lélekszám-növekedést mutatott csak ki: 10 581 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Az 1961-es népszámlálás a lendvai községben 8115 főt számlált meg, a muraszombatiban pedig mindössze 1784-et (összesen 9899). Ez a szám 1971-ben az előbbi községben 7324-re, az utóbbiban pedig 1740-re csökkent (összesen 9064). 1981-re további csökkenés tapasztalható, akkor a lendvai község területén mindössze 7069 fő vallotta magát magyarnak, a muraszombatiban pedig 1548 (összesen 8617). 1992. július 31-én tették közzé az 1991. évi népszámlálás adatait. Eszerint Szlovéniában az 1 727 018 szlovén mellett 238 968 más nemzetiségű polgár él, s ez az ország lakosságának 12 százalékát jelenti. A nemzeti kisebbségek között 54 212 a horvát, 47 911 a szerb, 26 842 a muzulmán, 8503 a magyar és 3064 az olasz közösség létszáma. A Muravidéken még ennél is szomorúbb a helyzet: a lendvai községben 6315, a muraszombatiban pedig 1321 magyar nemzetiségű polgárt – összesen 7636 főt – számoltak össze. (Bence, 1994, 37. o.) Az 1953-tól elmúlt harmincnyolc év alatt 2516 fővel, újabb 22,8%-kal csökkent a szlovéniai magyarok száma, ami évente mintegy 66 főnyi fogyatkozást jelent. (Statistični letopis Republika Slovenije 1993, 48. száma)

A szlovéniai Muravidéken a 2002. évi népszámlálási adatok szerint már csak 6243 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek, ami Szlovénia lakosságának mindössze 0,32%-át jelenti. (A magyar érdekképviseleti szervezet, a MMÖNK vezetőségének becslése szerint azonban a magyarul beszélők és a magyar kultúrához valamilyen módon kötődő személyek száma megközelíti a 10 000-et.) A népszámlálás lesújtó eredményével a Népújság 2002. október 17-i száma részletesen foglakozott. Az elemzők szerint „a régóta hangoztatott tény, hogy a vidék demográfiailag nagyon veszélyeztetett, most számokban is megerősítést nyert. A Hodostól Pincéig található 31 településen – ide sorolták Benice falut is, holott az nem szerves része a kétnyelvű területnek, de azon belül található – 2002-ben 1595 személlyel kevesebbet írtak össze, mint az előző, 1991-es népszámláláskor. Ez 11,16 százalékkal kevesebb, mint tizenegy évvel korábban. Ha a muravidéki magyarok által is lakott két tájegységet, a Goričkót és Lendvavidéket hasonlítjuk össze, eltérő adatokat kapunk. Mind a nyolc goričkói településen – Hodos, Kapornok, Domonkosfa, Szerdahely, Csekefa, Pártosfalva, Kisfalu és Szentlászló – csökkent a népesség. A nyolc településen átlagban 18,26 százalékkal csökkent a lakosság száma, ami 279 személyt jelent. (…) A goričkói népfogyatkozásnál kisebb arányú a lendvavidéki lakosság csökkenése, számokban kifejezve azonban jóval nagyobb. Lendvavidék 23 településén 1316 személlyel írtak össze kevesebbet, mint 1991-ben. Arányaiban ez 10,31 százalékos apadást jelent.” A tragikus fogyatkozást a demográfusok egyértelműen a vidék gazdasági elmaradottságával, és az ebből eredő infrastrukturális fejletlenséggel magyarázták. Volt azonban még egy körülmény, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni. A 2002. április 1-je és 15-e között megtartott népszámlálás előtt másfél évvel Bence Lajos, Göncz László és Kovács Attila írásban javasolták a szlovén Statisztikai Hivatal vezetőinek, hogy a nemzetiségek kategóriájába iktassák be a „kettős kötődés” fogalmát. Meglátásuk szerint ugyanis az utóbbi évtizedekben drámaian megszaporodtak a vegyesházasságok, ahol a gyerekek már rendre a többségi nemzethez tartozónak vallották magukat. A javaslattevők azt remélték, hogy a kettős kötődés vállalásával a magyarság száma is lényegesen növekedni fog. A javaslatot azonban nem fogadták el; megítélésük szerint elsősorban a horvátok, a szerbek és a bosnyákok számarányának növekedésétől tartva.

Bence Lajos a demográfiai helyzet drámai alakulásának okait a kedvezőtlen népszaporulat (az elöregedési index növekedése), az erőteljes asszimiláció, és az elmúlt nyolcvan év során új és új hullámokban jelentkező kivándorlási kedv együttes hatásában látja. „A kedvezőtlen depopuláció okait kutatva a szakemberek első helyen a kedvezőtlen gazdasági helyzetet említik. Ez azonban csak részben fogadható el, hiszen a 60-as évek végétől tapasztalható viszonylagos jólét a természetes asszimiláció másik melegágya [volt]” – írja a szerző. (Bence, 2005, 26.) Szerinte a helyzetet súlyosbítja, hogy a muravidéki magyarságnak mindmáig nincs „túlélési elképzelése”, közösségalkotó stratégiája. Az életerős társadalmakban a közösségi célok és feladatok megfogalmazása a vezető értelmiség feladata, ám esetükben a kétnyelvű oktatási rendszer nem teszi lehetővé a magyar identitástudat kialakulását és erősödését. „Egyre sürgetőbbé válik az oly sokat halogatott »közösségteremtés« csöppet sem könnyű feladatának az elvégzése is.”

Másfél évtizeddel ezelőtt, az 1991-es népszámlálási adatok összefoglaló elemzésekor a ljubljanai Nemzetiségi Intézet kutatói matematikai egzaktságra törekvő pontossággal mutattak rá a gazdasági helyzet és a demográfiai mutatók közötti szoros összefüggésekre. A magyar nemzetiség tagjainak vagyoni állapota nem különbözik a régió más nemzetiségű lakosainak helyzetétől, s mivel ennek eredői a történelmi múltba nyúlnak vissza, az okok is általánosnak tekinthetők. A felmérések azt mutatják, hogy a XX. századi iparosodás során a termelőerők társadalmi tulajdonba vétele miatt a térségben nem alakult ki a vállalat-, a gyár-, és a szálloda-tulajdonosok „vagyonosabb rétege”, hanem csak kézművesek, vendéglősök, később kereskedők és különböző kisvállalkozó rétege jött létre. „A kisebbség gazdasági alapja (hasonlóan, mint a többségi lakosságnál) a közös, társadalmi tulajdonon és foglalkoztatáson, állandó jövedelmen, valamint egyéb bevételeken alapul. A nemzeti közösség gazdasági helyzete nem szilárdult meg. Ma sincs jelentősebb gazdasági-vállalakozási intézménye, egyedül a kisvállalkozás és a kisipar erősödik.” (Komac, 1999, 36.)

A szlovéniai magyarság sajátos, a jelen pillanatban feloldhatatlannak tűnő kényszerhelyzetben van: vagy ragaszkodik a hagyományos, saját kisközösségeire épülő, kisvárosi-falusi életformához, amelyben megőrizheti nemzeti identitásának elemeit, vagy nagyvárosba költözik, és vállalja az asszimiláció biztosította új életforma kihívásait. A ljubljanai Nemzetiségi Intézet kutatói ugyanis a felmérések alapján szoros összefüggést vélnek felfedezni, a magyar többségi területekről elvándorló, főleg a nagyobb városokban – Ljubljanában, Mariborban és részben Muraszombatban – egzisztenciát teremtő, urbanizálódó magyarok csoportja (Ljubljana lakosainak száma 255 881, közülük közel 300 vallotta magát magyarnak, ami mindössze 0,11%, Muraszombat község lakosainak száma 20 080, közülük 226 vallotta magát magyarnak, ami ugyancsak elenyésző, 1,1%), és a többnyire falusi környezetben, a szülőföldjükön maradó magyarok archaikusabb közössége között. Az előző csoportra az asszimilálódás, a nyelvvesztés és a hagyomány-feladás magasabb foka, a szlovén közösségbe történő integrálódás erőteljes jelenléte, a közszolgálati feladatok vállalása a jellemző. Ebben a körben magasabb iskolázottság tapasztalható, hiszen vagy a magas képzettségnek megfelelő munkalehetőségek csábítják a magyarokat urbánus környezetbe, vagy az adott városi környezet teszi eleve lehetővé a magasabb fokú képzettség megszerzését. A nagyfokú megtartó erővel rendelkező hagyományos környezetben élőkre viszont elsősorban a közintézményekbe történő integrálódás elutasítása, és az alacsonyabb iskolázottság a jellemző. A felmérések szerint „a mezőgazdaságban, a föld megmunkálásában és az ezzel összefüggő életvitel módjában való erőteljes lehorgonyzottság, valamint a jövedelem felosztása még ma is jelentős eleme a kisebbség gazdasági-szociális struktúrájának. Így átlagon felül mezőgazdasági és vidéki marad. Az ipar és a mezőgazdaság helyett (mindkettő fokozatosan csökken) inkább a szolgáltatási tevékenységek lépnek előtérbe. A nagyarányú elöregedés miatt nő a nyugdíjasok és az eltartott lakosság száma, igaz, nekik biztosítva van egy állandó szerény jövedelem. Ezzel szemben leszűkül a kisebbségi lakosság azon rétege, amely közgazdasági akkumulációra és ezzel függetlenebb helyzetre képes, de leszűkül azon stratégiai tér is, amely lehetővé tenné a kisebbség nemzetközi gazdasági kibontakozását.” (Komac, 1999, 36.) Ha a Muravidéken a XX. századi nagymértékű ki- és elvándorlás okait keressük, valahol e gondok területén kell széttekinteni.

Szinte ugyanezekre a megállapításokra jutottak a Lendvai Fejlesztési Központ kutatói is, akik 2000 végén A magyar kisebbség gazdasági helyzete Szlovéniában címmel készítettek tanulmányt, amelyben elemezték a szlovéniai magyarság helyzetét, a térségre jellemző kulcsfontosságú fejlesztési terveket, számba vették a fejlesztést gátló körülményeket, és megfogalmazták az állam addigi fejlesztési politikájának a bírálatát is. A tanulmány szerint a Muravidék gazdasági elmaradottságának okai abban keresendők, hogy az ipar klasszikus, régi iparcikkeket gyártott, a meglévő szolgáltatások kevés tudást igényeltek, ezért alacsony hozzáadott értékkel működtek. A vidék exportra nem, kifejezetten a helyi, kis mértékben a szlovén belső piacra termelt. Jellemző volt továbbá a gyér vállalkozói és innovációs készség, ami még nagyobb elmaradást, jobb esetben gazdasági stagnálást jelentett. Nem volt jobb a helyzet a mezőgazdaságban sem. A földműveléssel foglalkozó réteg elöregedett, a megművelt területek szétdaraboltak, a családi gazdaságok kis parcellákat jelentettek. Emellett a térségben a földművesek már régen nem rentábilis, klasszikus szántóföldi termeléssel foglalkoztak, szinte kizárólag búzát és kukoricát termeltek. A helyzet hasonlóan rossz volt az infrastruktúra területén is. A nem megfelelő úthálózat miatt a térség egyrészt az átmenő forgalomtól volt túlterhelt, másrészt viszont Lendva nincs összekötve a szlovén vasúthálózattal, ami hátrányos elszigeteltséget jelentett.

2000. október első napjaiban a ljubljanai Nemzetiségi Kutatóintézet kutatói – Albina Nećak-Lük, Mojca Medvešek, Kovács Attila, Renata Mejak, Katalin Munda Hirnök, Sonja Novak-Lukanovič és Boris Jesih – Lendván bemutatták Az etnikumok közötti viszonyok rendezése Lendván című kutatás eredményeit. Az 1997. november 19-e és 21-e között elvégzett felmérésbe 131 értelmiségi személyt kapcsoltak be, s a kutatókat az érdekelte, mit gondol, hogyan értékeli az élet különböző szféráját (oktatás, politika, tájékoztatás, kultúra, gazdasági élet) a nemzetiségileg vegyesen lakott városban. A többség (57,3 százaléka) úgy értékeli, hogy az etnikai különbségek ellenére a lakosság jó kapcsolatban él egymással, egyharmada pedig úgy vélte, hogy a közösségek egymás mellett élnek, azaz mindenki a maga javára – de kölcsönös megbecsülésben – folytatja a maga tevékenységét. A kutatás erős lokálpatriotizmusra mutat: a megkérdezettek többsége, magyarok és szlovének azonos arányban Lendvához kötődnek a leginkább, őket követik azok, akik Szlovéniát nevezték meg szülőföldjüknek.

Tudományos alapon végzett kutatások nyomán született tanulmányok és a publicisztikai hangulatjelentések egyaránt egy elfáradt régió elöregedett lakosságának történelmi elkésettségéről vallanak. Az ember mégis hajlandó azt hinni, hogy nem olyan tragikus a helyzet, mint amilyent a gazdasági mutatók, a felzárkózási grafikonok, vagy a statisztikai görbék elénk tárnak. Muravidék magyar lakossága törekvő, szorgalmas, a maga sorsát biztosan irányító közösség. Mindazonáltal vitán felüli módon kétségbeejtő a fogyatkozás.

Szívszorító a Muravidéken a XX. századi magyar lélekfogyatkozás. Pedig az őrségi és a hetési táj falvainak lakosaihoz hasonlóan az újonnan létrehozott délszláv államhoz csatolt terület magyar települések lakói is mérhetetlenül ragaszkodtak – és ragaszkodnak ma is – szülőföldjükhöz. A lélekben kellett történnie valaminek – valami katasztrofális méretű összeomlásnak – ami az önfeladás mélységei felé sodorta a szlovéniai magyar közönséget (is). Pedig kell, hogy legyen megtartó üzenete a lendvai vár méltóságot sugárzó mítoszának, a bántornyai Árpád-kori templom Szent László történetét bemutató középkori freskóinak, az Őrségből elcsángált szoknyás haranglábaknak, a muravidéki konyha ízeinek, vagy a lendvai hegy zamatos nedűjének, és a Szent Katalin-templom mellett álló Szent István-szobor szigorú és számonkérő tekintetének. Hiszen, ha mindezeknek együttvéve hatalmuk és erejük van az egyszer arra tévedt idegent is folyton visszacsábítani, hogyan ne lenne hatalmuk és erejük megtartani azokat, akik mindebben a szülőföld megbékítő üzenetét vélik látni és hallani? A XX. századi magyar költészet mára klasszikussá érett költeményében, a Hallicánumi üzenet című versében a vidék szülöttje, Szúnyogh Sándor így vallott a szülőföld csodáiról: „Halicanum szülöttjei / kutyánál hűbb fiai vagyunk e földnek / bárhova visz is a sorsunk / lábunkat törve is hazatalálunk / bármilyen szél fúj / itt sosem fázunk / a holtakkal is / víg dalokat dudorászunk”.

Szlovénia önálló állam lesz

1991. június 25-én a Szlovén Köztársaság – az 1990. december 23-án megtartott népszavazás eredményének értelmében – elfogadta az önállóságról és függetlenségről szóló alkotmányos alapokmányát, az ehhez kapcsolódó alkotmánytörvényt és a függetlenségi nyilatkozatot. A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság alkotmánya szlovén területen érvényét veszítette. A függetlenségről szóló deklaráció kimondja: a Szlovén Köztársaság jogállam, gazdasági javaiból és természeti adottságaiból kiindulva a piacgazdaság alapjain, az emberi jogok, az európai normák és a demokrácia elveinek legteljesebb tiszteletben tartásával, a magántulajdon sérthetetlenségével lehetőséget biztosít a civil társadalmi szervezetek és a polgári intézmények működésének. A képviselőház ülésén Milan Kučan köztársasági elnök, Lojze Peterle kormányfő és France Bučar méltatta a függetlenségért folytatott politikai küzdelem során elért eredményt. Az alkotmányos alapokmány egyebek mellett kimondja: a függetlenség kihirdetésével nem változnak a külső és a belső határok, az új állam biztosítja a nemzetközi szerződések tiszteletben tartását, valamint az olasz és a magyar nemzetiség jogainak legszélesebb alapokon történő elismerését. A független Szlovén Köztársaságot elsőként a függetlenségét egyazon napon kihirdető Horvát Köztársaság ismerte el. Néhány órával később, 1991. június 27-én a független Szlovén Köztársaságot a Jugoszláv Néphadsereg alakulatai 2 óra 45 perckor megtámadták. Az államelnökség rendkívüli ülést tartott, és hat pontos nyilatkozatban erősítették meg a szlovén állam függetlenségét.

A Szlovénia területén lévő kaszárnyákból a Jugoszláv Néphadsereg alakulatai – a gyalogság, a páncélos egységek és a légierő repülőgépei – az új állam területvédelmi egységei ellen vonultak, aminek következtében fegyveres összetűzésekre került sor. Az összecsapások során a jugoszláv hadseregből 39-en, a szlovén területvédelmi egységekből és a rendőrség soraiból 4-4 ember veszítette életét. Meghalt továbbá 4 polgári személy és 10 külföldi állampolgár. A leghevesebb harcok a muraszombati kaszárnyánál és a šentilji határátkelőnél folytak. 1991. július 18-án a tíz napos háborút követő fegyverszüneti megállapodásnak megfelelően a Muravidéket elhagyta az utolsó jugoszláv katonai szállítóegység. A JSZSZK Államelnökségének döntése szerint a Jugoszláv Néphadsereg kivonul arról a területről, ahol „megszálló erőként tartják számon”. A határozat értelmében augusztus első napjaiban az utolsó katona is elhagyta a Szlovén Köztársaság területét. A Népújság 1991. augusztus 9-i számában megjelent közlemény szerint a muraszombati községben a háború okozta közvetlen kár 3,5 millió, a közvetett pedig 252 millió dinár. A lendvai községben pedig 60 ezer, illetve 180 millió dinár. Égető problémát jelentett továbbá az is, hogy Horvátországgal akadozott az árucsere-forgalom, ami Muravidék gazdaságának 50 százalékát tette ki.

A nemzetközi politika bénultan figyelte az eseményeket – azóta kiderült: akkor sem értette a Balkán-félszigeten, a volt Jugoszlávia területén kialakult véresen tragikus helyzetet, hovatovább ma sem érti – és bölcsnek vélt előrelátással a szlovén és a horvát állam függetlenségi nyilatkozatára három hónapos moratóriumot hirdetett. Az Európai Közösség az időnyerés szándékával kialkudott halasztás idején sem lelte meg a bölcsek kövét, nem találta meg a sötét árnyékát vészjóslóan előrevetítő szerb agresszió ellenszerét. 1991. október 8-án lejárt az Európai Közösség által a szlovén és a horvát állam függetlenségére kialkudott három hónapos moratórium, és Szlovénia – valamint Horvátország – nemzetközi jogi értelemben is független országgá vált. A koperi kikötőt október 27-én hagyta el a Galeb iskolahajó, amely 1130 katonát, egy másik szállítóhajó pedig 100 katonai járművet szállított el. Milan Kučan, a Szlovén Köztársaság Elnökségének elnöke ekkor a helyszínről üzente a lakosoknak: „Szlovénia állampolgárai! A Szlovén Köztársaság már szabad!” 1991. december 23-án a szlovén parlament elfogadta és kihirdette a Szlovén Köztársaság új Alkotmányát, amelynek 11. szakasza biztosítja a szabad anyanyelvhasználatot, a 61. szakasza a „nemzeti hovatartozás szabad kifejezéséről”, a 64. szakasza pedig „az őshonos olasz és magyar nemzeti kisebbség külön jogairól” rendelkezik s ezzel az alaptörvény államalkotó közösségnek tekinti őket. A 80. szakasza azt is kimondja, hogy: „az országgyűlésbe minden alkalomkor az olasz és a magyar közösség egy-egy képviselője választandó”.

1992. január 13-án a Vatikán elismerte Szlovénia és Horvátország függetlenségét és jelezte: a lehető legrövidebb időn belül diplomáciai kapcsolatokat szeretne létrehozni a két országgal. Piero Pennacchini, a Vatikán szóvivője kijelentette: Szlovénia és Horvátország eleget tesz mindazon feltételeknek, amelyeket az Európai Közösség állított fel. Két nappal később, január 15-én kényszeredetten – egyszersmind diplomáciai bénultságát is elismerve – a Badinter-bizottság megállapításainak közzététele után Franciaország, Belgium, Nagy-Britannia, Dánia, Málta, Magyarország, Norvégia és Bulgária egyszerre ismerte el Szlovénia és Horvátország függetlenségét és szuverenitását, Brüsszelben pedig közölték, az Európai Közösség országai együtt ismerik el a két független államot, „miután az ott megtartott referendumon a lakosság a függetlenség mellett döntött”.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1992. március 23-án Helsinkiben hitelesítette Szlovénia és Horvátország teljes jogú tagságát a szervezetben, amely ily módon 50 tagúvá vált, május 22-én pedig az ENSZ közgyűlése is egyhangúlag, közfelkiáltással felvette tagjai sorába Szlovéniát, Horvátországot és Bosznia-Hercegovinát. Ezzel 178-ra bővült az ENSZ tagjainak száma. A világszövetségbe való felvételt Szlovénia nevében Milan Kučan köztársasági elnök köszönte meg, és hangsúlyozta: országa tiszteletben fogja tartani a világszervezet alapokmányait.

A muravidéki magyarok önszerveződése

A muravidéki magyarság politikai érdekképviseleti szervezete a Szlovén Köztársaság megalakulását követően rövid idő alatt létrehozott Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség (MMNÖK). Igaz, hogy 1949-ben megalakult, de csak néhány évig működött a Szlovéniai Magyar Kisebbség Közművelődési Bizottság, ezért történelmi „küldetése” jelentéktelen, így az MMNÖK elődjének nem tekinthető.

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság 1974-es Alkotmányának szellemében 1975-ben a községek képviselőtestülete mellett létrejöttek a magyar nemzetiségi oktatási-művelődési érdekközösségek. Jugoszlávia 1991-es összeomlásáig és a független Szlovén Köztársaság megalakulásáig két ilyen szervezet működött, egy a lendvai és egy a muraszombati községben, a társadalmi-politikai átalakulás során ezekből alakultak ki a nemzeti közösségek. A Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította a muravidéki magyarság művelődési és tájékoztatási intézményeit, valamint társalapítója a Muravidéken meghonosodott kétnyelvű iskoláknak.

A politikai rendszerváltás mintha felkészületlenül érte volna a muravidéki magyar közösséget. Báti Koncz Zsuzsa a Népújság 1991. november 15-ei számában a Ki tanít meg bennünket harcolni? című írásában a következőket vetette papírra: „Nem egyszer hangzott már el, hogy a nemzetiség fennmaradásához nem elég a hagyományápolás. Nem csak táncolni és énekelni kell, hanem enni is. Egy munkanélküli magyart nem a nemzetiségi politika érdekli, hanem a megélhetése. Olyan nemzetiségi politikát kell folytatni, ami az itt élő magyarság gazdasági helyzetét fejleszti. (…) A muravidéki magyarság érdekképviseleti szervezete, a nemzetiségi érdekközösség a rendszerváltás után, a pártharcok közepette bizony nincs jó helyzetben. (…) És ami a legkétségbeejtőbb: a nemzetiségi közösség és ezzel egyidejűleg a nemzetiségi politika is a társadalmi-gazdasági-politikai folyamatok peremére szorult. (…) Az egyik legfontosabb kérdés tehát, hogyan tegyük ütőképessé, hatékonnyá a nemzetiség érdekképviseletei szervezetét, hogyan szerezze vissza az emberek bizalmát?” A politikai érdekképviseleti szervezet vezetői is érezték, azokban a hónapokban fokozatosan kiszorultak a közélet színtereiről, s egyre erőteljesebben veszítettek érdekérvényesítési lehetőségeikből.

Hogy elejét vegyék a teljes marginalizálódásnak, a politikai változásoknak egy adott pillanatában, 1991. november 15-én a Népújságban közzé tették a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség végrehajtó tanácsa által megfogalmazott programot, amely a Szlovén Köztársaságban élő magyar kisebbség céljairól, közösségi érdekeiről és a jövőben vállalható feladatairól szólt. Már az alcíme is számvetést sugall: A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség tevékenységének nehézségei, problémái, valamint a politikai aktivitás keretterve a következő időszakra vonatkozólag. A MMÖNK Végrehajtó Tanácsa azzal a céllal fordul a muravidéki magyarsághoz, hogy „a szélesebb nyilvánosság is közelebbről megismerkedhessen gondjainkkal, valamint kifejthesse véleményét” az érdekképviseleti szervezet szándékával, céljaival és terveivel kapcsolatban. A program megfogalmazói úgy érezték, hogy a Szlovén Köztársaság függetlenné válását követő hónapokban a muravidéki magyarság politikai vezetése tétova útkereséssel múlatta idejét, nem volt tisztában a vele szemben támasztott elvárásokkal, s ami a legfontosabb, az új állam politikai és közéleti szinterein nem jelenítette meg a szlovéniai magyar közösség érdekeit. Alapvető mulasztás volt, hogy a községi képviselő-testületek munkájában nem – vagy nem kellő hatékonysággal – vettek részt a magyar képviselők. Hogy ezek a kulcsfontosságú testületek „a kisebbségek számára is elfogadható döntéseket hozzanak, azt jelenleg, de a jövőben még jobban, csak úgy lehet elérni, hogy azokban a törvények és a legkülönbözőbb szabályzatok rendeletei alapján, számban és minőségben is megfelelő magyar képviselők tevékenykednek majd, akik ugyancsak a törvény által konkrétan meghatározott területeken (oktatás, kultúra, tájékoztatás, gazdasági kérdések, a kisebbségi megmaradása és fejlődése érdekében) dönthetnek oly módon, hogy a többség számbeliségénél fogva sem szavazhatja le őket”. Vagyis, a községi képviselő-testületekben a kisebbségek sorsával kapcsolatos kérdések ügyében a jövőben csak a vétójoggal is rendelkező nemzetiségi önkormányzati képviselők beleegyezésével dönthetnek. Ehhez viszont feltétlenül szükséges, hogy a nemzetiségi önkormányzati közösségek képviselői demokratikus választások révén a közösségtől a képviselethez szükséges mandátumot kapjanak. Ez ugyan az 1990-ben megtartott általános választások során megtörtént, de a kellő hatékonyságú kisebbségi érdekérvényesítés a képviselői jogokkal rendelkező személyek felelőtlensége és közönye folytán rövid egy esztendő leforgása alatt megbukott. Komoly mulasztásnak számított továbbá, hogy a demokrácia tekintetében is óriási jelentőségű parlamenti képviselet a nemzetiségi önkormányzati közösségektől nem kapott kellő támogatást, nem volt hatékony kapcsolat a két szint között. Az MMÖNK Végrehajtó Tanácsának program-tervezetéből kiderült: a muravidéki magyarság a demokratikus közélet által lehetővé tett politikai érdekérvényesítés terén komoly mulasztásokat vétett, aminek következtében szükségesnek mutatkozott revízió alá venni az addigi munkáját. Szükség mutatkozott arra, hogy újragondolják a nemzetiségi képviseleti rendszer működésének alapelveit, feltételeit és céljait. A bírálat kellő időben történt; a muravidéki magyarság önkormányzati tevékenysége megtette a szükséges fordulatot, és az elmúlt másfél évtized során hatékonyan képviselte a közösség érdekeit.

A Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség Tanácsa 1995. január 4-én tartotta meg alakuló közgyűlését, amelyen egyúttal a vezetőséget is megválasztották. A jelenlévők Pozsonec Mária országgyűlési képviselőre és Balaskó Józsefre szavazhattak, és a voksok alapján 10:8 arányban Balaskót választották elnökké. Ezt követően, 1995. augusztus 18-án hozták nyilvánosságra a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösségnek a Szlovén Köztársaság Alkotmánya, valamint a Nemzeti Önigazgatási Közösségekről szóló törvény alapján elkészített, és a Tanács által július 26-án hivatalosan is elfogadott statútumát. Ezzel együtt készült el a Hodos-Šalovci Községi Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség, a Lendva Községi Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség, és a Moravske Toplice-i Községi Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség statútuma is. A Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség statútumának 1. szakasza kimondta: „A magyar nemzeti közösség tagjai az alkotmány által biztosított különjogok gyakorlása, szükségleteik és érdekeik érvényesítése, valamint a közügyekben való szervezett együttműködés érdekében az általuk lakott őshonos területeken Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösségeket alapítanak.” A 2. szakasz szerint a muravidéki magyarok: „érdekeiket a Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség keretében valósítják meg, a törvényekkel, az általuk lakott községek statútumaival, a községi nemzeti önigazgatási közösségek statútumaival és ezzel a statútummal összhangban. A községi nemzeti közösségek által megválasztott képviselőkből tevődik össze az MMNÖK Tanácsa, a muravidéki magyarság csúcsszervezete.” Az állami szervekhez való viszony lényegét a 36. szakasz foglalta össze: „Az önigazgatási nemzeti közösségek az Országgyűlésnek, a Kormánynak és más állami szerveknek javaslatokat tesznek, és véleményt nyilvánítanak a hatáskörükbe tartozó összes ügyben. Amikor az állami szervek a nemzeti közösségek helyzetére vonatkozó kérdésekről tárgyalnak, előzőleg meg kell kapniuk az önigazgatási nemzeti közösségek véleményét.” Az MMNÖK egy évtized múltán is az itt lefektetett elvek alapján végzi tevékenységét.

1997. február 28-án az MMNÖK Tanácsa megtárgyalta és elfogadta a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség Statútumát, amely a Népújság március 6-i számában megjelent.

1999. március 29-én a Lendvai Községi Tanács 6. ülésén elfogadták a község új statútumát, melyet előzőleg a Lendva Községi MNÖK tanácsa is megvitatott. A községi statútummal kapcsolatos vitával egyidőben merült fel annak szükségessége is, hogy a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség (MMNÖK) nevét, amely egyébként a volt Jugoszlávia 1974-ben elfogadott Alkotmánya által törvényesen is biztosított Magyar Nemzetiségi Művelődési, Oktatásügyi Önigazgatási Érdekközösség intézményének a helyébe lépett, rövidítsék le, és „tisztítsák” meg a múlt terhes örökségének jegyeitől. 1999. július 12-én az MMNÖK rendkívüli ülésén elfogadták a közösség új statútumát; az új alapszabály értelmében a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség neve Muravidéki Magyar Önkormányzatra módosult, ezt követően 1999. december 16-án a Muravidéki Magyar Önkormányzat évzáró ülésén – a szlovén központi szervek nyomásának engedve – nevét Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösségre változtatta. Legmagasabb szerve a Közgyűlése, amely önkormányzati hivatalt működtet. Öt község, Lendva, Dobronak, Hodos, Šalovci és Moravske Toplice megalakította az önkormányzati magyar nemzeti tanácsokat, ezek képviselőit a helyhatósági választások során választják meg. Minden magyar nemzeti tanács a saját statútuma alapján működik. Az öt nemzeti tanácsból kerülnek ki a csúcsszervezet, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség képviselői. Az 1999. évi választások után megkezdődött az MMNÖK (statutáris-jogi, tájékoztatási, kulturális-vallási, oktatási, gazdasági, mezőgazdasági) szakbizottságaiban a problémák feltárása. Kiemelt figyelmet szentelnek a muravidéki magyar közösség anyanyelve, nemzeti tudata, tárgyi és szellemi öröksége megőrzésének, valamint az alkotmány által biztosított különjogok gyakorlati életben történő megvalósításának.

Választások Szlovéniában

A szlovén parlament 1989. december 27-én egyszerre fogadta el a párttörvényt és a választási törvényt. Az 1990 április 8-án, 12-én és 22-én megtartott választáson, magas – 83,1%-os – részvételi arány mellett az ellenzéki gyűjtőszervezet, a DEMOS-koalíció győzött a szavazatok 54,81 százalékával. Az elnökség elnökévé – ugyancsak magas, 58,59%-kal – a szlovén függetlenség érdekében a legtöbb konfliktust vállaló, ezért akkoriban a legnépszerűbb politikust Milan Kučant választották. (Szilágyi, 1998, 140.)

1992. december 6-án Szlovéniában ismét általános parlamenti választásokat tartottak. A legtöbb szavazatot ekkor a Liberális Demokrata Párt (21,83%) és a Kereszténydemokrata Párt (13,49%) kapott. 1993. január közepére alakult ki a kormánykoalíció és Janez Drnovšek új kormánya kapta meg a bizalmat. A koalíciót a Kereszténydemokrata Párt, az Egyesített Lista, a Demokrata Párt, a Zöldek és a Szociáldemokraták alkották, míg a parlamenti pártok közül a Nemzeti Párt és a Néppárt szorult ellenzékbe. Janez Drnovšek kormánya tizenhat miniszterből állt, a külügyminiszter Lojze Peterle, a belügyminiszter Ivo Bizjak, a pénzügyminiszter pedig Mitja Gaspari lett. A szlovéniai magyarság sorsát is érintő oktatási tárca élére Slavko Gaber, a Liberális Demokrata Párt tagja került, a kultuszminiszteri tárca pedig Sergij Pelhannak, az Egyesített Lista tagjának jutott. A reformkommunista Milan Kučan a szavazatok 72,74 százalékával immár harmadszor szerezte meg nagy fölénnyel a köztársasági elnöki tisztséget. (Szilágyi, 1998, 198) December 6-án az urnákhoz járult 5145 magyar választó (a szavazásra jogosultak 74,72 százaléka) 33,04 százalékkal Pozsonec Máriát jutatta a parlamentbe.

1996. november 10-én tartották meg az önálló Szlovén Köztársaságban a második általános parlamenti választásokat. A választásokon való részvétel 71,92 százalékos volt (1 136 679 választásra jogosult polgár). A legtöbb szavazatot, 27,5%-ot a Szlovén Liberális Demokrata Párt kapott, s ezzel megnyílt előtte a kormányalakítás lehetősége. November utolsó napjaiban megtartotta első ülését az újonnan megválasztott szlovén parlament, kormányalakításra azonban nem került sor. Nem sikerült ugyanis megoldani az a sajátos patthelyzetet, amely annak során alakult ki, hogy 44-44 mandátum jutott a jobb- és a baloldalnak egyaránt. Ezt követően Janez Drnovšek a baloldal kormányfő-jelöltje megbeszélésre hívta Pozsonec Mária magyar és Roberto Batelli olasz kisebbségi képviselőt. Ezt követően 45-45-ös ismételt patthelyzet állt elő. 1997. január közepén a véget nem érő viták után Milan Kučan szlovén köztársasági elnök Janez Drnovšek addigi kormányfőt kérte fel a kormányalakításra. A választások után kötött szövetség a szociáldemokratákkal és a kereszténydemokratákkal 45 szavazatot biztosított volna a képviselőházban az úgynevezett tavaszi pártoknak, de – miután a kisebbségi képviselők is „balra” adták voksukat – ugyanannyit tudhatott magáénak a Liberális Demokrácia is, amely a Társult Listával a Nyugdíjasok Pártjával és feltételesen a Szlovén Nacionalista Párttal szövetkezett. Miután Ciril Pucko, a kereszténydemokraták képviselője az utolsó percben meggondolta magát, és mégis Janez Drnovšekre szavazott, a 46. vokssal a kérdés voltaképpen eldőlt. Janez Drnovšek kormányfő 1997. február 17-én liberális-konzervatív összefogással megalakította a Liberális Demokrácia és a Néppárt alkotta új szlovén kormányt, melyet lazán támogat a Nyugdíjasok Pártja és a két kisebbségi képviselő is.

A független Szlovénia történetében 2000. október 15-én harmadszor tartottak parlamenti választásokat, és Janez Drnovšek immár harmadszor alakíthatott kormányt. A középbal beállítottságú Liberális Demokrata Párt (LDS) a voksok 36,2 százalékát szerezte meg, és ez azt jelentette, hogy a 90 parlamenti helyből 34-et mondhatott a magáénak a korábbi 25-tel szemben. A liberálisok legnagyobb ellenfele, a Szociáldemokrata Párt (SDS) mindössze 15,9 százalékot szerzett, és ez 14 képviselői helyre volt elegendő. A nagy vesztes a Bajuk vezette Új Szlovénia csoport (NSI), amelynek két koalíciós partnerével addig 45 helye volt a törvényhozásban, most viszont csak 31. Ezzel az eredménnyel Janez Drnovšek, a szlovéniai parlamenti választásokon győztes Liberális Demokrata Párt elnöke, a 2000 tavaszán megbuktatott kormányfő, visszakerült a miniszterelnöki székbe. A sajtó azon felvetésre, hogy jobb- vagy balközép koalíció felé hajlik-e, Drnovšek lehetséges partnernek a Szociáldemokraták Egyesített Listáját és a Nyugdíjasok Demokrata Pártját nevezte meg. Ez 49 helyet jelentene a 90 fős parlamentben. A másik oldalon pedig csupán az addigi védelmi miniszter, Janez Janša jobboldali szociáldemokratái és a néhány hónapban kormányfő Andrej Bajuk új Szlovénia-Keresztény Néppártja koalíciója maradt 22 képviselői hellyel.

2000. október 15-ei parlamenti választások során Pozsonec Mária (elsősorban a goricskói, a hosszúfalui, és Lendva két körzetének szavazóinak köszönhetően) 33,77 százalékkal fölényesen győzött, s az elkövetkező parlamenti ciklusban is ő képviseli a szlovéniai magyarságot. A 7181 választásra jogosult muravidéki magyar szavazó közül 4565-en (66,03 százalék) jelentek meg az urnák előtt. A képviselő asszony fontosnak tartja, hogy a magyarlakta területeken fellendüljön a gazdasági élet, mert „az asszimiláció és a fejletlenség között egyenes az út" – hangsúlyozta Pozsonec Mária.

2004. október 3-ai parlamenti választások fő eseménye Janez Janša demokratáinak a győzelme volt, aminek az eredménye az immár tizenkét éve tartó balközép liberális demokrata koalíciós kormányzás helyett létrejött jobbközép kormányalakítás lehetősége lett. A választások legnagyobb vesztese a liberális demokrata koalíció volt, amely – az évekkel azelőtti hat hónapos kieséstől eltekintve – Szlovénia 1991. évi önállósulása óta mindeddig kormányozta az országot. Két hónappal a parlamenti választások után Szlovéniában megalakult az önállósulás utáni nyolcadik kormány Janez Janšával az élen. Ez a harmadik jobboldali kormány: az első, Lojze Peterle-é, közvetlenül Szlovénia állammá alakulása után jött létre, és két évig maradt meg, a második, dr. Andrej Bajuk kabinetje 2000-ben csak hat hónapig volt hatalmon. 2004-ben, a baloldal tizenkét évi (a 2000. évi rövid megszakítással) uralkodása után, a jobboldal megnyerte a választásokat. A Muravidéken a 6229 szavazati joggal rendelkező magyar nemzetiségű polgár közül 4068 jelent meg az urnák előtt. A 65,30%-os választói részvétel mellett a magyar nemzetiségű képviselőjelöltek közül Pozsonec Mária 42,85%-ot kapott, s ezzel az új parlamenti ciklusban is országgyűlési képviselő maradt.

         A 2002. december 1-én lezajlott elnökválasztás során a 1 030 000 választójoggal rendelkező polgár 56,3%-a a jelenleg vitathatatlanul első számú szlovén politikust, Janez Drnovšeket tartotta a legalkalmasabbnak a megüresedő államfői poszt betöltésére.

A helyhatósági választásokról és a
muravidéki magyar önkormányzatokról

A függetlenné vált, önálló és szuverén Szlovén Köztársaság egymást követő kormányainak minden bizonnyal az egyik legnehezebb és legösszetettebb feladata az ország közigazgatási újjászervezése. Mindmáig nem sikerült kiépíteni a helyi önkormányzatok és az országos közigazgatási egységek közötti harmonikus rendet, az egymásra épülő, a közigazgatási feladatokat hierarchikus rendben vállaló – a feladatköröket a szubszidiaritás elve alapján felosztó – hivatali rendszert. Szlovéniában ma sincs átmenet a települési önkormányzat és a központi (centrális) hatalom intézményei között – ami adott esetben a centralizációs törekvéseknek a történelemből jól ismert veszélyeivel is fenyegethet. (Hiányzik a település-járás-megye-centrum hagyományos tagoltság.) A kérdés rendezése Szlovénia EU-csatlakozása kapcsán vált igazán égetővé, a megoldási lehetőségek keresése azonban napjainkban is tart. Az erős centrum jelenlétéből az eddigiek során a Muravidék nemzetiségileg vegyesen lakott területén élő magyaroknak is számtalan hátránya származott. Nehézkes és felettébb problematikus – hiszen jogilag sem kellőképpen szabályozott – a regionális centrum (Lendva) és a vonzáskörében lévő kisebb települések (falvak) közötti viszony. Ennek következtében a regionális szinten megoldható gondok a feszültségek révén átpolitizálódnak, komoly politikai töltetet kapnak.

1993. szeptember 10-én a MMNÖK végrehajtó tanácsának üléséről tudósított a Népújság. Az ülésen Göncz László titkár javasolta, hogy a nemzetiségi különjogok alapján a kormány által is szorgalmazott területi átszervezéskor a nemzetiségi tanácsok párhuzamosan működjenek a községi tanácsokkal, és ne legyen közöttük elkülönülés. A polgárok az általános választások alkalmával válasszák meg a nemzetiségi tanácsok képviselőit is. A kétnyelvű községekbe tömörüljenek a kétnyelvű falvak, a kétnyelvű területeken lévő szlovén települések viszont választás alapján döntsék el azt, hogy a kétnyelvű területekhez és annak közigazgatásához akarnak-e tartozni, vagy nem. Természetesen a csatlakozással vállalniuk kell az előnyöket és a hátrányokat is. A nemzeti szimbólumokról szóló törvényjavaslathoz a végrehajtó tanács képviselői azt az álláspontot terjesztették elő, hogy a piros-fehér-zöld magyar zászlót használják a kétnyelvű területeken.

A törvényalkotási folyamat keretében a muravidéki magyar nemzeti kisebbség igényeit megfogalmazó érdekképviseleti szervezetet ezekben a hónapokban egyre-másra érik a súlyosabbnál súlyosabb vádak, olyannyira, hogy a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség Képviselő-testülete 1993. október 29-én Dobronakon megtartott ülését követően közzétette Közlemény a nyilvánossághoz című nyilatkozatát, melyben „elégedetlenségét fejezi ki a nemzetiségileg vegyesen lakott területen kialakult nemzeti jellegű ellentétek szításával kapcsolatban. Meggyőződésünk – olvasható a továbbiakban –, hogy a muravidéki magyarság és annak legitim szervezete semmiképpen sem élt vissza Szlovénia magas szintűnek minősített kisebbségi politikájával, nem is követelünk semmi olyant, ami bármilyen formában meghaladná az alkotmány és a törvény adta lehetőségeket. Éppen az ellenkezőjéről van szó. Tekintettel a magyarok kritikus méreteket öltő beolvadására a nemzetiségi közösség az elméleti jogi rendszer gyakorlati megvalósítását követeli. Sajnos, azt állapíthatjuk meg, hogy az ideálisnak nyilvánított kisebbségi jogvédelem a mindennapi élet szinte valamennyi területén csorbát szenvedett. A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség erkölcsi és politikai feladatának tekinti a muravidéki magyarság megmaradásának ügyét, aminek érdekében minden törvényes eszközzel harcol."

Hosszas huzavona után 1994. február elején sikerült csak elfogadnia a parlamenti döntést a helyi önigazgatás átszervezéséről és az ezzel együtt esedékes választások menetrendjét is. Az elfogadott alkotmánytörvény értelmében az új községek megalakításáról szóló referendumokat 1994. május végéig tartották meg, az új községek pedig június végéig alakulhattak meg. Az önkormányzati választásokat az év végére tervezték.

1994. március 4-én Göncz László, a MMNÖK elnöksége nevében nyilatkozott a Népújságnak a tervezett közigazgatás beosztásról. Javaslatuk szerint a szlovéniai magyarság négy, nemzetiségileg vegyesen lakott önkormányzat létrehozását tartaná elfogadhatónak: a lendvait, a dobronakit, a pártosfalvit, és a domonkosfa-hodosit. A javasolt községekhez minden bizonnyal szlovén települések is csatlakozhatnak. A javasolt önkormányzatokon belül – még ha az őrségi falvak esetében kis lélekszámú községekről lenne is szó – több lehetőség adódik a fejlődésre, mintha az említett terület egy nagyobb, zömében egynyelvű közösséghez tartozna.

1994. május 29-én Szlovéniában alacsony részvétel mellett népszavazást tartottak az új önkormányzati törvényről, melynek során az állampolgároknak arról kellett dönteniük, hogy a 62 község helyett 340 legyen-e, ami ugyan kisebb, de „humánusabb” közigazgatási egységek létrehozását jelentené. Az 1.471.665 választásra jogosult személy közül mindössze 827 313-an járultak az urnákhoz, ami 56,2 százalékos részvételt jelent. Mivel a referendum tárgyában nem született megnyugtató válasz, az új önkormányzatok megalapításának kérdése ismét a szlovén parlament elé került, ahol október 3-án végre elfogadták a törvényt. Szlovéniában a törvény szerint 147 önkormányzat jön létre 11 városi státusszal. A korábban megtartott referendum során a Muravidék lakossága négy község megalakulása mellett döntött: Lendva, Dobronak, Pártosfalva és Hodos, ami összhangban van a nemzetiségi érdekekkel. Domonkosfa nem kívánkozott csatlakozni egyik községhez sem. A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet Tanácsa aggodalmának adott hangot a goričkói [őrségi – M. F.] magyarság jövőbeni sorsát illetően. „Mivel a goričkói magyar falvak többségében szlovén települések alkotta községekbe kerülnek, félő, hogy a kultúrában, de más területeken is negatív változások mennek végbe” – volt olvasható a kiadott közleményben.

Az önkormányzatok létrehozását szorgalmazó törvény elfogadását követő napon, október 4-én, Jože Školc az Országgyűlés elnöke kihirdette a december 4-re Az önigazgatási nemzeti közösségről szóló törvény életbe lépésének napjára esedékes helyhatósági választásokat.

Az 1994. december 4-ei helyhatósági választásokat követően Muravidék három községében – Lendván, Hodos-Salovci községben és Muravske Toplicén – megalakult a Községi Nemzeti Tanács, amelyek választott képviselőiből létrejött a 18 tagú Muravidéki Magyar Nemzeti Tanács. A muravidéki magyarság politikai érdekképviseleti szervezete a Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség, elnökévé Balaskó Józsefet választották. Lendva község területén 10 698 választásra jogosult polgár hat polgármesterjelöltre adhatta le a voksát. A jelöltek: Leon Alt, ifj. Kocon József, Štefan Tratnjek, Marija Dominko, Tomka György és Štefan Cigut. A 6311 érvényes szavazatok összeszámlálása nyomán kiderült, hogy egyetlen jelölt sem kapta meg az abszolút többséget, így a december 18-i második fordulóban az 1308 voksot kapott Tomka Györgyre és az 1292 vokssal rendelkező ifj. Kocon Józsefre szavazhattak Lendva város választói. A második forduló után a szavazatok több mint 70%-ával ifj. Kocon Józsefet választották polgármesterré.

A helyhatósági választások második fordulója alkalmából 1994. december 18-án a választópolgároknak mindössze 48,5 százaléka járult az urnákhoz, ami azzal magyarázható, hogy ezúttal már csak a polgármesterek személyéről kellett dönteni. Szlovéniában a Liberális Demokrácia Pártja 27, a Kereszténydemokrata Párt 21, a Szociáldemokrata Párt ugyancsak 21, a Társult Lista 13, a Liberális Demokrácia és a Társult Lista együtt 2, a Tengermelléki Szövetség ugyancsak 2, a Szlovén Iparospárt pedig 1 polgármesteri pozíciót szerzett. További 11 polgármestert független jelöltként választottak meg.

Négy év múltán, 1998. november 22-én az öt muravidéki, nemzetiségileg vegyesen lakott községben – Lendván, Moravske Toplicen, Šalovcin, Hodoson és Dobronakon – ismét lezajlottak a választások, melynek során a községek nemzetiségi tanácsaiba is megválasztották a képviselőket. A részvételi arány az egész területen 64,98 százalék volt. A 21 tagú Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség (MMNÖK) Tanácsa megalakulására december 6-án, a választások második fordulóját követően került sor. A Tanácsba titkos szavazással a lendvai tanácsból 11, a dobronakiból 4, a Moravske Toplice-i tanácsból 3, a šalovci és hodosi tanácsból pedig 1 tagot választottak. Ezt követően 1999. január 7-én Lendván megtartotta alakuló ülését az MMNÖK is. A tisztújító ülésen a 21 képviselő az elkövetkező négyéves periódusban az elnöki tisztségre Tomka Györgyöt, a közösség alelnöki tisztére pedig Bukovec Jánost választotta meg. Lendva község polgármesterévé ismét Koczon Józsefet választották.

A muravidéki magyar önkormányzatok létrehozása, szerkezeti felépítése, szakmai felkészítése és működésük jogi alapjainak kidolgozása közel egy évtizedet vett igénybe. 2000-re öt – a regionális elhelyezkedés igényeit is követő – önkormányzat működése vált elfogadottá. Lendva város lakosainak száma az 1991-es népszámlálási adatok szerint 11 151, közülük 5216 vallotta magát magyarnak (48,6%), érdekeiket a Lendva Községi Magyar Önkormányzat képviseli. Dobronak község lakosainak száma 1307, közülük 725 vallotta magát magyarnak (52,2%), érdekeiket a Dobronak Községi Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség védi. Hodos község lakosainak száma 358, közülük 210 magyar (58,2%), akiket a Hodos Községi Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség képvisel. Šalovci község lakosainak száma 1718, közülük 188 vallotta magát magyarnak (11%), akik Šalovci Községi Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség választott képviselői révén fogalmazzák meg közösségi-közéleti igényeiket. Moravske Toplice lakosainak száma 6151, közülük 424 vallotta magát magyarnak (7,7%), akik választott helyi képviselőik révén létrehozták a Moravske Toplice Községi Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösséget. Első pillantásra a Muravidéken egy teljes mértékben áttekinthető, jól működő közigazgatási, a magyarság érdekeit kellő hatékonysággal megjeleníteni képes érdekérvényesítési struktúra jött létre. A valóság azonban egészen más, a néhány ezer főt számláló magyar nemzeti kisebbség soraiban ugyanazok a konfliktusok jelentek meg, mint amilyenek az épülő demokráciákban általában országos szinten tapasztalhatók.

2000. április 20-án a szlovéniai magyarságot megosztó politikai szándékokról jelent meg beszámoló a Népújságban. A Muravidéken az elmúlt hetek, hónapok során egyre inkább elszabadultak az indulatok, aminek következtében olyannyira súlyossá vált a helyzet, hogy Pártosfalván Vörös Tibor, a Moravske Toplicei MNÖK Tanácsának elnöke a „lendvai banditák tíz éves diktatórikus vezetéséről” beszélt. A beszámoló szerint a muravidéki tanácsban a lendvai magyarság 11, a dobronaki 4, s goricskói [őrségi – M. F.] községek 6 tanácstaggal vannak képviselve. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a vegyesen lakott területen összesen 7637 magyar nemzetiségű polgár élt. Ebből a volt Hodos-Salovci községben 539, a Moravske Tonplice-i községben 467, vagyis Goricskón összesen 1006 személy vallotta magát magyarnak. Ez százalékos arányban azt jelenti, a goricskói magyarság 13,17 százalékot tett ki a vegyesen lakott terület magyarságából. A muravidéki tanácsban 6 képviselővel rendelkeztek, ami 28 százalékot tett ki, vagyis a goricskói magyarságnak kétszer több képviselője volt a muravidéki tanácsban, mint azt számarányuk indokolttá tette volna. Sőt, kijelentéseik azt sugallták, ők minden községből ugyanannyi képviselőt szeretnének látni a muravidéki tanácsban. Néhány hónappal korábban, 1999. november 18-án a Moravske Toplice-i Községi Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség Tanácsa bővített ülésen tárgyalta meg a muravidéki magyar médiával, a Népújsággal, az MMR-rel és a Hidak című tévéműsorral kapcsolatos kifogásait. Pártosfalván ez alkalommal megjelent Geza Bačić, a Nemzetiségi Hivatal képviselője, Tomka György, a Muravidéki Magyar Önkormányzat elnöke, valamint a három média felelős szerkesztője, Bence Lajos, Végi József és Zver Helena, valamint a magyar RTV műsorok programigazgatója, Halász Albert. Puhan Géza alelnök kifejtette: a goričkói és a Moravske Toplice-i községben élő magyarság képviselői úgy érezték, hogy a muravidéki magyarság politikai csúcsszervezetének tevékenységében mellőzték őket, a döntéshozatalok esetében leszavazták javaslataikat (ezért egyenlő számú, 11:11 képviseletet követeltek), de elégedetlenek voltak a Népújság, az MMR és a Hidak tartalmával is, mivel megítélésük szerint keveset foglalkoztak a goričkói magyarokkal. Puhan Géza ugyancsak elégedetlenségét fejezte ki a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet részéről tapasztalt „egyenlőtlen tevékenység” kapcsán. Szerinte a nemzetiségi politika Lendva-cenrtikus, pedig a Muravidéki Magyar Önkormányzat arra hivatott, hogy egyenlően képviselje a magyarság érdekeit a Muravidéken.

A viszály mögött egyes elemzők a központi költségvetés által a magyar kisebbségnek biztosított pénzek elosztásának kérdését látták. Mások korábbi jóslataik beigazolódását vélték felfedezni, azt tudniillik, hogy az új közigazgatás létrejöttével – ami véleményük szerint szétbombázta az amúgy is gyenge magyar összetartást, ahelyett, hogy az illetékesek egy közös magyar régióról gondoskodtak volna – szétforgácsolódnak a közös érdekkérvényesítés lehetőségei. Nem sokkal ezután, 2000. június 7-én Moravske Toplice magyarsága úgy döntött, leválik a szlovéniai magyarságot összefogó szervezetről, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösségről, s a szlovéniai magyarság csúcsszervezetét, annak elnökét már nem tekinti legitim képviselőjének. Példájukat követte Dobronak Község Tanácsa is, így a goricskói 1006 fős magyarság „kivált” az alig 9000 főből álló szlovéniai magyar nemzetiségi közösségből. A viszály megnyugtató módon máig nem rendeződött.

Hogy a régiók – a kisebb közigazgatási egységek – feladata és szerepe mennyire nem tisztázott, azt egy hét évvel korábbi eset is ékesen példázza. 1993. július 2-án a muraszombati községi képviselő testület helyi közösségének tanácsához a következő indítványt nyújtotta be Karel Kozic jánosfai képviselő: „Kezdeményezés a Jánosfa, Berkeháza és Gerőháza falva kilépésére a kétnyelvű területből. A Jánosfa, Berkeháza és Gerőháza falvakban többségében szlovének élnek. Évtizedekkel ezelőtt a gyerekek szlovén iskolába jártak, vagy a számukra szlovén nyelven volt megszervezve az oktatás. Valamilyen furcsa iskolareform folytán és a terület kikerekítése végett a közelmúltban, valamikor a hatvanas évek elején az említett falvakat a kétnyelvű területhez kapcsolták és a szlovén nevük mellé magyart is kaptak. Javaslom, hogy azonnal kezdődjön meg a Jánosfa, Berkeháza és Gerőháza falvak kirekesztése a kétnyelvű területről és csak szlovén nevük legyen. Ez nem nacionalista kilengés, hanem az akkori rendszer és az egyes helyi vezetők által elkövetett történelmi hiba jóvátétele.” Jánosfán a lakosság 2,70%-a, Berkeházán 3,63%-a, Gerőházán pedig 3,60%-a magyar. Muraszombatban a kezdeményezést elfogadták.

A szlovéniai kisebbségek és
a kitöröltekről szóló törvény

A Szlovén Köztársaság Alkotmánya őshonos kisebbségnek tekinti a Szlovéniában élő magyar és olasz nemzeti közösséget, s ezzel államalkotó közösségnek ismeri el őket. Nem szól viszont más – szerb, horvát, német, bosnyák, albán és egyéb – nemzeti közösségekről, aminek egyébiránt a közelmúlt eseményeiből eredő okai vannak. Az új szlovén állam megalakulásakor sok tízezer volt jugoszláv állampolgár maradt a köztársaság területén. Jelentős részük az 1990-es évek elején felvette a szlovén állampolgárságot, ám akadtak olyanok is, akik Szerbiába, Horvátországba – vagy a volt Jugoszlávia területén létrejött új államokba – szerettek volna távozni, de a háborús viszonyok akkor nem tették ezt a számukra lehetővé. A szlovén állam akkor úgy döntött, hogy a helyzetük rendezését – szlovén állampolgárként vállalják-e szlovéniai kisebbségi helyzetet, vagy elhagyják az országot – későbbi, békés időkre halasztotta.

1992. február 26-án azonban az Igor Bavčar vezette szlovén belügyminisztérium nyilvántartásából töröltek több ezer szlovéniai állandó lakost. Ezek száma elérte a 80 000-t, és elsősorban a volt Jugoszláviából oda települteket érintette. Indoklásként elhangzott, hogy erre a lépésre azért került sor, mert a polgárok vagy annak ellenére folyamodtak szlovén állampolgárságért, hogy az állampolgárságról szóló törvény 40. szakaszával nem volt összhangban folyamodványuk, illetve az idegen státus mellett döntöttek az erre vonatkozó törvény 81. szakaszát figyelmen kívül hagyva. Sokan akkoriban úgy vélték, hogy mivel Szlovéniában születtek vagy több éve éltek ott, automatikusan megkaphatják az állampolgárságot. A nyilvántartásból törölt személyek esete – akik egy éjszaka leforgása alatt vesztették el állampolgári státusukat és az ezzel járó előnyöket: munkájukat, fizetésüket, nyugdíjukat, egészségügyi biztosításukat, lakásukat, illetve más javaikat – éveken át nagy port kavart fel a szlovén politika színterén, és mint nyitott kérdés, jelentősen befolyásolta a Szlovén Köztársaság nemzetközi megítélését. 1998 óta a szlovén sajtó ismét sokat foglalkozott ezzel a témával. Részben ennek volt a következménye, hogy 2003 decemberében Szlovénia Alkotmánybírósága ismét elővette a nyilvántartásból törölt polgárok ügyét. A szlovén képviselőház 48 tagja –Janez Janša volt véderőminiszter és Lojze Peterle volt miniszterelnök vezette ellenzék támogatásával – újabb referendum kiírása céljából kérelemmel fordult az alkotmánybírósághoz. A referendumba foglaltak hatályba lépésének eredményeképpen a nemzet maga dönthetné el, jóváhagyja-e azt az alkotmánybíróság által áprilisban meghozott határozatot, melynek értelmében az egykor nyilvántartásból törölt polgárok visszakaphatnák állampolgárságukat, és Szlovénia területén való letelepedési engedélyüket. Mindezt az említett személyes igénylést kártérítési alapon nyerhetnék el, hiszen több mint 11 évvel korábban törvénytelenül jártak el azok, akik jogaiktól megfosztották az említetteket.

Ez az újabb felvetés komoly problémát okozott Szlovénia belpolitikai életében. Az ellenzék az alkotmánybírósági döntést egy 2003. október 29-i parlamenti határozat, az úgynevezett „technikai törvényen" keresztül szerette volna hatályon kívül helyezni. Úgy tűnt, hogy az ellenzék teljesíthetetlen követelményt támasztott az alkotmánybírósággal szemben, de a kérdés megnyugtató rendezése nélkül elképzelhetetlen volt Szlovénia Európa Uniós csatlakozása. Az alkotmánybíróság ezt megelőzően a kérdés kapcsán két törvénysértést már elismert, közülük az egyik a törvény előtti egyenlőség jogának a megsértése volt. A másik legalább ilyen súlyos gond volt, hiszen az alkotmánybíróság határozata – amely jogi alapon nyugszik – nem lehet egy politikai természetű referendum tárgya.

Az úgynevezett Kitöröltekről szóló törvény életbelépéséről 2004. április 4-én Szlovéniában megtartották az ügydöntő népszavazást. A szlovén parlament – kétségtelenül EU nyomásra – az alkotmánybíróság felszólítását követően elkészítette a törvényt a szerb, a horvát és a bosnyák kisebbséghez tartozó azon személyek állampolgárságának rendezésére, akik 1991-től, a Szlovén Köztársaság megalakulásától és nemzetközi elismerésének pillanatától mindaddig elmulasztották annak hivatalos elintézését. 1992 nyaráig egy év, majd ezt követően a kilencvenes évek közepén ismételten hat hónap állt rendelkezésére a volt Jugoszlávia Szlovéniában maradt – mintegy tizennyolcezer –, nem szlovén nemzetiségű lakosainak a szlovén állampolgárságuk rendezésére. Esetükben félreérthetetlenül arról volt szó, hogy minden feltétel nélkül vállalhatják nemzeti hovatartozásukat, de ha a Szlovén Köztársaság területén kívántak élni, akkor fel kellett venni a szlovén állampolgárságot. Mindazok, akik a kilencvenes évek közepén megadott ismételt lehetőséggel sem éltek, elveszítették (a nem létező) állampolgári jogaik gyakorlásának lehetőségét. Ezt kívánták a Kitöröltekről szóló törvény elfogadásával rendezni.

Az április 4-ei referendumot a politikai elemzők szerint Janaz Janša és a Lojze Peterle azért kezdeményezték, mert attól tartottak, hogy a jogfosztottak megkerülhetetlen kártalanítása túl nagy anyagi terhet ró az országra. Ezért jöhetett létre az a helyzet, hogy a referendummal egy időben történt kormányátrendeződést egyesek kormányválságnak minősítették. (A népszavazást követő napon, 2004. április 5-én ugyanis lemondott a jobbközép néppárt három minisztere.) A központi választási bizottság közlése szerint 1,6 millió választásra jogosult polgár 31,45 százaléka szavazott és 94 százalékuk elutasította az említett jogok helyreállításáról szóló törvényt. Egyes hírforrások tévesen értelmezték a referendum lényegét. Egy 2004. április 4-én kelt jelentésben ez olvasható: „A balkáni háború idején alapvető jogaiktól megfosztott horvátok, szerbek és bosnyákok jogainak helyreállításáról tartanak népszavazást vasárnap Szlovéniában. Több mint tizennyolcezer emberről van szó, akiket egyszerűen töröltek a lakossági nyilvántartásból 1992-ben, egy évvel azután, hogy Szlovénia kinyilvánította függetlenségét.” Sem akkor, sem 2004. április 4-én, a törvény elutasításának pillanatában nem volt szó idegengyűlöletről, vagy állami szintű kirekesztésről, jogfosztástól. Az viszont tény, hogy maga a törvény is – enyhén szólva – sután volt megfogalmazva, hiszen akár mellette, akár ellene érvelni politikai állásfoglalást jelent. Nem véletlen, hogy több vezető politikus – köztük Milan Kučan is – egyszerűen szégyenletesnek nevezte a népszavazási kezdeményezést és a polgárokat a referendum bojkottjára szólította fel. „Hogyan lehet referendumot tartani alapvető emberi jogok biztosításáról, hiszen elidegeníthetetlen jogokról van szó?” – tette fel a kérdést a korábbi elnök. Anton Rop akkori miniszterelnök és pártja a Szlovén Liberális Demokrata Párt ugyan a referendumon való részvételre szólított fel, de köztudott volt, hogy az akkori szlovén kormány az esetek egyénenkénti elbírálásának volt a híve. Érvük a következő volt: az érintett 18 000 szerb, horvát és bosnyák nemzetiségű egyénnek kétszer is volt lehetősége rendezni szlovén állampolgárságát. Nem tették meg, mert – s ennek a feltevésnek komoly, valós alapja volt – a független Szlovén Köztársaságot ideiglenes államnak tartották, ezen túlmenően pedig, mint állampolgársággal nem rendelkező „hontalanok” jelentős anyagi támogatást kaptak Szerbiától, Horvátországtól, Boszniától és a nemzetközi humanitárius szervezetektől is. A Kitöröltekről szóló törvény népszavazáson történt elutasításával Szlovénia lakossága a kérdés megoldását átruházta a szlovén kormányra, és az egyenkénti elbírálás alkalmazása mellett döntött.

Gazdasági élet

1992. március 19-én Pozsonec Mária, a muravidéki magyarság parlamenti képviselője parlamenti felszólalásában a következőket mondta: „Mint olyan sokszor, ismételten figyelmeztettek a lakosság nehéz szociális helyzetére. Semmi újat nem mondok, ha azt állítom, hogy a szegénység és az elégedetlenség túljutott a tűrhetőség határán. Megrendítő emberi sorsokkal találkozunk minden lépésen. (…) Tisztelt Parlament! Állítom, hogy ma nincs fontosabb és sürgősebb munkánk, mint az emberek helyzetén segíteni, változtatni. Ezért javaslom, hogy sürgősen tűzzük napirendre a munkásság szociális helyzetéről szóló beszámolót.” Az új állam súlyos gazdasági gondokkal küszködött. Egyszerre elveszítette a volt Jugoszlávia valamennyi korábbi tagköztársaságában meglévő piacait, ahová elsősorban faipari termékeket – bútorokat és épületanyagot (Lesnina, Slovenijales), háztartási és finommechanikai gépeket (Gorenje), élelmiszeripari (Kranj, Isola) és textilipari termékeket (Mura) – szállított. Termékeinek a közép- és kelet-európai piacok összeomlása folytán éppen új kihívások elé néző európai piacokon kellett helyet találni. Szlovéniának ugyanakkor szembe kellett nézni a volt Jugoszláviától öröklött szocialista gazdasági rend valamennyi nehézségével, az ipari termékszerkezet aránytalanságaival, a társadalmi tulajdon felszámolásának elodázhatatlan kérdésével és a magántulajdon megteremtésével együtt járó gondokkal, a volt közös állam hatalmas külföldi adóssága körüli rendezetlen viszonyokkal, amit tovább bonyolított a jugoszláv tagköztársaságokból lett utódállamoknak a vagyonmegosztás körüli viszálya. Az országban rohamosan nőtt a munkanélküliség, miközben rendezetlen volt a Horvát Köztársaság azon állampolgárainak a jogi helyzete, akik az egységes Jugoszlávia létezésekor a szlovén tagköztársaság területén vállaltak munkát. A kilencvenes évek elejétől ezek sajátos „vendégmunkás”-helyzetbe kerültek. Mindezen problémák közül akár egyetlen egy is komoly gondot okozott volna bármely jól működő európai ország piacgazdasága számára, a független Szlovén Köztársaság kormányainak ugyanakkor tucatnyi kérdést kellet megoldania.

A kilencvenes évek elején Szlovéniában a gazdasági tulajdon szerkezetének átalakításában aktívan részt vehetett minden szlovén állampolgár az úgynevezett certifikátumok alapján. A certifikátum sem nem pénz, sem nem értékpapír, hanem pénzben kifejezett tulajdonjog volt, amivel az állampolgárok csak akkor tudtak élni, ha a Társadalmi Könyvviteli Szakszolgálattól értesítést kaptak a névre szóló bejegyzési számla megnyitásáról. Az ezzel jóváhagyott összeget az érintettek szabad döntése alapján több vállalatba is befektethették, de csak akkor, ha azok a cégek és vállalatok meghirdették a részvényeik szabad forgalmazását. Ha nem, akkor csak a saját vállalatuknál, illetve az állami alapok egyikébe (nyugdíj-alap, fejlesztési-alap) fektethettek be. A polgárok az úgynevezett tulajdonjogi átutalóban határozták meg, hogy hová fektetik be a certifikátumot. A Szlovénia független állammá válásának pillanatában elindult privatizációs folyamat az évek során érezhetően lelassult, lendületét vesztette, olyannyira, hogy máig nem olvasható a folyamatról összefoglaló értékelés. 2005-ben is megválaszolatlan kérdés: miért nem engedte a Szlovén Köztársaság, hogy a privatizációban külföldi személyek és cégek is részt vegyenek. Egyesek hajlamosak ezt azzal magyarázni, hogy Szlovénia ezzel nemzeti vagyonát védte, és védi ma is.

Évtizednyi távlatból visszatekintve Szlovéniában a gazdaság tekintetében 1993 volt a sorsfordító esztendő – részben, mert a független állam immár önálló gazdaságpolitikája ekkorra hozta meg első eredményeit (privatizáció, vagyon-visszaszármaztatás, kárpótlás, az új szociális rendszerek kiépítése), részben azért, mert a régi szocialista gazdasági rend lebontásának következményei is ekkor jelentkeztek (a szocialista nagyüzemek csődje, munkanélküliség). Az évkönyvek adatai alapján csak sejteni lehet, mekkora feladatot vállalt az akkori politikai vezetés magára, amikor az új struktúrák felállítására és a működésük feltételeinek a megteremtésére kényszerült.

A vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény 1993. december 6-i határidejének lejárta előtt Lendva község gazdasági, valamint területrendezési és környezetvédelmi osztályán kimutatás készült a kommunista állami tulajdon lebontása céljából beérkezett kérelmekről. Az első az államosított magánvállalatokra, a cégekre, valamint a mezőgazdasági birtokokra és az erdőkre vonatkozó kérelmeket, míg a második a háztelkekre és az épületek visszajuttatására, illetve a kárpótlásra vonatkozó kérelmeket bírálja el. Mindkét osztályra összesen 123 kérvény érkezett: 9 az államosított magáncégekre, 42 az államosított mezőgazdasági birtokokra és erdőkre, 55 a háztelkek visszajuttatására, 17 pedig a falvak urbariális közösségeinek a visszaszerzésére vonatkozik. Az első lépésben 27 kérelemnek tettek eleget, túlnyomó részben házak és telkek visszajuttatásával. A kérelmezők 1700 hektárnyi mezőgazdasági birtokrész, urbariális legelő vagy erdő visszaszármaztatását igényelték. Ám mivel a vagyon-visszaszármaztatásról szóló törvény határidejének lejártáig nem alakult meg a Szlovén Kárpótlási és Telek Alap, ezért csak természetbeni vagyon-visszajuttatásra került sor, anyagi kárpótlásra nem.

1993. október 14-én járt le azoknak a külföldi munkásoknak a munkavállalói engedélye, akik 1992-ben egy újabb évre szóló vízumhoz jutottak. A Muraszombati területi Munkaközvetítő Szakszolgálat akkori adatai szerint a Muravidékről 1993-ban 614 kérvény érkezett az engedélyek meghosszabbítására, míg egy évvel korábban, 1992-ban 1080. A korábbi egységes Jugoszlávia örökségeként akkor már külföldinek számító munkások további alkalmazását a muravidéki vállalatok 40 százaléka nem kérte. Általános érvényű szemponttá vált a hazai munkanélküliek alkalmazásának szükségessége, ami egyben Szlovénia nemzeti érdeke is volt. Muravidéken legtöbb „idegen” a lendvai és a ljutomeri községben dolgozott. Lendván mintegy 800 – szinte kizárólag horvátországi területekről érkező – napi ingázót tartottak számon, számuk azonban az évek során jelentősen csökkent. A Nafta vállalatnál 1992-ben 245-en dolgoztak meghatározott időre szóló munkaengedéllyel, 1993-ban már csak 100 ilyen munkás volt található.

A szlovén nemzetgazdaság 1993-as mutatói szerint a Muravidék gazdasága 1992-ben 130 milliárd tollár összjövedelmet termelt meg, ami 27 százalékos növekedést jelent az előző évhez viszonyítva. A régió átlagos bruttó fizetése 72 419 tollár volt, ami viszont már 36 százalékos növekedést jelent. A Muravidék gazdaságának a legnagyobb gondot az okozta, hogy a megtermelt veszteség háromszorosa a gazdaság akkumulációs képességének, ebből eredően Muravidék 1993-ban végeredményként 4,6 milliárd tollár veszteséget könyvelhetett el. A munkanélküliség az 1992-ben regisztrált 15,2 százalékhoz képest 1993-ban 17 százalék fölé emelkedett. A foglalkoztatottak száma főleg az állami vállalatoknál csökkent.

A gazdaság átszervezése során szinte valamennyi területen veszteségekkel kellett számolnia az országnak. A Népújság 1996. április 19-i beszámolója szerint a muravidéki gazdaság az 1995-ös évet 584 millió tollár veszteséggel zárta. A hiány akkor általános megütközést keltett, hiszen az 1994-es esztendőt még 190 millió tolláros nyersséggel zárták. Az összesített eredmény a Muravidék 949 gazdasági társaságának jelentése alapján készült el. Ezekben az években – bármennyire is törekedtek a gazdasági egyensúly megteremtésére – nehéz volt kedvező fordulatot adni a leépülési folyamatoknak. Az 1998. február 26-án közzétett adatokból kiderült, hogy a Muravidék a gazdasági eredmények és a társadalmi jövedelem alapján Szlovénia tizenkét régiója közül az utolsó helyen állt, mivel csak 55 százalékban érte el a szlovén társadalmi jövedelem átlagát. A Muravidéken megtermelt árunak mindössze 3 százalékát exportálták, a munkanélküliség pedig meghaladja a 18 százalékot. A pénzforgalmi ügynökség adatai szerint 1997-ben 36 millió tollár veszteség gyülemlett fel. A Muravidéken ekkorra már csődbe ment a nagyipar és ez erőteljesen korlátozta a kis- és középvállalkozások lehetőségeit is. Kiderült, hogy a szakmai képzettséggel is gondok voltak, hiszen amíg Szlovéniában 1000 lakosra 23 egyetemi hallgató jutott, addig a szlovéniai magyarok által lakott területen ez mindössze 18 fő volt.

A Muravidékre vonatkozó 1998. évi gazdasági adatokat 1999. április 22-ei számában közölte a Népújság. Ezek szerint a régióban 1998-ban 1064 gazdasági társaság működött, melyek összesen 19 856 embert foglalkoztattak, akik 203,3 milliárd tollár jövedelmet valósítottak meg. A gazdasági társaságok a tevékenységük 59 százalékát saját tőkéjükkel finanszírozták. A Muravidéken 561 gazdasági társaság (53 százalék) termelt nyereséget, összesen 4,9 milliárd tollár értékben. Veszteséget 365 társaságban könyveltek el, ennek összértéke 4,4 milliárd tollár volt. A megtermelt tiszta jövedelem tehát 597 millió tollár volt. A muraszombati Pénzforgalmi Ügynökség adatai szerint az 1998. esztendő eredményesebb volt, mint az 1997. év. A valósághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a reálbérek 8,5 százalékkal csökkentek, akkor, amikor a személyi jövedelem országos szinten növekedett. (Az átlagbér a Muravidéken 120 689 tollár, országos szinten pedig 141 895 tollár volt.) Ebből kiderült, hogy a muravidéki gazdaság teljesítőképessége évről-évre egyre erőteljesebb lemaradást mutatott.

A muravidéki magyarok politikai vezetése felismerte, hogy az évről évre fokozódó gazdasági lemaradás megállítása érdekében rendkívüli intézkedésekre van szükség. Ekkoriban fogalmazódott meg az elmaradott területek lakói számára létrehozandó „kedvezményes állami hitelek” ötlete. A hitelfelvétel lehetőségét a szlovén gazdasági minisztérium 1996-ra dolgozta ki, de a feltételek megismerését követően meglepően kevés volt a jelentkező. Balaskó József, az MMNÖK Tanácsának elnöke és Sau Silvano, a szlovéniai olasz kisebbség képviselője ezért 1997 márciusában közösen írt levelet Ivo Pirynek, a Szlovén Köztársaság gazdasági kapcsolatok és fejlesztések minisztériuma államtitkárának. Ebben a nemzeti kisebbségek számára jóváhagyott állami kölcsönökre vonatkozó feltételek megváltoztatását javasolták, ugyanis megítélésük szerint a kedvező kamatozású kölcsönök nem is olyan kedvezőek. Levelükben kérték a kiszabott kamatok csökkentését és a visszafizetési határidő meghosszabbítását, a saját tőke és a kölcsön arányának megváltoztatását, a kisebb kölcsönöknél a pályázati feltételek megkönnyítését, és a biztosítások feltételeinek egységesítését. Ám a feltételek kedvező módosítását követően sem nőtt meg az állami kölcsön igénylőinek száma. Öt évvel később, 2000. január 20-án, a Népújság arról tudósított, hogy mindössze huszonketten pályáztak a szlovén kormány által az őshonos nemzeti kisebbségi vállalkozók számára biztosított úgynevezett „nemzetiségi hitelre”. A „nemzetiségi hitel” kérelmezőjének az igényelt összeg 15 százalékával kellett rendelkeznie, a kölcsön mértéke pedig az előszámla 60 százalékáig terjedhetett 4+1 százalékos kamat mellett, hétéves visszafizetési futamidővel.

Két és fél évvel később már sokkal kedvezőbb visszhangja volt a kisebbségi kölcsönöknek. Az MMÖNK gazdasági és mezőgazdasági bizottsága 2003. június 9-ei együttes ülésén véleményezte a pályázatára beérkezett kérvényeket. Az olasz és a magyar őshonos kisebbségek gazdasági alapjának megteremtésére kiírt „A” (a parasztgazdaságok és a parasztgazdaságokat kisegítő tevékenységek fejlesztése) és „B” (induló beruházások a termelő és a szolgáltató objektumokba és berendezésekbe) meghatározott célokra a 300 millió tolláros hitel és a 100 millió tolláros vissza nem térítendő összeg 70 százalékára, pontosabban 280 millióra a muravidéki magyarság pályázhatott. Emellett a pályázat „C” (projektek készítése) pontjában meghatározott célokra további 7 millió áll rendelkezésére a szlovéniai magyarságnak. A pályázatra összesen 36 kérvény érkezett, s a pályázók összesen 476,5 millió tollár értékű támogatást kértek. Ez jóval meghaladja a kiírt 287 milliós összeget. A bizottságok 31 kérvényt kedvezően, hármat kedvezően, de fenntartással fogadtak el, kettőt pedig elutasítottak.

Bence Lajos már idézett tanulmányában a szlovéniai magyarság rohamos fogyatkozásának okai között kiemelkedő jelentőségűnek ítélte azt a gondot, hogy a Muravidéknek mindmáig nincs „túlélési elképzelése”, közösségalkotó stratégiája és az égető gondok kezeléséhez szükséges gazdasági programja. A régióban nincsenek nagyvállalatok, mindössze a közép- és kisvállalkozói réteg képviselteti magát. Vállalkozói lehetőségek csak a mezőgazdaság – elsősorban a zöldség- és a gyümölcstermelés, valamint a szőlészet és a borászat – terén, továbbá a természeti adottságok révén az idegenforgalom és a gyógyturizmus területén adódnak. Sajnos, a térség általános gazdasági elmaradottsága ezeken a területeken is határt szabnak. Egy 1997. június 19-én közzétett kimutatás szerint a Muravidék három gyógyfürdője közül – Radenci, Lendva és Muravske Toplice – az utóbbi működik a legeredményesebben, hiszen 1996-ban 18,5 millió német márka jövedelemre tett szert. A nyereség 95 150 tollárt jelentett, és ez 41 százalékkal volt több az 1995. évinél. Gazdasági szakemberek megállapították: „A Muravidéken a gyógyturizmusban óriási gazdasági lehetőségek rejlenek, kiaknázásuk azonban még mindig nem kellő hatásfokú.” Közel egy évtized múltán a helyzet lényegesen nem változott.

Szlovéniában 1993. októberében járt le az állami lakások kedvező áron történő megvásárlásának határideje. Ez idő alatt országos viszonylatban 107 000 társadalmi tulajdonban lévő lakás került magántulajdonba. A lendvai községben mindössze 936 ilyen lakást tartottak számon. Ebből 1991 után 422 várt megvásárlásra. A község mint tulajdonos további 217 lakást értékesített. A muraszombati községben 2696 társadalmi tulajdonban lévő lakás közül 1993. június végéig 1514-et adtak el.

Ugyancsak 1993 végén a Ljubljanska Banka zágrábi fiókja 900 millió márkával tartozott a horvátországi ügyfeleinek és ebből 270 milliót már megadott, 500 milliót pedig külön szerződéssel átutalt a horvát bankoknak. Így a bank nem egészen 200 millió márkával tartozik a horvátországi ügyfeleinek. Janko Deželak, a bankok átszervezésével foglalkozó ügynökség igazgatója elmondta azt is, hogy Szlovénia pénzügyi önállósulása után a horvát vállalatok több mint 350 millió márka mínuszban voltak a szlovéniai partnerekkel szemben, és ez az adósság idővel csak növekedett. A Szlovén Bank kimutatása szerint az ország külföldi adóssága 1993 szeptembere végén 1 milliárd 858 millió dollár volt, ebből a hosszú távú külföldi adósság 1 milliárd 659 ezer dollár. 1992-höz képest az összadósság 117 millió dollárral növekedett, az 1991-es évhez viszonyítva azonban 8 millió dollárral csökkent. Szlovénia 1993-ban 98 millió dollár alaptőkét és 37 millió dollárnyi kamatadót fizetett ki.

A szlovén kormány 1994 első napjaiban tette közzé a döntését, miszerint az ország a jövőben csak a reá eső részt hajlandó fizetni abból az adósságból, amely a volt Jugoszlávia idejében keletkezett a nemzetközi pénzintézetekben. Jugoszlávia 1998-ra 7,3 milliárd dollárnyi hitele – elsősorban Szlovénia és Horvátország törlesztései nyomán – 4,2 milliárdra csökkent, Szlovénia ebből a továbbiakban saját adósságként 330 millió dollárt ismert el, valamint a Nemzetközi Pénzalapnál felgyülemlett 170 millió dollárt, a jugoszláv adósság 16,39 százalékát. A külföldi hitelezők azonban Szlovéniától továbbra is 1,2 milliárd dollár megtérítését követelték, így az ország tulajdonképpen a volt Jugoszlávia teljes adósságát lett volna kénytelen megfizetni. Érthető módon, Szlovénia ezt nem vállalta, s a kérdés rendezése – a délszláv válság háborús eseményei miatt – hosszú évekre elhúzódott.

Lényegi áttörés az egykori Jugoszlávia utódállamai között a volt délszláv állami vagyon felosztásának kérdésében a 2001. február 23-ai, Ljubljanában befejeződött immár sokadik tárgyalási fordulón sem következett be. Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és az akkor még létező Jugoszlávia képviselőinek egyeztető tárgyalásán – amelyen a brit Sir Arthur Watts vállalta a közvetítést – történt ugyan előrelépés a bázeli bankban elhelyezett aranykészlet, illetve az egykori Jugoszlávia külképviseletein archivált dokumentumok ügyében, de nem tudtak dűlőre jutni a végleges örökösödési szerződés megkötésében. A brit közvetítő mindamellett úgy látta, hogy az érintett felek valóban egyezséget kívánnak kötni. A jugoszláv állami vagyon sorsáról elsősorban azért nem született döntés, mert a szerb politikai vezetés az akkori Jugoszláviát tartotta az állami javak egyedüli törvényes örökösének.

Ám amíg folyt a vagyonmegosztás körüli huzavona, a Szlovén Köztársaság lassan visszaszerezte az 1991-ben és az azt követő években elveszített, egykori jugoszláviai piacainak egy részét. A Finance című lap 2004. január 5-ei számában szlovén vállalatok szerbiai térhódításáról számolt be. A lap ismeretei szerint Szlovénia 2003-ban Szerbia és Montenegróba 35 millió eurót fektettek be. A legnagyobb üzletet az Új Ljubljanai Bank kötötte az Első Vállalkozói Bank megvásárlásával, amelyért 7 millió eurót fizetett. Ez a vásárlás a szlovén vállalatok körében váltott ki különösen nagy lelkesedést, mert úgy határoztak, hogy ezen a bankon keresztül bonyolítják le a szerbiai üzleteket. A legnagyobb különálló üzletet Montenegróban szintén az Új Ljubljanai Bank kötötte a Montenegró Bank megvásárlásával, amelyért 11,1 millió eurót fizetett, és amelyet a következő évben 6 millió értékben magánosítottak. Az akkori tervek szerint további 5,2 millió eurót beruházásokra fordítanak, 1,6 millió eurót pedig fejlesztésre. Az említett ljubljanai bank 6 millió eurót költött telek vásárlására Újvidéken és Kragujevacon, a belgrádi Merkator üzletközpont működésének már első évét is nyereséggel zárta. A Novo Mesto-i Terna vállalat 3 millió euróért megvásárolta a belgrádi Tranšped tőkéjének 23 százalékát, a Helios pedig 2 millió euróért megvette a Zvezda vállalatot. A nagyobb szlovén beruházások közé tartozik a celjei Energoturs 2003-as befektetése a Kommunista Szövetség KB egykori belgrádi épületének egy részébe. A volt JSZSZK területén 2003-ban a legfelismerhetőbb szlovén árumárka a Merkator volt – közölte a Finance című lap.

A munkanélküliségről

A gazdasági struktúraváltás, az új piacok keresésének kényszere és a szociális rendszerek gyökeres átalakítása minden egyes esetben súlyos megrázkódtatásokkal járt. A kilencvenes években a szlovén gazdaság gondjait tetézte a fegyveres konfliktusokba torkolló balkáni válság, ami a befektetőket is távol tartotta a régiótól. A Szlovén Munkaközvetítő Intézet adatai szerint a Muravidéken 1990 óta fokozatosan csökkent a foglalkoztatottak száma. 1996 január végén Muravidéken összesen 10 066 munkanélküli személyt tartottak nyilván, ami 11,6 százalékkal volt több, mint 1995 hasonló időszakában. A munkanélküliség növekedése országos viszonylatban a Muravidéken volt a legnagyobb. Az Országos Statisztikai Intézet nyilvántartása szerint Szlovéniában 1995. június 30-án 116 384 volt a munkanélküliek száma, ami 13,4%-ot jelent. A legtöbb munkás az erdészetben maradt munka nélkül, abban az iparágban ugyanis az 1994-es évhez hasonlóan 15,1 százalékot csökkent a foglalkoztatottak száma.

A Munkaközvetítő Intézet egy évvel későbbi, 1996 októberi adatai szerint a Muravidéken a korábbi évhez képes 600 fővel kevesebb, 9466 munkanélkülit tartottak nyilván. A muraszombati igazgatási egységben 4161, a ljutomeriben 1238, a lendvaiban 1756, a Gornja Radgona-i egységben pedig 2311 volt a munkanélküli. Ez utóbbi járásban 29%-kal a legrosszabb volt a helyzet. A lendvai járásban 19,8%, a muraszombatiban 17,0%, a ljutomeriben pedig 18,4% volt a munkahellyel nem rendelkezők száma. Szlovéniában a munkanélküliség átlagosan 13 százalék volt, ami immár tartósnak bizonyult.

Az 1997. augusztus 14-én közzétett adatok szerint Szlovéniában 122 518 munkanélküli személyt tartottak nyilván; 4197-tel (3,6%-kal) többet, mint az előző év hasonló időszakában. A Muravidéken 1997 januárjában minden ötödik lakos volt munkanélküli, s a helyzet fél év elmúltával sem változott lényegesen. Július végén 9877 munkanélkülit tartottak nyilván, a lendvai körzetben 1822-őt, a muraszombati körzetben 4176-ot, a ljutomeri körzetben 1433-at, a radgonai körzetben pedig 2446-ot. És még egy megdöbbentő adat: a munkanélküliek 40%-a 26 évnél fiatalabb volt. Két évvel később, 1999 szeptemberében Lendva Községben 2658 munkanélkülit tartottak számon, ami a munkaképes korú lakosság 22%-a volt. 2002 első negyedére ez 27%-ra 2740-re növekedett. (Lendva Község összlakossága akkor 12 083 fő volt.)

Anton Balažek, Lendva község polgármestere 2003 decemberében, év végi összegző-jellegű interjút adott a Népújságnak, melyben a község gazdasági helyzetét is értékelte. Továbbra is a munkanélküliséget tekintette a legfőbb gondnak, amely némileg csökkent, a tavalyi év végén 21%-ot tett ki, az év közepére pedig 19%-ra csökkent. A régiós átlag ugyanakkor 17% körüli volt. A munkanélküliséget mindig egy adott állapot következményeként kell felfogni – mondotta évértékelőjében Anton Balažek. A lényeg a gazdaságban van, s ha az állam is segíteni fog, akkor közös erővel leküzdhető a probléma. A kisgazdaságok területén a szomszédos Ljutomer és Gornja Radgona községekhez viszonyítva Lendván 200-300 munkahely hiányzott. A szőlő és a gyümölcstermesztés területén új lehetőségek jelentkezését várták az EU-csatlakozástól – nyilatkozta egyebek mellett Anton Balažek, Lendva község polgármestere.

Az EU-csatlakozás évében, 2004-ben az Országos Statisztikai Hivatal jelentése szerint Szlovéniában a munkanélküliség 6,3 százalék volt, ami 0,3 százalékkal volt alacsonyabb, mint 2003-ban. Az ország majdnem kétmillió lakosának több mint a fele volt aktív, ebből 943 000-en álltak munkaviszonyban, 64 000 viszont munkanélküli volt. A statisztika szerint a férfi munkanélküliek aránya 5,9, a nőké pedig 6,9 százalék volt.

A lendvai Nafta vállalat csődje

A Muravidéken két olyan – a szocializmustól örökölt – ipari létesítmény működött, amelyek korábban eredendően meghatározták a régió életét, a kilencvenes években történt összeomlásuk pedig komoly gazdasági megrázkódtatásokat okozott; az egyik a lendvai Nafta olajipari nagyüzem, a másik a muraszombati Mura készruhagyár volt. A szlovén kormány kezdetben komoly erőfeszítéseket tett a két ipari létesítmény megmentése érdekében, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős átalakításokkal sem válnak versenyképessé, és minden jószándék ellenére is csak veszteséget termelnek, megváltozott a terv, és immár a lehető legkevesebb veszteséggel járó átalakításukra, esetleges korszerűsítésükre törekedtek.

Egy 1991. augusztus első napjaiban közzétett értékelés szerint Lendva község legnagyobb vállalata, a Nafta kőolajfeldolgozó üzem – amely akkor még 1084 munkást foglalkoztatott, és ezzel a muravidéki magyarság számára is biztos munkalehetőséget jelentett – a Jugoszláv Néphadsereg agressziója során napi 10-12 millió (összesen mintegy 120 millió) dinár veszteséget szenvedett. Ekkora kiesést az év hátralévő szakaszában lehetetlen volt pótolni, s ez a veszteség a későbbiek során csak halmozódott. A Nafta az 1992-es esztendőt újabb 100 millió tollár veszteséggel zárta, s ez a veszteség az 1993-as év első felében 630 millió tollárra nőtt, ami napi 4 millió tollár hiányt jelentett, s már-már reménytelen helyzetbe hozta az elavult műszaki berendezéssel csak 60-70 százalékos kapacitással működtethető vállalatot. A veszteségek mellett a vállalat 1993 júliusában is közel ezer munkást foglalkoztatott, akik közül 400-an Horvátország területéről utaztak be naponta. Az egykor szebb napokat is megélt lendvai üzem 30 százalékos munkaerő-felesleggel küszködött. A túlélés nem csak a Nafta számára volt fontos, hiszen működése közvetve vagy közvetlenül 2000 embert érintett Lendva község területén. Az üzem stratégiai jelentőségét növelte, hogy Szlovénia területén akkor már csak Lendván folyt kőolajfinomítás.

1993. novemberére a kimutatások alapján a Nafta kőolajfinomító vállalat vesztesége elérte a 780 millió tollárt. A vállalat akkoriban évente 600 millió tonna nyersolajat dolgozott fel, amelynek 40 százalékát Oroszországból, a többit pedig Horvátországból szerezte be – szárazföldi úton. Az érintett szakemberek számára úgy tűnt: Szlovénia – annak ellenére, hogy a Nafta termékeivel az ország piacának egyharmadát fedezi – „lemondott” a kőolajfinomítóról. Lendva község számára a kérdés megoldása létfontosságúvá vált, hiszen a vállalat a község gazdasági fejlődésének fő hordozója volt. A Nafta az 1993-as esztendőt végül is több mint 10 millió dolláros veszteséggel zárta, ezért a vállalat 1994 márciusában ideiglenesen leállította a termelés. A több mint 400 munkást foglalkoztató kőolajfinomító vállalat a község jövedelmének még ekkor is közel 40 százalékát valósította meg, ezért egyértelművé vált, hogy a vállalat esetleges csődje súlyosan érintené a város lakóinak életét is. Az utolsó pillanatban a ljubljanai Petrol cég sietett a lendvai vállalat segítségére, és napirendre tűzték az állami és a községi érdekeltségek újrafogalmazását.

1994. december 1-én egy pillanatra úgy tűnt, véget ért a Nafta agóniája, miután a Petrol és a Nafta vállalat képviselői ünnepélyesen aláírták a társulásról szóló szerződést. A még mindig 820 munkást foglalkoztató kőolajfinomító üzem vezetői azt remélték, hogy ez fordulatot jelent az üzem életében. A Nafta 55 százaléka a Petrol tulajdonába ment át, míg a többi rész továbbra is az állam hatásköre alá tartozott. A remény egy évig pislákolt – miközben folyamatos volt a létszámleépítés. 1996. májusára a Nafta már csak 767 dolgozót foglalkoztatott. Az újabb leállás közülük nem kevesebbnek, mint ötszáznak a sorsát fenyegette. Márpedig Jože Hozjan igazgató úgy látta, ha valami csoda nem történik, a kőolajfinomító két hónap múlva leáll. A Petrol a Nafta a lendvai üzemének bezárását minden bizonnyal túléli, nem így a lendvai vállalat. Úgy tűnt, a szlovén kormány, amely a Nafta 55 százalékának a tulajdonosa, ekkor már nem nagy érdeklődést tanúsított a finomító sorsa iránt. A Lendván előállított párlatokkal a szlovén piac mintegy negyede volt fedve, ennek ellenére a Nafta összes gazdasági mutatója – a néhány évvel korábbiakhoz hasonlósan – mély válságról tanúskodott.

Nem sokkal ezután hat muravidéki szlovén parlamenti képviselő – közöttük Pozsonec Mária is – levélben kezdeményezte, hogy a szlovén kormány vállalja a lendvai Nafta kőolajfinomító üzem szanálását. 1997 októberében a kormány elvi döntést hozott, melynek értelmében a vállalat korszerűsítésének 30 százalékát költségvetési pénzekből fedezik, de a fennmaradó jelentős rész csak államgarancia nélküli hitelekből fedezhető. A vállalatot tulajdonképpen 1985 óta nem sikerült oly mértékben korszerűsíteni, hogy az eleget tegyen az EU minőségi követelményeinek. A csőd szélén álló üzem optimális mértékű korszerűsítéséhez 139 millió dollárra lett volna szükség. Ehhez az állam 18, a Petrol 22 millió dollárral járult volna hozzá. A Nafta évi termelés ekkoriban 500-600 ezer tonna nyersolaj feldolgozása volt, amivel továbbra is a szlovén piac egynegyedét fedte le. 1998 januárjában azonban a gyár már a munkások bérét sem tudta kifizetni, a csőd és a végleges bezárás elkerülhetetlennek látszott. Az utolsó pillanatban született – február eleji – döntés alapján mégsem zárták be a kőolajfinomító üzemet. A szlovén gazdasági minisztérium és a Petrol 25 ezer tonna nyersolaj beszerzésére biztosított pénzt, s ily módon az elmaradt januári bérek kifizetése is lehetővé vált. De a kérdés immár megkerülhetetlenné vált: mi lesz a község életében létfontosságú üzem, a lendvai Nafta sorsa?

Sok-sok éves vajúdás után 1998. július 3-án este 18 órakor leállt az üzem. A korszerűsítéshez szükséges mintegy 200 millió dollárt igénylő beruházást sem a szlovén állam, sem a társtulajdonos, a Petrol cég nem vállalta. A Nafta bezárásával 500 dolgozó vált munkanélkülivé. Csak az üzemanyagraktár működhetett tovább mindössze 200 munkással. Illúziója immár senkinek nem volt. Pontosan három hónappal a lendvai Nafta, a Petrol és a szlovén kormány között kötött, a kőolajfinomító működéséről szóló egyéves szerződés lejárta előtt 1999. május 31-én tisztségéről végleg lemondott Jože Hajdinjak, a Nafta igazgatóságának a tagja, aki az állam, a lendvai cég egyik tulajdonosának az érdekeit képviselte a Petrol, a Nafta többségi tulajdonosával szemben. Az indoklásában szerepelt, hogy nem értett egyet azzal, ahogy az állam hagyta a Naftának a Petrol részéről történő lassú felszámolását. A többségi tulajdonos szerint a lendvai finomítónak már nincs értéke. Közel húsz éves huzavona után – a Petrol véleménye szerint – öt éven belül teljesen leállítják a Nafta működését. Helyébe gázerőmű és tárolók felépítését tervezték.

1991-ben Szlovénia függetlenné válásának pillanatában a lendvai kőolajfinomító 1200 embernek adott munkát, ily módon meghatározó szerepe volt a város és a környező falvak gazdasági életének alakulásában, hiszen szinte minden negyedik munkaképes ember az üzemben dolgozott. Időközben részbeni tulajdonváltás is történt, 2001-ben a Nafta 55 százaléka a Petrol Kőolajfinomító vállalat tulajdonában volt, 45 százaléka pedig a szlovén állami vagyonügynökség felügyelete alatt állt. Bonyolította a helyzetet, hogy a Petrol is állami vállalat volt, igazi fejlesztési, beruházói szándék azonban egyik fél részéről sem volt tapasztalható. A legfőbb indokok között szerepelt a szállítás magas költsége; akkorra már a tengerparti kőolajfinomítás sokkal olcsóbb volt, mint az ország belsejébe történő beszállítás és a kész termék elszállítása. Ezzel magyarázható, hogy a termelés korszerűsítésére semmit nem fordítottak az elmúlt évtized során.

Egy hír, amely 1999. július 14-én volt olvasható a sajtóban: „Elfogadták Lendva 1999. évre szóló költségvetését. A rendelet értelmében a község bevétele 1 milliárd 925 millió tollár. Ebből mintegy 445 millió tollárt fordíthatnak beruházásra, illetve a tervezett beruházások társfinanszírozására, tatarozásra.” Marad a megválaszolatlan kérdés: miből fogják pótolni a Nafta felszámolása által okozott 40%-os jövedelemkiesést?

A Mura készruhagyár

A Muravidéken mindössze két olyan, a szocialista Jugoszláviától öröklött vállalat létezett, amelyeknek működésében a piacgazdaságra történő átállás komoly gondokat okozott. Az egyik a lendvai Nafta kőolajfinomító üzem volt, a másik a muraszombati Mura készruhagyár. Ám amíg az előző minden átalakítási kísérlet ellenére 1998-ban bezárta a kapuit, addig a Mura – úgy tűnik – megtalálta a korszerű gazdasági elvárások által támasztott követelményekre adható legelfogadhatóbb választ, s ezzel biztosította a túlélés lehetőségét is.

A muraszombati gyáróriás története nem kavart akkora vihart, mint tette azt a lendvai Nafta; vergődött csendesen, nem egy esetben már valóban a csőd szélén állt, a munkások százaitól kellett megválnia, de ügyes marketinggel végül is sikerült megmenteni az egykori Jugoszlávia messze földön híres ruhagyárát. Borut Meh, a muraszombati Mura ruhagyár igazgatóságának elnöke 2003. január 9-én a cég átszervezési tervének a megvalósulásáról tájékoztatta a nyilvánosságot. „Szándékuk az volt – mondta az elnök –, hogy 2002 és 2004 között a Mura egyszerű termelési cégből modern piaci vállalattá fejlődjön, ami – tudtuk –, nagyszabású leépítéssel jár. Az elkerülhetetlen átszervezési intézkedések során 5300 főről 4200-ra kellett csökkenteni a munkások számát, és korszerűsíteni kellett a gyártási folyamatokat is.” Leonardo F. Peklar, a Mura felügyelőtanácsának elnöke megerősítette, hogy a szlovén kormány teljesítette azt az ígéretét, amelyet Janez Drnovšek kormányfő 2002-ben a Murában tett látogatása során megfogalmazott. A vállalat 345 millió tollár kedvező hiteltámogatásban részesült, a kormány hat hónapra halasztotta a nyugdíj- és rokkantbiztosítási illeték törlesztését, biztosítékot kapott a Mura lendvai egységének felvásárlására, és kezdeményezésükre ismét életbe lépett nehézségekkel küszködőkről szóló törvény. Folyamatban van a Muralist, a Trendline (Németország) integrációja, valamint a zágrábi és a belgrádi képviselet megnyitása is. Ha mindezt sikerül megvalósítani, a tervek szerint a Mura 2004-re ismét nyereséggel termel.

A muraszombati Mura készruhagyár a gazdasági átszervezési programra 2004. március 26-án kapta meg az állami támogatás utolsó részletét 1 168 252 000 tollár értékben. Az állam a támogatásról 2002 júniusában hozott határozatot, a támogatás összesen 2 336 504 000 tollárt jelentett. A szlovén kormány és a cég közötti megbeszélés alapján a cég a támogatást három részletben kapta meg, s az átszervezést támogató utolsó részlet átutalásával az állam teljesítette a vállalattal szemben vállalt kötelezettségét. Mi több, 2005 márciusában a szlovén kormány kihelyezett kormányülést tartott Muraszombatban, s ebből az alkalomból Janez Janša szlovén miniszterelnök ellátogatott a muraszombati Mura készruhagyárba is, ahol Janez Drobnič munkaügyi és Andrej Vizjak gazdasági miniszterrel közösen szerződést írtak alá, melynek alapján a Mura Rt. további 118,5 millió tollár támogatásban részesült a mintegy 79 főnyi potenciális munkaerő-felesleg foglalkoztatására.

A lendva Nafta köolajfinomító iparóriás, és a muraszombati – ugyancsak monumentális – Mura készruhagyár együttes esete Szlovénia gazdaságtörténetében egyszerre mutatta meg a kudarcba fulladt, bátortalan válságkezelés, és a sikeres átalakulás, megújulás példáját. Persze az ilyen hatalmas cégek átalakítása korántsem csak bátorság kérdése. A kezdeményezések és az elkötelezettségek mögött komoly gazdasági számítások húzódnak meg, a döntéseket fegyelmezett mérlegelések és helyzetértékelések előzik meg. A Mura esetében az állami beavatkozás meghozta a maga sikerét, a Nafta összeomlásának következményeit még mindig érzi a Muravidék lakossága.

A vasút

Közismert tény, hogy a közlekedési infrastruktúra fejlettsége milyen nagy mértékben befolyásolja egy adott terület gazdasági fejlettségét, vagy fejlesztési lehetőségeit. Ilyen tekintetben a Muravidék valóban hátrányos helyzetben van: sem Szlovénia belső területei, sem Magyarország felé nincs elfogadható közúti vagy vasúti összeköttetése. Mindemellett a teherszállítás lehetőségét is korlátozza a Murán átívelő híd elavult szerkezete. A Muravidék a huszonegyedik század elején olyan helyzetben van, mint egy sziget, amelyet egyetlen padló köt össze a szárazfölddel. Az okok a kezdetekre nyúlnak vissza.

Göncz László a muravidéki magyarságról szóló könyvében külön fejezetben foglalkozik a kérdéssel. Rámutat: közvetlenül a trianoni békeszerződés megkötése után „a Muravidéken létfontosságú kérdésnek számított a vasúthálózat kiépítése”, illetve a már meglévő vasútvonalak alkalmassá tétele, felhasználása. Az áruszállítás területén tapasztalható nehézségek jelentős mértékben befolyásolták az árpolitikát, hiszen a Muravidéken elő nem állítható iparcikkek és egyéb portékák ára azért volt jelentősen drágább, mint másutt Szlovéniában, mert költséges közúti szállításokkal kellett azokat a Muravidékre szállítani. „Nehézséget jelentett, hogy a demarkációs vonalon át már 1919-ben megszűnt a vasúti közlekedés, így sem a Lendvát Rédiccsel összekötő vonal, sem a Hodoson átívelő Vas megyei vonal nem funkcionált. Erre a helyzetre még 1922 végén is erélyesen figyelmeztettek az érintettek. (…) Ugyancsak létfontosságú kérdésnek tartották, hogy az időközben már kimért Muraszombat-Ljutomer-Ormož közötti vasútvonal minél előbb elkészüljön, hiszen a Muravidék északi részének nem volt semmilyen összeköttetése az új országgal.” A vasútvonalat a Mura folyón át is meg kellett építeni. (Göncz, 2001, 163)

A gondok 85 év elmúltával is megoldatlanok maradtak. A Szlovén Köztársaság 1991-ben történt függetlenné válását követően a Muravidéken szinte azonnal újrafogalmazódott a vasúti összeköttetés felújításának, illetve a vasúthálózat teljes kiépítésének az igénye. Mégis öt évnek kellett elmúlnia, hogy az érintett felek megtegyék az első lépéseket. 1996. augusztus 27-én Igor Umek akkori szlovén közlekedési és távközlési miniszter és Lotz Károly ugyancsak akkori magyar közlekedési távközlési és vízügyi miniszter vezetésével a hodosi határátkelőnél találkoztak a két ország közlekedési minisztériumának szakemberei. A szlovén-magyar vasútvonal határt átszelő szakaszának megtekintése után a Moravske Toplice-i Ajda szálló üléstermében aláírták a két ország közötti vasúti, közúti közlekedésről szóló megegyezést. A Muraszombat-Hodos-Bajánsenye közötti 44 kilométeres vasútvonal – amelynek 25 kilométeres szakasza Szlovéniában, 19 kilométeres része pedig Magyarországon található – megépítéséről is megszületett a szándéknyilatkozat. A közös szándék ellenére közel három évet kellett várni ahhoz, hogy 1999. március 1-én végre aláírják a vasútvonal Muraszombattól Hodosig terjedő szlovéniai szakaszának építéséről szóló megállapodást. Az építkezés már abban a hónapban megkezdődött.

A megépített vasútvonalat 2001. május 23-án Janez Drnovšek szlovén és Orbán Viktor magyar miniszterelnök jelenlétében avatták fel. A hodosi vasútállomáson rendezett ünnepségen a szlovén kormányfő beszédében kiemelte: „Két év telt el azóta, hogy ennek az új épületnek leraktuk az alapköveit, amely egyben a vasút szlovéniai hídfőjének is nevezhető. Ma pedig a szlovén-magyar vasúti összeköttetés megvalósulását is befejezettnek tekinthetjük.” Orbán Viktor már önmagában is nagy jelentőségűnek nevezte az új vasútvonal megépítését, hiszen 1942 óta egyetlen centiméternyi vasút sem épült azon a szakaszon. Persze ezzel korántsem oldódott meg a Muravidék lakosságának vasúti közlekedéssel és a szállítással kapcsolatos gondjai, nem beszélve arról, hogy a Lendva környékén élő magyarság továbbra sem élvezte a vasút biztosította előnyöket.

Lendva infrastrukturális gondjait – a közúti közlekedés bővítése mellett – a Lendva-Rédics vasútvonal felújítása jelentette volna, s erről a muravidéki magyarság politikai vezetői egyetlen pillanatra sem feledkeztek meg. Hosszú politikai előkészítést követően 2003. január 16-án Jakob Presečnik közlekedési miniszter és Cveto Žalik, a vasútépítés kapcsán létrehozott konzorcium vezetője a lendvai vár dísztermében aláírta a Lendva-Rédics vasútvonal újjáépítési szándéknyilatkozatát. A kezdeményezést a lendvai Menedzserek és Vállalkozók Klubja vállalta magára, de számítottak a szlovén minisztérium támogatására is. A Lendva-Rédics vasúti összeköttetés Lendva-vidéknek régi igénye, s a gazdasági élet résztvevőinek „még mindig be nem gyógyult sebnek számított”, hogy 1999-ben a vasút nem Lendvánál épült meg, ahol már 100 évvel azelőtt is létezett vasút, s amit 1950-ben az akkori hatalom felszámolt. A szándéknyilatkozatba bekerült, hogy a 4,7 kilométer hosszú szlovéniai szakasz (a Lendva-Rédics szakasz teljes hossza 7 kilométer) megépítése 5,5 millió euróba kerül és a konzorcium véleménye szerint két év alatt elkészülhet.

Az érintett magyarországi illetékesek pár nappal később 2003. január 30-án kedvező választ adtak a megkeresésre. Véleményük szerint a Lendva-Rédics vasútvonal 2,3 kilométeres magyarországi szakasza igen hamar megépülhet. Jelezték, az 500 millió forintnak megfelelő beruházást a magyar gazdasági szakemberek is felettébb fontosnak ítélték, hiszen a térségnek igen nagy haszna lenne belőle. Elsősorban Vas megye közgyűlése és a szombathelyi MÁV-igazgatóság figyelte nagy érdeklődéssel a lendvai kezdeményezést. 2004. február 5-én Rédicsen az érintettek már közös tanácskozást tartottak, amelyen a magyar fél megerősítette a Lendva-Rédics vasúti összeköttetés újraépítése melletti elkötelezettségét. A találkozón jelen volt Mayer Ferenc, a MÁV Rt. Szombathelyi igazgatója is. aki elmondta: Magyarországon a kezdeményezés már eljutott addig, hogy mind a MÁV Rt., mind a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium támogatásáról biztosította a programot. Az érintett térség nem csak az európai V. korridor, de az észak-dél irányú közlekedés miatt is frekventált terület, így a Rédics-Lendva közötti vasúti összeköttetés visszaállítása már a 2003-ban elfogadott, az országos területrendezési tervről szóló törvényben is szerepelt. A Zala megyei önkormányzat bizottságot alakított Kiss Bódog Zoltán vezetésével, amely a program összehangolása érdekében kapcsolatot teremtett a szlovén féllel. A magyar részre eső beruházás értékét 573 millió forintra becsülték.

A láthatóan nagy nekibuzdulást azonban hatalmas csend követte, és egy évvel később már az újságok lapjain sem szerepel a Lendva-Rédics vasútvonal kérdése, illetve 2004 decemberében a sajtó ismét arról tudósított, hogy a megismételt számítások szerint mintegy 600 millió forint költséggel újjáépíthető lenne a Rédics és a szlovéniai Lendva között a negyvenes évek végén megszüntetett 7,5 kilométer hosszú vasútvonal 2,2 kilométeres magyar szakasza; a MÁV Rt. terveiben nem szereplő beruházás megvalósítását sürgette december 17-ei ülésén a Zala megyei Területfejlesztési Tanács. Kiss Bódog Zoltán, a tanács elnöke azt mondta: nem valamiféle nosztalgia táplálja a Rédics-Lendva vonal közel nyolc éve húzódó ügyét, hanem a térség gazdaság-stratégiai érdekei. Úgy vélte, a vasútvonal segítségével a közép-zalai térség is bekapcsolódhatna a nemzetközi személy- és áruforgalomba. A szakminisztérium által 2003-ban készíttetett tanulmány „a régi nyomvonalon elvégezhető, 600 millió forint költségűre tehető" munkáról szólt, megállapítva: „közforgalmi vasútként történő megépítése esetén koncesszióba adással" valósítható meg. Németh Imre, a MÁV szombathelyi igazgatóságának főmunkatársa közölte: a MÁV semmilyen tervében nem szerepel a pályaszakasz újjáépítése, azt saját forrásból nem tudja vállalni; a beruházás csak vállalkozói tőkéből, az uniós Interreg III/A program pályázati forrása segítségével végezhető el. Korábban egy rédicsi kétoldalú szakmai fórumon elhangzott, hogy a szlovén oldalon már együtt van az ottani szakasz megépítéséhez szükséges gazdasági közösség és pénzalap, csak a magyar partnerekre várnak. A Zala megyei Területfejlesztési Tanács ülésén többen felvetették: mivel a vonalat állami döntéssel számolták fel, így állami forrásokkal kellene az újjáépítésben is segíteni a vasúttársaságot. A tanács elfogadta azt az elnöki indítványt, miszerint „kezdeményezik az érdekelt szervezetek és vállalatok összefogását", beleértve az említett uniós pályázati programban való részvételt is.

A gazdasági konszolidálódás útján

2003. február elején Muraszombatban a muravidéki vállalkozók társulata és a területi kisipari kamarák képviselői együttes konferenciát tartottak, melyen a kisvállalkozók nehézségeiről esett szó. Míg nyolc évvel korábban a kisgazdálkodók szférája jelentette Muravidéken a húzóerőt, 1997-ben szinte napjainkig tartó megállíthatatlan visszaesés kezdődött. Ennek okát a Területi Gazdasági Kamara keretében működő Vállalkozók Társulata főleg az ösztönzési intézkedések és a gyenge anyagi támogatások hiányában látta. 2000-ben 916 kisvállalkozó működött, 2001-ben 876, 2002-ben pedig 861. Az elmúlt négy év során az említett szférában mindössze 154 munkahelyet létesítettek, összesen pedig 3088 dolgozót foglalkoztattak. A kisvállalkozók versenyképessége érezhetően csökkent, nőtt a veszteség (2001-ben 1,83 milliárd tollár volt), erősen megnőtt viszont a nem törlesztett adók és az illetékek összege. A vállalkozók tartozása szociális illeték tekintetében 2,13 milliárd tollár, ebből 1,48 milliárd a nyugdíj- és rokkant-biztosítási illeték. Az egészségügyi tartozások összege 635 millió tollár, s mindez a foglalkoztatottak szociális és egészségügyi biztosításának a rovására történt. Gondot jelentett továbbá a kisvállalkozók struktúrájának összetétele is; 58 százalékuk kereskedelemmel, pénzügyi közvetítéssel és ingatlan-kereskedéssel foglalkozott, s csak 42 százalékuk vett részt a termelésben.

A számok önmagukért beszélnek, mögöttük valós gazdasági folyamatok és állapotok rejlenek, amelyek elsősorban a gazdasági életben részt vevők számára bírnak ilyen vagy olyan jelentőséggel. Az érdeklődő számra ennél sokkal fontosabb maga a jelenség, hogy a muravidéki magyarság végre eljutott oda, hogy a valóságosan adott helyzet mögött húzódó társadalmi és gazdasági folyamatok okait kutatja, diagnózisokat állít fel, és a tények alapján terveket készít egy biztos és kiszámítható jövő megépítése érdekében. Végre van életstratégiája, végre van elképzelése a jövőjét illetően. Ezekben a folyamatokban teljesedik ki a szülőföld szeretete, hiszen az érzelmi tartalmak és kötődések mellett végre megjelenik a gondoskodó, a gondviselő ragaszkodás életformáló és sorsalakító ereje is.

Az évezred fordulóját követően különben is egyre gyakoribbak a kiútkeresési próbálkozások. A Muravidék gazdasági helyzetéről, a kisipar és a vállalkozók szervezettségének hatékonyságáról, az építőiparról és annak európai uniós jövőjéről szakmabeli és gazdasági találkozót, valamint ezt követően üzleti találkozót szervezett 2004 április első napjaiban a Muravidéki Tarületi Gazdasági Kamara és a Lendvai, a Ljutomeri, a Gornja Ratgona-i és a Muraszombati Területi Kisipari Kamara. A találkozón Ausztria, Zala és Van megye, a Muraköz és a Muravidék kisiparosai és vállalkozói jelentek meg. Franc Pucko a gazdasági kamara képviselőjeként ismertette a régió gazdasági helyzetét, a múltban történt vállalati csődöket, és az újabb, kisebb vállalatok létrehozásának lehetőségét és szükségét, valamint a Muravidék külkereskedelmének alakulását. A találkozó résztvevői újabb közös gazdasági programokat fogalmaztak meg.

Ilyen előzmények után a Finance szakmai napilap 2005. február 10-én második alkalommal szervezte meg a Muravidéki Gazdasági Fórumot. A rendezvényen ismét megfogalmazódott: a régió gazdaságában nagy változásokra van szükség, hiszen a Muravidék a 17,5 százalékos munkanélküliségével szociális bombát jelent, amit csak tetéz, hogy a 4000 munkahely megőrzése a Mura készruhagyárban – hosszú távon – nem biztonságos. A Muravidéken termelt GDP csupán 53 százalékban éri el a bővített EU GDP-átlagát (a szlovén átlag 73 százalék). Gond az is, hogy Szlovéniában a régiók között egyre nagyobb a fejlettségi különbség, amit nem sikerült kiegyenlíteni az állami támogatásokkal sem. A 2004-2006-os időszakban a regionális fejlesztésre Muravidéken nyolc program alapján 20,6 milliárd tollárnyi az igény, ebből 7,9 milliárd már megérkezett, ami 1321 újabb munkahely létesítését tette lehetővé.

Egy hónappal később, 2005 márciusában Muraszombatban kihelyezett kormányülésről tartott a szlovén kormány. Janez Janša szlovén miniszterelnök muravidéki tartózkodása során találkozott a magyar nemzetiségi közösség képviselőivel is, Janez Božić közlekedési miniszter Lendván a muravidéki autópálya építését irányító szakmai csoporttal folytatott megbeszélést, amelyen elhangzott, hogy a Maribor-Lendva-Pince autópálya épülő három szakasza 81 milliárd tolláros beruházást jelent. Mivel a teljes beruházás pénzügyi fedezete biztosított – 210 millió euró hitel jóváhagyására várnak az Európai Fejlesztési Banknál – várható, hogy a munkálatok, a terveknek megfelelően 2008 végéig befejeződnek. A tervezett autópályán belül a muravidéki szakasz – melynek teljes hossza 92 kilométer és 175 milliárd tollárba kerül, és magába foglalja a Lendva-Pince szakaszt is – 2007-re elkészül. 2005-ben az autópályán kívül 5 milliárd tollár várható a mezőgazdaság és 2-2 milliárd az idegenforgalom és a foglalkoztatás fejlesztésére.

Ezzel közel egyidőben közzétették a Muravidék 2004. évi gazdasági mutatóit is, ennek alapján kiderült: a Muravidék továbbra is nettó exportáló, 70,5 millió euró behozatal mellett 81 millió euró kivitelt valósított meg. (A behozatal 13, a kivitel 7 százalékos növekedést mutat.) A régióban az átlagbér 218 383 tollár volt, ami az előző évhez viszonyítva 5,9 százalékos növekedést jelent. A jelzett területen az átlagbérek indexe 2003–2004-ben 83%, 17 százalékkal alacsonyabb a szlovén átlagnál. Ez elsősorban azt jelent, hogy Szlovéniában a Muravidéken a legolcsóbb a munkaerő. A foglalkoztatottak száma nem változott, 2004 végén is 29 401 foglalkoztatottat tartanak számon. Erőteljes növekedést mutatott 2004-ben a térség idegenforgalma; 3 százalékkal nőtt a vendégéjszakák száma, összesen 581 827 személy szállt meg, s ezzel a szlovéniai régiók között a 4-5. helyen állt.

A beruházási és a fejlesztési programok lassan kiteljesednek és beérnek. A Népújság Lendva a beruházásokkal is kezdi visszakapni kultúr- sport- és turisztikai centrum szerepét címmel beszélgetést közölt Anton Balažek polgármesterrel, aki az elmúlt évek során elért eredményeket értékelte. Szeptember 2-án a 2005-2006-os tanév kezdetén avatták a Kétnyelvű Gimnázium 2,5 milliárd tollár beruházással felújított épületét, amely egy európai igényeknek is megfelelő sportközpontot is magába foglal. Közben folyik az egykori Korona szálló épületének a felújítása, ami további 150 milliós ráfordítást jelent. Az idei szüreti rendezvény keretében kerül felavatásra az idegenforgalmi központ irodája, közben a régi városrész felújítása is folyamatos. Épül a város szennyvízelvezető rendszere, amely egyszerre regionális jelentőségű is, hisz üzembe helyezésével a régió immár megfelel az idegenforgalmi központokkal szemben támasztott európai elvárásoknak, ami viszont a további turisztikai beruházások előtt nyit kaput. „Ha turizmust akarunk, akkor természetbarát programokat kell előnyben részesítenünk, hiszen a befektetők érdeklődése vidékünk iránt is növekvőben van” – nyilatkozta a polgármester. Elmondta továbbá, hogy az európai strukturális alapokból nyert eszközökkel a Lenti-Rédics-Lendva régióban a borturizmus magasabb szintre történő emelését szeretnék megvalósítani. „A térség kulturális és sportcentrumává lettünk, anélkül, hogy ezt nagyon kellett volna forszírozni. Lendva egykori központi szerepét kezdi spontán visszakapni, s ez így van jól” – fejezte be az elmúlt időszak eredményeinek értékelését és a kitűzött célok bemutatását Anton Balažek, Lendva község polgármestere. Ami Lendván történik, az bizonyság arra, hogy a másfél évtizedes útkeresés és botladozás után a Muravidék megtalálta a gazdaság terén is azokat a lehetőségeket, melyekre a szlovéniai magyar közösség a jövőjét építheti.

Oktatás

A magyar nyelvű tanítás feltételei Szlovénia nemzetiségileg vegyesen lakott területein a kétnyelvű oktatás-nevelés formájában biztosítottak az óvodától az egyetemig. A kétnyelvű oktatásra az 1959–60-as tanévtől tértek át az általános iskolákban. Egy 1991. október 25-én közzétett értékelés szerint az 1958–1959-es tanévben (egy évvel a kétnyelvű oktatás bevezetése előtt) 3067 általános iskolás tanuló volt, akik közül 1206 (mintegy 40%) volt magyar nemzetiségű. A magyar tanulók 69 százaléka, vagyis 825 tanuló járt magyar tagozatra, míg 381, vagyis a magyar ajkú tanulók 31 százaléka szlovén nyelven tanult. A két lendvai általános iskolában volt a legsúlyosabb a helyzet, ott ugyanis a magyar tanulók 50 százaléka járt szlovén tagozatra. A tőzsgyökeres magyar családok gyerekei közül is mindössze 2 diák tanult az anyanyelvén. Az értékelések többsége, három évtized múltán – 1991-ben – azt szeretné igazolni, hogy a kétnyelvű iskolát végzett tanulók zöme egyformán jól beszéli a szlovén és a magyar nyelvet. „A tényleges igazságot leginkább azok a középiskolai tanárok tudják – írja Szúnyogh Sándor – akik szlovén vagy magyar nyelvet tanítanak, és a diákokkal foglalkoznak. Szó sincs alapos anyanyelvi tudásról és a másik nyelv ismerete is igen hiányos.” Ezzel a megállapításával a szerző máris darázsfészekbe nyúlt. A független Szlovén Köztársaság megalakulását követően – amikor a muravidéki magyarság is immár szabadon formálhatott véleményt a sorsát és jövőjét érintő kérdésekről, amikor már a napi politikai és közigazgatási történésekbe is közvetlen beleszólási lehetősége nyílt – viták kereszttüzébe került a kétnyelvű oktatás minőségi megítélése. Segíti-e az anyanyelv megőrzését a magyar diákok körében, vagy egyszerűen csak az asszimiláció lehetőségét növeli, csak a szlovén közösségbe történő gyors beolvadást segíti? Az érvek és az ellenérvek másfél évtizede vitáznak egymással.

A készülő szlovén oktatási törvény kapcsán a muravidéki magyarság oktatási lehetőségeiről írt tanulmány értékű cikket a Népújság 1995. április 7-i számában Göncz László. „Sokáig úgy tűnt – írja a szerző –, hogy az 1959-ben felállított oktatási alapkoncepciót nem szabad még elemezni sem. Afféle tabutémának számított (…). Röviden megállapíthatjuk, hogy a kétnyelvű oktatás bevezetése nemzetiségi politikai szempontból sajátosnak, a többségi nemzet részéről pozitív gesztusnak minősíthető. A tényleges oktatási modell szájhagyományként történő terjesztése – ugyanis a kétnyelvű oktatás módszertanát soha senki sem dolgozta ki –, azonban zsákutcába vezetett. Főleg az első 25-30 esztendőben követtük el azt a hibát – amikor még a differenciált nyelvoktatás nem volt bevezetve –, hogy csupán a kérdés formális rendezésével megelégedtünk, szemet hunyva afelett, hogy valójában magyar köznyelven kommunikálni képes réteget nem termeltünk ki. Sajnálatos módon még értelmiségi körökben is az úgynevezett konyhanyelv honosodott meg.” Az anyanyelvi oktatás színvonalának emelése szempontjából azonban vitathatatlanul lényeges előrelépésnek tekinthető, hogy 2000. szeptemberétől magyar nyelvi szaktanácsadó segíti a kétnyelvű iskolákban dolgozó pedagógusok munkáját.

A kétnyelvű oktatásra történő áttérésre negyvenöt évvel ezelőtt tehát – az indoklás szerint – azért volt szükség, mert szinte teljesen elnéptelenedtek a tisztán anyanyelvű oktatási intézmények, illetve mert a magyar tagozatokról kikerülőknek nem volt lehetőségük továbbtanulásra, hiszen a vajdasági magyar középiskolák távol voltak, Magyarországot pedig akkoriban még „vasfüggöny” választotta el Szlovéniától. Az óvodákban két évvel később, a középiskolákban pedig az 1980-as törvény értelmében, az 1981–82-es tanévtől vezették be a kétnyelvű oktatást. A Muravidéken ezzel vált teljessé a kétnyelvű oktatás rendszere.

A Muravidéken ma négy kétnyelvű általános iskola (Lendván, Göntérházán, Dobronakon és Pártosfalván) működik. A kétnyelvű alapiskolákban a magyar és szlovén nyelv egyenrangú tantárgyak, egyben mindkettő a tanítás nyelve is. Mindkettőt két szinten tanítják: anyanyelvként és második nyelvként. A magyar nyelv két szinten történő oktatása egészen a nyolcadik osztályig megmarad, a szlovén nyelv tanítása az ötödik osztálytól csak egy szinten történik. Ami a két nyelv tanítási nyelvként történő használatát illeti, az alsó tagozaton minden tanítási órán az 50:50%-os arány megtartására törekszenek a pedagógusok. A felső tagozaton ez az arány 70:30% a szlovén nyelv javára.

A kétnyelvű általános iskolát végzett tanulók zöme a Lendvai Kétnyelvű Középiskola gimnáziumi, gépésztechnikusi, közgazdasági-kereskedelmi technikumi és kereskedelmi szakközépiskolai programjára iratkozhatnak be. A középiskolában az oktató-nevelői munkát több mint 40 megfelelő végzettséggel rendelkező tanár végzi. A kilencvenes évek végétől egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a magyarországi középiskolák iránt is.

Jelentős esemény volt a szlovéniai oktatás történetében a kilenc éves általános iskolai oktatásra történő áttérés. Slavko Gaber akkori oktatásügyi miniszter rendelete szerint az 1999-2000-es tanévben 42 szlovéniai általános iskolában kísérleti jelleggel bevezették a kilenc éves oktatást az első, illetve a hetedik osztályban. A 42 iskola között volt a göntérházi általános iskola is, mint a kísérletben részt vevő egyetlen kétnyelvű iskola. 2001. április 24-én Budapesten az MTA Kisebbségkutató Intézetében Varga István, a Göntérházi Kétnyelvű Általános Iskola igazgatója mutatta be a kilenc éves oktatási modell lényegét, és a Szlovéniában vele páthuzamosan zajló oktatási reformot. Szlovéniában az állami szervek is szorgalmazták azokat a változásokat, amelyek a kétnyelvű iskolareform állandó jellegű fejlesztését célozták meg. Erre a kilencvenes évek végén nemcsak hajlandóság mutatkozott, de anyagi fedezetet is hajlandó volt áldozni az oktatási minisztérium. A lényeg az volt, hogy a kilenc éves oktatással párhuzamosan a muravidéki kétnyelvű oktatás reformja is megtörténjen.

A muravidéki általános iskolákban az elmúlt két évtizedben évente 1000–1300 gyerek tanult, és szerzett a tanulmányai folytatásához szükséges bizonyítványt. (Az 1995–1996-os tanévben 1344, a 2000–2001-es tanévben 1082, a 2005–2006-os tanévben ellenben csak 995.) A kétnyelvű középiskola tanulóinak a létszáma 300-400 körüli volt. (Az 1995–1996-os tanévben 300, az 1999–2000-es tanévben 400, a 2000–2001-es tanévben 320, a 2005–2006-os tanévben pedig 325.) A 2003–2004-es tanévben – melynek legfőbb jellemzője az volt, hogy immár valamennyi iskolában a nyolc éves általános iskolai képzésformáról áttértek a kilenc évesre – a tanévet 1004 általános iskolás kezdte. Közülük 99-en iratkoztak az első osztályba. A Lendvai I. számú Kétnyelvű Általános Iskolát 700 diák látogatta, közülük 76 iratkozott az első osztályába. A gyertyánosi fiókiskolában 16 első osztályos kezdte meg tanulmányait. Az iskolának 88 szakmai munkatársa (pedagógus, könyvtáros, szakszolgálat) volt. A Lendvai II. számú Kétnyelvű Általános Iskolát 34 tanuló látogatta, közülük 3-an iratkoztak az első osztályba. A Göntérházi Kétnyelvű Általános Iskola 95 tanulója közül 5 elsős kezdte meg a kilenc osztályos általános iskolai képzést. A Dobronaki Kétnyelvű Általános Iskola 3 elsőse és 5 harmadik osztályosa összevont tagozatra járt. Az iskolát 80 diák látogatja. A Pártosfalvi Kétnyelvű Általános Iskolában is áttértek a kilenc éves képzési formára. A 95 diák közül 8 a hodosi és 5 a domonkosfai kihelyezett tagozaton tanult. 12 tanuló először lépte át az intézmény küszöbét. A Lendvai Kétnyelvű Középiskola 18 tagozatának 277 tanulója közül 89 volt az elsős. A középfokú oktatási intézmény 2 gimnáziumi tagozatán 35 diák tanult, működött továbbá egy összevont közgazdasági (12 diák) és gépésztechnikumi (3 diák) tagozat 15 diákkal, valamint egy három szakoktatási tagozat 19 diákkal. Az oktatási feladatokat 41 tanár látta el. A 2005–2006-os iskolaévben a muravidéki kétnyelvű általános és középiskolákban összesen 1320 diák kezdte a tanévet. A lendvai kétnyelvű középiskolában a kétnyelvű általános iskolák végzős diákjainak általában a 60 százaléka folytatja tanulmányait.

A gazdag hagyományokkal rendelkező, közel fél évszázados múltra visszatekintő Lendvai Zeneiskolának évente általában 200-240 növendéke van. A 2005–2006-os iskolaévet 231 diákkal és 17 zenepedagógussal kezdte, s ennek kapcsán Magyar Hajnalka igazgató elmondta: „A megfelelő szakkáder biztosítása évről évre komoly gondot okoz, hiszen a vidékünkön kevés a zenetanár, ezért horvátországi és szerbiai zenetanárokat foglalkoztatunk”.

Maribori Egyetem

1995. október elején a tizenötödik teljes tanévét kezdte meg a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék a Maribori Egyetem Pedagógiai Karán, ahol a kétnyelvű óvodák és általános iskolák pedagógusait képezték. Az akkor még Pedagógiai Akadémiaként nyilvántartott intézet keretében 1966 óta sikeresen működő magyar lektorátus jó alapokat biztosított egy tanszék létrehozásához. Az alapítói szándékot erősítette, hogy akkoriban jött létre a lendvai kétnyelvű középiskola, aminek nyomán hatalmas pedagógushiány jelentkezett. A tanszék első oktatói mag. Martin Kramar és dr. Vörös Ottó voltak, de egy év múltán a tanszék vezetését Varga József vette át. Az intézet munkájában részt vettek a szombathelyi lektorok, dr. Guttmann Miklós, dr. Bokor József és dr. Molnár Zoltán. A hazai oktató kezdetben a bácskai Óbecséről érkezett Papp József volt, a későbbiekben pedig Bence Lajos lett. Az 1985-1986-os tanévtől kezdődően egyetemi szintre emelkedett, s ezzel együtt négy éves lett a maribori képzés.

Az idők múltával azonban változott a muravidéki magyar közösségnek a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékével szemben támasztott igénye és elvárása. A muravidéki oktatási intézmények pótolták a hiányzó oktatói szakembereket, megszűnt a pedagógushiány. Támadtak azonban újabb igények tolmácsok, fordítók, szakképzett újságírók és egyéb szakemberek tekintetében. Ezért időszerűvé vált a tanszék profilváltása. Az MMNÖK Oktatási Bizottságának 1997. április 22-én megtartott ülésén dr. Varga József, a Maribori Egyetem Pedagógiai Kara Magyar Tanszékének vezetője már arról számolt be, hogy sürgetik az egyszakos magyar kiegészítő levelező képzést és az egyszakos levelező alapképzés engedélyeztetését, amely a szaktárgyi és a pedagógiai ismereteken túl speciális újságírói és fordítói alapismereteket is nyújtana. Ez utóbbit a nappali szakon is oktatni szeretnék. Ezzel egyidőben megkezdődött az új oktatási program kidolgozása is.

Az 1998–1999-es tanév annyiban jelentett fordulatot a Maribori Egyetem Pedagógiai Kara Magyar Tanszékének életében, hogy ebben a tanévben először tanult az egyetem magyar-szlovén szakán két szlovén anyanyelvű egyetemista a Rába-vidékről is. Ebben a tanévben 10 elsős egyetemi hallgató kezdte el a tanulmányait, s ez az előző évhez képest jelentős növekedést jelentett.

2002-ben a Tanszék vezetői részéről ismételten megfogalmazódott az igény egy fordítói-tolmácsképzői program beindítására vonatkozóan, ám látványos előrelépés nem történt. 2004. márciusától Dr. Kolláth Anna egyetemi docens lett a Maribori Egyetem Pedagógiai Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének kinevezett vezetője. Ő is Szombathelyről jött, s nyelvészként akkor már a tizenkettedik tanévét kezdte a tanszéken. Saját bevallása szerint kedvenc szakterülete a szófajtan és az alaktan. Szerinte a tanszék nem csak munkahely, hanem egy olyan műhely is, amely egy tudományterületet nemzetközi és hazai hálózatok részeként országos felelősséggel művel. Az egyetemi tanév kezdete alkalmából nyilatkozott a lendvai Népújságnak: – „Tavaly kezdődött egy olyan szakasz a tanszék életében, amikor már nem volt meg minden évfolyamunk: másodéven nem volt egy hallgatónk sem. Az idén három elsős iratkozott be a magyar szakra, másodéven két hallgatónk van, harmadévesünk nincs, a negyedéven pedig három hallgatónk van. Az abszolvensek száma öt. Az, hogy kevés a diákunk, hosszú évek óta a szívfájdalmunk. Ennek több oka van: a Muravidéken magyar szakos tanárra jelen pillanatban nincs égetően nagy szükség, a kétnyelvű általános iskolákban megtelt a pálya. Kicserélődött, fiatalodott minden tantestület. Azután pedig egyre kevesebb a gyerek is. Ezzel szemben nagy szükség lenne óvónőkre és tanítókra. Fontos lenne, hogy ezeken a szakokon nagyobb presztízst kapjon a magyar nyelv; nem csak lektori órák formájában, amelyeket látogatni sem kötelező, hanem programjuk szerves részeként tanszéki szintű szakmai és módszertani oktatásban is részesüljenek az érintett hallgatók. Tanszékünk már évekkel ezelőtt kidolgozott egy programot, de a kötelező létszámhatár nem tette lehetővé ennek beindítását. Évek óta tudjuk, hogy mind a tanszékeknek, mind a karnak, az egyetemnek, a régió társadalmának és a muravidéki magyar közösségnek is új programokra volna szüksége. Két dolog jöhet számításba: az egyik a fordító- és tolmácsprogram, a másik pedig a hungarológiai szak. Mi az elsőt választottuk, egyrészt, mert a Muravidék ezt igényli, másrészt pedig azért, mert a karokon két éve kiválóan működik a német és az angol fordító- és tolmácsképzés. Ezt az átszervezést egy kissé lelassította a bolognai folyamat, mely a teljes felsőoktatás átszervezését tűzte ki célul.” A Maribori Egyetem Pedagógiai Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének négy főállású oktatója van: dr. Kolláth Anna egyetemi docens, tanszékvezető, dr. Bokor József egyetemi rendes tanár, Rudas Jutka tanársegéd, és Rácz I. Péter lektor. A tanszék állandó szerződéses oktatója dr. Bence Lajos egyetemi docens. A Magyar Tanszék 2004 tavaszától tagja a Pedagógiai Kar szenátusának, amivel az egyetemen belül is növelte a tekintélyét.

A Maribori Egyetem Pedagógiai Karának Magyar Nyelv és Irodalom Intézetében az elmúlt évek, évtizedek során több jelentés rendezvénynek adott otthont. 2005. november 3-án a Magyar Tudomány Ünnepén tudományos tanácskozást szerveztek. A megjelenteket Kolláth Anna tanszékvezető köszöntötte, majd Dr. Bojan Borstner, a Pedagógiai Kar dékánja elmondta: a Magyar Nyelv és Irodalom Intézet Szlovéniában az egyedüli, egyben a legkisebb, ahol a magyar nyelvet lehet tanulni. Sokszor úgy tűnik, hogy marginális helyet foglal el az egyetem többi, számbelileg népesebb tanszéke között. Ez azonban nincs így. Őszinte sajnálatát fejezte ki, hogy Szlovéniának nincs ilyen ünnepe, különösen most lenne aktuális ennek bevezetése, hiszen az európai társadalmak tudományos alapokon kívánnak építkezni. Dr. Guttmann Miklós rektorhelyettes a negyedszázada megalakult magyar tanszék eredményeit méltatta, Göncz László, a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet Igazgatója pedig a magyar tudomány értékeire mutatott rá. Pozsonec Mária parlamenti képviselő asszony pedig a muravidéki magyar közösség tudományos tevékenységének jelentőségét emelte ki.

Művelődési élet

A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség és a kulturális intézmények vezetői 1993. március 9-én Ljubljanában tárgyaltak Sergej Pelhan akkori művelődési miniszterrel. Göncz László, a MMNÖK titkáraként egyebek mellett szólt a Magyar Művelődési Intézet létrehozásának tervéről, valamint a kétnyelvű területen lévő magyar honismereti anyag feldolgozásáról. A Magyar Művelődési Intézet megalakításának ötletét a miniszter támogatta. A Lendva község területén lévő honismereti anyagot azonban a továbbiakban is a muraszombati Területi és Tanulmányi Könyvtárnak szánták. A képviselők kérték a művelődési minisztert, hogy a lendvai anyag feldolgozását, főleg a magyar anyagot, a lendvai szakemberek végezhessék el.

1994. január elsején Göncz László igazgató vezetésével a gyakorlatban is megkezdte működését a muravidéki Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, miután már 1993 szeptemberében a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösségen belül különvált a kulturális tevékenység a politikától. A MNMI tevékenységét négy fő területen határozták meg: a műkedvelés, a könyvkiadás, a néprajz-helytörténet felkarolása, valamint az anyanyelv ápolása. A MNMI szerteágazó és színvonalas kulturális tevékenységét 1997. decemberében a Magyar Köztársaság kormánya a Kisebbségekért Díjjal tüntette ki.

2002. október 21-én a lendvai vár konferenciatermében megalakult a Muravidéki Magyar Tudományos Társaság. Göncz László, a társaság megalapításának indokairól elmondta a XXI. század elejére a muravidéki magyarság körében figyelemre méltó tudományos tevékenység bontakozott ki az elmúlt két-három évtized alatt. A tudományos programok áttekinthetősége, nyilvántartása, valamint az ezekkel kapcsolatos tudományszervező tevékenység jelentik a társaság megalakulásának szükségszerűségét. A társaság a szlovén országgyűlésnek az egyesületekről szóló törvénye szerint kezdte meg a működését. A tagság a muravidéki magyarság köréből kikerült, tudományos fokozattal rendelkező, vagy a tudományos fokozat megszerzésén tevékenykedő doktorandus hallgatók, valamint az orvostársadalom képviselőiből tevődik össze. Az egyesület feladatkörébe tartozik a muravidéki magyarság tudományos életével, kutatási teendőivel foglakozó szakemberek felkarolása; a muravidéki magyarságról, illetve a térségről szóló, valamint a muravidéki magyar kutatók által készített tervek egyeztetése, valamint azok ismertetése és nyilvántartása, a tudományos munka egyeztetése és a tapasztalatcseréje. Az elnökség hét tagú, amelynek a mandátumát a tagság egyhangúan erősítette meg: Bence Lajos, Györkös József, Göncz László, Halász Albert, Kepe Lajos, Mursics József és Varga József. A Muravidéki Magyar Tudományos Társaság elnökéül Göncz Lászlót választotta a közgyűlés.

A muravidéki magyarság emlékezetes rendezvényei

1994. május 8–13-a között egy hetes rendezvénysorozat keretében az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem Akadémiai napokat tartott Lendván Európai régiók – régiók Európája címmel. A rendezvénysorozat keretében Glatz Ferenc történész, Hajós Ferenc Szlovénia magyarországi nagykövete, Jeszenszky Géza Magyarország külügyminisztere, Kiss Gy. Csaba, a Közép-Európai Intézet igazgatója és Szarka László, a Régiók című folyóirat főszerkesztője, Péter László Londonban élő történész és Balla Bálint berlini szociológus tartott előadást. A rendezvényre közel 200 meghívott érkezett Magyarországról, Erdélyből, Szlovákiából, Nyugat-Európából és az Egyesült Államokból.

1999. december 17-én Lendván tárgyaltak a muravidéki magyar nemzetiségi kultúra szerepéről, szervezettségéről és finanszírozásáról a nemzetiségi intézmények és az érintett községek képviselői, valamint a szlovén Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Kulturális Programok Osztályának vezetője és a szlovén kormány Nemzetiségi Hivatalának képviselője. A tárgyalás résztvevői egyetértettek abban, hogy a magyar és az olasz nemzetiségi közösségek kulturális tevékenysége jelentősen különbözik, mivel más történelmi, gazdasági és társadalmi környezetben alakultak ki, ezért megkülönböztetve kell őket elbírálni. Továbbá rövid időn belül tisztázni kellene az állami és az önkormányzati támogatás közötti arányokat, az eddig többnyire alkalomszerű megoldások gyakorlatát nem szabad a jövőben folytatni.

1999. december 20-án a Lendvai Községi Tanács 18 szavazat mellett 4 ellenében elfogadta Lendva város utcaneveinek elnevezéséről és átnevezéséről, valamint a Lendvai Község területén lévő települések utcaelnevezéséről szóló rendeletjavaslatot. Ezzel Lendván nyolc új utca és három új tér neve változott meg. A falvakba 137 utcát neveztek el. Lendván mostantól létezik Szent István utca, Fő utca, Pannon lakótelep Pandur Lajos utca, Hegyalja utca, Pataky utca, Slomšek lakótelep, Hadik Mihály tér, Zala György Tér, Bánffy tér és Templom tér is.

2000. augusztus 19-én a nemzeti ünnep alkalmából Lendván a Szent Katalin Plébániatemplom melletti téren felszentelték Szent István szobrát. Országalapító első királyunk bronz alakját Király Ferenc helyi szobrászművész készítette el. Szent István szobrát Jozef Smej maribori segédpüspök szentelte fel, aki kihasználta az ünnepi alkalmat Szent István intelmei, szerinte helyes fordításának népszerűsítésére is.

2000. november 25-én és 26-án a Szlovéniai Magyar Írók Társasága és a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet kétnapos írótalálkozóján a nemzet és az irodalom sorsszerű együvé tartozásáról, az irodalom és a nemzeti eszme egymásra utaltságáról, és az ebből kifejlődő kölcsönhatásokról folyt a tanácskozás. Megnyitó beszédében Göncz László, az MNMI igazgatója elmondta: „Mi, muravidéki magyarok, itt élő írók és értelmiségiek, mindig is fontos szerepet szántunk az irodalom nemzetformáló, valamint a nemzet irodalomformáló hatásának. Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség és az Anyanyelvi Konferencia elnöke előadásában a nemzeti irodalom integrációs esélyeit vizsgálta, míg Bence Lajos a muravidéki magyar irodalom történetéről tartott beszámolót. A tanácskozás résztvevői megkoszorúzták Szent István szobrát és ellátogattak a korán elhunyt Szúnyogh Sándor sírjához.

2000. december 14-én a Népújság bemutatta a Határon élni című tanulmánykötetet, amely az 1998. június 5-6. között Muraszombatban megtartott nemzetközi tudományos konferencián elhangzott előadásokat tartalmazza. A kötetbe gyűjtött írások szerzői a Mura, a Rába és a Zala folyók által határolt területen élő kisebbségek anyanyelv-használatára és a nemzeti identitásra kiható tényezőket mutatják be. A szerzők között találhatók – a nemzetiségi kérdésekkel foglalkozó szakemberek mellett – a gradišćei horvátok, a szlovéniai magyarok és a magyarországi szlovének és romák képviselői is. A muravidéki szerzők közül Varga József, Bence Lajos, Göncz László több írással is szerepel.

Amióta a Muravidéken intézményesített formában történik a hagyományápolás, a történelmi múlt emlékeinek megőrzése, Lendva és a környező települések magyar lakossága fokozottan ügyel az örökség ápolására, megóvására és a pusztuló értékek megmentésére. 2001-ben elkészült a Vasút utcában található Mária Immaculata szobor restaurálása. A Szeplőtelen Szűz Mária szobrát Levasits József alsólakosi hívő emeltette 1820-ban. A restaurálás után a szobor aranylapokkal borítva eredeti szépségét sugározza a lendvaiaknak. Ugyancsak befejeződött Nepomuki Szent János, a gyónási titok, az utasok, a zarándokok és a hidak, a folyók védőszentje szobrának a restaurálása. A szobrot a Kebele- és a Lendva-patak egykori hídjánál Hajmási Ferencné Vilman Borbála emeltette 1859-ben. Közadakozásból Strausz Flórián esperes 1910-ben felújíttatta, azóta azonban csak kisebb javításokat végeztek rajta. Nepomuki Szent János szobrát kilenc évtized alatt erősen megviselte a történelem, helyreállítására az utolsó pillanatban került sor. Restaurálásra került a lendvai vár széttört, 1716-os évszámot viselő feliratos köve is. Megkezdődött a Szentháromság-templom körüli temető régi síremlékeinek, szobrainak a helyreállítása, az idő rongáló hatásának, a háborús pusztítás nyomainak az eltüntetése. Pótolhatatlan kincs veszett el, amikor a közelmúltban megcsonkították a templom előtti Szent Anna-szobor fejét. Az eddigi restaurálások költségeit – a Mária Immaculata szobor kivételével – Lendva város és a Lendvai Galéria és Múzeum viselte.

A Trianon-kérdés

Szlovénia lelkesen, határozott nemzetstratégiai elképzelések mentén éli meg független államiságát. Gazdasági, jogalkotási, közigazgatási és kulturális döntéseiben messzemenően érvényesülnek a demokrácia alapelvei, közben a szlovén társadalom felfedezi az állam és a nemzet dimenziói közötti különbségeket. Ebből eredően a szuverenitás mibenlétének megítélésében tapasztalható bizonyos tanácstalanság. Bár a Szlovén Köztársaság állampolgári szinten a legteljesebb jogokat biztosítja a magyar és az olasz kisebbségnek, a nemzeti identitás vállalásának és elfogadásának terén tapasztalható bizonyos fokú soviniszta elfogultság. Az utódállamokhoz hasonlóan a szlovénok is érzékenyen reagálnak a Trianon – és a vele szorosan összefüggő nemzeti identitás – kérdésére. Lényegében a szlovén közvéleményben is az a felfogás él, hogy az 1920-ban aláírt békeszerződés során a történelem jogosan szolgáltatott igazságot Szlovéniának. Ebből eredően Trianon említése a szlovén népben is heves önvédelmi indulatokat vált ki.

1997. tavaszán jelent meg Zsiga Tibor Muravidéktől Trianonig című könyve, amely az első világháborút követő békeszerződés döntéseinek értelmében átrajzolt Kárpát-medence földrajzi térképén belül, az új délszláv állam, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság létrejöttével meghúzott határvonal szlovéniai szakaszának történetével foglalkozik. Göncz László a könyvhöz írt Előszóban így fogalmazott: „…örömmel fogadtuk azt a kezdeményezést, hogy a muravidéki magyar-szlovén határszakasz kialakulása, körülményei kérdésében szakmai (történelmi) elemzés, értékelés készül. Annál is inkább, mert e feladatot olyan szakértő vállalta, aki már tapasztalatokkal rendelkezik az ilyen »kényes« témakörök kutatását illetően. E számunkra fontos feladat elvégzésére Zsiga Tibor, a történelemtudományok kandidátusa jelentkezett, aki néhány évvel ezelőtt sikeresen dolgozta fel a magyar-osztrák határ kialakulásának folyamatát.” (Zsiga 1996, 6.)

A kötet megjelenésének pillanatától a támadások kereszttüzébe került. A lavinát Marija Kozar indította el a Szentgotthárdon megjelenő magyarországi szlovén nyelvű lapban, a Porabljeben 1997. április 24-én közölt Od Pomurja do Trianona című, erősen politikai színezetű pamfletjével. A témát azonnal felkapta Vilko Novak, aki a Vestnik 1997. május 16-i számában Zolától kölcsönzött pózban Obtožujem! (Vádolom!) címmel kulisszahasogató pátosszal védte a megsértett szlovén önérzetet.

1997. június 5-én a szlovén sajtó szűnni nem akaró támadásai miatt az MNMI Könyvkiadási Kuratóriuma Nyilatkozat! címmel a Népújságban tiltakozott a Zsiga Tibor Muravidéktől Trianonig című könyve kapcsán megfogalmazott vádak ellen. „A Könyvkiadási Kuratórium tagjai aggodalommal figyelik azokat a szlovéniai országos jellegű, vallási és regionális sajtóban megjelent írásokat, véleménynyilvánításokat, amelyek az intézetünk által kiadott Muravidéktől Trianonig című könyvvel kapcsolatban az elmúlt napokban napvilágot láttak. Aggodalmunkat mindenekelőtt az váltja ki, hogy a közzétett vélemények nem a könyv tartalmát képező, a szlovén-magyar határszakasz alakulásával foglalkozó tartalmi kérdésekre irányulnak, hanem – félrevezető módon és szándékkal – a muravidéki magyarság, valamint annak szervezetei és intézetei befeketítésére, lejáratására törekednek. Azzal vádolják a könyv szerzőjét (dr. Zsiga Tibort) és a kiadót, hogy a kiadványban a szlovén nemzeti és állami integritás ellen lépnek fel, holott a történelmi jellegű könyv egyetlen állításáról sem lehet ilyen következtetést levonni. Ezt csupán azok érthetik így, akik valamilyen szempontból a konfliktus-szítást tűzték ki célul” – olvasható egyebek mellett a Nyilatkozatban.

Egy héttel korábban, 1997. május 29-én ugyancsak a Népújságban Bence Lajos irodalom- és művelődéstörténész foglalkozott azokkal a vádakkal, amelyeket a szlovén sajtó (Vestnik, Večer, Družina) Zsiga Tibor könyve kapcsán megfogalmazott. „A második világháború utáni, az okkupátorral konspiráló, belső ellenséggel való leszámolás időszakát juttatja eszünkbe a cikk, melynek nyilvánvaló célja az volt, hogy a tabuként kezelt határmeghúzás eddig ismeretlen és a feledés homályában lévő tartalmait elfedje. Hogy a palackból kiszabadult szellemet a palackba visszagyömöszölje” – írta Bence Lajos, aki úgy ítélte meg, hogy a szlovén történetírás sivár helyzetéről tanúskodik, ha a történelmi tényeknek a puszta felemlítése is ekkora indulatokat kavar. (Úgy tűnik, ezekben a napokban – a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója idején – a magyarellenes körök általános hangulatkeltő akciókba kezdtek. Amíg a Trianon-vádaktól volt hangos a szlovén sajtó, 1997. június 9-én összeült a szlovén alkotmánybíróság, hogy a többször elhalasztott, 1993-ban a Szlovén Nacionális Párt és az államtanács által beadott indítványt megvitassa. Ők ugyanis alkotmányellenesnek ítélték a szlovéniai magyar és olasz kisebbség nemzeti szimbólumainak használatát. Az SZNP a magyar kisebbséget azzal vádolta, hogy az idegen állam szimbólumait használja saját szimbólumaiként Szlovéniában, nevezetesen a háromszínű lobogót és az „Isten, áldd meg a magyart…” kezdetű himnuszt, ezek pedig sértik Szlovénia szuverenitását. Mivel a tárgyaláson az SZNP képviselői nem jelentek meg, az alkotmánybíróság a döntést elnapolta, majd egy későbbi időpontban úgy zárta le a kérdést, hogy az még sajtónyilvánosságot sem kapott.)

Göncz László és munkatársai a politikától túlfűtött, feszült légkörben azt tették, ami ilyenkor a leghelyesebb: 1998. november 20-án a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet szervezésében Mura mente és a trianoni békeszerződés címmel tudományos tanácskozást rendeztek Lendván. A szervezők tudták, ez volt az első eset, hogy a kényes, a magyarság szempontjából pedig tragikus téma valamelyik utódállam területén került megvitatásra. A szervezők úgy vélték, a trianoni békeszerződés történelmi újraértékelésének kérdése megérett arra, hogy egy nemzetközi fórumon is helyet kapjon, s az e témában elindított tudományos párbeszéd nagy mértékben hozzájárulhat a két szomszédos ország szakembereinek nyílt véleménycsréjéhez, a történelmi múlt okozta sérelmek feldolgozása nyomán pedig a toleráns magatartás további erősödése várható. A tudományos tanácskozáson Ormos Mária és Dušan Nećak tartott bevezető előadást. A konferencia magyarországi és szlovéniai résztvevőinek tanulmányait gyűjteményes kötetben is megjelentették.

A Szlovén Tudományos Akadémia Történelmi Kutatóközpontjának (ZRC SAZU) gondozásában hét évvel később, 2004 májusában jelent meg Vilko Novak szlovén és magyar nyelvű könyve, a Történelem emlékezetből – polémia Zsiga Tibor Muravidéktől Trianonig című könyvéről. A kötetben Vilko Novaknak a Muravidéktől–Trianonig című könyv megjelenése után közölt cikkei és vitái, a könyv recenziói, a szlovén napilapokban, a Pomurski Vestnikben és a Népújságban megjelent cikkek, interjúk, az MNMI Könyvkiadási Kuratóriumának nyilatkozatának utánnyomása található. „Hét évvel azután, hogy Vilko Novak befejezte »Vádolom! – Támadás a prekomurjei szlovénség ellen« című cikkét, és öt évvel azután, hogy megírta bevezetőjét a kötethez, amelyben megjelentek a témával kapcsolatos írások, útjára bocsátják ezt a könyvet, amely már kézirat formájában történeti dokumentumnak számított. A könyv kiadásával megemlékezünk az írás megjelenésének hetedik és a szerző halálának első évfordulójáról. Meggyőződésünk, hogy e könyv nemcsak a polémia jobb megértését szolgálja, hanem általa megismerhető lesz a Murántúl dinamikus története abban a korban, amely eldöntötte, hogy a szlovéneket az országnak ebben a részében végül felfedezik és megismerik-e, illetve a többi szlovén tájegységhez kapcsolódhat” – írja a bevezetőjében Oto Luthar, a Szlovén Tudományos Akadémia Történelmi Kutatóközpontjának igazgatója.

Az érzékeny történelmi kérdések – úgy tűnik – ezzel sem jutottak nyugvópontra. 2005 őszén váratlanul ismét feszültté vált a helyzet Szlovéniában a többségi nemzet és a kisebbségek között. Szeptember 30-án – elsöprő többséggel, egyetlen ellenszavazattal – három új állami ünnep sorsáról döntött a szlovén parlament. Egyebek mellett az országgyűlés elfogadta azt a törvényt is, melynek értelmében augusztus 17-én a muravidéki szlovének az anyaországhoz való csatlakozást ünneplik. Szeptember 15-én a tengermelléki szlovének a terület anyaországhoz történt „visszacsatolását” fogják megünnepelni, november 23-a pedig Rudolf Meister-napnak lesz nyilvánítva, mellyel a stájer vidék nagy, északi határokért folytatott küzdelmeire emlékeznek majd országszerte. Pozsonec Mária magyar és Batelli olasz képviselő javaslattal élt a parlamentben, mely szerint a „muravidéki” és a „tengermelléki” állami ünnepeken ne kelljen kitűzni a magyar és az olasz nemzetiség zászlaját. A javaslat a szlovén képviselők részéről heves ellenállásba ütközött. Horváth Ferenc, a Lendva Község Magyar Önkormányzat elnöke Janez Janša miniszterelnökhöz eljuttatott levelében hangsúlyozta: a muravidéki politikusok kezdeményezése nem más, mint „figyelemelterelő zavarkeltés”, akik a példás együttélés normáit felrúgva „szítják az ellentétet” a többség és a kisebbség között.

Bár a szlovén politikában az elmúlt év során érezhetően markánsabban fogalmazódott meg a „nemzeti érdekek képviselete”, a szlovén parlament döntése meglepte a Szlovéniában élő nemzeti kisebbségek tagjait és a szomszédos államok közvéleményét. Az állami ünnepekről szóló parlamenti döntés ugyanis legalább két ponton sántít. Először: a muravidéki, a tengermelléki és a stájervidéki szlovén közösség által lakott területeket az 1920-ban született trianoni döntés értelmében nem Szlovéniához – amely önálló államként akkor még nem is létezett –, hanem a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz „csatolták”, visszacsatolásról tehát a legjobb szándék ellenére sem lehet szó. Másodszor: éppen a trianoni döntés következtében került az „anyaország” határain túlra – a magyar nemzethez hasonlóan – a szlovének egyharmada, egymillió nemzettársuk. Ők vajon mit fognak ünnepelni augusztus 17-én, szeptember 15-én és november 23-án?

A könyvtár

A muravidéki magyar nemzetiségi közösség a kulturális autonómiát biztosító, teljeskörű kulturális intézményeinek a kiépítésére törekszik, és a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet mellett célul tűzte ki a lendvai székhelyű, külön státuszú (önálló költségvetési forrással rendelkező) magyar nemzetiségi központi könyvtár, a magyar nemzetiségi múzeum és a levéltár létrehozását. Szándékaiban és törekvéseiben a mindenkori szlovén kormány elvben támogatja a lendvaiak törekvését, határozott ellenállás a muraszombati regionális intézmények vezetői részéről tapasztalható. A Muraszombati Területi Múzeum és a Muraszombati Területi Könyvtár a régióban betöltött központi szerepének csorbulásától (és az ezzel járó anyagi források) elveszítésétől tartva ellenzi a lendvai székhelyű önálló magyar intézmények létrehozását.

2002. május 29-én a szlovén parlamentben a könyvtárakról szóló törvényjavaslatot tárgyalták. Az eredeti törvényjavaslat szerint a magyar kisebbségeket érintő feladatokat továbbra is a nem kétnyelvű területen működő Muraszombati Területi Könyvtár látja el. A magyar kisebbség parlamenti képviselője Pozsonec Mária módosító javaslatot nyújtott be, amely szerint a kulturális miniszterasszony a magyar nemzetiséget érintő ügyek rendezésével a Lendvai Könyvtárat bízná meg, mivel a magyarság többsége Lendván és környékén él. A parlament többsége azonban elutasította a javaslatot.

Ezt követően 2003. április 17-én a Lendvai Községi Magyar Önkormányzat Tanácsának negyedik ülésén ismételten napirendre került a Lendvai Könyvtár kérdése. Zsoldos Zsuzsanna az intézet igazgatója, ismertetve a 2001-es könyvtári törvény vonatkozó részletét, elmondta: a Művelődési Minisztérium részéről szándékosságot lát abban, hogy a törvényből kimaradt a magyar könyvtár státuszára vonatkozó rendelkezés. Pozsonec Mária parlamenti képviselőasszony elmondta, ez ügyben többször is tárgyalt Bošković államtitkárral, aki ígéretet tett a mulasztás pótlására, de azóta sem történt semmi. Gerics Ferenc, a lendvai Galéria és Múzeum igazgatója az intézmény ugyancsak rendezetlen státuszáról beszélt. A Galéria és Múzeum jelenleg a Muraszombati Területi Múzeum kirendelt egységeként működik, ilyen minőségében azonban képtelen ellátni a muravidéki magyarság történelmi értékeinek a felügyeletét. Elhangzott: el kellene töprengeni azon, hogy az 1954 óta begyűjtött anyagot legalább egy kiállítás erejéig hogyan lehetne megszerezni a muraszombati intézménytől. A lendvai Tanács az önálló intézmény mellett döntött, s megbízta az MMÖNK Tanácsát azzal, hogy álláspontjukat ők is fejtsék ki, hiszen a múzeum ügye összmuravidéki magyar érdek. A tájházak és egyéb falusi múzeumok anyagának feldolgozása és rendezése éppen egy ilyen önálló magyar múzeum feladata lenne.

A muravidéki központi magyar könyvtár és a hasonló státuszú múzeum létrehozása érdekében ma is folyik a politikai küzdelem. A lendvai Községi Magyar önkormányzat 2004. október 24-ei ülésén ismételten megvitatták a lendvai múzeum kérdését. Az évek óta gyülemlő gondokat Gerics Ferenc a Galéri-Múzeum Intézet igazgatója kifejtette: a különstátuszú múzeum kérdése sürgős megoldásra vár. Az nyilvánvaló, hogy a közösségnek erre nincs elegendő pénze, de mivel a különstátuszú múzeumnak Szlovéniában a jogi feltételei adottak, ezért az anyagi kérdések megoldásáért a szlovén Kulturális Minisztériumhoz kell fordulni. Antun Balažek polgármester elmondása szerint a Muraszombati Területi Múzeum vezetőivel történt egyeztetés során kiderült, sem koncepcióbeli, sem politikai akadálya nincs a lendvai múzeum létrehozásának.

A muravidéki magyar művelődési intézetekért folytatott küzdelem szép eredményeként 2002. augusztus 26-án – több éves előkészület után – Völgyifaluban végre megnyílt a Maribori Területi Levéltár Muravidéki Fióklevéltára. Šövegeš Gordana, a fiókintézet mindenese a következőket mondta a Népújság újságírójának: „Ennek az intézménynek az lesz az elsődleges feladata, hogy a Muravidékre vonatkozó, összegyűjtött anyagot tárolja. Ez alatt nem csak a Nemzetközi Levéltári Kutatótábor tevékenysége során összegyűlt anyagot kell érteni, hanem az állam által alapított, és a Muravidéken található intézmények levéltári anyagát is itt fogjuk tárolni. Az állam által alapított intézmények alatt az iskolákat, a közigazgatási hivatalokat, a bíróságokat értem.”

A lendvai művelődési ház

A lendvai magyar művelődési ház felépítésének ötlete szinte egyidős az önálló Szlovén Köztársaság létrejöttével és egybeesik a muravidéki magyarság önszerveződésnek 1991 utáni korszakával. Az 1993. március 9-ei ljubljanai megbeszélésen, amelyen a Göncz László vezette küldöttség a muravidéki magyarság kulturális terveiről tárgyalt az akkori művelődési miniszterrel, Sergej Pelhannal, ismételten felmerült a Magyar Művelődési Ház felépítésének ötlete, amihez Göncz László, az MMNÖK titkáraként a szlovén kormány anyagi támogatását kérte. A művelődési miniszter felkarolta a kezdeményezést, és kilátásba helyezte, hogy amennyiben helyben előteremtik a költségek felét, a központi költségvetés biztosítja az összeg másik felét. A lendvaiak ezt követően keresték meg a neves magyarországi építészt, Makovecz Imrét a művelődési ház terveinek az elkészítése céljából.

1994. május 20-ai számában már Makovecz Imre lendvai tárgyalásáról tudósított a Népújság. A neves magyarországi építész által tervezett művelődési ház építésének megkezdése a tervrajz és a területhez szabott kivitelezési engedély között támadt egyeztetési gondok miatt akkor immár három éve késett. Štefan Gjeršak, a községi végrehajtó tanács elnöke elmondta: a szlovén költségvetés 1994-re a szükséges 200 millió tollár helyett csak 85 millió tollárt hagyott jóvá, a község pedig még 10 millióval rendelkezett erre a célra. A három éves huzavona következtében akkor már három éve úszott el a pénz a semmibe, mivel még csak a dokumentumok honosításánál tartottak.

A tervező, Makovecz Imre 1995. február 2-án többszöri módosítás után bemutatta az épület tervezetét, amely 2500 négyzetméternyi funkcionális területtel rendelkezik, és ekkor hangzott el először, hogy a teljes vállalkozás 5-6 millió DEM-be fog kerülni. Óriási tehertételt jelentett ez Lendva község önkormányzatának, még akkor is, ha a szlovén kormány maradéktalanul betartja ígéretét, és vállalja a költségek 50%-át.

1995. április 21-én a Szlovén Köztársaság Művelődési Minisztériuma, a Magyar Köztársaság Határon Túli Magyarok Hivatala, Lendva község és Lendva község Magyar Nemzeti Önigazgatási Közössége négyoldalú megállapodást írt alá, amelynek 1. cikkében a Szlovén Köztársaság biztosítja a művelődési központ felépítéséhez szükséges pénzeszköz 2/3 részét. A 2. cikk szerint: a másik három aláíró fél vállalja a pénzeszközök további 1/3-ának előteremtését. A 3. cikk kimondja: A HTMH kötelezettséget vállal arra vonatkozólag, hogy különféle forrásokból segítséget nyúlt a 2. cikkben foglalt pénzeszközök előteremtéséhez.

1999 végén a következő évre szóló tervek elkészítésekor kiderült, a szlovén költségvetés 2000-re – arra való hivatkozással, hogy a Művelődési Ház építésével kapcsolatosan akkorra már eleget tett az 1995-ben vállalt kötelezettségeinek – nem irányzott elő pénzt az épület befejezésére. A költségek fedezését kétharmados arányban az ország vállalta, a szerződést pedig Lendva község, a Lendvai Község Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség Tanácsa és a Határon Túli Magyarok Hivatala írták alá. Az építkezés további három évre ismét leállt.

2003. június utolsó napjaiban Lendva község polgármestere Anton Balažek kezdeményezésére újabb megbeszélésre került sor, amelyen a helyi érintettek megalakították a Lendvai Kultúrközponttal (az új otthon hivatalos neve) kapcsolatos intézkedéseket egyeztető koordinációs csoportját, amelynek feladata a kultúrközpont befejező munkálatainak a megszervezése volt. Ez hatásosnak bizonyult, hiszen ettől kedve ismét lendületet vettek a Művelődési Ház befejező munkálatai. Lendva község vezetése ismét – immár eredményesen – tárgyalt a szlovén művelődési minisztériummal, és a magyar kormány is jelentős támogatásban részesítette a muravidéki magyar kezdeményezést. 2004. szeptember 18-án a két ország miniszterelnökének jelenlétében sor került a Makovecz Imre – időközben alaposan átdolgozott – tervei alapján megálmodott kultúrközpont ünnepélyes átadására.

Tájékoztatás, sajtó

2003-ban ünnepelte a muravidéki Népújság megjelenésének 45 éves jubileumát. A szlovéniai magyar hetilap kezdetben, 1956–1958 között a szlovén területi újság, a Pomurski vestnik mellékleteként jelent meg, kéthetenként. 1958-ban önállósult, alapítója a szlovén állam, megjelentetése az 1960-as évektől közvetlenül a kisebbségi kormányhivatal hatáskörébe tartozott. 1993-tól a Népújságot a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet adja ki. Ekkor a Muraszombatról Lendvára költözött lapot átszervezték, minősége érezhetően javult, professzionális lappá vált. Megjelenési körülményei korszerűsödtek, 1996-tól színes borítóval jelenik meg. Akkori főszerkesztője Bence Lajos a Naptár 2000 kiadványban megjelent A következő évezredben is című írásában így fogalmazott: „A Népújság, a szlovéniai magyarok egyetlen hetilapja (a havonként egy alkalommal megjelenő Ifi melléklettel) értelemszerűen elsősorban egy kis közösség informálásában játszik fontos szerepet. Másodsorban pedig a nemzettudat, a sorsközösség és az összmagyar viszonyrendszerben való gondolkodás terén fejt ki fontos tevékenységet. Nem utolsósorban a szlovén-magyar kapcsolatok további fejlődésében – Ljubljana és Budapest között »félúton« – is fontos láncszem szeretne lenni.” A Népújságot 45 éves története során Dragan Flisar, Vild József, Varga Sándor, Báti Zsuzsa szerkesztette, az ő munkájuk is beépül az igen színvonalas hetilap szellemi értékeibe. A négy újságíróval és tucatnyi tudósítóval készülő hetilap Iránytű rovata vezércikk formájában a heti aktualitásokat értékeli, Hétről hétre című rovata világpolitikai kitekintést nyújt, míg a lap „szíve”, a legterjedelmesebb rovat, a Muravidék, nevéhez híven a muravidéki eseményekről tájékoztat olyan átfogó jelleggel, hogy az utókor akár krónikaként is használhassa egykoron.

A Népújság 1800 példányban jelenik meg, 1500 előfizetéses formában jut el az olvasóhoz, ebből 100 a világban szétszóródott muravidéki magyarság számára a szülőfölddel tartott, élő kapcsolatot jelenti.

1998-ban, a negyven éves Népújságot Milan Kučan köztársasági elnök magas rangú állami kitüntetésben részesítette. A kitüntetést július 25-én a lendvai vár dísztermében maga a köztársasági elnök adta át. A indoklásban ez olvasható: „A Szlovén Köztársaság elnöke a magyar nemzetiségi közösség hetilapjának, a Népújságnak, érdemei elismeréseként, a muravidéki magyarok javára kifejtett tevékenységéért, valamint a magyar nemzetiség és a szlovén nemzet közötti együttélés és megértés elősegítéséért a Szlovén Köztársaság Szabadság Érdemrendje kitüntetést adományozza. 1998. 07. 02. Milan Kučan elnök.” Bence Lajos főszerkesztő a hetilap elmúlt négy évtizedes múltját értékelve köszönte meg az elismerést.

Az 1985–1988 között a Népújság mellékleteként megjelenő Muratáj 1988-ban önálló folyóirat lett, s a ma már évente kétszer megjelenő kiadványt a Kárpát-medence legszínvonalasabb történeti-művelődéstörténeti folyóiratai közt tartják számon. A Muratáj 1985. december 27-én megjelent 1. számának Előszó helyett című beköszöntőjében a szerkesztő, Szúnyogh Sándor a következőket írta: „Útjára indul a Muratáj, a Népújság irodalmi, társadalmi, művészeti, kritikai és művelődési melléklete. Szerényen bontja ki szárnyait, halkan hallatja sípjait, mutatja vidékünk művészi hangulatát, hagyományőrző akaratát és alkotó tevékenységét.” Szúnyogh Sándor azt is elmondta, hogy kikre számít a melléklet, majd később a folyóirat elkészítésekor: „Legyen a Muratáj vidékünk művelődési tükre, irodalmi munkásságunk szócsöve és alkotótevékenységünk szigorú porondja, hol kritikai csatákban izzik a toll és érik az agy. A Muratáj helyet ad mindenkinek, aki őszinte alkotói láztól égve minőségesen alkot, és ki mer állni saját igazáért. Kezdetben csak két újságoldallal indul, és célja az, hogy hidat építsen a szlovén és a magyar irodalom között és feltárja a Népújság olvasói előtt a magyar és a szlovén költészet gyöngyszemeit, de legtöbb helyet az eredeti nemzetiségi irodalmi alkotó munkánk ad. Évente négyszer, ötször szól majd az olvasókhoz és a vidék irodalmi, társadalmi és művészeti dolgozóitól függ, hogy megállja-e a helyét a porondon. Mindenki adakozzon ebbe a szellemi közösségbe, ebbe a szerény mellékletbe, amely magvat vet a muratáji rögökbe. Anyanyelvápolás, anyanyelvi alkotómunka műhelye lehet ez a szerény kis melléklet, ha mi, itt élő alkotók összefogunk. Rajta tehát! – írjunk, alkossunk, ápoljuk a hagyományokat és adjunk méltó helyet az örökségnek!” A Muratáj III. évfolyamának 5. száma a Népújság mellékleteként utoljára 1988. június 24-én jelent meg, élén Szúnyogh Sándor „Eppur si muove!” című írásával, amelyben a szerző megállapította: „A muravidéki magyar irodalom már kiharcolta létjogosultságát.” A folyóirat következő száma már önálló kiadványként jelent meg.

A Muravidéki Magyar Nemzetiségi Önigazgatási Közösség és a szlovén Művelődési Minisztérium támogatásával 1994. január 14-én megjelent a 20 oldalas Kelepelő című gyermeklap próbaszáma, amelyet a kétnyelvű általános iskolák tanulói számára a Muravidéki Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet adott ki. A gyermeklap a tervek szerint ezután kéthavonta jelenik meg.

Az első magyar rádióműsor 1958. november 29-én a muraszombati regionális stúdióban készült, akkoriban vasárnaponként tíz perces adást sugároztak. A műsoridő ma már eléri a napi 13 óra 15 percet. A műsorszerkezet a muravidéki magyar nemzeti közösség érdeklődésének megfelelő, s a hallgatók zömét a szlovéniai magyar és a magyarországi határmenti régió adja. 1983-ban megépült a lendvai stúdió és a magyar nyelvű műsor ettől kezdve teljes egészében itt készült. A technikai föltételek korántsem voltak optimálisak, elavult volt a technikai felszerelés. A műsort csupán két újságíró és egy technikus készítette. A műsoridő később változott: előbb napi 5,5, majd napi nyolc órára bővült. 1996 január elsejétől a Muravidéki Magyar Rádió szerves része lett a Szlovén RTV-nek és 1999-ben megteremtődtek a feltételek, hogy munkanapokon 11,5 órára bővítse műsoridejét. A rádiónak – amely évről évre gazdagabb intézménnyé vált – ma már 14 főállású munkatársa és 12 külső munkatársa van.

A Muravidéken az első nemzetiségi tévéadást Mostovi-Hidak címmel 1978. október 25-én mutatták be a ljubljanai stúdióból. 1983-ban megépült a lendvai stúdió és a magyar nyelvű műsor teljes egészében itt készült. A technikai föltételek korántsem voltak optimálisak, elavult volt a technikai felszerelés. A műsort csupán két újságíró és egy technikus készítette. A kisebbségeknek szánt műsor 1983. januárjától 1985. áprilisáig Hidak-Mostovi-Pointi néven szerepelt, és a magyar, a szlovén és az olasz közösség közéleti és művelődési eseményeit mutatta be három nyelven. A kezdeményezés azonban nem aratott sikert, ezért hamarosan visszatértek az eredeti, kétnyelvű változathoz. 1998. január elsejétől duplájára nőtt a lendvai TV adásideje, a stúdióból a heti fél órás műsort helyett attól fogva hetente kétszer fél órás adással jelentkeztek. Hat főállású és több külső munkatárs készíti a heti kétszer félórás adást, amelyet a Szlovén Televízió az első csatornáján közvetít. A tévé műsoraiban elsősorban a Szlovéniában élő magyar nemzeti közösség anyanyelven történő tájékoztatásán, a magyar nemzeti értékek és a hagyományok megőrzésén van a hangsúly. Az elmúlt évek során egyre gyakrabban kerültek adásba a „határokon kitekintő” műsorok is, s ezek révén a Szlovén Televízió Lendvai Stúdiója bekapcsolódott a kárpát-medencei információ-hálózatba. Mérföldkőnek számít a lendvai tévéstúdió életében, hogy 2000 decemberében elkészült az első magyar ifjúsági játékfilm és azóta több néprajzi jellegű összeállítást készítettek, továbbá dokumentumfilmeket a magyar vonatkozású muravidéki műemlékekről. 2002-ben további tizenegy dokumentumfilmet készítettek a Muravidék szakrális és kultúrtörténeti műemlékeiről. A filmek közös videokazettán is megjelentek Múlt a jelen tükrében címmel. Göncz László a lendvai várat, Lendva szakrális műemlékeit és a muraszombati várat mutatta be, Kovács Attila a muraszombati római katolikus és evangélikus templomnak, a beltinci és rakičani várnak, valamint Domonkosfa és Hodos szakrális műemlékeinek történetét kutatta fel, Pivar Ella pedig a gradi-felsőlendvai várat, a seloi-tótlaki körtemplomot, valamint a három filmből álló Aquila János útjain gyűjtőcím alatt a turniščei templomot, a martjanci és fürstenfeldi templomot, valamint a veleméri templomot mutatta be. A filmeket Varga Csaba Zsolt budapesti rendező rendezte. A Szlovén Televízió Lendvai Stúdiója a regionális frekvencia megszerzésével néhány éven belül meg szeretné valósítani a nemzeti közösség számára törvénnyel megszabott napi félórás anyanyelvi tájékoztatást.

1998. október 21-én tartotta meg első ülését a magyar nemzetiségi rádió- és TV-programok programtanácsa. A döntés alapján a programigazgatónak Halász Albertet választották, aki a Muravidéki Magyar Rádió és a Mostovi-Hidak tévéműsor munkáját felügyeli. Kinevezését a Szlovén RTV Tanácsa jóváhagyta.

Lendván 2004. szeptember 18-án – a Művelődési Központ épületének átadásával egyidőben – hivatalosan is felavatták a magyar nemzetiségi RTV Központot, a Muravidéki Magyar Rádió és a Hidak tévéműsor szerkesztőségének új épületét. A felújított épületben immár minden feltétel adott az igényes és színvonalas műsorok készítéséhez (kerekasztal-beszélgetések, kiváló stúdiófelszereltség). A Szlovén RTV az épületet ugyan már 2000 év végén megvásárolta, de a munkálatokat – elsősorban anyagi okokból eredően – csak 2002 tavaszán kezdhették meg. A felújítási munkálatok során az RTV további 140 négyzetméternyi helyiséget vásárolt meg a nemzetiségi közszolgálati elektronikus média részére – s ezzel a médiaközpont számára rendelkező stúdióterület meghaladja a 850 négyzetmétert, ami megdrágította a 360 millió tollárra tervezett beruházás költségeit. A beruházást fele-fele alapon a Szlovén RTV és az állam finanszírozta, az értéke pedig mintegy 500 millió tollár. Az intézmény épületét Anton Rop szlovén miniszterelnök avatta fel. A beruházás a maga idejében az egyik legnagyobb ilyen vállalkozás volt a Muravidéken.

A Muravidéki Magyar Rádiónak kiemelkedő műsora volt az Ez volt a 20. század című gálaműsor, melyet 1999. december 18-én rendeztek meg. Záró rendezvénye volt ez a Népújság és az MMR közös akciójának, melynek keretében a szervezők az évezred legkiválóbb muravidéki magyar személyiségére, illetve a mögöttünk lévő évezred meghatározó eseményére voltak kíváncsiak. A szavazatok alapján az évezred legkiválóbb személyiségei a Bánffyak voltak. A Bánffy család közel 500 évig volt meghatározó módon jelen a város és a környék életében. A második legkiválóbb személy Zala György szobrászművész lett. A megkérdezettek az évezred legfontosabb eseményének a Népújság és a muravidéki magyar rádiózás 1958-cal kezdődő történetét tekintették.

Egyházi intézményrendszer és vallásgyakorlás
a szlovéniai magyarok körében

Felekezeti hovatartozás tekintetében a muravidéki magyarság a többi kárpát-medencei kisebbségi magyar közösségnél egységesebb, a szlovén nemzetiségű lakossághoz viszonyítva azonban sokszínűbb képet tükröz. 1920 után a római katolikusok – akik a magyar lakosság mintegy 80-85%-át jelentették – két püspöki helynök fennhatósága alá tartoztak, mivel a szombathelyi egyházkerület püspöke közvetlenül nem gyakorolhatta hatáskörét. Az említett időszakban rendkívül körülményes volt az újonnan megállapított határ mentén élők helyzete, hiszen a trianoni határral plébániákat szakítottak ketté (pl. a Hetésben). A helyzet valamennyire stabilizálódott, amikor 1923-ban a területet a Maribori Püspökséghez csatolták. A magyar nyelvű vallásgyakorlásnak ez persze nem kedvezett. A két világháború között e téren is számos konfliktus történt. A második világháború alatt a terület ismét a szombathelyi püspök fennhatósága alá került, ami újólag kellemetlenségekkel járt.

A római katolikusok számára a magyar nyelvű vallásgyakorlás ugyan egészen máig biztosítva volt, illetve jelenleg is az a magyarlakta vidéken, a magyar papok második világháború után jelentkező hiánya miatt azonban az egyház mégsem játszik meghatározó szerepet a nemzeti tudat és az anyanyelv alakulásában. A Muravidéken a legtöbb esetben a magyar nyelvet elsajátító szlovén nemzetiségű papok tevékenykednek, akik becsülettel végzik ugyan munkájukat, de a magyar nemzettudat alakulása szempontjából mégsem játszanak meghatározó szerepet. A muravidéki magyarság döntő többsége ma is római katolikus felekezetű, mint egyházközösség a maribori segédpüspökséghez tartozik. Az egyházi szertartások kétnyelvűek.

Szentlászlón az 1993. május 23-án megtartott közgyűlés alkalmával alakult meg a Szlovéniai Református Egyház. Az alapítói közgyűlés meghívóját Nemes Gyula gondnok írta alá. Hodostól Kapornokig, Domaföldtől Domonkosfáig, Szerdahelytől Pártosfalváig, Csekefától Szentlászlóig közel ötszázan tartoznak a református egyházhoz. Nemes Gyula elmondása szerint a volt Jugoszláviában az akkori szövetségi református egyházhoz tartoztak. Az ország széthullását követően lelkipásztor nélkül maradtak, hiszen korábban Horvátországból járt hozzájuk a református pap igét hirdetni. A szlovéniai reformátusok ahhoz túl kevesen vannak, hogy biztosítani tudnák egy lelkészi hivatal fenntartását, ezért a magyarországi református püspökségtől kaptak ígéretet arra, hogy egy állandó gondozó lelkész közreműködését biztosítják. A közgyűlés résztvevői elfogadták az egyházi alkotmányt, és megválasztották a Szlovéniai Református Egyház világi vezetőségét. Szentlászlót Puhán Géza (akit egyben a SZRE elnökévé is megválasztottak), Kocon Géza és Nemes Gyula, Hodost, Domaföldet és Kapornokot pedig Gál Ottó képviselte.

A Szlovéniai Református Egyház megközelítőleg 500 református hívőt tart számon. Magyar ajkú lelkészük nincs, az egyházi szertartásokat magyarországi vendéglelkészek végzik. A muravidéki szlovének mintegy negyede evangélikus; ők a muraszombati esperességhez tartoznak. Magyar nemzetiségű lelkésszel nem rendelkeznek, így több magyar településen nincs is magyar nyelvű istentisztelet.

A magyar anyanyelvű egyházi szertartások és a hitoktatás hiánya elsősorban a történelmi emlékek és a hagyományápolás terén jelentkező fogyatékosságokban érhető tetten. A Muravidéken hiányzik az egyház szakrális tevékenysége, pedig a történelmi emlékezet ezen a vidéken is bőven lelhet csodákra. 1995. október 15-én például a népújság arról tudósított, hogy Dobronakon megünnepelték a Szent Jakab-templom fennállásának 200. és a plébánia fennállásának 660. évfordulóját. Az ünnepi szentmisét a maribori segédpüspök celebrálta, s megjelentek a lendvai esperes-kerület lelkipásztorai, valamint a muraszombati és a Gornja Radgona-i esperesek is. A Szent Jakab-plébániatemplomot először a Bánffyak 1334-ből származó oklevele említi, azután 1501-ben kerül újra szóba, amikor egy Lőrinc-Laurentius nevű plébánosa volt a fárának. A plébánia akkor nagyobb volt, hiszen tíz falu – Dobronak, Kámaháza, Göntérháza, Zsitkóc, Radamos, Bödeháza, Gáborjánháza, Jósec, Szíjártóháza, és Szombatfa – tartozott hozzá. 1668-ban Esterházy Pál herceg a régi templom helyére új, nagy templomot építtetett. A mai templom 1795–1797 között épült, és többször is felújították. A dobronaki plébánián 1828-ban rendelték el a házassági és a születési anyakönyvek rendszeres vezetését. Olyan történelmi esemény volt tehát az évforduló, amely az egész muravidéki magyarság emlékezetét erősítette.

1998. augusztus 23-án a lendvai Szent Katalin-templomban megtartott szentmisén ünnepélyes keretek között iktatták be a lendvai plébánia új vezetőjét Tomislav Šantak lelkipásztort. Az addigi plébános, Bernát József, aki saját kérésére távozott eddigi posztjáról, új jogkörrel felruházott tisztségében, mint püspöki konzisztoriális tanácsos, továbbra is Lendván dolgozik segédlelkészként. Tomislav Šantak munkáscsaládból származik, édesapja magyar, édesanyja szlovén nemzetiségű volt. Tanulmányait a vipavai kisszemináriumban kezdte, majd a ljubljanai Teológiai Egyetemen folytatta, végül a Maribori Teológián fejezte be. 1992-ben szentelték pappá. Ugyanabban az évben került Lendvára káplánnak. 1998. augusztus elsején nevezték ki a lendvai fára plébánosává.

2001-ben fennállásának 250 éves jubileumát ünnepelte a lendvai Szent Katalin-plébániatemplom. Az ünnepre megújult a teljes épület, ezért november 25-én dr. Smej Jožef püspök ismét felszentelte a Szent Katalin oltalmába ajánlott templomot, melyet 1745-ben az Esterházy család egyik nőtagjának támogatásával kezdték építeni, és 1751-ben fejezték be, s még ugyanabban az esztendőben Tauzy Ferenc zágrábi püspök fel is szentelte. Az évszázadok során a szombathelyi, majd a maribori püspökség fennhatósága alá tartozott. A nagy napról, november 25-ről minden évben megemlékezik az egyházközösség.

A szlovén-horvát határvita

A független Szlovén Köztársaság másfél évtized alatt igyekezett meglelni a helyét az európai nemzetek sorában. A szlovén nép a történelme során először élvezheti államiságát, nyíltan vállalhatja nemzeti történelmét, és ápolhatja nyelvét, művészetét és népi hagyományvilágát. Az immár szuverén állam politikáját nem terhelik nyitott kérdések.

Kivéve talán egyetlen egyet; a 680 kilométernyi hosszúságú, Horvátországgal közös tengeri és szárazföldi határ kérdését. A két ország függetlenné válásának pillanatában ideiglenesen a volt Jugoszlávián belüli köztársasági közigazgatási határok váltak országhatárokká. Valószínűleg sem a horvát, sem a szlovén fél nem tekintette a megoldást véglegesnek, és abban bíztak, hogy békésebb körülmények között, (az asztalnál folytatott) tárgyalások során döntik el a közös határvonal kérdését.

A két ország önállósulásakor még a horvát-szlovén közös beruházással épült krškói atomerőmű tulajdonjogának és üzemeltetetésének a rendezése, valamint a Ljubljanai Bank horvát devizabetétesei tetemes követelésének a kielégítése volt az elsődleges követelmény, újabban azonban mind több probléma adódik abból kifolyólag, hogy immár másfél évtizede várat magára a két ország közötti határvonal véglegesítése. A rendezést mételyező négy tűzfészek közül a legnagyobb a Pirani-öböl hovatartozásának a kérdése. A további három vitatott kérdés lényegesen kisebb horderejű, de valamennyi alkalmas arra, hogy fagypont alá süllyessze a két ország kapcsolatait. Vitatott egy szlovén tulajdonban levő murai komp (és a kompforgalom) kérdése, amelynek további forgalomban tartását ideiglenes jelleggel a két ország közti külügyminiszteri megállapodással rendezték arra az időre, amíg felépül a horvát Mura-híd. Vitatott továbbá a Zágráb közelében levő, Sveta Gera-i volt jugoszláv laktanya. Az nem vitás, hogy horvát területen van, de mindmáig szlovén katonaság tartózkodik benne. És van még egy határ menti lakóház is, amelynek tulajdonosa tüntetőleg azt tartja, hogy telekkönyvileg nem Horvátországhoz, hanem Szlovéniához tartozik, és nem is hajlandó a horvát törvények tiszteletben tartására. A mindössze 45 kilométeres szlovén tengerpart Pirani-öblének hovatartozása tekintetében kisebb gond a zavartalan halászat kérdése. Ennél sokkal nagyobb, hogy Zágráb szerint Szlovéniának nem jár kijárat a nyílt tengerre, és nincs joga a tengerfenék kiaknázására, Szlovénia pedig arra hivatkozik, hogy mindez volt jugoszláv tagköztársaságként elvitathatatlan öröklött joga. A Mura-környéki határvonal kérdése Szlovénia és Horvátország számára már inkább politikai kérdés, eszköz a remélt alku megkötéséhez. Nem úgy a muravidéki magyarok számára!

Szlovéniának mindössze 45 kilométer hosszú tengerpartja van, Horvátországnak pedig 1000 kilométeren felüli. Szlovénia és Horvátország a kilencvenes évek elején elvileg megállapodott abban, hogy a két ország közötti biztonsági vonal (de a határvonal nem) mindössze 278 méterrel az Pirani-öböl savudriai, azaz horvát partja előtt húzódik, nem pedig a felezővonalon (a szlovén halászok is azt tartják, hogy egészen addig szlovén területi vizeken vannak). De még ez sem volna elég ahhoz, hogy a nemzetközi jog szerint közvetlen nyílt tengeri kijárata legyen Szlovéniának, hanem kis híján Umagig kellene terjedniük a szlovén felségvizeknek, mélyen benyúlniuk a horvát epikontinentális övezetbe.

1994. október 5-én tudósítottak a lapok először arról, hogy a horvát kormány jegyzékben tiltakozott, amiért négy isztriai horvát települést (Bužini, Mlini, Škodelini, Škrile) a községek megalakításáról és azok határairól szóló, október 3-án kihirdetett szlovén törvény keretében Szlovéniához „csatolták”. A Szlovén Köztársaság Külügyminisztériuma válaszjegyzékében hangsúlyozta, hogy a két ország közötti végleges határ megállapítása csak a tárgyalások és a még el nem fogadott államközi megállapodás tárgya lehet. Bár érezhetően feszültté vált a két ország kormányai között a viszony, a határvita azonban akkor – ideiglenesen – lekerült a lapok hasábjairól. Csak sejteni lehetett, hogy a kétoldali megbeszélések során a kérdés továbbra is napirenden szerepelt. A Pirani-öbölben rendszeresek voltak a halászok és a határőrség közötti összetűzések, de a kérdés akkor még kezelhetőnek tűnt. Az elkövetkező évtized során azonban nem jutottak közelebb a megoldáshoz. 2004. szeptember 22-én a lapok arról számoltak be, hogy horvát határőrök bántalmazták, majd őrizetbe vették a Szlovén Néppárt (SLS) elnökét, Janez Podobnikot és több társát, akik a parlamenti választás kampányának jegyében a két ország közti határ egyik vitatott szakaszán tettek látogatást. Podobnik és a Szlovén Néppárt több más tagja egy szlovén állampolgárnál tettek látogatást, akinek háza a Pirani-öbölnek abban a térségében áll, amelyet mind Horvátország, mind Szlovénia magának követel. Horvát határőrök feltartóztatták a szlovén politikusokat, és személyazonosságukat igazoló okmányok felmutatását követelték tőlük. Az SLS tagjai nem voltak hajlandók okmányokat felmutatni arra hivatkozva, hogy nem léptek horvát területre, és az igazoltatás is szlovén területen történik. Ellenálltak a horvát határőröknek, akik őrizetbe vették őket, és beszállították az Isztriai-félsziget Buje városának rendőrőrsére.

2001. július 20-án a szlovén és a horvát kormányfő egyidőben jelentette be Ljubljanában és Zágrábban a szlovén-horvát határról szóló megegyezést, amelyet mindkét ország kormánya jóváhagyott. (A horvát parlament jóváhagyása azonban nem történt meg.) Az egy évtizede húzódó tárgyalások látszólag a két kormányfő megelégedésével végződtek, hiszen mindketten sikeresnek tartották a megegyezést és annak tartalmát. Drnovšek igyekezett leszögezni: a megegyezéssel mindkét ország elérte alapvető célkitűzését, hiszen Szlovénia kijáratot kapott a tengerre, Horvátország pedig megtarthatta Olaszországgal közös határát. A sokat vitatott Pirani-öböl négyötödét Szlovénia kapta, a dragonjai települések horvát territórium alá kerültek, azzal, hogy az ott lakók számos vámügyi és egyéb kedvezményben részesülnek. Drnovšek a muravidéki határt is kedvezőbbnek nevezte, hiszen az a természethez és a Mura folyóhoz igazodik. Ivica Račan horvát kormányfő hasonlóan kedvező módon nyilatkozott a megállapodásról. Vele szemben a horvát közvélemény már sokkal kritikusabb hangot ütött meg. Egyebek mellett a szentmártoni polgármester is hevesen tiltakozott a döntés ellen, hiszen megítélése szerint a muramenti határ meghatározásakor kedvezőtlen a horvát lakosság száma. Már akkor bizonyos volt, hogy a horvát Száborban heves viták követik a megállapodást. Fennállt ugyanis a veszély, hogy ha a megegyezés nem kap mindkét ország parlamentjében támogatást, tovább éleződik a vita, és végső soron nemzetközi bizottság dönt majd a határról.

A túlfokozott határvitában a Pirani-öbölre összpontosítva Zágráb is, Ljubljana is az ENSZ tengerjogi konvenciójának egyazon 15. szakaszára hivatkozott: Zágráb az első felére, amely szerint megoldatlan határkérdések esetében a választóvonal a vitás öblök felezővonala, Ljubljana pedig a második részére, amely történelmi és más okok esetén kizárja a felezővonal alkalmazását. Ljubljana álláspontja szerint Szlovéniának a volt Jugoszláviától öröklött elvitathatatlan joga a nyílt tengeri közvetlen kijárat, Zágráb viszont az egykori JSZSZK és Olaszország közötti 1975. évi Osimói Egyezményre hivatkozik, amellyel az akkori jugoszláv és az olasz felségvizek határvonalát állapították meg. Eszerint mindkét volt jugoszláv utódállamnak szuverén joga van a tengerpart egy részére. Zágráb szerint a végső megállapodásig az ENSZ tengerjogi konvenciója alapján az öböl felezővonalát kell a két ország közötti felségvizek határvonalának tekinteni, Ljubljana viszont jogot formál magának nemcsak az öböl felére, hanem gyakorlatilag az egészére.

A muravidéki határszakasz kérdésében történt megállapodás súlyosan sértette a szlovéniai magyarság által lakott területet, hiszen (nyílt titok, hogy) Szlovénia a Piráni-öbölben, a szabad tengeri kijáratért csereterületet ajánlott fel Horvátországnak a Muravidéken húzódó határszakasz módosításának lehetőségével. Ezt a csereberét mindenek előtt a kótiak és a gyertyánosiak sérelmezik, hiszen az egyik részről 40 hektárnyi, a másik részről 60 hektárnyi külterületet veszíthetnének, még akkor is, ha a történelem során e föld mindig magyar volt, jelenleg pedig szlovén kataszteri terület. A kérdés tisztázása érdekében 2001. szeptember 4-én Pozsones Mária nemzetiségi országgyűlési képviselő, Laj Ferenc, Lendva községi hivatalának igazgatója és Tomsics Károly, a kóti helyi Közösség elnöke Ljubljanában találkoztak Dušan Faturral, a szlovén-horvát határkérdéssel foglalkozó országos bizottság tagjával. A magyar küldöttség tagjai sérelmezték, hogy a határvonal kijelölése két muravidéki magyarok által is lakott települést, Kót és Gyertyános községet hátrányosan érintett. Nyilvánvaló, hogy egyik falu lakói számára sem volt vigasz, hogy a szlovén többségű Hotiza falu viszont 230 hektárnyi, korábban Horvátországhoz tartozó területet kapott. S hogy a kótiak és a gyertyánosiak még ma is kisétálhatnak a Mura partjára, az csak annak köszönhető, hogy a horvát Szábor mindmáig nem ratifikálta a 2001-ben kormányszinten megkötött határmegállapodást.

A határvita meglepő erővel újult ki 2005 őszén. Október 4-én a szlovén parlament jóváhagyta kizárólagos gazdasági övezet létesítését az északi Adrián. Az új törvényt a 64 jelen lévő képviselő közül 62 támogatta. „A törvény célja, hogy megvédje a Szlovén Köztársaság szuverén jogait a nyílt tengeren. Ennek alapján egyenlő helyzetből tárgyalhatunk a szomszédos országokkal a tengeri határokról" – hangoztatta a szavazás előtt Dimitrij Rupel külügyminiszter. Bár a miniszter azt ígérte, hogy Ljubljana „építő párbeszédet" kíván folytatni Horvátországgal és Olaszországgal, és az Adriai-tengerrel kapcsolatos minden kérdést közmegegyezés útján kíván tisztázni, a váratlan lépés csak fokozza a feszültséget Ljubljana és Zágráb között. A szlovénok már augusztusban jelezték, hogy ilyen értelmű törvényen dolgoznak; Horvátország akkor ezt „területi követelésnek" minősítette, amely szerinte sérti a horvát területi vizeket. Ezt nyomatékosítva a horvát kormány akkor sürgős konzultációra hazarendelte ljubljanai nagykövetét, s ezzel a két szomszédos ország kapcsolata a mélypontra süllyedt.

Nem késett a horvát válasz sem. Bejelentették: Horvátország nemzetközi döntőbíróság elé utalná a zágrábi külügyminisztérium október 5-én beterjesztett javaslata szerint a horvát-szlovén tengeri határ meghúzása körüli vitát. „Nemzetközi bírói hatóságnak kellene megoldania a Horvátország és Szlovénia közötti tengeri határ kérdését" – olvasható a Kolinda Grabar-Kitarović horvát külügyminiszter aláírását viselő és Dimitrij Rupel szlovén külügyminiszternek címzett közleményben. A horvát közlemény a továbbiakban leszögezi, a jogszabály „jogilag érvénytelen és megalapozatlan". Ugyanezt hangoztatta Ivo Sanader horvát kormányfő is a horvát parlamenti képviselőkhöz intézett beszédében. Kérte a képviselőket, hogy őrizzék meg hidegvérüket, mert – mint mondta – „nincs ok dramatizálni a történteket. Semmi sem változott a szlovén parlament döntésével". A szlovén törvény „jogilag semmis" – állította a horvát miniszterelnök.

2005. október 6-án a horvát Szábor rövid úton semmisnek nyilvánította a szlovén törvényt, amely kizárólagos szlovén gazdasági övezetté minősítette a határvita tárgyát képező tengeri területet. A határozat „a horvát szuverenitás megsértésére irányuló kísérletnek", „jogilag megalapozatlannak, érvénytelennek és semmisnek" minősítette az október 4-én született szlovén törvényt. A zágrábi parlament egyúttal támogatta a horvát kormány Ljubljanának tett javaslatát, hogy az ügyben nemzetközi döntőbíróság ítéljen. „Nem követelünk idegen területet, de nem fogjuk feladni azt, ami a miénk" – jelentette ki október 6-án Ivo Sanader horvát miniszterelnök, némi reminiszcenciával a titói Jugoszlávia egykori honvédelmi doktrinájára. Vladimir Seks házelnök pedig úgy vélte, a 4-ei ljubljanai határozatban Szlovénia „területi követelései" öltenek testet. Janez Drnovšek szlovén elnök azonban október 14-én közölte: elfogadja azt a horvát javaslatot, hogy a két ország nemzetközi bíróság elé vigye tengeri határvitáját. Zágrábban az államfő újságírók előtt kijelentette: „Horvátország javasolta a nemzetközi bíróságot, mert úgy véli, ez a legmegfelelőbb megoldási mód. Egyetértek ezzel." Ezt követően utalt arra: több mint tíz éven át tárgyalt különböző horvát kormányfőkkel, és úgy véli, kimerült minden lehetősége annak, hogy a két ország megegyezésre jusson.

 

Arccal a közösségteremtő értékek felé

 

Számtalan önmeghatározást célzó törekvés, közösségszervező szándék és egyéni boldogulási lehetőséget kutató kísérlet – talán így foglalható össze a muravidéki magyarság elmúlt másfél évtizedének, az 1990 és 2005 közötti esztendők története. A csendes haldoklás hét évtizede után az identitás-keresés lázas – nem egyszer a láztól keserves – időszakát éli a történelmi Zala vármegye déli területének, a mai Muravidéknek alig hatezer főre csökkent magyarsága. Merész szándékkal intézményeket teremt, nemzeti és politikai önmeghatározásra törekszik, megkísérli visszaszerezni hagyományai régi fényét, hatalmas erőfeszítéseket tesz anyanyelve szabad használata érdekében, közben lapot és könyveket jelentet meg, újra a figyelem középpontjába állítja a történelmi múlt vállalható értékeit. Visszaszerzi nemzeti és közösségi ünnepeit, újra tud örülni a régi ízeknek és hangulatoknak, rácsodálkozik a régi, patinás épületek homlokzati díszeire, szakrális és profán műemlékeire, és fontosnak érzi, hogy temetői gondozottak legyenek. Újra megtelnek lélekkel a már majdnem elfeledett szokások, újra színt kapnak a varottasok és meglelték régi ritmusaikat a népdalok, újra van üzenetük a szoknyás haranglábaknak és a régi templomok megfakult freskóinak. S ami talán mindennél fontosabb – mert erőt ad és a jövőbe mutat – a hagyományok mélyén a példamutató nagy elődök után kutat.

2003-ban Az alsólendvai polgárosodás korszaka 1867–1945 címmel rendeztek kiállítást Lendván, s az eseményhez méltó módon, hasonló címmel tanulmánykötetet is megjelentettek. A szervezők igyekezete mögött nem nehéz meglelni a példamutatás szándékát: felhívni a régió magyar közösségének a figyelmét egy olyan történelmi korszakra, amely a közös célok érdekében összefogott egyéni kezdeményezések révén valódi felvirágzást hozott a történelmi Magyarország peremvidékei számára is. A terv megvalósításához nem volt nehéz rátalálni – nem volt nehéz, hiszen jószerével kínálta magát – az 1867-es kiegyezést követő nemzeti felvirágzás korszakára.

Ez volt azon ritka történelmi pillanatok egyike, amikor a birodalmi központi törekvések és az egyéni szándékok egy élhető Magyarország megalkotásának elszántságában meglelték közös céljukat. A kiállítás és a tanulmánykötet tanulsága szerint Alsólendva lakossága 1870-ben mindösszesen 1654 főt számlált, ám a fél évszázados fejlődés során – ami látható és mérhető egyéni, családi és közösségi gazdagodással járt – a város lélekszáma jelentősen megnőtt, 1921-ben már 2529 főt számlált. A történelmi Magyarország vidéki kisvárosa, Alsólendva az 1870-es évek elején Zala megye egyik járási központja lett, ahol a kerület országgyűlési képviselőjét választották. Volt főszolgabírói hivatala, járásbírósága, telekkönyvi és közjegyzői hivatala, 1873-ban bank és takarékpénztár nyílt, és ezekben az esztendőkben számos polgári egyesület kezdte meg működését. Jelentős mértékben telepedtek le értelmiségi családok, köztük tanítók, jogászok, gazdasági szakemberek, mérnökök, orvosok, gyógyszerészek. Gazdag egyesületi élet folyt, lapok jelentek meg, és mozgalmas társasági élet zajlott a muravidéki kisvárosban. Alsólendva 1891. július elsején nyerte el a rendezet tanácsú város rangot, ami azt jelentette, hogy a város ügyeit a polgárság által megválasztott képviselő-testület maga rendezte. Kétségtelenül tekintélyt parancsoló rangot jelentett ez Alsólendva számára.

Olyan korszaka volt ez a magyar történelemnek, amikor a társadalmi érvényesülésnek az alapjait együtt jelentette a vagyon és a szellemi tudás, a képzettség. A vagyon és a szellemi képzettség egyszerre feltételei az önbecsülésnek is, az öntudatos polgár csak mindezek birtokában foghat vállalakozásba, vagy teremtheti meg vállalakozásának intézményes alapjait – magyarán: csak ilyen adottságok birtokában vállalhat társadalomépítő feladatot. A Mura-menti kisvárosban, Alsólendván a polgárosodási lendület élén olyan köztiszteletnek örvendő személyek álltak, mint Kakasdi Hajós Mihály, „a tájékozott, képzett és haladószellemű” ügyvéd, Fuss Frigyes Nándor gyógyszerész, Dézsfalvy Pataki Kálmán tanító, Király Mór orvos, Laubheimer Oszkár királyi közjegyző, Nagy- és Kis-Barkóczi Szmodiss Viktor főszolgabíró, E. Dervarics Kálmán aljárásbíró és író, Józsa Fábián tudós orvos, Alsó-Matyasóczi Matyasóvszky Vincze birtokos, a takarékpénztár pénztárnoka. Háromnegyed-tucatnyi közösségszerető, céltudatos, felvilágosult gondolkodású ember teremtett virágzó város Pannónia déli peremén. Lapokat alapított, iskolákat hozott létre és egyesületekbe tömörülve szolgálta a közjót. A ’70-es évek elején jött létre a Polgári iskola, felépült a Korona Szálloda, 1885-ben Alsólendvát elérte a vasút és vasútállomást kapott a város, tervezett szőlőművelés zajlott és virágzott a borászat. Šimonka Tanja Az alsólendvai polgárosodás korszaka 1867–1945 című tanulmánykötet egyik szerzője tömören így fogalmazta meg a kiegyezést követő polgárosodási törekvések lelki-szellemi alapját: a feltörekvő polgárság „az újonnan megszerzett (és nem örökölt) státuszával, jogaival és nem utolsósorban öntudatos magatartásával olyan ideálokat ápolt, amelyek patriarchális családi körben zajló életmódot diktáltak, melyek értékeit az erény, szerénység, tisztesség, család, hűség, lojalitás és a hazáshoz való hűség képezték.” És, tegyük hozzá: a vallási alapon nyugvó erkölcsiség. (Az alsólendvai polgárosodás 2003, 14.)

A kiegyezést követő fél évszázadnyi fejlődés akár a célok megfogalmazása, akár az egyéni és a közösségi lelki-szellemi építkezés tekintetében (Alsó)Lendva számára is erőtadó forrás. Mindazon személyek, akik a történelem során egyszer már naggyá tették a várost és az azt övező térséget, a mai körülmények közepette is követésre érdemes példát mutatnak. Még akkor is, ha a történész kénytelen megállapítani, hogy „azon rituálék eszmei és érzelmi kerete, amelyek a város szelemével azonosuló mentalitást és állapotot alkották, szinte egészében elveszett. Magunkról alkotott öntudatunk, szellemünk kialakításához hihetetlenül fontosak az urbánus struktúrák is, mint valamilyen, nem is olyan régi idők szellemének a tükrei.” (Az alsólendvai polgárosodás 2003, 8.) Másfél évtized egy közösség újrateremtésének küzdelmében alig több egy pillanatnyi körültekintésnél. Mégis bizton állítható: a muravidéki magyarság közgondolkodását meghatározó közéleti személyiségek hatalmas munkát végeztek: döntő módon alakították át a tévesnek bizonyult eszmék révén elbódított közösség önmagáról való gondolkodását, legyen szó a szülőföld szeretetéről, a közjó szolgálatáról, vagy a megmaradást biztosító politikai célok megfogalmazásáról.

Áttekintve a részleteket, nyugodt lélekkel mondhatom: a muravidéki magyarság közösségteremtő küzdelme valamennyi kárpát-medencei kisrégió számára követendő példát mutatott elszántság, elkötelezettség, magyarságtudat és hűség tekintetében. Egy egészen egyszerű, apró (de hatalmas jelentőségű) mozzanat: (Alsó)lendva magyarsága a millennium évében Szent Istvánról álmodott. És volt ereje, tudása és képessége államalapító királyunknak bronzba öntött szobrot állítani a város főterén.

 

 

Irodalom

A kétnyelvű oktatás 20 éve – Lendva, 1979 (kétnyelvű kiadás)

Az alsólendvai polgárosodás korszaka 1867-1945; Lendava – Lendva, 2003 (kétnyelvű kiadás)

Beke György: Magyarok a Mura mentén; In: Megrokkant élet – Kisebbségi utazások, Kapu Könyvek – Budapest, 2002, 95-125. o.

Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért – A szlovéniai magyarság 1919-1989; Lendva – Lendava, 1994

Bence Lajos: A következő évezredben is Népújság; In: Naptár 2000 – Lendva, 1999

Bence Lajos: A Népújság az új évezred küszöbén; In: Naptár 2004 – Lendva, 2003

Bence Lajos: Identitás és entitás; Pannon Tükör Könyvek, [Zalaegerszeg], 2005

Bence Lajos: A lendvai evangélikus gyülekezet 100 éve; In: Naptár 2003 – Lendva, 2002

Bence Lajos: A muravidéki magyarság helyzete a demográfiai adatok tükrében; In: Naptár ’92 – A szlovéniai magyarok évkönyve, A Szlovéniai Magyar Írócsoport – Lendva, 1991

Bence Lajos: A megmaradás esélyei a Muravidéken; In: Naptár ’94 – A szlovéniai magyarok évkönyve, A Szlovéniai Magyar Írócsoport – Lendva, 1993

Farkaš Brigitta: A „Naptár” repertóriuma 1960-2000; Knjižnica Lendava – Könyvtár Lendva, 2000

Göncz László: A muravidéki magyarság 1918-1941; Lendva, 2001

Göncz László: Magyarok-e még a magyarok Muravidéken?; In: Naptár ’92 – A szlovéniai magyarok évkönyve, A Szlovéniai Magyar Írócsoport – Lendva, 1991

Göncz László: A muravidéki magyarság általános helyzete; In: Naptár ’94 – A szlovéniai magyarok évkönyve, A Szlovéniai Magyar Írócsoport – Lendva, 1993

Göncz László: A muravidéki magyarság önálló szervezettsége – Vasi Szemle 1995. 3. szám

Göncz László: Kutatások, tudományos munka a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetben az ezredfordulón; In: Naptár 2001 – Lendva, 2000

Göncz László: Tízéves a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet; In: Naptár 2004 – Lendva, 2003

Göncz László: A magyar nyelv státusza a Muravidéken; Muratáj, 2004. 1. szám

Hajós Ferenc: Az emberi jogok és a Szlovéniában élő magyar kisebbség; In: Naptár ’90 – A szlovéniai magyarok szemléje; Pomurska Zalozba – Murska Sobota, 1989

Hajós Ferenc: Új alkotmány – új jogok?; In: Naptár ’92 – A szlovéniai magyarok évkönyve, A Szlovéniai Magyar Írócsoport – Lendva, 1991

Hajós Ferenc: A kisebbségi önkormányzati lehetőségek Szlovéniában; In: Naptár ’93 – A szlovéniai magyarok évkönyve, A Szlovéniai Magyar Írócsoport – Lendva, 1992

Kerecsényi Edit: Távol a hazától… – Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások – Lendva, 1994

Kolláth Anna: A kisebbségi jogok érvényesülésének elve és gyakorlata Szlovéniában; Muratáj 2003. 1. szám

Komac, Miran: A nemzeti közösségek védelme a Szlovén Köztársaságban; Nemzetiségi Intézet – Ljubljana, 1999

Kovács Attila: Földreform és kolonizáció a Lendva-vidéken a két világháború között; Lendva, 2004

Kovács Attila: A szlovéniai magyarság a népszámlálás tükrében – Népújság, Lendva – 1998. július 2-tól szeptember 10-ig 11 folytatásban.

Kuzmic, Franc: Lendva község és város bibliográfiája; In: Naptár ’96 – A szlovéniai magyarok évkönyve; Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – Lendva, 1995

Lőrinc Évi: A nemzetiségileg vegyesen lakott muravidéki községek bemutatása; In: Naptár 2000 – Lendva, 1999

Mák Ferenc: A szlovéniai magyarság történeti kronológiája; In: Naptár 2003 – Lendva, 2002

Mejak Renata: A lendvaiak Magyarországra átnyúló kapcsolatai; Muratáj, 1999. 1. szám

Népújság 1989–2005 évfolyamai

Papp József: Magyar és kétnyelvű könyvkiadások Muravidéken; In: Naptár ’84 – A szlovéniai magyarok szemléje; Pomurska Založba – Murska Sobota, 1983

Papp József: Újabb bibliográfiai kiegészítések; In Naptár 1998 – A szlovéniai Magyarok szemléje; Pomurska Založba – Murska Sobota, 1987

Papp József: Újabb könyvészeti kiegészítések III.; In: Naptár ’90 – A szlovéniai magyarok szemléje; Pomurska Založba – Murska Sobota, 1989

Papp József: Szlovéniai magyar és kétnyelvű könyvek bibliográfiája 1993-1997; In: Naptár 1998 – Lendva, 1997

Skalič Gusztáv: A muravidéki evangélikus egyház rövid története; In: Naptár 2001 – Lendva, 2000

Székely András Bertalan: A Rábától a Muráig – Nemzetiségek egy határ két oldalán; Püski – Budapest, 1992

Szíjártó Imre: A szlovéniai magyar civilszervezetek; Muratáj 2001. 2. szám

Szilágyi Imre: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte; Teleki László Alapítvány – Budapest, 1998

Szlovénia; Cankarjeva Založba – Ljubljana, 1995

Szlovénia, Isonzó, Doberdó; – B. K. I. Kiadó, Szombathely, 2005

Tanulmányok a szlovéniai magyarság köréből; Teleki László Alapítvány – Budapest, 1994

10 éves a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet; Muratáj különszám, 2003

Varga József dr.: A nemzeti identitás- és a magyarságtudat megőrzése és gyakorlása a muravidéki kisebbségi magyarság körében; In: Naptár ’90 – A szlovéniai magyarok szemléje; Pomurska Založba – Murska Sobota, 1989

Varga József: 40 éves a kétnyelvű oktatás a Muravidéken; In: Naptár ’99 – A szlovéniai magyarok évkönyve; Lendva, 1998

Zágorec-Csuka Judit: Nemzetiségi Könyvtárak Szlovéniában; Muratáj, 2002. 1–2. szám

Zágorec-Csuka Judit: A magyar könyvkiadás Szlovéniában; Muratáj, 2003. 1. szám

Zver Ilona: A magyar nyelvű tévéműsorok 25 éve a szlovéniai magyarok szolgálatában; In: Naptár 2004 – Lendva, 2003