„Az elfelejtett történelem”: német nemzetiségű nők szovjet száműzetésben 1941–55 között

Irina Mukhina: „The Forgotten History”: Ethnic German Women in Soviet Exile, 1941–1955 in Europe-Asia Studies, Vol. 57, No. 5, July 2005. 729–752. p.

„A Kaukázusban élő német nemzetiségűeket két hónapig ide-oda hurcolták a Kaszpi-tengeren, közben többen, különösen gyerekek, éhen haltak. A tetemeket egyszerűen ledobták a fedélzetről. Négyéves gyermekemet is vízbe dobták. Másik gyermekem, a hétéves fiam mindezt végignézte, és könnyek között könyörgött nekem, hogy: „Anyu, ne hagyd, hogy engem is vízbe dobjanak! Könyörgöm, tarts életben! Mindig veled leszek, és vigyázni fogok rád, amikor felnövök... Mindig sírok, amikor eszembe jut, hogy ő is éhen halt, és ugyanúgy vízbe dobták, mint a többieket, amitől ő annyira félt.”

A német etnikum tragikus történelme a Szovjetunióban az 1940-es és 50-es években, különösen deportálásuk Szibériába és Közép-Ázsiába, tudósok kitüntetett figyelmét vonta magára. Az 1980-as évek vége előtt csak néhány tanulmány született a Szovjetunióban, majd később Oroszországban élő német etnikum történelméről. Az 1988-ban, Bonnban tartott szimpóziumot, és az addig nem hozzáférhető irattáraknak a Szovjetunió összeomlásával egyidejű megnyitását követően tanulmányok sora készült róluk. A következő évtizedben a deportálásokat feldolgozó munkák tömege készült el, amelyek összegyűjtött és szerkesztett statisztikai adatokra, hivatalos dokumentumokra és törvényekre hivatkoztak, valamint ezeket az információkat részletesen feldogozták. Bugai, Alieva és mások által írt tanulmányokat gyorsan összevetették a publikált dokumentumgyűjteményekkel. Amint az várható volt, nagy figyelem övezte az 1941. augusztus 28-i rendeletet, mely a németek tömeges deportálására utasított. Egyes történészek Oroszországban amellett érveltek, hogy csak a német agresszió váltotta ki a deportálást. Mások arra a következtetésre jutottak, hogy ez a lépés a sztálinista terrorpolitika logikus folytatása volt. Különböző konferenciák teljesen hétköznapi része volt a deportálások térségi alapú tanulmányozása, és a németek egyes telepei különös figyelmet kaptak a helyi tanulmányokban, amelyek a deportáltak élet- és munkakörülményeit elemezték. A nyugati tudomány nem maradt le az orosz tudósok mögött és gyakorta láttak napvilágot olyan munkák, melyek a deportálásokat sokkal szélesebb körben értelmezték, mint orosz kollégáik. A deportálásokat általánosságban Pohl a statisztikai oldal felől közelítette meg, melynek eredményeként a dokumentumok felbecsülhetetlen gyűjteményét hozta létre. Schmaltz és Skinner főként a németek újjászületési folyamatát vizsgálták a szovjet rezsim kései éveiben.

A tudományos munkák nagyrészt megfeledkeztek róla, vagy nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a nők jelenlétének a deportáltak között. Míg a hivatalos orosz dokumentumokban az egyes számú hímnemű vagy a többes számú szóalakot használták a deportáltakra, addig más nyelvekben a semleges neműt. Ennek következtében a német nemzetiségűek szovjet deportálása a férfiak túlélésért és a „gyenge” nők védelméért folytatott küzdelem történeteként jelenik meg. A szerző célja azt bemutatni újonnan összegyűjtött visszaemlékezések és korábban nem elérhető dokumentumok alapján, hogy ezek a deportálások nagy többségükben nőket érintettek, és jelentősen különböztek a korábbiakban róluk kialakult képtől.

A torz nemi leírások következtében a német nők tapasztalatairól a deportálás és száműzetés során gyakorlatilag egyetlen betűt sem írtak le. Eric Schmaltz jegyzi meg, hogy a nők tapasztalatai magukra vonhatják azoknak a vállalkozó történészeknek a figyelmét, akik kulturális és nemi tanulmányokat folytatnak. Apáiktól, férjeiktől, fiaiktól elválasztott német nők az 1940-es és 50-es években, a Szovjetunióban addig példátlan tragédiát éltek túl. Tapasztalataik sok ponton egybevágtak orosz és más nők tapasztalataival, akik az embertelen és kimerítő munkafeltételek, az alultápláltság és a Nagy Honvédő Háború többnyire hímnemű emberveszteségei által okozott súlyos nemi aránytalanságtól szenvedtek. A németek tapasztalatai hasonlíthatók még más nemzetiségű nők tapasztalataihoz is, akiket a háború előtt, közben vagy után deportáltak, de a német nők sorsa egyedülálló németségük, a cári Oroszországban betöltött egyedi státuszuk, valamint a „szemét fasiszta” megbélyegzettségük miatt a Nagy Honvédő Háború alatt és után.

1941–42-ben a Szovjetunió teljes német lakosságát, amely 1,2 millió lelket számlált keletre, többnyire Szibériába, vagy Kazahsztánba telepítették. Bár az első deportált német családok 1935-ben érkeztek meg Szibériába, az első tömeges áttelepítési hullám 1941 nyarán kezdődött a Krím-félszigeten élő németek kitelepítésével a náci agresszió előestéjén. De a legnagyobb nagyságrendű etnikai kitelepítés elrendelése 1941. augusztus 28-ára keltezett, amikor a szovjet kormány utasítása úgy szólt, hogy a „Volgai Német Köztársaság és Szaratov, valamint a sztálingrádi térség összes német lakosát, 479 841 személyt kivétel nélkül, városiakat és vidékieket egyaránt kitelepíti”. 1941. augusztus 31-én a leningrádi németeket Kazahsztánba küldték, majd alig napokkal később egy másik utasítás elrendelte, hogy 39 régióból és tartományból összesen 302 288 németet telepítsenek ki. Ezt a deportálási hullámot az 1941. szeptember 6-i rendelet zárta, mely szerint a moszkvai és rosztovi térségben élő 31 ezernyi német kitelepítésére került sor.

1951. december 13-án a németeket érintő minden külön korlátozást megszüntettek és kiemelték őket a külön hatósági alárendeltség alól. Bár a német nemzetiségűek nem voltak jogosultak semmilyen kompenzációra, és nem engedélyezték számukra a visszatérést, a deportálást megelőző lakhelyeikre, végezetül mindannyian szovjet állampolgárságot kaptak, mint az őket körülvevő lakosok mindegyike. Ez a törvény nem törölhette el a deportálás és a számkivetettség szenvedéseit, tragédiáit, melyek mélyen bevésődtek a német nemzetiségűek emlékezetébe. A deportációt megelőzően különböző háttérrel, más dialektussal rendelkező német nők életközösséget alkottak a deportálás után, amely a szovjet hatalommal fenntartott viszonyukban tapasztalataik leírására, valamint népi hagyományaikra alkalmazott szavaikban formálódott meg. Ezeket a nőket apáik, testvéreik, férjeik és fiaik, vagy röviden az őket körülvevő férfiak elvesztése kovácsolta össze száműzetésük éveiben. Ez a veszteség a hivatalos szabályozás kegyetlenségével, a fizikai és lelki nehézségekkel alakította nemi jellegű és szegregációs tragédiává a kitelepítéseket. A szerző reméli, hogy munkája bemutatta, milyen valós szükség van az általános állítások és konklúziók nemi jellegű újraértékelésére a német nemzetiségűek szovjet száműzetését illetően.

Bosznay Csaba