Garth Stevenson: Anti-koloniális nacionalizmus Írországban és Québecben:
Az 1798-as és 1837-1838-as formáló hatású események

Írország és Québec néhány fontos szempontból nagyon hasonlatos egymáshoz. Mindkettő többségében Katolikus társadalom az Észak-atlanti világban, amelyet Anglia hódított meg és részben benépesített protestáns telepesekkel, valamint az első tengerentúli területek közé tartoztak, amelyeket erőszakkal vontak a Brit Birodalom fennhatósága alá. Hasonlatosak abban is, hogy egy másik Észak-atlanti nagyhatalom is nagymértékű befolyással volt rájuk: Franciaország és az Egyesült Államok, valamint hogy egy sok generáción átívelő, alkalmanként erőszakos eseményekkel tarkított politikai, gazdasági, kulturális nacionalizmust generáltak. Ma mindkettő sikeres társadalom, jól azonosítható nemzeti identitással, a nacionalizmus célja - Írország esetében az újraegyesítés, Québecben a függetlenség - máig sem teljesült be. Bendict Anderson emlékeztet, hogy a nemzeti közösségeket sokkal inkább a közös emlékek, mintsem a biológiai eredet határozza meg. A nacionalista mozgalmak egyes emberek számára a vallást helyettesítik, bár néha a kettő szorosan összekapcsolódik, akárcsak Québecben és Írországban.

A nacionalizmussal foglalkozók többsége, a modernisták relatíve új keltű jelenségnek tartják a nacionalizmust, melynek kezdetét az egyszerűség kedvéért 1789-re teszik, bár 1776 is megfelelő lehetne. A kisebbség azonban egy sokkal korábbi eredetű, szélesebb körű jelenséget lát benne, aminek az eredete lényegesen messzebb nyúlik a múltba. Ír nacionalisták állítják, hogy az írek küzdelme az angol elnyomás ellen hét évszázadon keresztül tartott.

A modernisták ezzel szemben a nacionalizmus fejlődését tovaterjedő koncentrikus körökként érzékelik, amely akár a vízbe dobott kő hullámai, egy szellemi vagy más elittől indulnak, akik megalkotják a nemzeti tudatot, majd továbbgyűrűzik a középosztály felé, és végül mobilizálja a népet mint egészet. Ha a mobilizált tömeg nagyrészt parasztokból áll, akik a földért küzdenek, akkor nagy valószínűséggel megjelenik az erőszak is, különösen akkor, ha a földeket más nyelvű etnikumú vagy vallású közösség birtokolja. Ha az ipari munkásosztály adja a tömegbázis nagy többségét, akkor a nacionalizmus a baloldali ideológiához kapcsolódik.

Ernest Gellner szerint sokkal inkább a nacionalizmus hoz létre nemzeteket, semmint fordítva. Bár a biológiai közösség alapjain gondolkodók vitatják, hogy egy nemzet szolidáris közösség közös emlékekkel, amelyet a nacionalista mozgalmak feladata megalkotni, hogy az egyes emberek vagy népek összeforrjanak. Ehhez sikeresen kell leküzdeni mind a vertikális - osztálybeli vagy státusbeli -, mind a horizontális - regionális, kulturális, vallási - különbségeket.

A szerző a hét évszázados ír küzdelmet a nemzeti önrendelkezésért hozza fel példaként arra, hogy a nacionalizmus első érve az, hogy mindig is jelen volt, majd a konvencionális és revizionista történészek véleménykülönbségén keresztül mutatja be. Egyes történelmi események, amelyek részben kitaláltak és részben valósak, és a résztvevők például különböző motivációja miatt már megtörténtük idején is kétértelműek voltak, vagy érintettek tetteinek és azok jelentőségének megítélése eltér, különösen akkor, ha a vertikális vagy horizontális akadályok valamelyikét nem sikerül leküzdeni, ellentmondásosan interpretálhatók. Egy nemzet létrejötte nem egyetlen esemény következménye, még az olyan fundamentálisan formatív sem, mint 1776 az amerikaiaknak vagy 1789 a franciák számára. A történelmi eseményeknek nem feltétlenül kell sikereknek lenniük ahhoz, hogy nemzetformáló súlyuk legyen, részsikerek vagy kudarcok éppen olyan jelentőségűek lehetnek.

Az író párhuzamot von az 1798-as ír és az 1837-es kanadai lázadás között, mivel mindkettő nagyszámú embert mozgósított, szignifikáns különbségeket fedett fel a lakosságban, a katolikus egyház mindkét esetben javasolta, hogy hódoljanak be a protestáns brit uralkodónak. A külföldről várt segítség egyik esetben sem érkezett meg, így a brit csapatok könnyűszerrel verték le őket, melyet a helyi parlamentek feloszlatása követett. A nacionalizmus mindkét esetet túlélte, hogy aztán formájában és tartalmában megújulva jelenjen meg ismét.

A lázadások háttere

1798-ban Írország 5 milliónyi lakosának négyötöde katolikus volt, a protestáns kisebbség az északi Ulster tartományban koncentrálódott, bár az angol és skót gyarmatosítók letelepedésének eredményeként a XVII. században jelen volt. Ez a kisebbség megoszlott az "Ír Egyházhoz" tartozó anglikánok és presbiteriánusok között. Az előbbi csoport birtokolta a földek nagy részét, és tagjai egyenletesebben szóródtak szét az országban. Az ír nyelv hanyatlóban volt, bár több mint félmillióan még mindig csak ezt beszélték.

Kanada déli részének 650 000 főnyi népessége vallási szempontból szintén megosztott volt, minthogy legtöbbjük olyan francia ajkú katolikus volt, akiknek az ősei a francia uralom alatt érkeztek, de számottevő protestáns brit kisebbségek is voltak, akiknek egy része amerikai eredetű volt, valamint ír katolikusok, különösen a két nagyobb városban. Az angol ajkúak nagy része az amerikai határ mentén élt, más néven a keleti kisvárosokban, melyek a letelepedés vonalának határvidékét jelentették. Jelen voltak még a bennszülöttek, akkori nevükön indiánok a tartomány több részében.

Mind Írország, mind Quebec olyan hódított területek voltak, ahol a politikai fennhatóság az országon kívül volt, a hatalom és a javak nagy része egy angol ajkú protestáns elit kezében koncentrálódott. Az iparosodás kezdete ellenére, különösen Belfast és Montreal körzetében a lázadók nagy része földekből élt. Írországban legtöbben a földesurak birtokának bérlői voltak, míg Kanadában censitaires, akiknek a munkája és a tartózkodása a termőföldön a feudális földesúrtól vagy seigneurtól függött. Írországban 1778-tól birtokolhatott földet katolikus vallású abban az esetben, ha hűségesküt tett a koronára. 1798-ban a legtöbb földesúr protestáns volt, akik idejük nagy részét vagy teljes egészét Nagy-Britanniában töltötték. A földesurak egy része középosztálybelieknek adta bérbe a földjét, akik azt tovább adták bérbe kisbérlőknek. Kanada déli részén, ahol a seigneur-i uralom megelőzte a hódítást, még mindig sok francia földesúr élt. A Montrealt övező területeken a földek nagy részét angol ajkúak birtokolták, akiknek kereskedelmi és ipari érdekeltségeik is voltak. E régió parasztjai között számottevő ellenőrzés volt a seigneur-i rend felé. Kanada déli részének föld nélküli proletariátusa az 1828-as 28%-ról 1838-ra 38%-ra emelkedett. Írország gazdasága a XVII. század végén virágzott és növekedett, tehát a gazdasági nehézségek nem lehettek az 1798-as forradalom okai, bár megjegyzendő, hogy Wexford, ahol a legerőszakosabb cselekmények zajlottak, kivételt képezett ez alól.

Kanada esetében a gazdasági körülmények nagyobb hangsúlyt kaptak, mivel a francia ajkú parasztság alapvető terménye a búza volt, míg az angol ajkú farmerek más terményeket, zabot és burgonyát termeltek. A kor vezető gazdaságtörténésze, Fernand Ouellet bizonyította, hogy a gabonagazdaság válságban volt, mivel 1832-ben nemcsak a gabona ára, de a minősége és a mennyisége is zuhant. 1834/35/36-os búzatermés nagy részét rovarok semmisítették meg, és búzát kellett importálni. Ezzel egy időben a nyugati világot sújtó bankválság következtében az amerikai bankok felfüggesztették a készpénz kifizetéseket 1837 májusában.

Írországban a brit dominancia ellenére kétkamarás parlament működött Dublinban, melyben nagyrészt a földbirtokos elit képviseltette magát. Az amerikai események hatására 1782-ben az ír parlament függetlenségi nyilatkozatot bocsátott ki. Az ezt követő tizenhat éves időszakot a prominens parlamentáris vezető, Henry Grattan nevével fémjelzik, amikor Írországban a gyarmati elit önkormányzásának időszaka volt. A katolikusok a parlament egyik házában sem foglalhattak helyet, vagy nem tölthettek be más politikai hivatalt.

Alsó-Kanada kétkamarás törvényhozása a kinevezett törvényhozó tanácsból és a választott törvényhozó gyűlésből állt, amely sokkal szélesebb szavazókörrel rendelkezett, és amelyben a katolikusok és a protestánsok egyaránt jelen lehettek.

A politikai elégedetlenség a Grattan-parlament alatt fokozódott Írországban, és 1791-ben olyan középosztálybeli liberálisokat tömörítő Egyesült Írek Szervezete alakult meg, akik szimpatizáltak a francia forradalommal. A szervezet eleinte a presbiteriánus Down és Antrin megyékben volt erős, de később felismerte, hogy egy sikeres nemzeti mozgalomnak Írországban fogadnia kell katolikus többséget is. Vezéregyénisége Theobald Wolfe Tone, középosztálybeli dublini protestáns volt, aki fiatalon brit párti volt, de 1789-ben állítása szerint meggondolta magát. Az Egyesült Írek vezetőjeként elérte Londonban azt, hogy bár továbbra sem tölthettek be katonai, jogi vagy adminisztratív hivatalt, de szavazati jogot kaptak a katolikusok. 1794-ben az Egyesült Írek egyesültek a Védelmezőkkel (Defenders), amely egy brit- és földesúr-ellenes mozgalom volt a katolikus parasztság körében. Vallási, regionális és társadalmi különbségek miatt ez egy törékeny szövetség volt, mégis mérföldkő a forradalmi helyzethez vezető úton. A következő évben az Egyesült Írek elkötelezték magukat a brit birodalomtól való elszakadás mellett. Az Egyesült Írek erősödésére válaszként az armagh-i protestáns földesurak 1795-ben megalakították a Narancs Rendet, amely egy szélsőséges jobboldali, időnként erőszakos cselekményeket végrehajtó, a katolicizmussal és az ír nacionalizmussal szembenálló mozgalom.

Dél-Kanadában a politika a főként angol ajkú gazdasági elitet képviselő Általános Kormányzó és a Törvényhozó Gyűlés közötti konfliktus körül forgott. A XIX. század elején a gyűlésben többséggel rendelkező Parti Canadien megalakult. Akkoriban a canadien szón francia származású és anyanyelvű személyt értettek, de a parti nemcsak őket tömörítette, hanem nagyon sok angol ajkút is, így nevét Parti Patriote-ra változtatta erősítendő azt, hogy mindenki számára nyitva áll. Legprominensebb alakja Louis-Joseph Papineau volt. A Parti Patriote fokozatosan radikalizálódott, és 1834-ben elfogadtak egy követeléslistát, amely 92 követelésként vált ismertté. Angliában a Melbourne/Russel-kormány látszólag elfogadott néhányat a 92 követelés közül, de 1837-ben Russel követeléseinek elfogadásával kategorikusan visszautasította az egészet. Emiatt a Parti Patriote az Egyesült Írekhez hasonlósan, akik Fitz William mellőzése miatt hasonló helyzetbe kerültek, alapvetően szeparatista helyzetet foglalt el.

Nemzetközi kontextus

Mind az ír, mind a kanadai felkelés része egy nemzetközi mozgalomnak, amely a demokráciát és a liberalizmust célozta, és amely az amerikai függetlenségi háborúval kezdődött. A vezetőiket Anthony Smith policentrikus nacionalistáknak hívta,és szimpatizált a nemzeti felszabadítási mozgalmaikkal, vágya pedig egy független nemzetekből álló békés világ volt. Az ő nacionalizmusuknak kevés köze volt ahhoz az etnocentrikus xenofób változathoz, amely a XX. században oly sok bajt okozott.

Mind az Egyesült Írek, mind a Patriote-k segítséget vártak szomszédaiktól, mely lehangolóan gyengének és hatástalannak bizonyult, már ha egyáltalán volt. A kanadai és az ír lázadók alábecsülték a brit birodalomtól való elszakadás nehézségeit az amerikai és a francia forradalom sikerének fényében. Theobald Wolfe Tone 1795-ben emigrált az Egyesült Államokba miután a brit kormány felajánlotta neki a száműzetés vagy kivégzés lehetőségét, majd New Jersey-ből néhány hónap múlva Franciaországba utazott segítséget sürgetve. Bonaparte Napóleonnal is találkozott, de nem tudta rávenni arra, hogy Írországot vegye komolyan.

Lord Edward Fitzgerald 1792-ben, Franciaországban kifejezést adott a francia forradalom iránti szimpátiájának. Ezért eltávolították a hadseregből, majd négy év múlva csatlakozott az Egyesült Írekhez Írország felszabadításáért. Ezen remények ellenére a francia segítség mire 1798-ban megérkezett, már késő volt.

A dél-kanadai felkelés más földrajzi és történelmi körülmények között zajlott. Franciaország forradalmi imázsa a bonapartista diktatúra és a monarchia visszaállításával megszűnt, bár azt a második forradalom 1830-ban megszüntette, de ettől Franciaország nem lett sem a köztársaság, sem a brit birodalom ellensége. Papineau, aki harcolt az amerikaiak ellen 1812-ben, az 1820-as évek végén egyre inkább Amerika-pártivá és britellenessé vált. Az amerikaiakat természetes szövetségesüknek és barátjuknak tekintette. Amint azonban a lázongások kitörtek, Martin van Buren elnök semlegességi nyilatkozatot bocsátott ki, és megtiltott minden segítséget az USA-kormányalkalmazottaknak.

Az események sora

A lázadások időpontját sem Írországban, sem Kanadában a lázadók választották meg, sőt ezeket a cselekményeket a hatóságok tettei váltották ki. Írországban nagyszámú francia politikai disszidenst tartóztattak le, vidéken a feszültség egyre nőtt. 1798. május 17-én az Egyesült Írek 23-ára tervezték a felkelés megindítását. Két nappal ezután letartóztatták Lord Edward Fitzgeraldot, és a fogságban belehalt a letartóztatásakor szerzett sérüléseibe.

A következő néhány napban a lázadás végigsepert az országon. Nyár végére a 32 megye közül 17-ben zajlottak számottevő harci cselekmények. Killdare városát harmincezer felkelő szállta meg május 26-án, de a hónap végére gyakorlatilag véget is ért a lázadás, mivel Killdare-től északra Meath megyében a Tara-hegyen három nappal később a lázadók vereséget szenvedtek. Wexfordban a lázadás ekkor kezdődött. Itt sikerrel mobilizálták a katolikus parasztságot, ezért itt jobban elhúzódott, és egész Írországban a legvéresebbé vált.

Súlyos áldozatok árán elfoglalták Enniscorthy-t és Wexford városát a hónap vége előtt. Június 5-i vereségük ellenére kitartottak a Vinegar Hillen. A harcoknak június 21-én volt vége. Az innen megszökő és Carlow-nál vereséget szenvedő lázadó erők észak felé fordultak, hogy az ulsteri presbiteriánusokkal egyesüljenek, ahol július 14-ig tartottak ki. Eközben a két, főként presbiteriánus Antrin és Down megyében a felkelések június elején törtek ki, de gyorsan elfojtották őket.

A dráma utolsó felvonása a forradalmi Franciaország régen várt intervenciója volt, amelyet Humbert tábornok vezetett, és Mayo megyében a Killala-öbölben szálltak partra augusztus 23-án. Humbert serege a kezdeti sikerek és a helyi támogatás ellenére szeptember 8-án letette a fegyvert. Ír követőiket kivégezték, Wolfe Tone, aki röviddel az expedíció után szállt partra, árulásért került bíróság elé.

Kanadában, akárcsak Írországban felkelés közvetlen előzménye egy letartóztatás-sorozat volt. Azt követően, hogy a brit parlament elfogadta Russel követeléseit, a Montreal körüli megyékben tömeggyűlések kezdődtek, melyeket a Patriotes állandó központi bizottsága szervezett. Papineau és más Patriote-vezetők beszédeit hallgatta a tömeg, melynek létszáma a 12 legnagyobb gyűlésen körülbelül 25 ezerre volt tehető. Szélesebb mozgalomnak csak ezek a gyűlések voltak a látható jelei. Ezek a megyei találkozók egy delegációk találkozásában csúcsosodtak ki, melyet 6 megye küldött október 23-án St. Charles-ba. November 6-án a kormány és a Patriote-k hívei között utcai harc alakult ki, amely a rendkívüli állapot kihirdetését vonta maga után. Néhány nappal később egy névtelen levél figyelmeztetett arra, hogy egy 15-20 000 fős lázadó sereg készül megtámadni Montrealt, ezért november 16-án a kormány letartóztatási parancsot adott ki a Patriote-vezetők ellen. A kormány lépését megérezve Papineau és más vezetők a Richelieu-völgybe mentek, amely egy Patriote-erősség volt, és ahol fegyveres híveik őrizték őket. November 23-án a Patriote-k első és egyetlen győzelmüket aratták a brit csapatok ellen St. Denis-nél. Wolfred Nelson, a brit hadsereg korábbi orvosa és sebésze vezette a Patriote-erőket saját házából. Papineau elhagyta St. Denist még a harc előtt, és az Egyesült Államokba szökött, ahol utólag azt állította, hogy ez más Patriote-vezetőkkel egyetértésben történt, bár Nelson, aki októberben fogságba esett, és akinek házát lerombolták a brit katonák, később másképp nyilatkozott.

A felkelések hírére Felső-Kanada protestáns kolóniái Lyon MacKenzie vezetésével siettek a segítségükre. Az antrini és downi felkeléshez hasonlóan MacKenzie erőfeszítése is kései és erőtlen volt a másutt zajló súlyosabb felkelések megsegítéséhez. Minthogy a Richelieu-völgy elesett, és Felső-Kanada nem tartogatott számottevő veszélyt, ezért a másik Patriote-erősség Deux Montagnes felé fordult Montreal figyelme. A mindent eldöntő csatát december 13-14-én vívták St. Eustache-nél. Itt egy helyi fizikus, Dr. Jean-Olivier Chénier vezette a lázadókat, aki hősi halált halt, mikor a brit csapatok a falura támadtak. A Papineau által kinevezett Girod-ot a helyszíntől nem messze fogságba ejtették, ahol öngyilkosságot követett el. A brit katonák a szomszédos falut is megsemmisítették, és a templomot is megszentségtelenítették. Bár később voltak kisebb fellángolások, de az 1837-es felkelésnek ez a csata vetett véget. Az Egyesült Államok területén újra összegyűlő Patriote-k, akiket már nem Papineau vezetett, élvezték a helyi lakosság szimpátiáját, és radikálisabb programot dolgoztak ki. 1838 februárját követően titkos társaságot szerveztek, és utoljára 1838 novemberében lépték át a határt, ahol két vereséget szenvedtek.

Vallás, etnikum, osztály és a vereség okai

Donald Creighton leírása szerint az 1837-es felkelés egy műveleti terv nélküli lázadás volt a siker legcsekélyebb esélye nélkül. Ugyanez elmondható a sokkal több emberéletet követelő 1798-as ír felkelésről is. Mindkét csoportot az amerikai példa inspirálta, de a lázadók alábecsülték a nehézségeket. Az amerikaiak hathatós külső katonai segítséget kaptak különösen Franciaországtól, sok szimpatizánsuk volt magában Nagy-Britanniában is, mint pl. Edmund Burke. Ütőképes flottával rendelkeztek, valamint az ország is túl nagy volt ahhoz, hogy azt teljes egészében meg tudja szállni. Sem az ír, sem a kanadai lázadók nem voltak képesek időzíteni a saját, valamint a kapcsolódó felkeléseket, ahogy azt Lord Durham elismerte, azt valójában a britek siettették. Bár elméletileg mindkét felkelést egy központból irányították, mégis koordinálatlan regionális harcok sorozatává degradálódott. Írország és Alsó-Kanada egyaránt katolikus többségű társadalom volt, amely egy hivatalosan protestáns uralkodó ellen lázadt. Az ír és francia nacionalizmus későbbi fejlődésének tükrében gyanítható, hogy a katolicizmusnak volt valami köze a felkelésekhez, de a tények ennél sokkal összetettebbek.

Wolfe Tone bár a katolikusok jogaiért szállt síkra, kevés hasznot hajtott a katolikus egyháznak, sőt üdvözölte Napóleon bevonulását Rómába, amikor az elkergette a pápát. Alsó-Kanadában a lázadók vezetői között is voltak protestánsok, többek közt a Nelson testvérek és Thomas Brown. A brit állam kezdte finomítani hivatalos anti-katolicizmusát már az 1774-es quebeci törvény megjelenésekor. Ezt követte néhány könnyítés és az ír katolikusokat érintő korlátozás. A XVII. században a föld alá kényszerülő katolicizmust egyre jobban tolerálták a hatóságok a XVIII. század második felében. A brit katolicizmus-ellenesség tovább enyhült részben azért, mert a Stuart-házra megsemmisítő vereséget mértek az 1745-ös skót-felföldi felkeléskor, valamint a legesélyesebb katolikus trónkövetelő, James Stuart is meghalt 1766-ban. Továbbá a brit tory-k az ország méretének növekedésével egyre inkább szerették volna besorozni a hadseregbe a katolikusokat katonának, akikre immár a franciák és az amerikaiak elleni harcokban lehetséges szövetségesként tekintettek. Ha ez volt a fő motivációja a katolicizmus felé tett engedményeknek, akkor a brit stratégia kifizetődött 1798-ban és 1837-ben. A katolikus egyház egésze a gyarmati hatóságokat támogatta, és ellenezte mind a két felkelést. Az írek esetében John Thomas Troy dublini püspök lelkipásztori körlevelet bocsátott ki, melyben elítélte a lázadást, és sürgette a behódolást a törvényes hatóságoknak. Az események Alsó-Kanadában is hasonlóképpen zajlottak, ahol Papineau már két évvel a lázadás előtt az egyházi ellenségességről panaszkodott a feleségének. Montreal püspöke, Lartigue, aki Papineau unokatestvére volt, 1837 júliusában 150 paphoz intézett beszédében figyelmeztetett a lázadásra. A lázadás alatt a fegyvert viselő Patriote-tól megtagadták a szentséget, az elesettektől pedig azt, hogy megszentelt földbe temessék őket.

Noha mind Írország, mind Kanada túlnyomó többségében katolikus volt, egyik sem volt kizárólag az. Az Egyesült Írek és a Patriotes egyaránt felismerte, hogy egyesítenie kell a gyarmatosítás minden ellenfelét tekintet nélkül vallásra vagy etnikumra. Wolfe Tone ragaszkodott hozzá, hogy felsorakoztassa mindhárom vallás -katolicizmus, a protestantizmus és a nem anglikán protestantizmus - híveit a közös ügy mögött. Fitzgerald, a protestáns hatalmi elit tagja volt, a mozgalom Belfastban alakult, de a presbiteriánus Antrim és Down ugyanolyan elégedetlen volt a hatalommal.

Kanadában is rendkívül hasonlatos volt a helyzet, ahol a főbb csoportok a francia-kanadai katolikusok, a brit protestánsok és az ír katolikusok voltak. A Patriotes is inkább ideológiai és osztályalapon kívánta egyesíteni az összes felet, mint etnikai nacionalista alapokon. A tizenhat, távollétében halálra ítélt, főbb vezető közül öten angol ajkúak vagy származásúak voltak, akárcsak az 501 Montreal környékén előállított gyanús személy közül harmincegyen.

Írországban és Kanadában egyaránt két különböző típusú felkelés zajlott le egy időben: a kozmopolita középosztályé és a nem különösebben felvilágosult, kizsákmányolt parasztságé. Egyiknek sem volt esélye a sikerre a másik nélkül, de érthető módon néha egymás útjait is keresztezték. Általánosságban szólva az Írországban a vallási vonalak mentén és Kanadában az etnolingvisztika mentén lezajló polarizációért a hatóságok "oszd meg, és uralkodj"-elvű taktikája okolható, amelynek máig láthatók a következményei mindkét országban.

1798 és 1837 továbbra is visszhangzik, legyen bármily kétértelmű is a történelmi megemlékezés róluk. Bár a két lázadás, nem úgy, mint amerikai elődjük, ugyan elbukott, de mégis segített létrehozni nemzeti összetartozást, amely máig fennáll. A közelmúlt éveiben mind Írországban, mind Kanadában kialakult egy befogadóbb jellegű "polgári" formája a nacionalizmusnak, amely inkább emlékeztet az Egyesült Írek és a Patrióták nacionalizmusára. Még ha közvetlen, nemzeti céljaikat nem is érték el, azt mégis korai lenne kijelenteni, hogy 1798 és 1837 lázadói örökség nélkül, hiábavalóan haltak volna meg.

<< vissza a főoldalra