Lenintől Putyinig

Tanulmányok és cikkek 1994-2003.

A szerző a szovjet korszak egyik legismertebb mai hazai szakértője, számos munkája, könyve és tanulmánya jelent meg már, amelyek valójában mindig a sztálinizmus témáját járták körbe, már jóval az 1989-1999-es változások előtt. A cím a korábbi egy-két munkára emlékeztető szintézist sejtet, az alcím azonban rögtön helyre is igazítja az olvasót. Válogatott tanulmányokról van szó, ezek a jelzett évek során jelentek meg a legkülönbözőbb helyeken, már csak ezért is érdemes volt, hogy egy most alakult új kiadóvállalat felvállalja ezek együttes kiadását. Krausz Tamás mindig is azt vallotta, hogy a sztálini szocializmus valójában államszocializmus volt.

Ennek a kérdéskörnek szentelődnek a kötet első, terjedelmesebb részének tanulmányai. A szerző a konkrét történeti körülményekből, de részben akár a korábbi orosz fejlődésből magyarázza a sztálini rendszer kialakulását. Nem tagadja, hogy ez a rendszer előbb vagy utóbb bukásra volt ítélve, saját maga előidézte nehézségei miatt. Az Oroszországban a rendszerváltozás óta feltárt, eddig ismeretlen dokumentumok révén mutatja ki, milyen nehéz helyzeteket tudott Lenin mesterien megoldani. Nem ködösíti el, hogy Lenin is hibázott olykor. De az újonnan előkerült írások sem módosítják alapvetően azt a képet, amely a történeti kutatások során kialakult, és amely alapvetően pozitív. Ehhez a témakörhöz tartozik a kritikusok részéről olyan gyakran emlegetett mozzanat, az oroszországi káosz felszámolására összeült Alkotmányozó Gyűlés feloszlatásáról mindjárt az első nap végén. Az adott pillanatban, amikor már létezett egy magát szocialistának valló kormány, a parttalan tervezgetésnek - a világháború körülményei között - nem volt helye. Krausz a helyére teszi a Gulag kérdését is, és meggyőző módon határolja el a náci koncentrációs táboroktól. A sztálini szocializmus egyik jellegzetes módszereként mutatja be azt az elméletet, amelyben mindenkor és mindenben összeesküvést gyanítottak. Nagyon jó összképet ad a "sztálini szocializmusról", a kifejezést mindig idézőjellel használja, hogy elhatárolja ezt az államszocialista kísérletet a szocializmus egyéb elképzeléseitől.

Krausz meggyőzően érvel, őt olvasva, az ember mindig teljesen igazat ad neki, legfeljebb utólag támadnak kételyei, de akkor is csak részletkérdéseket illetően. Ezek a tanulmányok valóban időtállóak.

Nem lehet ugyanezt elmondani a második részről, amely A rendszerváltás historiográfiai következményei címet viseli. Itt is van megszívlelendő tanulmány a ruszofóbia történelmi funkciójáról. A magyar olvasóközönség felfigyelhet erre a tanulmányra, hiszen az utóbbi évtizedekben (és nemcsak a legutóbbi évtizedben) az oroszoktól való idegenkedésnek nálunk is figyelemreméltó változatai akadtak. Krausz Tamás hozzásegít az előítéletek és fóbiák leküzdéséhez. Egészében azonban ezeken a cikkeken meglátszik, hogy a jelenkor történetének a feldolgozása történész módjára mennyire nehéz. Mert a történész a befejezett folyamatokról tud utólag érdemleges ítéletet alkotni (és okosabbnak lenni, mint a történelem tényleges szereplői). Az olyan cseppfolyós időszakokban viszont, amilyen az utóbbi tízegynéhány év, nehéz bármi végérvényeset kimondani. Ennek szem előtt tartásával persze érdemes ezeket a cikkeket is elolvasni, legfeljebb már olvasás közben ellenvéleményt ébresztenek. Krausz Tamás, az éles kritikus, ezt a kritikát is elbírja majd. Olvasni őt még az ellentmondásokkal is érdemes.

<< vissza a főoldalra