Rosenthal, John: Anti-Semitism and Ethnicity in Europe. = Policy Review, vol. 2003. October & November 121. no. 17-38. p.

A szerző aggodalommal mutat rá az európai társadalmakat egyre jobban átszövő antiszemitizmusra. Csupán 2002-ben számos olyan erőszakos eset történt, amelyet nyilvánvalóan antiszemitizmus motivált, bár a hatóságok ezt hivatalosan nem állapították meg, vagy egyenesen tagadták. Az, hogy viszonylag keveset hallunk ezekről az esetekről, azt bizonyítja, hogy mostanában bevett gyakorlattá vált ún. liberális kommentátorok körében azt állítani, hogy az európai antiszemitizmusról szóló beszámolók túloznak, és csak arra szolgálnak, hogy kifogják a szelet a palesztin ügyet támogató európaiak vitorlájából, és aláássák az Izrael ellen irányuló bírálatokat. A szerző ezzel szemben úgy véli, hogy az angol nyelvű, de főként az amerikai média éppen hogy kevésbé jelentősnek mutatja a problémát a valóságosnál.

2002 tavaszán antiszemita gyújtogatási hullám söpört végig Franciaországon, amelyről nagy mélységben számolt be az amerikai média. Amikor azonban a dolgok visszatértek az aggasztóan "megszokottá" váló kerékvágásba, az angol nyelvű sajtó érdeklődése alábbhagyott - annak ellenére, hogy az újabb támadások már nem épületek, hanem személyek ellen irányultak. Ráadásul a zsidók elleni erőszakról szóló tudósítások csaknem kizárólag Franciaországra korlátozódnak, és csak néha tesznek említést Belgiumban vagy Nagy-Britanniában történt esetekről. Mivel a problémát általában (és gyakran helyesen) a francia külvárosokban élő észak-afrikai bevándorlók számlájára írják, könnyen levonják azt a következtetést, hogy a probléma gyökere nem Európában van, hanem a muszlim bevándorlással jelent meg a kontinensen.

Furcsa módon Németországról kevés szó esik az antiszemitizmussal kapcsolatban, holott az ismert német incidensek száma meghaladja a Franciaországban feljegyzettekét. Igaz, Németországban nem nőtt ugrásszerűen az atrocitások száma, viszont sokkal több a kegyetlenkedés. Úgy tűnik, szinte tabu németországi antiszemitizmusról beszélni. Egyes esetek azonban mégis kiemelt figyelmet kapnak. Példaként említi a szerző a Német Szabaddemokrata Párt egykori alelnökét, Jürgen Möllemannt, akit azzal vádoltak, hogy antiszemita érzelmekre próbálta alapozni a 2002-es nyári választási kampányát. Nemcsak tisztségéről kellett lemondania, hanem további vizsgálat indult ellene egy általa finanszírozott, antiszemita szövegű kampányszórólappal kapcsolatban. A vizsgálatnak végül Möllemann öngyilkossága vetett véget.

Bár a Möllemann-ügy már-már moralitásszerű véget ért, a gonosz elnyerte méltó büntetését, a gond az, hogy noha a politikus támogatta a palesztin intifádát, és nyíltan bírálta Ariel Sharont, kijelentései valójában nem voltak egyértelműen antiszemiták. Egyedisége talán csak abban rejlett, hogy vezető, centrumpárti politikusként adott hangot olyan nézeteknek, amelyekkel jószerivel minden európai globalizációellenes tüntetésen találkozni lehet.

A franciaországi erőszakhullám nyilvánvalóan kapcsolatba hozható a közszolgálati média által közvetített, a második intifádát támogató magatartással, amely Ariel Sharont egyenesen háborús bűnösnek bélyegzi. Egy arab származású fiatalokkal készített riport is azt igazolta, hogy a fiatalok nincsenek tisztában a palesztin-izraeli kérdés részleteivel, és teljes mértékben a televízió hatása alatt állnak.

Arról szó sincs tehát, hogy az észak-afrikai bevándorlók olthatatlan gyűlöletet táplálnának a zsidósággal és Izraellel szemben. Úgy tűnik, hogy a franciaországi antiszemita támadások csupán a párizsi entellektüel és a diákság legújabb vesszőparipája, míg a gyökértelen észak-afrikai tizenévesek örömmel elvégzik helyettük a piszkos munkát. Persze kétségtelen, hogy az antiszemitizmus jelen van az észak-afrikai bevándorlók egyes köreiben, de nem biztos, hogy nagyobb gyakorisággal fordul elő, mint másutt. A szerző meggyőződése, hogy az, hogy a francia baloldal és a média implicit módon támogatja a palesztin intifádát, összefüggésben áll azzal, hogy a zsidóság és a zsidó intézmények iránti gyűlölet és megvetés társadalmilag elfogadhatóvá vált. ĺgy verhetett gyökeret az a gondolat is, hogy a konfliktus kiélezése magának a zsidó államnak áll érdekében.

Franciaországgal ellentétben Németországban az újraegyesítés óta mindennapossá vált a rasszizmus és az idegengyűlölet. Mivel azonban történelmi okoknál fogva viszonylag kevés zsidó maradt az országban, az antiszemitizmus a megmaradt zsidó emlékeket (temetőket és zsinagógákat) vette célba. A mai antiszemita fiataloknak többnyire fogalmuk sincs, miről ismerhetnének fel egy hús-vér, zsidó származású embert, tehát csak a fantáziájukra hagyatkozhatnak. Néhány "jellegzetesen zsidó" médiaszemélyiség pedig csak erősíti a sztereotípiát azáltal, hogy tálcán kínálja a német közönség számára a zsidóság definícióját. Michel Friedman, a Németországi Zsidók Központi Tanácsának korábbi alelnöke és két showműsor házigazdája például szinte rájátszik az "utált zsidó" szerepére.

A német lakosság egyébként mind az 1930-as, mind az 1990-es években túlbecsülte a zsidók jelenlétét a társadalomban. A sors iróniája, hogy a jelenleg Németországban élő zsidók zöme csak nemrégiben vándorolt be, legtöbbjük éppen a volt szovjetunióbeli zsidóüldözés elől menekülve.

A közhiedelemmel ellentétben az idegengyűlölet és az antiszemitizmus nem a kelet-német lakosság körében elterjedtebb, tehát nem posztkommunista örökség. A fiatalok ezen eszmék iránti fogékonysága ugyanazon okokból fakad, mint a francia külvárosi fiataloké: a munkanélküliségből és a kilátástalanságból. A tapasztalat azt mutatja, hogy az antiszemitizmus sem földrajzilag, sem társadalmilag nem behatárolható, és a középosztály sem mentes tőle.

A szerző meglátása szerint az antiszemitizmus lassan egész Európát átjárja. Aggasztóan sokan vélik úgy, hogy létezik valamilyen egységes zsidó érdekeket képviselő zsidó lobbi. E nézet terjedéséért az európai elit tagjait is komoly felelősség terheli, hiszen szívesen gyártanak elméleteket a "zsidó összeesküvésről". Példaként említhetjük Rudolf Scharping volt német védelmi miniszter kijelentéseit, vagy Gretta Duisenbergnek, az Európai Központi Bank elnöke feleségének botrányos esetét a palesztin zászlóval. De Habsburg Ottót sem vonta felelősségre senki, amikor - meglehetős rasszizmusról tévén tanúbizonyságot - úgy nyilatkozott, hogy az amerikai politikai hatalom és a zsidók irányítása alatt álló Pentagon és a színes bőrűek uralta belügyminisztérium között oszlik meg. Megdöbbentő, hogy eltérő politikai meggyőződést képviselő európai politikusok mennyire egyetértenek abban, hogy sötét "zsidó" erők irányítják az amerikai politikát. A zsidóellenesség emellett nemritkán Amerika-ellenes nézetekkel társul.

A tanulmány még egy aktuális problémára hívja fel a figyelmet: az "etnicizálódásra". Az etnikai csoportok a "regionalizmus" és a "kisebbségi jogok" ártatlan hangzású jelszavai alatt egyre nagyobb szerephez jutnak a közéletben. A számos civil szervezet által is támogatott "etnikai csoportokról szóló törvény" jogi keretet biztosítana minden őslakos, saját kultúrával rendelkező népcsoport politikai jogainak érvényesítéséhez. A zsidóság azonban a kritériumrendszer szerint nem minősülne nemzetiségnek, mivel nem őslakos, és nem koncentrált területen él. Más szóval, idegen, tehát a kisebbségi jogokról szóló európai megállapodások nyújtotta védelemre sem számíthat.

A szerző végezetül figyelmeztet, hogy az európai regionalizmus és az etnikai csoportokról szóló törvény fenyegetést jelent a zsidóság számára, mivel egy személyes jellegű információból közéleti kérdést csinálnak, és különválasztja a zsidóságot mint idegent és nem idetartozót. Újjászületőben van a rossz emlékű "vér és szülőföld" ideológiája. Ráadásul a globalizációellenes tüntetések kialakulatlan ideológiájában lassan összekapcsolódik a mindenütt jelen lévő, arctalan "kapitalista" ellenség a zsidóság etnikai fogalmával.

<< vissza a főoldalra