Trautner, Bernhard: Auf dem Weg zur Anerkennung. Die Schiiten im Irak und ihre Rolle beim politischen Wiederaufbau. = Blätter für deutsche und internationale Politik. 6 / 2003. 714-723. p.

Irak társadalmi konszolidációjában, amely a megszálló hatalom vissza- vagy háttérbe vonulásával egyidejűleg kezdődhet meg, fontos és megérdemelt szerep vár a lakosság 60% körüli többségét kitevő síitákra, akik a kurdok mellett szintén alaposan megszenvedték a diktatúra évtizedeit. A Dél-Irakban kiterjedt tömblakosságot adó, kisebb csoportjaiban másutt (így az északi kurdok között) számos más helyen megtalálható felekezet már a brit behatolásnak is vesztese az 1920-as években, ami ellen lázadt, és nem volt partnere az arab világ számos más részén többségi szunnita irányzat által inkább támogatott modern arab nacionalizmusnak sem, amiből az iraki diktatúra kinőtt. Ennek folytán az iraki síiták a diktatúra előtt is mélyen alulreprezentáltak maradnak a politikai intézményekben, a diktatúra pedig a '70-es évekkel a folyamatos konfrontáció korszakát hozza el: állandósul a síiták diktatúraellenes fellépése, válaszként pedig a megtorlás gyakorlata a hatalom részéről. Az ellenállás karizmatikus vezető alakja: Muhammad Baqir asz-Szadr-szoros kapcsolatban az iraki száműzetését töltő iráni Khomeini ajatollahhal. Különösen kritikussá válik a helyzet persze az iráni forradalmat (1979) követően, amely síita vallási vezetők, élükön Khomeini közreműködésével ment végbe, az iraki politika messzemenő ellenszenvét kiváltva.

Szaddam Husszein 1980-ban asz-Szadr lefogásával és kivégzésével torolja meg a síita ellenzékiséget és az iráni síita forradalom iránti rokonszenvét, miközben hívők százezreit űzi el az országból az iráni határon át. Egyidejűleg látszólagos, formális gesztusokat tesz a moszlim hívő gyakorlatnak. Teherán soros lépése: a hadüzenet Bagdadnak az iráni-iraki háború hosszú, zavaros korszakát vezeti be (az 1988-as fegyverszüneti egyezményig). Az időszakot egyrészről a síiták együttműködési próbálkozásai fémjelzik az iraki civil ellenzékkel, másrészről az iraki és az iráni síiták szövevényes és ellentmondásos kapcsolatai jellemzik. Ezek együttműködést és elhatárolódást egyszerre magukban foglalnak. Az iraki oldal többsége ellenzi a politikai hatalom közvetlen megragadását, nem támogatja az iráni vallási forradalom esetleges iraki exportját; ebben a maga részéről szigorúan tartja magát az évszázados hagyományokhoz. A mindkét országban újraélénkülő kurd autonómia-törekvések miatt Irak esetleges feldarabolásának kérdése sem kerül napirendre, még a konfliktus Kuvait körüli, nemzetközi kiszélesedése idején sem, aminek során a síita többségű Dél-Irak esetlegesen Iránhoz átkerülhetett volna.

Az iráni beavatkozás pacifikálása és a kuvaiti válság lezárása után a belső ellenzéké a szó a Szaddam Husszein elleni küzdelem tekintetében. Egy időben kerül sor Északon a kurd, Délen pedig a (jóval szervezetlenebb) síita lázadásra, aminek letörésére a hatalom kész minden eszközt bevetni. Északon kezdetét veszi, mint tudjuk, a napalm bevetése; Délen a hagyományos vízi foglalkozások élőhelyének fokozatos elpusztítása (a vizek elvezetésével). A program véghezvitelében csak az USA által biztosított repülési tilalom akadályozhatta Bagdadot. Ez nem sokat jelenthetett Délen, ahol a '90-es évek folyamán fel is bomlott az egész ötezer éves ökoszisztéma, és százezrek váltak földönfutóvá. Szaddam a lázadásoknak, a jogsértés minden formáját igénybe véve, elképzelhetetlen méretű erőszak alkalmazásával, véget tudott vetni. Vallási vezetők sokaságát börtönözte be, és irtotta ki családjukkal együtt. A kurdokat sikeresebben védte a további bombázásokat megakadályozó repülési tilalom, így lakóterületeiken de facto-autonómia jöhetett létre a kurd pártok vezetésével, amely változás nélkül szállt át a Szaddam utáni Irakra, s az ország jövőbeni konszolidációja keretében talán jogi biztosítékait is elnyerheti. Ezzel szemben a diktatúrával szembeni síita ellenállás a nyugati beavatkozás előtt teljesen elveszíteni látszott erőnlétét, a szervezettség semmi jele nem volt látható, s csak a Szaddam utáni időben kezd újra magához térni, ezúttal a megszállást elutasító politikai akarat megtestesítőjeként. Természetesen a síiták csak kompromittálnák magukat a megszállók iránti legcsekélyebb lojalitással. Erre a megszállóknak sincs igazán szükségük. A hatalom szuverén demokratikus erők kezébe adása során az iraki síita többség meghatározó és más erőkkel korrekten együttműködő biztosítéka lehet az iraki laicista demokrácia fokozatos felépítésének, valóban anélkül, hogy az iráni síita fundamentalizmus mottójára kívánná átalakítani az ország életét.

<< vissza a főoldalra