Miért nem szeretik a németek a lengyeleket?

A németeknek a lengyelekről alkotott sztereotípiái a XVIII. század végén alakultak ki, amikor Lengyelország a felosztások előtti belső zűrzavar állapotában volt. Lengyel ügyekben a legtájékozottabb német állam ekkor Poroszország volt, s ami Lengyelországban ekkor történt, az mindannak az ellentéte volt, ami a porosz állapotokat jellemezte. Míg Poroszországot az értelmes államszervezet, a fegyelem, a rend, a szorgalom és a tisztaság jellemezte, addig német szempontból mindennek az ellentéte sűrűsödött össze abban, amit a lengyel szomszédoknál láttak. Ekkor keletkezett a lengyelekről alkotott legfőbb német sztereotípia, a polnische Wirtschaft ('lengyel vircsaft'). Ennek tartalma: káosz, könnyelműség, pazarlás és ugyanakkor tisztátlanság, elmaradottság, tudatlanság. A módosabb rétegeknél főleg könnyelműség és pazarlás, az "egyszerű nép" esetében pedig főleg tisztátlanság és tudatlanság. Röviden: ésszerűtlen gazdálkodás, rendetlenség és szellemi sötétség, vagyis a lengyelek maguk tehetnek róla, hogy államuk tönkrement.

Lengyelország felosztása, majd a lengyel felkelések később két új sztereotípiát generáltak, ezek a "lengyel szabadságszeretet" (polnische Freiheitsliebe) és a "lengyel szabadság" (polnische Freiheit). Az első pozitív konnotációjú volt, és az 1831. évi felkeléstől a "népek tavaszáig" tartott, amikor az is megtörtént, hogy 1848-ban Berlinben ovációval üdvözölték a börtönből kiengedett lengyel hazafiakat. Később azonban, a forradalmi hangulat elmúltával ennek reflexiója, a polnische Freiheit már inkább az anarchia és a megzabolázhatatlan önkény szinonimája lett, és lényegében belesimult a polnische Wirtschaft fő sztereotípiájába. Hozzá kell tenni, hogy főleg Poroszországban a belső fegyelmen alapuló protestáns étosz lenézte a hozzá képest érzelmesebbnek tartott katolikus mentalitást, vagyis egyszerűbben szólva, a protestánsok szemében a katolikusok ostobábbnak számítottak, s ennek is szerepe volt abban, hogy a lengyel szabadságtörekvések a németek szemében hamar kalandorsággá minősültek át.

A "Szolidaritás" megalakulása félelmet keltett az NDK uralkodó köreiben, és megtettek mindent, hogy országukat megóvják a "lengyel fertőzéstől". A külpolitikai nyomásgyakorlás mellett a Stasi suttogó propagandáját is bevetették. Ez a "fertőzés" ugyanis szimpátiareflexeket váltott ki, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nyolcvanas években az NDK-ban is ellenzéki mozgalmak alakultak. A "Szolidaritás" iránti szimpátia azonban kisebb volt, mint korábban az 1968. évi "prágai tavasz" iránti lelkesedés. Ennek egyik oka éppen az említett suttogó propaganda volt, amely felerősítette a lakosság körében a mindent felvásárló lengyel turistákkal szemben meglévő ellenérzéseket, azzal rémisztgette a keletnémet lakosságot, hogy fegyveres beavatkozásra kerülhet sor, s mindennek okai ezek a kalandor lengyelek, akik inkább tanulnának meg jobban dolgozni, mint sztrájkolni. Vagyis a polnische Wirtschaft és a polnische Freiheit régi sztereotípiái szépen összetalálkoztak ebben a propagandában.

Az akkori NSZK-ban részben másként, de részben mégis hasonlóan fogadták a lengyel eseményeket. A "Szolidaritás" fogadtatása itt a Lengyelország iránti kezdeti lelkesedéstől (Polenbegeisterung) a Lengyelországba való belefáradásig (Polenmüdigkeit) ívelt. Értékelték a lengyelek szabadságszeretetét (polnische Freiheitsliebe), elismerést keltett, ahogy a lengyelek a társadalmi élet egyre több szeletét vonták ki a kommunista párt ellenőrzése alól. Lengyelországba - különösen a hadiállapot bevezetése után - éppen az NSZK-ból érkezett a legtöbb segélyszállítmány. Ugyanakkor az utcán alig lehetett érzékelni valamit is a lengyel "Szolidaritás" iránti szolidaritásból. Szerveztek ugyan néhány tüntetést a "Szolidaritás" támogatására, illetve később a hadiállapot bevezetése elleni tiltakozásul, de ezeken soha sem volt háromezernél több résztvevő. Pedig micsoda tömegtüntetéseket rendezett ekkoriban a "békemozgalom" az USA dél- és közép-amerikai beavatkozásai ellen! Arról, hogy mi történik Lengyelországban vagy Afganisztánban, hallani sem lehetett. Az utcát a baloldal uralta, amely számára a "Szolidaritás" munkásmozgalmi és szakszervezeti profilja ellenére katolikus és nemzeti jellege miatt legjobb esetben is furcsa képződmény volt. Sőt mi több, ez a mozgalom éppen a "forradalom anyjának" - a Szovjetuniónak - dobott kesztyűt. Tehát nem okozott gondot rásütni a "lengyel nacionalizmus" bélyegét. A politikai skizofrénia határát súrolta az a tény, hogy a lengyel szakszervezeti jogok érvényesítéséért az a jobboldal emelt szót, amely otthon éppen a szakszervezeti jogok ellen küzdött.

Az NSZK-beli baloldali "békemozgalmak" anyagi forrásai még nincsenek hitelesen feltárva. Nem lehet tagadni hatásukat a közvéleményre, az úgynevezett hallgatag többségre. A kezdeti lelkesedés (Polenbegeisterung) után a hosszan tartó lengyelországi politikai feszültség elfárasztotta (Polenmüdigkeit) ezt a többséget, s emögött a "Szolidaritás" tevékenységével szembeni növekvő kriticizmus rejlett, no meg a félelem. A kriticizmus abból fakadt, hogy a "Szolidaritás" már puszta létével is aláásta a nemzetközi enyhülés akkori szellemét, s benne a nyugatnémet szociáldemokrata kormány új keleti politikáját annak kulcsformulájával (Wandel durch Annäherung, 'változás közeledés útján') az élen. Ezzel a politikával képzelték akkor megoldani a német kérdést, amelynek "kulcsa Moszkvában volt". A félelmet az táplálta, hogy az enyhülési politika kudarca és egy esetleges új világháború Németország mindkét felét nukleáris hadszíntérré változtatná. Ezen a ponton a nyugatnémet félelmek tulajdonképpen egybeestek a keletnémetekkel. Stefan Heym, a keletnémet irodalmi élet prominense állítólag megjegyezte, hogy "egyszer már tört ki háború Lengyelország miatt". Máig nem világos, hogy Helmut Schmidt akkori nyugatnémet kancellár, aki a lengyelországi hadiállapot bevezetésének a napján éppen Honeckernél vendégeskedett, és ezzel állítólag egyetértett, belesétált-e a keletnémet vezető által felállított csapdába, vagy mindez véletlenül történt így.

Mindenesetre ez a félelemmel átszőtt kriticizmus a sztereotípiák feléledéséhez vezetett. A "lengyel nacionalizmus" és a lengyel pápa megválasztásával is alátámasztott "klerikalizmus" mellett olyan hangok kezdtek hallatszani, hogy a "Szolidaritás" túl messzire megy, vagyis eltúlozza azt a bizonyos lengyel szabadságszeretetet (Freiheitsliebe), irracionálisan és felelőtlenül jár el, vagyis újból dokumentálja, hogy a lengyelek nem képesek önállóan kormányozni országukat, és miattuk szenvedhet aztán az egész világ, mert a lengyel állapotok (polnische Zustände) az valami kiszámíthatatlan, ellenőrizhetetlen dolog. A polnische Freiheit és a polnische Wirtschaft régi sztereotípiája így az NSZK-ban is egymásra találtak és összefonódtak. Tehát az az abszurd helyzet állt elő, hogy a még ki sem tört verekedésért a felelősséget előre a sértett félre hárították. A verekedés ugyan nem tört ki, a németkérdés is megoldódott, végül a lengyelek is jól jártak, de a régi sztereotípiák betokosodtak, még sokáig számolni kell fennmaradásukkal. A szavakban ünnepélyesen hirdetett "megbékélés" mögött ma is ott szikrázik az ellenségeskedés, mert hiszen a valóban nehéz kérdéseket többnyire továbbra is a szőnyeg alá söprik. Mindkét fél felelőssége, hogy ezek a szikrák ne okozzanak tüzet.

<< vissza a főoldalra