"Nacionalizmusok" Európában

Nationalismen in Europa : West- und Osteuropa im Vergleich. Hrsg.: Ulrike v. Hirschhausen, Jörn Leonhard. Göttingen: Wallstein Verlag, 2001. 452pp.

A nacionalizmus mint téma ma még aligha nevezhető önálló "szakterületnek". Ez a kötet tanulmányainak szakirodalmi hivatkozásain is lemérhető: csak szórványosan jelenik meg bennük a "nacionalizmus" vagy a "nemzeti identitás" fogalmi specifikuma. Ilyeténképpen a szerkesztők felderítő szerepre vállalkoznak kísérletükkel. A terjedelmes kötet egy-egy konferencia előadásait dokumentálja: az egyik a kettejük szervezésében 2000-ben, "Nemzeti fejlődés, nemzeti identitás" címmel a marbachi Schiller-Múzeumban lezajlott konferencia, a másik az ugyanezen évben Aachenben megrendezett 43. Német Történészkonferencia - felelősségükre bízott - tematikus szekciója volt. A szervezők és a kötetszerkesztők azonossága ellenére a német és angol kutatók, illetve néhány kelet-európai résztvevő együttműködéséből nem született (első próbálkozásra talán nem is születhetett) egyöntetű eredmény.

Közhelyszámba megy, hogy a nemzet mint politikai formáció európai fejlemény; a nacionalizmus jelensége is az. Minthogy azonban a nemzet Európán belül is heterogén, általában zónánként eltérő fejlődési típus, feltételezhető, hogy a nacionalizmus-kérdés mibenléte is megoszló - égtájak (vagy egyéb szempont) szerint. A konferenciák nyomán a kötet valóban a típusbeli változatok figyelembe vételével ered a kérdés feltárása nyomába. "Nyugati" típust képviselne ilyen értelemben a politikai-nemzeti gyökerű nacionalizmus mint a szervesebb fejlődésű, hatalmi szuverenitásukban jogfolytonosabb kollektívumok identitástudata ("klasszikus" nemzeti fejlődés) és "keleti" volna az etno-nemzeti változat mint az elmaradásba került, csonka és torlódó fejlődés rekompenzációs önképe ("szabálytalan" fejlődés). A "nyugati" gyanánt felfogott típus rendszerint néhány középkori eredetű, dinasztikus hatalmi formáció modern, központosított állammá szilárdulásának terméke, miközben a 19. század folyamán feltöltődik a kulturális amalgám tartalmaival, amely etnikailag akár igen sokféle gyökerekre is visszamehet. A "keleti" típus, fordítva, az eredeti etnikai-kulturális önazonosságot öltözteti a későbbi keletű politikai szuverenitás formaruhájába. Mindazáltal a "keleti" típus szubjektivitása, önkritikátlansága és agresszív hajlama általában erősebb. A "nyugat-keleti" polaritás hangsúlyozása az alcímben azonban megtévesztő. Hiszen a tanulmányok egyenként egyáltalán nem mennek tovább szomszédsági egybevetéseknél (Svájc-Franciaország-Németország, Nagy-Britannia-Németország, Olaszország-Németország stb.). E közeli egybevetésekkel ugyan akár már tájat váltanak: átlépik Nyugat-Európa határát - Közép-Európába irányába, ám már ezzel ellentmondanak a merev "nyugat-keleti" sarkításnak: Ilyen tekintetben a tanulmányok egy másik csoportja pedig "Kelet-Közép-Európáról" beszél. Emellett égtájanként nem ritkán "plurális" nemzetfejlődési típusokról is szó van. Magáról a "nyugati", politikai-nemzeti típusról kiderül, hogy - ilyen plurális kontextus közepette - akár a legkeletebbre is érvényesülhet (Oroszország). A "nyugat-keleti" ív azért megjelenik a kötetben - Európa területi feltérképezése formájában. Mindeközben az elemzések igazi tétje a nemzettel kapcsolatos alapfogalmak pontosabb tisztázása: a nemzet maga - nép-, illetve állam-nemzeti változata szerint; a nemzeti "identitás" mint a csoportidentitás többé-kevésbé pontosan körülhatárolható, sajátos típusa; s a "nacionalizmus" mint felfokozott nemzeti érzés, mint a nemzeti csoporttudat sajátos, adott környezeti szituációban dinamizált, befoglaló és kirekesztő elemekből kevert halmazállapota.

Sajnos, nincs a kötetnek az elméleti következtetéseket rögzítő, nyomatékosító összefoglalása, amit tanulságul idézhetnénk. Egy terjedelmes szerkesztői bevezető, igen részletező és tanulságos formában, a nacionalizmus-, illetőleg a tágabb nemzet-kutatás állását veszi számba, egyben felhívja a figyelmet a felekezeti, a nemzedék-, valamint a gender (férfi-, nő)-szociológiai szempontok eddigi elhanyagoltságára. A kötet legfontosabb újsága talán az, hogy kiemelten vizsgálódik a nemzeti érzést katalizáló és kanalizáló sajátos közösségi formák, rítusok és helyzetek körében. E szempontokból mindenekelőtt a nemzeti kiállításokról, a műemlékekről, a propagandáról, valamint a fegyveres konfliktusokról van szó.

A tanulmánysor másik feltétlen erénye, hogy "nyugat-keleti" összehasonlító szándékának megfelelően legalább sorra veszi Európa számos, ritkábban tárgyalt övezetét - Nyugat- és Közép-Európa mellett (ahol Németország kerül a középpontba) Kelet-, illetve Kelet-Közép-Európáét is, így kerülnek be a képbe az orosz mellett például a lett összefüggések, így találkozhatunk a magyar (!), a cseh vagy a galíciai rutén nemzettudat és nacionalizmus vizsgálatának szentelt kísérletekkel. A cseh témával ellentétben, amely nemzeti előadóval bír a kötetben (a rangidős J. Kořalka személyében), a magyar esetében az oxfordi R. J. W. Evans állt rendelkezésre a nagyon vázlatos összefoglalás számára ("A magyar nacionalizmus nemzetközi összehasonlításban"). Evans ezt megelőzően (lábjegyzeteiből ítélve) elsősorban a lengyel-litván és az osztrák-cseh-magyar rendi viszonyok témáiban, utóbb pedig a "Monarchia és 1848" tárgyában publikált, a későbbi kelet-közép-európai korszakokkal eddig azonban talán kevéssé foglalkozott. Magyar nacionalizmus-képe a csehvel és lengyellel párhuzamba állítható, enyhén retrográd rendi patriotizmussal indít, amely a reformkorban a nemzeti modernizációs igény kulturális-etnikai dinamizmusára vált anélkül, hogy képviselőiben tudatosulna a váltás sorsdöntő, kulturális-etnikai jellege. Így új dinamikájával is a rendi "Natio Hungarica" képzeténél ragad meg, jóllehet már rég nem "hungarus", hanem "magyar" tudatról van szó (mint azt a társnemzetek és a nemzetiségek pontosan érzékelik, áttérve a kettős szóhasználatra). Sajnos, a forradalom során ez a félreértés a társnemzetekkel való összeütközéshez, azok nemzeti rivalizálásából eredő konfliktushoz vezet, ami polgárháborúvá (!) is fajul. (A külföldi szakirodalom eme téveszméjének jó volna egyszer a nyomába eredni!) Az osztrák-magyar kiegyezés sem foglalta magába a társnemzetekkel történő megegyezést, hanem - a "politikai nemzet" stabilizálása címén - kezdetét veszi és mind nagyobb lendületre tesz szert a nyelvi-kulturális magyarosítás. Ezt a fegyvert csupán a zsidó és a német elemmel szemben nem kellett bevetni, mert az készséggel járta az önkéntes magyarosodás útját. (Ezek a németek persze nem a "svábok" voltak, mint az oxfordi tanulmányíró hiszi.) A magyar esetben a politikai-nemzeti, illetve etno-nemzeti nacionalizmus-típus egyedülálló, végeredményben azonban magára a nemzetre káros egybecsúszásáról vagy félig-meddig tudatos egybecsúsztatásáról van szó.

<< vissza a főoldalra