Missziók és misszionáriusok a moldvai csángók között a 17. században

Ha a 17. századból részletes és megbízható forrásokat keresünk a moldvai magyarok életére vonatkozóan, akkor ezek legnagyobb részét a Hitterjesztés Szent Kongregációja (Sacra Congregazione de Propaganda Fide) római levéltárában találjuk meg. Ezért ennek a Kongregációnak, a missziókat világszerte irányító római bíborostanácsnak 1622. évi megalapítása után megsokszorozódtak ismereteink a moldvai csángó magyarok életéről, vallásosságáról, anyanyelvük használatáról. Ezek között a misszionáriusok között csak kevés magyart találunk, nagy részük olasz, bosnyák vagy lengyel, és az ellenreformációs gondolatviláguktól a nemzeti kérdés még teljesen idegen volt. Így azután akár a moldvai csángók létszámáról, akár nyelvhasználatukról, a prédikáció és gyónás nyelvéről, akár mindennapi szokásaikról, hiedelmeikről írtak, jelentéseik a kor legjobb - bár így is kritikával értékelendő - forrásai.

A Propaganda Kongregáció számára Moldva fontos missziós terület volt. Moldva a szultán keresztény vazallus állama, ahol a vajdák és a lakosság többsége a görögkeleti vallást követték, de jelentős, nagyrészt magyar, kisebb részt szász katolikus népesség is élt az országban. Ezek lelki gondozásáról lengyel és magyar jezsuiták és olasz konventuális és bosnyák obszerváns ferences szerzetesek gondoskodtak, akik között gyakran elszánt harc dúlt a templomokért és a missziókért. Moldvában népes katolikus lakosság élt, döntő többségükben magyarok, ugyanakkor azonban sem állandóan rezideáló püspök nem volt itt, sem pedig elegendő pap nem jutott a katolikus plébániákra.

A katolikus lakosokat, bár Moldva a szultán hűbérese volt, az iszlám nem veszélyeztette. A 16. században a moldvai magyar katolikusokat elérte Erdélyből a lutheri és kálvini reformáció hatása, ez azonban a 17. századra visszaszorult. A moldvai katolikus magyarokat, a 16. század végén éppenúgy, mint a 19. század derekán, a sokszoros létszámfölényben lévő görögkeleti vallású románságba olvadás fenyegette. Ez ellen igyekezett Róma harcolni, emiatt küldött misszionáriusokat Moldvába.

Moldvába a misszionáriusok több különböző rendből érkeztek, és számos nemzet fiai voltak. Találunk köztük olaszokat és lengyeleket, de görögöket, bolgárokat, bosnyákokat, örményeket is, és akadtak magyarok is köztük. Mindez természetesen azt is jelentette, hogy míg az Erdélyből jött kisszámú magyar ferences, vagy a királyi Magyarországról érkezett jezsuiták jól megértették a csángó magyar híveiket, addig a görögök vagy olaszok számára ez nagy nehézséget jelentett - előfordult, hogy emiatt tolmáccsal gyóntattak, ami a gyónási titokkal nehezen volt összeegyeztethető.

A jezsuita rend misszióit világszerte és így Moldvában is meghatározta a rend elit jellege. Szerte a világban és Moldvában is sokkal kevesebb jezsuita, mint ferences hittérítő működött, ők azonban ferences társaiknál jóval képzettebbek voltak - emiatt gyakran nyilatkoztak ezekről fölényesen.

A moldvai jezsuita missziók már a Kongregáció megalapítása előtt, a 16. század végén megkezdődtek. 1586-ban Moldvát is felkereste a korai jezsuita balkáni missziók egyik szervezője, a konstantinápolyi jezsuita misszió megalapítója és vezetője, Giulio Mancinelli. 1588-ban Stanislaus Varsevicius, Justus Rabb és Johann König-Schonovianus lengyelországi jezsuiták térítettek Jászvásáron (Iasi-ban). A legfontosabb 17. századi moldvai misszionárius Beke Pál, aki gráci egyetemi tanulmányok után a kolozsmonostori jezsuita misszióban szolgált, ahonnan 1644-ben átment Moldvába, és onnan még a tatárföldi magyar faluba, Csöbörcsökre is eljutott. Jászvásáron a moldvai vajda támogatásával iskolát szervezett. A jezsuita rend igen nagyratőrő ambíciókkal indította meg a moldvai misszióját. Módfelett jellemző, hogy Beke Pál magyar jezsuita, erdélyi és moldvai misszionárius így kezdte 1644-ben a jelentését: Moldváról ír, ahonnan Tatárországba, amely pedig a kínai birodalommal határos, könnyen el lehet jutni.

A jezsuita rend kevés, de képzett papot küldött Moldvába, és nagy súlyt fektetett az oktatásra, az elit megnyerésére. Missziójuk kezdetén kihallgatásra jelentkeztek a vajdánál, igyekeztek minél jobb kapcsolatokat kiépíteni a vajdai udvar bojárjaival, akiknek gyermekeit tanították a jászvásári jezsuita iskolában - ez ekkor Moldva legszínvonalasabb tanulmányi intézete. A kevés, bár tanult és lelkes jezsuita hittérítő hatása azonban nem mérhető a Moldva magyar lakosai között térítő ferences szerzetesekéhez.

A moldvai csángó magyarok között a 17. század derekán igen fontos missziós munkát végeztek Bosznia ferencesei. Ezek a ferencesek az 1640-es években a Boszniától igencsak távol eső Moldvában is misszióba kezdtek.

A Kongregáció 1643-ban egy olyan bosnyák ferencest küldött Moldva missziós főpásztorául, aki a rend Temesvár környéki missziójában prefektusként már bebizonyitotta a misszionáriusi képességeit, és jól megtanulta a Temes vidéki románok nyelvét is: Marco Bandinit. A Hitterjesztés Szent Kongregációja javaslatára VIII. Orbán pápa Bandinit kinevezte a bulgáriai Marcianopolis érseki címére. Marco Bandini életútja - amelynek egy-egy szeletét korábban már alaposan megvizsgálták a horvát, illetve a román, német és magyar történészek - jól mutatja, hogy csak a nemzeti históriában gondolkodó történetírások kereteit átlépve érthetjük meg a 17. századi misszionáriusok jelentőségét, akik egyaránt térítettek a különböző, a töröknek vilajetként vagy vazallus államként behódolt észak-balkáni területeken. Bandini Itáliában tanult, Boszniában volt ferences gvárdián, Szlavóniában pedig püspöki vikárius, Magyarországon a Temesköz tarka etnikumú világában misszionárius, Bulgáriában címzetes érsek, végül pedig Moldva csángó magyar katolikusainak főpásztora. Ezért a missziós munkájának fontosságát csak ezeket a területeket egységként vizsgálva értékelhetjük igazán.

1626-tól 1631-ig Marco Bandini a Temesvár melletti bosnyák ferences missziót vezette. Marco Bandini missziós évei alatt megtanult románul, hiszen amikor 1639-ben ismét visszatért oda, Székás faluban kilenc román anyanyelvű hívőt gyóntatott meg. Román nyelvtudásának Bandini azután mint Moldva apostoli adminisztrátora jó hasznát vehette.

Marco Bandini 1644 szeptemberében Moldvába indult, ahol azonban a vajda igen ellenségesen fogadta. Bandini, az obszerváns ferences szerzetes és apostoli adminisztrátor összetűzött mind a Moldvában missziózó olasz konventuális ferences szerzetesekkel, mind pedig Jan Zamoyski lengyel domonkos szerzetessel, aki - bár a híveitől távol, Lengyelországban élt - a bákói püspök címét viselte, és Moldvát a saját egyházmegyéjének tekintette. Bandini konfliktusba került a Moldva püspöki tisztére szintén igényt tartó görög domonkossal, a későbbi csanádi püspökkel, Giacinto Macripodarival is, amint ezt még látni fogjuk. Bandini a moldvai jezsuita misszionáriusra, a már említett magyar Beke Pál páterre támaszkodott a térítőmunkájában. Beke volt az egyházlátogatásakor a kísérője és a tolmácsa. Bandini a magyar jezsuita segítségével elkészített nagy jelentése a 17. századi moldvai csángók életének legfontosabb forrása. Marco Bandini apostoli adminisztrátori székhelyén, a moldvai Bákóban hunyt el 1650. január 27-én.

Marco Bandini nem egyedül ment Moldvába, ebbe a távoli és ismeretlen missziós tartományba, hanem több bosnyák és bolgár obszerváns ferences szerzetes is követte. A boszniainak mondott Fra Elia obszerváns ferences 1645-ben Konstantinápolyból érkezett Moldvába. A szintén boszniai ferences Tommaso a Camengrado bosnyák ferences 1653-ban moldvai vikárius és a bákói kolostor elöljárója volt. 1651 és 1655 között Moldvában térített az a Mariano a Sarajevo is, aki még 1630-ban érkezett Erdélybe, ám akkor az új missziót hamar odahagyva, visszament Boszniába. Az erdélyi ferences őrség megalakítása után, az 1640-es években, Fra Mariano azonban már ismét Erdélyben missziózott, innen 1645-ben átjött Moldvába is. Később megválasztották az erdélyi kusztódia őrévé is, majd - rendtársa, Bandini érsek hívását követve - Moldvába ment, ahol az általános püspöki helynök tisztét töltötte be.

A Bandini mellett működő ferencesek közül az előkelő bosnyák-bulgár családból származó Pietro Parchevich obszerváns ferences szerzetes játszotta később a legfontosabb szerepet. Az itáliai, loretói Illír Kollégium egykori növendékét 1644-ben Bandini érsek a bulgáriai Csiprovácon vette maga mellé titkárnak. Bandini halála után X. Ince pápa Parchevichet Moldva apostoli vikáriusává nevezte ki, 1656-ban pedig VII. Sándor pápa Bandini egykori érseki címét adományozta neki, és mint marcianapolisi érsek lett egyben Moldva apostoli vikáriusa is. Parchevich érsek azonban több időt töltött a Habsburgok követeként különböző diplomáciai feladatokat ellátva a külföldi uralkodók udvarában, mint a veszélyes és szegény egyházmegyéjében.

Moldvában a bosnyák ferencesek nem tudtak gyökeret verni. Az országban - néhány kereskedőt és odavetődött embert leszámítva - nem volt számottevő délszláv nyelvű katolikus lakosság, nem voltak a bosnyák ferenceseket pártoló katolikus főurak, mint Erdélyben, és nem éltek itt a missziónak bázist adó bosnyák kereskedők sem, mint Belgrádban vagy Temesvárott. Ezért a bosnyák ferences misszionáriusok hátrányba kerültek a magyar, lengyel és olasz társaikkal szemben. Emiatt a bosnyák ferencesek, miután nagy tekintélyű vezetőjük, Marco Bandini érsek 1650-ben a moldvai Bákóban meghalt, néhány éven belül kiszorultak Moldvából, az itt missziózó barátok visszahúzódtak Erdélybe.

A moldvai csángó magyarok közti missziókban két ekkor igen aktív szerepet játszó, de általában elfelejtett nemzet fiai is részt vettek: A későbbi századokban a görögök és bolgárok nagy többsége ortodox volt, a 17. században azonban még sok katolikus is akadt köztük, és a közülük kikerült misszionáriusok fontos szerepet játszottak Moldva hitéletében.

Krétai görög ferences volt Bernardino Quirino. Konstantinápolyban lépett a ferences rendbe, Itáliában tanult. Az argyesi, majd bákói püspöki szék birtokosaként volt a 16. század végén Moldva katolikusainak főpásztora, és valószínűleg a Moldvába betörő tatárok ölték meg 1604-ben. 1599-ben részletes jelentéssel fordult VIII. Kelemen pápához. A moldvai katolikusok élete mellett beszámolt az Erdélyből átjött evangélikus és református lelkészekről, akiktől magyar nyelvű "eretnek", azaz protestáns könyveket és tiltott Biblia-fordítást kobozott el, ezeket elégette. Minden bizonnyal Quirini püspök unokaöccse volt Csíksomlyó kolostorának megmentője, Niccoló Quirini. Azért, hogy a csíksomlyói kolostor ne álljon teljesen üresen, miután az itteni magyar ferencesek mind meghaltak, az erdélyi katolikus nemesurak 1624-ben a havasalföldi Tirgoviste kolostorából hívtak ide egy krétai görög származású ferences misszionáriust. Fra Niccoló feltehetően a konstantinápolyi központú balkáni ferences missziókkal került Havasalföldre. Mivel a rendi krónika mint Querinus Miklóst említi, joggal tételezhetjük fel, hogy a szintén krétai görög származású, Konstantinápolyból Moldvába jött ferences misszionárius, Bernardino Quirini püspök rokona, valószínűleg unokatestvére lehetett. Ez a görög ferences 1626-ig maradt Csíksomlyón, őrizve a kolostort és felszerelését. 1626-ban azután, amikor megérkeztek a magyar ferencesek, a krétai barát visszatért Havasalföldre. Előtte 1625-ben azonban átadta a kolostora, Tirgoviste Csíksomlyón őrzött ingóságait Andrea Bogoslavichnak, a kalandos sorsú dalmát ferences misszionáriusnak, aki 1623-ban az első jelentést készítette Moldva katolikusairól a Hitterjesztés Szent Kongregációja számára.

Girolamo Arsengo (†1610), a moldvai Argeş-Bacau (Bákó) következő püspöke szintén katolikus görög volt: Ez a khioszi konventuális ferences szerzetes Lengyelországban, Moldvában és Havasalföldön térített, majd Moldvába jött.

A bolgár ferencesek a moldvai történelemben is fontos szerepet játszottak. A bosnyák ferencesekkel együtt szolgált az 1640-es évek második felében hat évet a krassóvári (temesközi) misszióban a bolgár Gabriel Manchich Thomasi, aki azután az észak-balkáni missziók egyik legambiciózusabb és legműveltebb, de egyben a legtöbb gondot okozó tagja is lett. Az 1650-1660-as években Erdélyben, Havasalföldön és Moldvában térített, a havasalföldi és moldvai ferences misszió prefektusává nevezték ki, majd "Erdély, Havasalföld és Moldva" apostoli vikáriusa címet viselte. Az 1658-1664. évi Habsburg-erdélyi-török háború idején sűrűn forgolódott a lengyel király, a moldvai és havasalföldi vajdák és az erdélyi fejedelmek udvaraiban, - jelentései egy részét titkosírással küldte, valóságos titkos ügynökként működött. A moldvai katolikusokról írandó nagy jelentése azonban csak ígéret maradt.

Pietro Diodato bolgár ferences fontos szerepet játszott a magyar és az erdélyi történelemben és a moldvai magyar katolikusok, a csángók között is. Diodato, a 17. századi bolgár katolikus egyház legismertebb vezetője, 1642-ben megbízást kapott arra, hogy mint apostoli vizitátor vizitálja Erdélyt, ezt a feladatot azonban nem tudta végrehajtani. 1641-ben azonban Diodato nagy jelentésben számolt be a Moldvában élő magyar katolikusok, a csángók életéről, vallásosságáról is. Részletes jelentése, amely a görögkeleti lakossággal is foglalkozik, és kitér Moldva és Erdély katolikusainak viszonyára, az addigi legrészletesebb ismertetése Moldva vallási viszonyainak, amely Rómában a bíborosok asztalára került.

A jezsuiták és a ferencesek mellett a domonkos rend is fontos - bár lényegesen kisebb - szerepet játszott Moldva misszióiban.

Khiosz szigetéről való domonkos szerzetes volt a későbbi csanádi püspök, Giacinto Macripodari is, Moldva egyik legérdekesebb domonkos misszionáriusa. Macripodari az 1610-es évek elején a török uralom alatti Khiosz szigeten született katolikus görög családból, ezért a moldvai források gyakran Giacinto Ischiota néven is említik. Négy évig, 1632-től 1636-ig Párizsban teológiát hallgatott. Ezután a khioszi domonkos kolostor vikáriusa lett, itt tanított, majd Isztambul keresztény negyedében, a domonkos kolostor vikáriusaként működött. Itt görögül és olaszul egyaránt nagy sikerrel prédikált.

Az isztambuli művelt görög domonkos 1645-ben Alexander von Greiffenklau konstantinápolyi császári követ gyóntatója lett, és ez a kapcsolat és támogatás lendítette a magasba a karrierjét, segítette a püspöksüveghez. 1645-ben, noha még Isztambulban élt, esztergomi őrkanonokká nevezték ki. Még ebben az évben Bécsbe jött, ahol III. Ferdinánd király az isztambuli követ közbenjárására a macedóniai Skopje püspökévé nevezte ki. Miután az isztambuli követ támogatásának köszönhetően Macripodari megkapta a skopjei püspökséget, először a moldvai Bákó püspöki székét akarta megszerezni. Moldvában ekkor a domonkos rendnek fontos hadállásai voltak.

Moldvában több, igen aktív domonkos misszionáriussal is találkozunk, noha a jórészt ferences forrásaink korántsem rajzolnak kedvező képet róluk.

Moldva jórészt magyar ajkú (csángó) katolikusai között a domonkos rend misszionáriusai a 16-17. században fontos szerepet játszottak. Igaz, a három szerzetesrend misszionáriusai közül a domonkosok a ferencesek és jezsuiták mögé szorultak, ám moldvai misszióban a domonkosok viszonylagos fontossága mégis jóval nagyobb volt, mint Magyarországon. Ezt több tényező magyarázza: Moldvában a domonkosoknak a középkor végén két kolostoruk is volt, továbbá az alig néhány katolikus papot magáénak mondható moldvai misszióban már egy-két domonkos szerzetes is komoly szerepet játszhatott. Másrészt az Oszmán Birodalomban, Isztambulban és főként a krími tatárok közt igen jelentős szerepet játszó domonkos misszionáriusok hatása is fontos volt.

Macripodari 1646-ban Isztambulból Moldvába jött, és a fővárosban, Jászvásáron tartózkodott, ahol minden követ megmozgatott, hogy Moldva katolikus főpásztora legyen. Többször átment Lengyelországba, - ferences ellenfelei szerint üzérkedett, hozta-vitte az árukat. Macripodari valószínűleg jól tudta, hogy bár Lupu Vazul vajda gyóntatója (aki persze görögkeleti pap volt) is őt támogatta, ajándékok nélkül a vajdai udvarban nem sokat érhet el. Emellett azonban valószínűleg a lengyel királytól mint Moldva hűbérurától, a bákói püspöki címet akarta megszerezni.

Macripodari tervét, hogy bákói püspök legyen, a moldvai udvarban sokan támogatták, köztük maga Lupu Vazul vajda is. A vajdai udvar bojárjai és kereskedői között ugyanis sok görög volt, akik - bár az ortodox vallást követték - jól megértették magukat a honfitársukkal, a szintén görög "Ischiota" Macripodarival. A ferencesek azonban megakadályozták a görög domonkos kinevezését, vezetőjük, Marco Bandini akciói nyomán a "vajda lassan rájött az igazságra", ahogy a ferences misszionárius írta. Bár a vajda kezdetben nem akarta elfogadni püspökként a bosnyák ferencest, hanem a görög domonkost támogatta, végül mégis Bandini győzött. Macripodari ezért elhagyta Moldvát. 1658-ban I. Lipót magyar király csanádi püspökké nevezte ki, és a továbbiakban az esztergomi érsek segédpüspökeként Nagyszombatban élt.

A görög, bosnyák, olasz és bolgár szerzetesek mellett erdélyi magyar ferencesek is megjelentek a 17. századi Moldvában. Damokos Kázmér, Erdély titkos misszióspüspöke és az erdélyi örmény Taploczai István, a csíksomlyói gvárdián, erdélyi ferencesek szerették volna átvenni a bákói ferences kolostort az erdélyi kusztódia számára. 1670-ben egyezséget is kötöttek Pietro Parchevichcsel, Moldva apostoli adminisztrátorával erről. A tervezett moldvai missziójuk azonban mégsem valósult meg, mert még Erdély katolikusai számára is túl kevés szerzetesük volt. Nem az erdélyi ferencesek jöttek Moldvába, hanem éppen ellenkezőleg, a moldvai ferencesek játszottak fontos szerepet a 17. század végén Erdély katolikus misszióiban és iskoláztatásában: 1683 után, a nagy háború kitörését követően, a tatár betörés miatt a moldvai olasz konventuális ferences misszionáriusok Erdélybe menekültek, ahol Esztelneken és Kantán missziót és iskolát tartottak fent.

Az obszerváns ferencesek általában konkurenst láttak a konventuális ferences misszionáriusokban, itt Moldvában azonban a bosnyák barátok jó egyetértésben közösen misszióztak Fra Simone dalmát konventuális ferencessel, aki földrajzilag és - a közös horvát nyelv miatt - nyelvileg is közel állt hozzájuk. Fra Simone - mint annyi dalmáciai rendtársa - sokféle nevet használt, emiatt a kutatás eddig két külön személyként tartotta számon Simone Appoloni da Veglia és Simone Miserchich da Sebenico ferenceseket. A Moldvai csángó-magyar okmánytárban, amelynek én is egyik összeállítója voltam, a "két" Fra Simone évente felváltva szerepel mint galaci plébános. A zágrábi Szent Lélek-kolostorban, a rendtartományi levéltárban azonban sikerült rábukkannom olyan iratokra, amelyek alapján nemcsak megállapíthatjuk, hogy a két egy időben Moldvában térítő dalmát Fra Simone konventuális ferences egyazon személy volt, de a Krk (olasz nevén Veglia) szigetről származó misszionárius további életútját is rekonstruálhatjuk: Miután 1653-ban több mint egy évtizedes missziós szolgálat után elhagyta Moldvát, 1655-ben a trieszti kolostor gvárdiánjává választották, majd a következő években kusztosz, örökös definitor, pater provinciae tisztségeket töltött be, és 1677 táján halt meg rendtartományában.

A 17. század moldvai misszionáriusai között obszerváns, reformált és konventuális ferencesek, jezsuiták, domonkosok egyaránt akadtak, görögök, bolgárok, lengyelek, olaszok törődtek a moldvai magyar katolikusokkal. Ez a sokszínű kép azután a 17-18. század fordulóján nagyon leegyszerűsödött.

A 18-19. században az olasz konventuális ferencesek missziója minden másnál fontosabb lett a moldvai katolikus egyházban, ami nem kevés konfliktus forrása lett a magyar nyelvéhez ragaszkodó csángó magyarok és a románt jobban megértő itáliai hittérítők között.

Tóth István György

<< vissza a főoldalra