Zoltán András

A krakkói nyomdászat és a magyar művelődés

 (Rola krakowskich drukarzy w kulturze węgierskiej - Die Rolle des krakauer Druckwesens in der ungarischen Kultur - A krakkói nyomdászat szerepe a magyar művelődésben. Wstęp napisała - Text - A tanulmányt írta V. Ecsedy Judit. Bibliografię opracowali - Bibliographie - A bibliográfiát összeállította P. Vásárhelyi Judit, Dörnyei Sándor, Kertész Balázs. Budapest, Balassi Kiadó, 2000. 400 + 16 p. [ill.])

 A millennium évének maradandó értékei közé tartozik egy szép kiállítású háromnyelvű kötet, amelynek magyar címe: A krakkói nyomdászat szerepe a magyar művelődésben. A másik két nyelv, amelyen párhuzamosan olvasható az idevágó ismeretanyag, a lengyel és a német, így a közvetlenül érdekelt két kultúra mellett a szélesebb közép-európai olvasóközönség is tájékozódhat az európai művelődésnek arról a nem mindennapi epizódjáról, hogy a nyomtatott magyar szó születése a szomszédos Lengyelország akkori fővárosához, Krakkóhoz kapcsolódik. A Balassi Kiadónál 2000-ben megjelent reprezentatív kötet létrejöttét a Krakkó 2000 program keretében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta, útját Kovács István költő és történész, az akkori krakkói magyar főkonzul egyengette.

A kötet bevezető írásaként V. Ecsedy Judit A krakkói nyomdászat szerepe a XVI. századi magyar művelődésben című tanulmánya világítja meg azt a szerepet, amelyet a krakkói nyomdászat töltött be a XVI. századi magyar művelődésben. Itt jelent meg 1527-ben a két első, magyar nyelvű szöveget is tartalmazó nyomtatott könyv (latin nyelvkönyvek lengyel és magyar értelmezésekkel), majd 1533-ban az első teljes egészében magyar nyelvű nyomtatvány (Szent Pál levelei Komjáti Benedek fordításában). 1520 és 1550 között a legtöbb Magyarországra szánt könyv Krakkóban készült. A XVI. század folyamán mintegy kétszáz, magyar szerzőktől származó vagy magyar vonatkozású mű jelent meg Krakkóban, ezek közül harmincegy a részben vagy egészben magyar nyelvű, a többi zömmel latin, kisebb részt lengyel, héber, cseh, illetve német nyelven íródott. A tanulmány áttekinti a krakkói nyomdászat történetét, a magyar nyelvű és az egyéb nyelvű magyar vonatkozású krakkói nyomtatványokat, a nyomdászok, a mecénások körét, betűkészletüket és a könyvek díszítését. Külön kitér a krakkói nyomdászok és nyomtatványok közvetlen vagy közvetett hatására a magyarországi nyomdákra és a nyomtatványok hangjelölésére, díszítésére. Áttekinti a példányok sorsát is. A harmincegy magyar nyelvű könyv közül tizennyolcból maradt fenn teljes példány, négy töredékesen hagyományozódott ránk, kilencről csak régi leírásokból, említésekből tudunk. A tizennyolc teljes példánnyal ránk maradt kiadványból hét unikum, vagyis csak egy példányát ismerjük. A legtöbb példány - közel ötven - Székely István 1559-ben kiadott Chronicájából maradt fenn.

Ezekkel a művekkel ismertet meg a kötet terjedelmének mintegy felét kitevő részletes bibliográfia (P. Vásárhelyi Judit, Dörnyei Sándor és Kertész Balázs munkája), amely három részből áll: külön tárgyalja a magyar nyelvű krakkói nyomtatványokat, a magyarországi szerzők más nyelveken Krakkóban kiadott munkáit, valamint azokat a magyar vonatkozású krakkói nyomtatványokat, amelyek megtalálhatók az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében. A magyar vonatkozású krakkói nyomtatványok időrendben és nyomdászok szerinti megoszlásban csoportosítva is megtalálhatók a könyv függelékében, ugyanott névmutató teszi áttekinthetőbbé a bevezető tanulmány és a bibliográfia által érintett hatalmas művelődéstörténeti anyagot. Huszonkét fotokópia illusztrálja a könyvet, amely a lengyel-magyar művelődési kapcsolatoknak is jelentős dokumentuma.

A nagy gonddal készült és nyilván hosszú időre kézikönyvvé váló, tetszetős kiállítású kötet áttanulmányozása után minden elismerésünk mellett szóvá kell tennünk egy mű fájdalmas hiányát. Oláh Miklós Athila című munkájáról van szó, amely Cyprian Bazylik lengyel fordításában 1574-ben jelent meg Krakkóban Maciej Wirzbięta nyomdájában.[1]

Oláh Miklós (humanista nevén Nicolaus Olahus, 1493-1568), II. Lajos király, majd a mohácsi csata után Mária özvegy királyné titkára, később esztergomi érsek 1536-ban vagy 1537-ben Németalföldön írta meg Athila című, a hun történetet humanista szellemben feldolgozó latin nyelvű munkáját, amelyet Zsámboky János (Johannes Sambucus) adott ki először Antonio Bonfini Rerum Ungaricarum Decades című nagy történeti munkájának 1568. évi  bázeli kiadásába fűzve. Ha meggondoljuk, hogy hat évvel később már kiadják Krakkóban lengyelül, sőt néhány év múlva (1580 körül) a lengyel kiadás alapján egy kéziratos ófehérorosz nyelvű fordítás is készült, akkor Oláh Miklósnak ezt a munkáját a magyar humanista irodalom kelet-európai sikerdarabjának kell tekintenünk. Érdekes, hogy Oláh Miklós műve latin eredetiben többször is megjelent (legutóbb 1938-ban[2]), magyarul azonban csak 1977 óta - tehát mintegy négyszáz évvel a lengyel és a fehérorosz verzió elkészülte után - olvasható Kulcsár Péter fordításában.[3]

A műnek feltétlenül helyet kellett volna kapnia a fenti kötetben, mégpedig a bibliográfia második részében, amely magyar szerzők Krakkóban kiadott nem magyar nyelvű munkáit veszi számba. Hogyan kerülhette el éppen ez a korabeli magyar "bestseller" a krakkói magyar vonatkozású nyomtatványok kutatóinak a figyelmét?

Mentséget éppen lehet találni. Háríthatjuk a felelősséget egyenesen a XVI. századi lengyel fordítóra vagy krakkói kiadójára is, mivel a nyomtatványon elmulasztották feltüntetni a szerző nevét. (Igaz, ebben nem lehetünk teljesen biztosak, mert az 1574. évi lengyel kiadás egyetlen fennmaradt példánya - amelyet a Poznań melletti Kórnik könyvtárában őriznek - hiányos, ki van tépve belőle többek között az a két lap is, amelyen a lengyel fordító előszavának második fele volt, tehát elképzelhető, hogy ha a címlapon nem is, de ott, az előszó vége felé Cyprian Bazylik mégis megemlítette, hogy Oláh Miklós munkáját fordította le latinból.) Háríthatjuk a felelősséget a régi lengyel irodalomtörténészekre és bibliográfusokra is, akik tévesen úgy tartották, hogy Cyprian Bazylik lengyel szövege Callimachus Experiens olasz humanista (Filippo Buonaccorsi, 1437-1496) Attila című, először 1489-ben kiadott szintén latin nyelvű munkájának a fordítása lenne.[4] Ennek persze semmiféle alapja sincs, a lengyel szöveg futólagos egybevetése a két különböző latin nyelvű munkával egyértelműen bizonyítja, hogy a lengyel fordítás Oláh Miklós és nem az olasz humanista művéből készült. Ennek ellenére ez a tekintélyes lengyel bibliográfiákban máig fel-felbukkanó melléfogás megtévesztett még egyes magyar filológusokat is, például a kitűnő Kardos Tibort, aki 1932-ben megjelent Callimachus-kiadásába átvette ezt a téves adatot.[5] Ez a mentség azonban azért gyenge, mert Aleksander Brückner, a nagy lengyel filológus már 1886-ban minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a Cyprian Bazylik-féle fordítás Oláh Miklós, nem pedig Callimachus hasonló című művének a fordítása.[6] A tehetetlenségi erő folytán azonban továbbra is egyik bibliográfia a másik után ismételte a Callimachus szerzőségét hirdető korábbi légből kapott verziót. A XX. században ugyan olyan kiváló irodalomtörténészek foglalkoztak behatóan Oláh Miklós e művének lengyel (és fehérorosz) fordításával, mint például a lengyel Julian Krzyżanowski vagy az olasz Sante Graciotti, de úgy látszik, ezek az eredmények nem találtak még utat a hazai könyvészeti szakirodalomba. [7]

Oláh Miklós Athilájának mellőzése a XVI. századi lengyel-magyar művelődési kapcsolatok oly fontos területét bemutató kötetben fájdalmas azért is, mert e mű még egy szempontból nevezetes: ez tudniillik az első lengyelre fordított magyar irodalmi alkotás.[8] Ugyancsak ez az első fehéroroszra fordított magyar mű is. Erről a magyar irodalomtörténet annyit tud, hogy az Athilának van egy "orosz" fordítása is.[9] Cyprian Bazylik lengyel fordítását felhasználta - persze Oláh Miklós nevének említése nélkül - Maciej Stryjkowski 1582-ben Königsbergben megjelent lengyel-litván-rutén krónikájában. Ő az Attila-történet Oláh Miklós-féle változatát sajátos módon belekomponálta a litván eredetmondába.[10] Stryjkowski krónikája később, a XVII. században rendkívül népszerű lett a keleti szlávoknál: több komplett és néhány részleges orosz és fehérorosz kéziratos fordítása ismeretes, amelyek révén tovább terjedt keletre az Oláh Miklóstól kölcsönzött hun történet, s benne az Orsolya-legenda, amely szó szerinti átvétel Cyprian Bazylik lengyel fordításából, s így ezt a legendát nem csak a lengyel és a fehérorosz, hanem a XVII. századi orosz olvasó is Oláh Miklós megfogalmazásában ismerte meg.[11] A magyar szakirodalom részéről méltatlanul mellőzött 1574. évi krakkói nyomtatvány tehát kiindulópontul szolgált Oláh Miklós művének meglehetősen nagy (bár névtelenül befutott) kelet-európai karrierjéhez.

Zoltán András

Szöveggyűjtemény a ruszin írásbeliség tanulmányozásához

 (Udvarì, ̚tvan: Zbir'ka žerel pro studìï rusins'kogo pisemstva I. Kiriličnì ubbìžniky mukačovs'kogo êpiskopa Andrìâ Bačins'kogo. - Udvari István: Szöveggyűjtemény a ruszin írásbeliség tanulmányozásához I. Bacsinszky András munkácsi megyéspüspök cirillbetűs körlevelei. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke, 2002. 238 p. [= Studia Ukrainica et Rusinica Nyíregyháziensia 12.])

 Udvari István az elmúlt szűk harminc évben könyvtárnyi irodalommal gazdagította a hazai ruszin filológiát. Monográfiák, tanulmányok, szövegkiadások hosszú sorával mutatta fel a "gens fidelissima" nyelvi és művelődési értékeit. Impozáns mennyiségű és vitathatatlan értékű, a nemzetközi ruszin filológiai kutatásban is megkerülhetetlen munkásságát kétkötetes bibliográfia segít áttekinteni.* Új kötetében a szerző elsősorban levéltári kutatásai során összegyűjtött szövegeket tesz közzé, de kísérő tanulmányaiban jelentős nyelv- és művelődéstörténeti megállapításokat is tesz. A kötet metanyelve általában a ruszin, de előszava - a ruszin mellett (7-8. p.) - magyar nyelvű is (5-6. p.), emellett részletes angol (206-215. p.), orosz (216-226. p.) és magyar nyelvű (227-236. p.) rezümé egészíti ki a könyvet, továbbá a közölt levéltári dokumentumok mindegyikét angol, orosz és magyar nyelvű tartalmi kivonat kíséri, tehát a könyv a nemzetközi kutatás számára is könnyen hozzáférhető. Ebben a tekintetben a könyv szerkesztését tekintve is a Kárpátaljai Tudományos Társaság (vö. Káprály Mihály könyvéről szóló ismertetésünket) legjobb hagyományait követi.

A könyv gerincét Bacsinszky András (1732-1809) cirill betűs körleveleinek publikálása alkotja (47-191. p.). Bacsinszky életét és munkásságát külön fejezetben mutatja be a szerző (9-46. p.), mivel a ruszin felvilágosodás e jelentős alakja nagy hatással volt korának ruszin művelődésére. Galíciából áttelepült nemesi családban született, az ungvári jezsuita gimnáziumban tanult, majd Nagyszombaton végezte el a teológiát. Tanulmányai végeztével Hajdúdorogra került segédlelkésznek, majd lelkésznek. Életének ebben a szakaszában is nyelvi sokszínűség jellemzi. Az anyakönyveket egyházi szlávul vezeti, a város vezetésével magyarul levelez, az egyházi hatóságokkal latinul és ruszinul, a megyei hivatalokkal az akkor hivatalos latin nyelven érintkezik. 1772-ben lett munkácsi püspök, s ebbéli minőségében sokrétű kulturális és szervezőmunkát folytatott. Átszervezte a görög katolikus papnevelést, könyvtárat, levéltárat alapított, valamint nagy figyelmet szentelt a falusi papság és a nép anyagi és szellemi gyarapodásának. Megszervezte a teljes egyházi szláv nyelvű Biblia kiadását, amely 1804-1805-ben a budai Egyetemi Nyomdában készült.

A körlevelek tartalmilag két csoportra oszthatók. Az elsőbe azokat sorolja a szerző, amelyek a világi hatóságok rendeleteit közvetítik a papságon keresztül a hívek felé; ezek létrejötte Bacsinszky hivatali kötelességeivel függ össze. A másik csoportba tartozó levelek a püspök saját kezdeményezésére íródtak, és ezekben nyilvánul meg igazán személyisége, itt érhetők tetten a ruszin felvilágosodás nagy alakjának népnevelő törekvései, ezekből hámozható ki nézetrendszere. A szerző részletesen elemzi e körlevelek tartalmát, és megállapítja, hogy azokból egy olyan egységes program olvasható ki, amelynek kulcsszavai a papság, a nyelv, a nép, az egyház, a gyermekek és az ifjúság. Rámutat arra, hogy a felvilágosító buzgalom óhatatlanul nemzeti jelleget ölt. Mivel úgy Bacsinszky úgy látta, hogy a ruszin nép és nyelv megőrzésének egyetlen letéteményese a papság, arra intette a lelkészeket, hogy feladatukat a nép érdekében rendszeresen és lelkiismeretesen lássák el. Kiállt a népiskolák mellett, elrendelte, hogy a gyermekek 6 és 14 éves koruk között hitoktatásban részesüljenek. Ennek elősegítésre kötelezte az egyházközségeket, hogy vásárolják meg Kutka János 1801-ben Budán kiadott katekizmusát.

A tartalom mellett azonban rendkívül fontos volt a körlevelek nyelve is, hiszen a püspök írásai nyelvi mintául szolgáltak a lelkészek számára, márpedig a ruszin értelmiséget ebben a korban gyakorlatilag a papok alkották. A körlevelet a papoknak el kellett olvasniuk, be kellett másolniuk a jegyzőkönyvbe, a hívekre tartozó részeket ki kellett hirdetniük a szószékről. Ezáltal a körlevelek az irodalmi nyelvi normát is jelentették a ruszinok körében. A ruszinoknál a XIX. században egyeduralkodóvá váló hibrid irodalmi nyelvi forma, az ún. jazyčie gyökerei Udvari szerint éppen Bacsinszky kancelláriájának nyelvi gyakorlatában keresendők.

A jazyčie eredetének a függelékben a szerző külön tanulmányt szentel (195-205. p.). Vitába száll azokkal a szerzőkkel, akik a jazyčie-ben valamiféle szervetlen, érthetetlen és zagyva keveréknyelvet látnak. Véleménye szerint Bacsinszky kancelláriája a felsőbb világi hatóság, a bécsi udvarban használt nyelvváltozatot tekintette mintának, tehát a jazyčie gyökerei a Mária Terézia korabeli bécsi udvari kancelláriai gyakorlatban keresendők. Ennek igazolására a szerző közöl két (nagy)orosz nyelvű, a császári és királyi hadvezetéstől származó, a szökött katonák számára közkegyelmet hirdető parancsot (General-Pardon, 1805-ből, illetve 1806-ból), mondván, hogy ezek nyelve teljesen megegyezik Bacsinszky körleveleinek nyelvezetével. Ez a megfogalmazás így egy kissé sommásra sikerült. Annyi bizonyos, hogy a püspöki kancellária nyelvi gyakorlatát nem hagyhatta érintetlenül a bécsi orosz nyelvű iratok nyelvhasználata, de azonosságról azért nincs szó. A két "General-Pardon" ugyanis nagyorosz ("muszka") nyelvű, míg a Bacsinszky-körlevelek a nagyorosz nyelvi minták mellett bőségesen élnek az egyházi szlávnak a korabeli orosz irodalmi nyelvbe át nem ment elemeivel és az órutén irodalmi nyelv, a prosta mova eszközeivel is. Ha tehát nem értünk is teljesen egyet Udvari Istvánnak eme sarkítottan megfogalmazott tételével, mégis rendkívül figyelemreméltónak tartjuk a szerzőnek azt a megfigyelését, hogy a XVIII-XIX. század fordulóján a ruszin művelődést via Vienna érte jelentős nagyorosz hatás.

A fenti kérdés további vizsgálatot igényel. Ehhez megbízható alapot jelent a Bacsinszky-szövegek gondos közreadása, továbbá a kérdés megoldása felé vezető úton jó útmutatásul szolgálhatnak a szerzőnek a kísérő tanulmányokban kifejtett gondolatai, különösen e bécsi kancelláriai oroszságnak a kutatásba való bevonása kecsegtet további, a ruszin művelődéstörténet keretein messze túlmutató eredményekkel. 

Vissza