A macedóniai szláv lakosság nemzeti öntudata a XX. század elején

 Isaeva, N. O.: Nacional'noe samosoznanie slavânskogo naseleniâ Makedonii v načale XX veka (po svidetel'stvam rossijskih konsulov). = Slavânovedenie, 3. no. 2002. 50-56. p.

A szerző az egykori macedóniai orosz konzuloknak az orosz külügyi levéltárban őrzött jelentései alapján vázolja a macedóniai nemzetiségi küzdelmeket az 1903. évi felkelés elfojtása után, amikor a béketeremtés ürügyén beavatkozó két nagyhatalom, Ausztria-Magyarország és Oroszország kieszközölte, hogy a koszovói, a monasztiri és a szaloniki vilajetben - ezeket hívták összefoglaló néven Macedóniának - 1905-ben népszámlálást tartsanak a lakosság nemzeti és a vallási hovatartozásának pontosabb meghatározása érdekében.

A vallások, nyelvek és kultúrák bonyolult szövevényében élő konkrét embernek nem volt könnyű megválaszolnia azt a kérdést, hogy milyen nemzetiségű. Ezért gyakran fordultak a konzulokhoz azzal a kérdéssel, hogy mik is ennek a kritériumai. Ráadásul minden érdekelt fél a számára kedvező mutatók mellett tört lándzsát. A görögök például minden olyan keresztyént hellénnek tartottak, aki a konstantinápolyi pátriárka alá tartozott, ezért azt akarták, hogy a népszámlálásnál csak a vallást vegyék figyelembe. A szerbek és a (macedo-, illetve megleno)románok, akik vallási tekintetben a konstantinápolyi pátriárka alá voltak rendelve, azt akarták elérni, hogy csak a nemzetiség iránt érdeklődjenek, a vallást ne is firtassák. A bolgárok leginkább abban voltak érdekeltek, hogy a nyelv iránt érdeklődjenek. Azt akarták elérni, hogy a népszámláláskor ne is a férfiakat kérdezzék, akik rendszerint több nyelven is beszéltek, hanem az asszonyokat, akik általában csak az anyanyelvüket ismerték. Az egyik orosz konzul szerint "a bolgárok abban bíztak, hogy számos, a pátriárka egyházi fennhatósága alá tartozó falut így majd bolgárnak fognak elismerni, mivel az asszonyok ott valóban csak a macedón nyelvjárást beszélik, amit ők bolgárnak tartanak". A török kormány, miután 1905 őszére kitűzte a népszavazást, a kérdőíveken végül szerepeltette mind a vallást, mind pedig a nemzetiséget.

A szomszédos balkáni országok meg voltak győződve arról, hogy elkerülhetetlen Macedónia felosztása etnográfiai alapon, ezért minden érdekelt fél lehetőleg minél nagyobb területet akart biztosítani magának. Korábban csak a keresztyén iskolák és templomok támogatására szorítkozott a propaganda, most azonban fegyveres alakulatok szerveződtek a nemzeti propaganda terjesztésére. A hivatásos tisztek által vezetett, külföldről küldött osztagok mellé helyi tanítók és papok által vezetett felkelők is szerveződtek. Macedóniát elöntötte a szeparatizmus hulláma.

Az orosz konzulok már 1904-től kezdve jelzik különböző nemzetiségű különítmények és felkelő csoportok tevékenységét, amelyek már nem a török hatóságok ellen küzdenek, hanem fenyegetéssel és erőszakkal próbálják az egyes etnokonfesszionális csoportok létszámát növelni. Macedónia felosztására készülve a bolgár osztagok arra kényszerítették a patriarchátus híveit, hogy lépjenek át a bolgár exarchátus fennhatósága alá. A görög szabadcsapatok viszont azért rohanták le az exarchátus alá tartozó falvakat, hogy visszakényszerítsék őket a pátriárka fennhatósága alá. A bolgár és a görög szabadcsapatok között a legelkeseredettebb harcok Macedónia középső részén folytak, ahol tömeggyilkosságokra és tömeges erőszakra is sor került. A befolyási övezetekért folytatott harcban a szerbek is részt vettek, az ő összeütközéseik a bolgárokkal a koszovói vilajetben Üszkübtől (ma Szkopje) délre és a monasztiri vilajet északi részén játszódtak le. A román propaganda kapcsolódott be legkésőbb a küzdelembe. Azt akarta elérni, hogy a vlachokat (macedo- és meglenorománokat) külön nemzetiségnek és a patriarchátustól függetlennek ismerjék el. A román kormány nem jelentős anyagi áldozatot hozott az iskolaügy és az egyház támogatására, mert a vlach közösségeket "cserealapnak" tekintette, amelyért majd területi ellentételezést követelhet attól az államtól, amelynek javára Macedónia felosztása után Románia "le fog mondani".

A szembenállás a népszámlálás idején érte el csúcspontját, amikor a halottak és a sebesültek száma több százra rúgott, s a lakosság kénytelen volt hol görögnek, hol bolgárnak, hol szerbnek, hol vlachnak vallani magát attól függően, hogy éppen melyik szabadcsapat tartotta ellenőrzés alatt a környéket. Az orosz konzul azt írja ebben az időszakban: "Itt sokan nem tudják, hogy milyen nemzetiségűek, mások nem mondják meg, megint mások tudatosan eltitkolják a fenyegetésektől és az erőszaktól való félelmükben." Példaként említ egy Prilep környéki falut, amelynek lakói egyöntetűen megtagadták valódi nemzetiségük megvallását, és töröknek íratták be magukat, mert tudták, ha bolgárnak vagy szerbnek vallják magukat, lemészárolja őket az egyik vagy a másik szabadcsapat.

1906-ban V. Kal' orosz konzul hosszabb utazást tett a monasztiri vilajet északi részén, aminek a vidék részletes leírását köszönhetjük. Megállapítása szerint Krusevo városán kívül, amely vlach központ, a lakosság mindenütt szláv. A nemzeti tudat szempontjából a szlávokon belül élesen elkülönül a városi és a falusi lakosság. A városokban sok az olyan lángoló bolgár hazafi, aki Bulgáriában tanult, és a gyermekeit maga is oda küldi tanulni. A falusi lakosságnak viszont a konzul szerint nincs semmiféle nemzeti tudata, számára teljesen közömbös, hogy szerbnek vagy bolgárnak vallja-e magát. Vannak olyan családok, ahol az egyik fiú szerbnek, a másik bolgárnak vallja magát. Bolgárnak a falusiak a bandáktól való félelmükben vallják magukat, szerbnek meg anyagi előnyökért, mert a szerb propagandistáktól ezért pénzt kapnak. Emellett szempont még az is, hogy a török hatóságok a szerbekkel elnézőbbek, mint a bolgárokkal szemben.

A szerb propaganda ezekkel a módszerekkel jelentős sikereket ért el, számos falu tért vissza a patriarchátus fennhatósága alá úgy, hogy közben szerbnek nyilvánította magát. A bolgárok kénytelenek voltak felismerni, hogy nem a görög, hanem éppen ez a rokoni szláv propaganda a legveszélyesebb a számukra, ezért aktivizálták szabadcsapataikat a szerb befolyás alatt álló körzetekben. A szerb propaganda is belátta, hogy a halálfélelem nagyobb úr, mint a haszonlesés, ezért ők is szabadcsapatokat vetettek be. Ezeknek az volt a módszere, hogy a falvakban túszul ejtettek néhány tekintélyes parasztot, akiket csak akkor engedtek szabadon, ha a falu szerbnek nyilvánította magát, különben kivégezték a szerencsétleneket.

A görög, a bolgár és a szerb nyomás a macedóniai szláv lakosságot ellenállásra késztette, és segített felismerni saját különállóságát. A lakosság belefáradt a nemzetiségi küzdelembe, és az egyik orosz konzul 1907-ből származó beszámolója szerint a kasztoriai járásban egyes parasztok nem hajlandók semmiféle népnevet használni magukra, hanem makacsul csak macedónoknak hívják magukat, s körükben kezd kialakulni valamiféle külön macedón öntudat. Egy másik járásban hét falu azt kérte, hogy nyilvánítsák őket "macedóniai szlávnak". A macedón nemzeti tudat csírái mellett a konzulok nyelvi megfigyeléseiket is továbbították. Az egyik orosz konzul például megfogalmazza, hogy a helyi nyelv annyira sajátos, hogy önálló szláv nyelvnek minősülhet.

Az 1912-1913. évi balkáni háborúk ezt az éppen csak elkezdődő nemzetté válási folyamatot megakasztották, mert a három részre szabdalt Macedóniában folytatódott a helyi szláv lakosság elgörögösítése, elszerbesítése, illetve elbolgárosítása, ami erőszakos áttelepítésekkel és hatalmas menekültáradattal párosult.

Zoltán András

Vissza