A közép-európai himnuszok jellegzetességei

Zajac, Peter: Stredoeurópske hymny. = Slovenský národopis, 50. roč. 2002. 2. no. 194-200. p.

Magyarországon elsősorban Kiss Gy. Csaba foglalkozott a közép-európai himnuszok jellegzetességeivel és összehasonlításával - egyebek között a Kisebbségkutatás hasábjain (ld. a lap 1996. 3. számában a magyar szerző Honalapítási mítoszok Közép-Kelet-Európából című tanulmányát)). Ezúttal a szlovák szerző részben az ő dolgozatát, részben egyéb szakirodalmakat, továbbá a berlini Humboldt Egyetem bohemisztikai és szlovakisztikai tanszékén keletkezett szemináriumi dolgozatokat is hasznosítva újólag szemügyre veszi ezeket a végső soron szimbólumoknak és sanctumnak tekinthető alkotásokat.

            A nemzeti himnuszok születése a modern politikai nemzetek kialakulásához, a "népek tavaszához" kötődik. Állami himnuszokká esetenként keletkezésük idejétől jóval elmaradva "magasztosultak", s váltak ezáltal az állami rituálék elmaradhatatlan ünnepi kellékeivé Különösen válsághelyzetben gyakori a nemzeti himnusz éneklése, minthogy alkalmasak a nemzeti identitás intenzív kifejezésére. A himnuszok a kultúra és a politika közötti közös mezőben helyezkednek el.

            A himnuszok nem a népből-néptől erednek, hanem az elitek konstruálják és terjesztik őket. A közép-európai himnuszokban és környékükön mítoszok keletkeznek, amelyek felettébb szívesen és rengeteg túlzással idézik fel a "régi dicsőséget", a szlovákoknál a Nagy-Morva birodalmat (holott annak lakossága nem volt mai értelemben vett szlovák), a szlovéneknél a Nagy-Karintiát, a lengyeleknél a lengyel-litván nemesi államot, a magyaroknál Mátyás királyságát stb. (a példa árulkodóan kilóg a sorból: Mátyás birodalma - a többi felsorolt példával ellentétben - valóságos képződmény volt. Kiss Gy. Csaba ezzel szemben Hunniát említi mint az ősi juss valónak vélt fundamentumát - a szerk.). És - persze - a folyvást fájó nagy "nemzeti gyásztereket" is, Mohácsot, Rigómezőt, Fehér-hegyet.

            A himnusz-kronológián túlmenően a nemzeti pantheonok "teremtése" is erre a "néptavaszi" időszakra esik. Benne szent uralkodók (Vencel, Adalbert, István, Szaniszló, Száva stb.) és védőszentek (Patrona Hungariae, Regina Poloniae, Szlovákok védő asszonya) mellett vértanúk (Husz János, Zrínyi Miklós, Poniatowski, a tizenhárom aradi vértanú stb.), nemzeti költők (Hviezdoslav, Petőfi, Vrchlický, Mickiewicz stb.), sőt nemzeti betyárok (Jánošík, Baba Novac, Rózsa Sándor, Grassl stb.) is szerepelnek.

            A létrejött himnuszok keletkezésük idején nem szükségszerűen voltak "egyeduralkodók". Szlovákiában a nemzeti himnusz rangjára Samuel Tomášik Hej, szlávok, Karol Kuzmány Aki az igazságért ég, Janko Matuška A Tátra fölött villámlik, Peter Kellner Hadd ömöljék a dicsőség, sőt még a cseh himnusz szlovák változata is aspirált.

            A lengyeleknél a nemzeti himnusz funkcióit Józef Wybicki mazurkája, a Nem veszett még Lengyelország (1797) és Alojzy Feliński Isten, ki Lengyelhont c. himnikus éneke egyaránt betöltötte. (Ez utóbbi I. Sándor orosz cár lengyel királlyá koronázására keletkezett.)

            Magyarországon legkorábban a Rákóczi induló, majd 1823-tól Kölcsey Himnusza, 1844-től Vörösmarty Szózata szerepelt himnuszként. Az utóbbi kettő a második világháború végéig szinte párhuzamosan.

            Az ausztriai himnuszváltozatok különösen hosszú sort tesznek ki:

-          1797-1835 - Isten, óvd meg nekünk Ferenc császárt,

-          1736-1848 - Áldás Ausztriának fenséges fiára, a mi Ferdinánd császárunkra,

-          1848-tól - visszatér az eredeti szöveg, 1854-től azonban kimarad belőle a név említése,

-          1920-1929 - Karl Renner Német Ausztria, csodálatos ország kezdetű verse,

-          1929-től - Ottokar Kernstock szerezte Osztrák hazafias dal,

-          1946-tól - Pauly von Preradovic Hegyek országa, folyóvizek országa c. költeménye.

A közép-európai himnuszok szövege és/vagy zenéje nemegyszer az egyik országból a másikba vándorol: a Hej, szlávok 1860-ig a szlovének himnuszaként szolgált, majd 1964-ben a jugoszláv himnusz része lett. A Nem veszett még Lengyelország némi változtatásokkal az ukrán himnuszban és a legutolsó jugoszláv himnuszban bukkant fel. Haydn császári himnusza lett a német himnusz dallama.

      A himnusz, a himnikus ének ősrégi műfaj: már a sumér-akkád világban azonosították, ismerték az ószövetségben, az antik Görögországban, görög minták nyomán Rómában is. A kereszténység liturgiáiban zsoltár formájában éltek tovább a himnuszok. A humanizmus és a barokk korában ismét világiasodni kezdett e műfaj.

      Kant szerint a himnuszok a "magasztos" kategóriájába tartoznak, s abban különböznek az "esztétikumtól", hogy "határtalanok". A "határtalan" csak a "végtelenhez" és a "roppanthoz" illeszthető. A "roppant" jelzőt ugyanakkor hol vonzónak, hol pedig taszítónak tartják.

      A himnuszok magasztossága a zene és a szöveg magától értetődő tartozéka. Ebbe a magasztosságukba a himnuszok később mintegy "belefagytak", s az esztétika szférájából átkerültek az "állami-politikai" szférába. Eközben megőrizték magukban a monumentalitás ("roppantság") jegyeit.

      Míg a francia és az amerikai himnusz a nemzeti magátólértetődés és politikai öntudat, az individuális szabadság és állami szuverenitás megnyilvánulása, addig a közép-európai himnuszok a kollektív identitás iránti vágyat tematizálják. Bennük a tények és a vágyak közötti ellentmondás érhető tetten. A cseh és a szlovák himnusznak, de a lengyelnek és a magyarnak is, egyaránt jellemzője a bizonytalanság. A cseh himnuszban ez a legelejétől fogva kifejeződik ("Hol a hazám?"), a szlovák himnuszból pedig azt sem lehet megtudni, hogy ki ellen irányul a benne levő buzdítás, a villámok ellen-e (ony) vagy bizonyos ellenség ellen (oni).

 Futala Tibor

Vissza