Az orosz-ukrán viszony újragondolása: avagy a nemzetépítés új irányzata a posztkommunista Oroszországban?

Tolz, Vera: Rethinking Russian-Ukrainian relations: a new trend in nation-building in post-communist Russia? = Nations and Nationalism, 8. vol. 2002. 235-253. p.

 A Szovjetunió felbomlása komoly kihívás, ami éppenséggel a sokáig ébren tartott erős nemzeti mítoszok lerombolásával járhat. Az orosz elit 1992 óta új nemzeti tradíciók elfogadtatásával próbálkozik. A 18. századtól kezdve egészen az 1980-as évek végéig számos mítosz döntően formálta az orosz identitás kialakulását, az értelmiség és a hatalmas orosz állam közös erőfeszítésének segítségével. E mítoszok közül elsődlegesek voltak és így is terjesztették: a cári, majd a szovjet birodalom orosz nemzetállam; a birodalom hatalmas kiterjedésű és folyamatosan növekvő területe meghatározó elem az orosz nemzeti karakter kialakulásában; Kiev Rus az első orosz állam; az oroszok, ukránok és fehéroroszok eredete közös, mindhárman az ősi Rus tőről származnak. Az 1990-ben megalakult új orosz államot az emberek egy része túl "kicsinek" érezte, ezért az új, történelmi határokat illegitimnek tekintették. Nem értették és meglepetéssel fogadták, főleg az orosz elit, Ukrajna függetlenségét. (A fehéroroszok szeparatista törekvései mindig enyhébb formában jelentkeztek.)

A Szovjetunió felbomlása után az oroszok új feladata egy új nemzetállam felépítése lett. Ehhez azonban rendezni kellett Oroszország és a független Ukrajna viszonyát. Némileg zavaró tényező volt néhány orosz elit értelmiségi revizionista megnyilvánulása, bár a fő célt nem befolyásolhatta. Népszerű orosz újságok, magazinok, valamint történelmi és politikai periodikák cikkei jelzik, hogy az orosz-ukrán függetlenségi szerződés 1997-ben történt aláírása után az orosz nemzetállam építői foglalkoznak Ukrajna függetlenségre törekvésének eredetével. Az alapokat már az iskolákban az új tankönyvek ismertetik, különválasztva az orosz és az ukrán történelmet. Az oroszokat Novgorod, az ukránokat Kijev körzetéből származóknak tekintik úgy, hogy e két központ térségéből rajzott ki az eredeti Rus népesség. A politikai vezetés sokkal gyakorlatiasabb, Putyin elnök vezetésével inkább a gazdasági kapcsolatok normalizálására összpontosítanak, semmint az orosz-ukrán kapcsolatok múltjára és jelenlegi megjelenési formájára. Semmi jel nem mutat arra, hogy akár a kommunista, akár a nacionalista ellenzék kétségbe vonná Ukrajna függetlenségét.

Feltehetően több évtizednek kell eltelni ahhoz, hogy a "birodalom" felbomlása után a független Ukrajnát Oroszország egyenlő tárgyaló félként fogadja el a nemzetközi diplomáciai színtereken. Az első lépések ez irányban azért megfigyelhetők. Már az 1990-es évek elején kezdték újraértékelni Oroszország és Ukrajna egymáshoz való viszonyát. Oroszországnak nemcsak a határain belül maradt kisebbségek helyzetét kell az új nemzetállam szervezésénél figyelembe venni, hanem az ország határai mentén elhelyezkedő szövetséges (FÁK) államokét is, melyekhez fűződő kapcsolatrendszere nem stabilizálható az orosz-ukrán viszony újragondolt rendezése nélkül. Ez befolyásolhatja a függetlenné vált volt szovjet - jelenleg szövetséges - köztársaságok vonzódását az új Oroszországhoz, különösen azok tekintetében, melyek népeinek identitása eltér az oroszokétól, azaz nem szlávok.

Újabban még azok a periodikák is, melyek nem kimondottan szimpatizálnak Ukrajna függetlenné válásával, mint pl. a Nezavisimaia gazeta, már arról cikkeznek, hogy Oroszország külpolitikájának nem lenne célszerű egy új Szláv Unió létrehozása, a viszonyt Ukrajnával az USA-Kanada-modell alapján kellene rendezni.

Kádár József

Vissza