Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 4. szám |
Windisch-Middendorf, Renate: Verraten - vergessen - und wieder verraten. = Südostdeutsche Vierteljahresblätter. 51. Jg. 2002. 1. no. 29-35. p.
1959-ben Brassóban, még Gh. Dej idején, íróper zajlott, melynek során a romániai német irodalom öt neves képviselőjét (Wolf von Aichelburg, Hans Bergel, Andreas Birkner, Georg Scherg, Harald Siegmund) ellenforradalmi összeesküvés vádjával együttesen 95 évi szigorított börtönre és kényszermunkára ítélték. Való igaz, hogy az írók - mi sem természetesebb - időnként csakugyan összejártak, találkoztak. Az eljárás az 1956 utáni, nem utolsósorban kisebbségellenes tisztogatások sorozatába illeszkedett, melyeket mintegy százezer áldozatnak kellett elszenvednie. A koholt vádak koronatanújaként kivezényeltek egy diákéveiben járó fiatalembert, név szerint Eginald Schlattnert, akit két évvel előbb helyeztek előzetes letartóztatásba hasonló államellenes "tevékenység" vádjával. Nevezett, irodalmi ambícióktól fűtve, letartóztatása előtt kapcsolatot keresett és talált a később perbefogott, akkor még jórészt fiatal írók egyikével-másikával, és különféle információkhoz jutott beszélgetésekről, helyzetekről, melyeket az öt író perében kiszolgáltatott, s az ezekkel megerősített, egyébként koholt vádpontok képezték a súlyos ítéletek alapját. Schlattner a per időpontjában feltehetőleg már beszervezett, aktív ügynök volt. Ügybuzgalma odáig terjedt, hogy például felhívta a figyelmet Bergel egy történeti elbeszélésének ("Fürst und Lautenschläger" - A fejedelem és a lantos) állítólagos aktuális jelentésére (a "zsarnok" és a művész, anno 1957). Az író egyébként 1946-ban írta az elbeszélését, melynek 1957-es kiadását a cenzúra jóváhagyta.
Az elítéltek nem töltötték ki teljesen büntetésüket, 1962-64 között amnesztiával szabadultak, 1968-ban pedig, a román vezetés egy rövidke, világos pillanatában, megsemmisítette az ítéleteket. Az érintettek mindegyike előbb vagy utóbb kijutott Németországba, hárman közülük még élnek. Schlattner maga náluk sokkal kevesebbel megúszta, élte tovább a maga életét. A papi hivatással is megpróbálkozott. Élete alkonyán merészkedett újra az irodalom közelébe: 1998-ban bemutatkozott egy érdekes memoár-regénnyel a világháború erdélyi záróeseményeivel a hátterében ("Der geköpfte Hahn"). A kritika a művet a Romániából rendre eltünedező német nyelvű alkotók egyik "utolsó mohikánjának" szóló megbecsüléssel és egyben őszinte tetszéssel fogadta. Írt ezután még egy önéletrajzi regényt ("Rote Handschuhe"). A fogadtatás most is maradéktalanul pozitív. Ebben, a hajdani elítéltek kínos meglepetésére, őket is szerepelteti, ha nem is dokumentatív valóságértéken, de a névváltozatokban, a felemlített művekben igen átlátszóan. Azonban a szellemes pikareszk jellegű korkép keretében nemhogy megkövetné egykori áldozatait, ellenkezőleg: kipellengérezi politikai, szellemi habitusukat, nemzetiszocialista kapcsolatokkal vagy német kultúrfölénnyel inszinuálja és több más formában lejáratja személyüket (éppenséggel elnézően), így igazolva magát egykori tanúvallomásaiért. A szerző cinizmusa, önkritikátlansága megfejthetetlen. A mű emigráns-körökben természetesen végtelen felháborodást keltett, jelentkeztek vétójukkal az érintettek is. A sajtóesemények azonban mintha azt mutatnák: a Románián kívül ismeretlen történet az 1959-es brassói perrel (jóllehet dokumentációja 1993-ban "Worte als Gefahr und Gefährdung" címmel Münchenben megjelent) négy évtized után már nehezen áll helyt a hamisítással szemben. A történetnek bizonyára nincs vége. A mai regényszerző válasza a művét ért erkölcsi számonkérésre közkeletű forrásokban még várat magára, s bizonyára az érintettek sem tálaltak ki még mindent. Maga az 1993-as dokumentáció csak a peranyag töredék részének gyors feldolgozását vállalta, a teljesebb feltárás elvégzése a történtek után feltehetőleg nem fog késlekedni. A közönség és a megfigyelő pedig kíváncsian tekint egyrészről a vita alakulása, másrészről az újsütetű író további munkálkodása elé.
Komáromi Sándor