Jobboldali radikalizmus és ultranacionalizmus a posztkommunista rendszerben

Timm Beichelt, Michael Minkenberg: Rechtsradikalismus in Transformationsgesellschaften. = Osteuropa. 52. Jg. H. 3. 2002. p. 247-262.

Andreas Bock: Die "Wahrheits- und Lebenspartei" zwischen Ethnozentrismus und Rassismus. = Uo. p. 280-292.

Michaela Grün: Rechtsradikale Massenmobilisierung und "radikale Kontinuität" in Rumänien. = Uo. 293-304.

A tömegszociológiai elmélet aktuális témái sorában hangsúlyos helyet kap a posztkommunista rendszerek jobboldali radikalizmusának kérdésköre. Az elemzések általában egyelőre még közelítő jellegűek. Alaptételként kínálkozik a kelet- és kelet-közép-európai jobboldali radikalizmus új jelenségének értelmezéséhez a rendszerváltó átalakulás mint konfliktus-forrás, mint az egyes társadalmi csoportokat egyenlőtlen formában érintő folyamat ütközésterhes menete.

A totalitárius rendszerek lebontása, átvezetése demokratikus viszonyokba lényegében három síkon megy végbe: a politikai intézményrendszer átalakítása, a gazdasági és szociális szerkezet átrendeződése és az eszmei-ideológiai horizont átszabása síkján. Az intézmények kérdésében viszonylag könnyen kialakítható az érdekviszonyokat egyeztető konszenzus. Ezzel szemben a piacgazdasági versenyfolyamatokra történő átállás gyorsan kettéosztja a társadalmat "nyertesekre" és "vesztesekre", s a csoportok ennek megfelelő magatartást mutatnak. A vesztes és csalódott csoportok a váltásfolyamatok szimplifikáló, középutas ellenkoncepcióival lépnek fel, melyek kultúra alatti miliőben gyökereznek, és az olcsó populizmus, a romantikus ultranacionalizmus - verbálisan a konzervatív-politikai jobboldalról kölcsönzött - kliséi jegyében mozgósítanak. A klisék sorában általában súlypontba kerülnek a nemzeti ideológia, az etnikai kirekesztő és az idegenellenes érzület elemei. A jobboldali radikalizmus több, különböző ideológiai változata az adott nemzeti-történeti háttér szempontjából részint a fasisztoid-autokratikus, részint a nemzeti-kommunista típusba illeszkedik, rasszista-etnocentrikus vagy vallási vagy fundamentalista talajon áll. A csoportosulások nem feltétlenül jutnak el az adminisztratív szinten megfogható szervezettségig sem, nem hogy a pártszerveződésig, mint az a tételes ideológiát nélkülöző skinhead-mozgalom esetében is történt világszerte.

Magyarországon a radikális szélsőjobb a közepesen "fejlett" (1995-ben feltehetőleg mintegy négyezer aktivistát és mintegy 160 ezernyi szimpatizánst számláló) skinhead-mozgalom mellett az ezzel kapcsolatot tartó, leginkább antiszemita megnyilatkozásairól ismert, Szabó Albert-féle Magyar Népjóléti Szövetség és néhány más, hasonló, de csak periferikus jelentőségű csoport tartható számon: Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség, A Kommunizmus Üldözötteinek Szövetsége, Magyar Nemzeti Arcvonal. (A szerző ezekről csak érintőlegesen ír; a "fasisztoid-autokratikus" besorolást adja nekik; forrásai: Karsai L.: The Radical Right in Hungary, In: P. Ramet: The Radical Right in Central and Eastern Europe since 1989, Pennsylvania, 1999; az Institute for Jewish Policy Research and American Jewish Committee, Hungary honlapja, 1999.) Mint pártformáció, méghozzá jól szervezett és céltudatos erő, a MIÉP áll az előtérben. A hazai közönség és a választópolgár előtt jól ismert Csurka-féle párt nacionalista populizmusára az antiglobalizmus, az idegenellenesség, az antiszemitizmus, az antidemokratizmus elemeit tapasztja. Természetesen a hazai cigánysággal kapcsolatos rasszizmusára, valamint a trianoni kérdés napirenden tartására is utal.

Az 1998-ban a parlamenti küszöb fölé felértékelődött nacionalista párt sikerének magyarázatát a szerző egyrészről a Habsburg hatalmi konglomerátum méhében kialakult etnocentrikus identitástudat továbbélésében, az 1918-1990 közötti magyar társadalomtörténet demokrácia-hiányos örökségében, másrészről a kritikus gazdasági váltásfolyamat során leszakadó tömegek elnyomorodásában és ennek kapcsán a kommunista rendszerben végzetesen elhanyagolt romakérdés elhatalmasodásában, a magyar társadalom széles köreinek távlatvesztésében keresi. (A marxista-ízű elemzés nem vesz tudomást arról például, hogy a MIÉP-szimpatizánsok jelentős részben a középosztálybeli értelmiség soraiból verbuválódik - kiváltképp Budapesten - a szerk.) Ebben a közegben a jobboldali radikalizmus megfelelő táptalajra talál az európai szemhatárú átalakulás populista megkérdőjelezésével. A mozgalom további térhódítása ellen Magyarországon gátat emelhet az e szempontból szerencsésnek mondható pártpolitikai környezet, amelyen belül a nemzeti ideológia elemeit, ezek abszolutizálása nélkül, a demokrácia elvét szem előtt tartó erők is beépítik programjukba, és végső soron a rendszerváltás korai időszakában már szilárdan, tartós alapokon kiépült demokratikus intézményesség. (A szerző e várakozását a 2002-es választások egyelőre igazolják.)

*

 A román jobb-radikalizmusnak szentelt elemzés ugyanazt az átalakulási konfliktus-elméletet és ugyanazt a tipológiát alkalmazza, mint az előző, de a romániai valóságnak megfelelően valósággal burjánzó és a pártpolitikában hasonlíthatatlanul nagyobb teret foglaló jelenségkört mutat be. A csoportosulások és programok végtelen osztódása és hullámzása (a román politikai kultúra kezdetlegességének kifejeződéseként) ugyan a hatékonyságukat nagyrészt ki is oldja. (Sajnos, igaz ez a demokratikus pártok esetében is.) Összes tömegük, színskálájuk mégis riasztó. A 90-es évek elejétől "fasisztoid-autokratikus" és "rasszista-etnocentrikus" formációk és mozgalmak egész sora lépett a nyilvánosság elé. Előbbiek többnyire a két háború közötti militáns-fundamentalista, népmitológiai, etnokratikus ideológiák örökösei (emigrációjukból visszatért veteránjaik felvezetésével; a szereplőkörben a Vasgárda több volt tagja megtalálható). Az ismertebbek közé tartoznak: az egyéb programpontjai mellett szélsőségesen magyarellenes Vatra Românească, valamint az Antonescu marsall Liga. A legtöbb formáció régi ortodox vallási fundamentalista elemeket is felelevenít. A Szekuritate szétszóródó rajának beépülése biztosítja a kommunista korszak "radikális folytonosságát". Valamennyien tulajdonképpen az 1992-es, első demokratikus választások előtt jelentek meg, utána csekély eredményeikkel visszavonulva lappangtak, átalakult formában próbálkoztak újra. A második csoportban zömmel olyan, jelentékeny erőt képviselő (képviseleti, sőt kormányszerepet is nyert) posztkommunista pártok sorakoznak (Szocialista Munkapárt - PSM, a Román Nemzeti Egység Pártja - PUNR), amelyek a doktriner baloldali szólamokkal együtt a román tömegekbe Ceauşescu idején belesulykolt nacionalista-fundamentalista indulatokat is megörökölték, és ezekkel obstruálják a rendszerváltó átalakulás nehézkes, elhúzódó és évekig egy helyben járó menetét. A román totalitarizmus és gazdasági állam-monopolizmus hézagtalanul zárt rendszeréből való kitörés különösen súlyos szociális és politikai konfliktusokkal, anarchiával és elhúzódó válsággal terhelt, nem szolgálhatott alapul különösebben pozitív jövőkép-változatoknak. Az elhúzódó, anarchikus átmenet fő haszonélvezője a poszttotalitárius típusban ma az a Nagy-Románia Párt (PRM), amely számos más formációt maga alá gyűrve, töredékpártokat befogadva-beolvasztva, 1993 és 2000 között képes volt megtízszerezni táborát, hogy az utolsó parlamenti választások során második erővé nője ki magát, közvetlenül az Iliescu-féle PDSR mögött. 

A Nagy-Románia Párt, C. V. Tudor mindenre elszánt, "népvezéri" indíttatású vezénylete alatt sűríti egybe és kínálja az etno-nemzeti öntudat, a kirekesztés, a faji diszkrimináció, a protekcionizmus, a tekintélyelvű uralom és rendpártiság minden elemét, amely a román társadalom különböző rétegei által olykor hagyományosan "fogyasztható" vagy szoktatással újonnan megkedveltethető. A Tudor-féle tan lényege azonban a román totalitarizmus etnokratikus elvével és militáns etnocentrizmusával való folytonosság, amivel "rendszerváltó" párt létére egyszerűen folytatja a nemzeti kommunizmus totalitárius radikalizmusát, azaz a "radikális folytonosság" képviselője. Ami a szeme előtt lebeg: egy hasonló diktatúra, nyilván ezúttal a magántulajdonra alapozva, de a más nemzetiségű polgárok kíméletlen kiszorításával és büntetésével, egyebekben a saját nemzeti tömegek alávetésével és kíméletlen igába hajtásával.

Nemzetközi színtéren is jól ismert a Nagy-Románia Párt ádáz magyarellenessége. Az erős magyarellenes beállítódást Romániában az elemzés összefüggésbe hozza részben az RMDSZ etnikai pártjellegével, ami a maga részéről jól formált "ellenségképet" kínál ürügyül a román etnonacionalista fundamentalizmus számára. Ez utóbbi azonban, ürügyeken innen és túl, a magánvaló.

Vissza