Kisebbségkutatás - 11. évf. 2002. 4. szám |
Az etnikai csoport és a nemzeti közösség között
(A fehéroroszok a XIX. századi kelet-közép európai nemzeti folyamatok tükrében)
(Radzik, Ryszard: Między zbiorowociš etnicznš a wspólnotš narodowš (Białorusini na tle przemian narodowych w Europie rodkowo-Wschodniej XIX stulecia). Lublin, Wydawnictwo Uniwersytetu Marii Curie-Skłodowskiej, 2000. 301 p.)
Ryszard Radzik, a nemzetközileg jól ismert, hazánkban is publikáló lublini szociológus[1] új könyvében széles nemzetközi kitekintéssel vizsgálja a fehérorosz nemzetté válás ellentmondásos történetét a XIX. században. A könyv bevezetőjében (7-14. p.) a témaválasztást többek között azzal indokolja, hogy a fehérorosz társadalom történetét és kultúráját Lengyelországban alig ismerik (ami persze Magyarországra még fokozottabban érvényes). A fehéroroszok abban különböznek a legtöbb mai európai társadalomtól, hogy a nemzetté válás kevéssé érintette őket. Döntéseiket, választásaikat külföldön gyakran értetlenül fogadják. Feltehető, hogy mentalitásuk alakulásában nem csak a XX. század, hanem a korábbi korszakok eseményei is szerepet játszottak. A XIX. század a fehérorosz fejlődés szempontjából azért lényeges, mert ekkor ment végbe a korábban nyugati kulturális orientációjú fehérorosz nép többségének az orosz kultúrkörbe való átlépése, ami a XX. században csak megerősödött. A szerző a kulcsmozzanatnak ebben a görög katolikus egyház felszámolását és az orosz ortodoxiára való áttérést tartja. A XIX. századi szemlélők által még alig észrevett változás következtében mára a lengyel és a fehérorosz társadalom között hatalmas kulturális szakadék tátong, ami a gazdasági és politikai életben is megnyilvánul. A könyv a szakadás kezdetét vizsgálva az eltérő fejlődés okait is keresi. Mindez szorosan összefügg a fehérorosz nemzeti tudat kialakulásával. A fehéroroszok Európában ritka példát szolgáltatnak arra, hogy a szovjet típusú osztályideológia győzelmet aratott a nemzeti fölött. A modern fehérorosz társadalom ugyanis nemzetietlen, osztályharcos és internacionalista ideológiára épült. Ez az ideológia a balti köztársaságokban és magában Oroszországban is a létező nemzeti ideológiára épült rá, Fehéroroszországban azonban az alapoktól kezdve erre épült a modern társadalom. Így azután a Szovjetunió szétesése és azt összetartó ideológia csődje után a litvánok, a lettek, az észtek, de az oroszok egy része (főleg a moszkvai és a pétervári elit) is visszatérhettek a még mindig létező nemzeti hagyományhoz mint olyan összetartó erőhöz és ideológiához, amely segíti őket társadalmuk újjáépítésében. A fehéroroszoknak nincs ilyen lehetőségük, mert túlnyomó többségük sosem vált nemzetté, a nemzeti eszményhez ellenségesen viszonyul, azt a nacionalizmussal azonosítja. A szovjet értékek azonban szétestek, a nemzetiek viszont idegenek számukra. A társadalom újjáépítése állhatatosságot és lemondást követel. Nehéz végrehajtani olyan társadalomban, amely inkább a mának élő egyedek halmaza, semmint közösen megélt értékek által egységbe forrasztott közösség. Ezért haladnak a reformok lassan a balti köztársaságokban, állandóan megpróbálkoznak velük az orosz elitek is, a fehéroroszoknak azonban egyelőre még arra sem volt elég erejük, hogy kezdeményezzék őket. Mindennek az okát keresve vissza kell nyúlni a XIX. századi kezdetekig.
A könyv első fejezete (15-40. p.) az etnikai csoport és a nemzet meghatározását tartalmazza. Az etnikai csoport Ryszard Radzik felfogása szerint az írásbeliség előtti népet jelenti a feudalizmus és a korai kapitalizmus viszonyai között, amikor még nem dőltek le a távolabbi kontaktusokat lehetővé tévő akadályok. Az etnikai csoport "mi" élménye az egyedek közvetlen érintkezéséből táplálkozik a falu és legközelebbi környéke területén. Nem rendelkezik a csoport más csoportoktól való különbözőségéről ideologizált formába öntött tudattal. Ezzel szemben a nemzet közvetett kapcsolatokkal összefűzött kultúracentrikus közösség, amely csak fejlett oktatási rendszer, kulturális és térbeli kommunikáció mellett jöhet létre.
A második fejezet (41-84. p.) a kelet-közép-európai nemzetek kialakulását vázolja fel. Tipológiailag megkülönbözteti a Kelet-Európára inkább jellemző kultúrnemzetet, amely etnikai, főleg nyelvi alapon fejlődik, a modern értelemben vett politikai nemzettől, amely az állam által reprezentált politikai értékeken alapul és inkább Nyugat-Európára jellemző. Ez utóbbi klasszikus példája Franciaország. Kelet-Közép-Európában főleg a német, a lengyel és a magyar fejlődést veszi szemügyre. A lengyel-litván állam esetében itt is meg lett volna a lehetősége a nyugat-európai politikai nemzet kialakulásának, ezt a fejlődési utat azonban az ország XVIII. század végi felosztásával a szomszédos nagyhatalmak elvágták. Magyarország helyzete annyival jobb volt, hogy a hazai intézmények jogfolytonossága a Habsburg-birodalmon belül is megmaradt, sőt 1867-től növekedett is Magyarország önállósága. Mindkét nép rendelkezett saját politikai elittel, több évszázados kulturális hagyománnyal, nemzeti ideológiával, így tömeges asszimilációra nem került sor. Viszont későn került sor a parasztok beemelésére a nemzetbe. Ez egyúttal esélyt is adott a régi lengyel-litván állam egyéb népeinek - a litvánoknak, fehéroroszoknak, ukránoknak - arra, hogy nemzeti különállásukat megfogalmazzák. A megvalósulás azonban sok tényezőtől függött: kultúrájuk önállóságától, saját elitjük kialakításának a képességétől, a nemzeti aktivitást segítő vagy gátló politikai körülményektől.
A harmadik fejezet (85-137. p.) a fehéroroszországi lengyelek nemzeti fejlődését vázolja fel, mivel a fehérorosz társadalom változásait a XIX. században nagymértékben meghatározta egyrészt a hagyományos lengyel tudat felbomlása, a nemesség jelentőségének a csökkenése az értelmiség és az általa képviselt kulturális (etnikai és nyelvi) nemzeti jellegzetességek javára, másrészt az oroszok egyre nagyobb jelenléte. A lengyel nemzetfogalom a keleti területeken lassabban telt meg kulturális tartalommal, mint az ún. kongresszusi királyságban. Keleten az orosz megszállók lengyelellenes, oroszosító akciói erőteljesebbek voltak, ez összekovácsolta a lengyel feudális elitet. Itt tovább fennmaradtak a feudális viszonyok, lassabb volt a gazdasági fejlődés, lassabb volt a plebejus tömegek felemelkedése, a lengyel közösségen belül erős volt a földbirtokosok pozíciója. Az oroszosító nyomás mellett is előretörő nem lengyel plebejus nemzeti mozgalmak kisebbségbe kerüléssel fenyegették a lengyel közösséget. Erősítette ez a rendi szolidaritást a nemességen belül, majd a nemzeti szolidaritást is az immár tágabban értelmezett lengyel nemzeti közösségen belül. A lengyelség attribútumaivá egyre inkább a nyelv és a katolicizmus váltak, így a fehéroroszság a maga többségi, ortodox megjelenési formájában egyre távolabb került tőle. Ez megnyitotta a lehetőséget a fehérorosz nemzeti tudat kialakulása előtt, illetve - annak hiányában - lehetővé tette azt, hogy a visszavonuló lengyelség után fennmaradó űrt az orosz kultúra töltse be.
A negyedik fejezet (139-201. p.) foglalkozik a fehérorosz nép, a parasztság etnikai tudatának elemzésével. A fehérorosz társadalom a XIX. század folyamán ugyan elindult a városiasodás útján, de ez az európai országok többségéhez képest igen lassan haladt. A jelenlegi Fehéroroszország területén a XIX. század elején a városi lakosság 5 százalékot tett ki, de a század végére sem haladta meg a 10 százalékot. Az 1897. évi népszámlálás szerint a fehérorosz nyelvű lakosság 97,7 százaléka falun, 2,3 százaléka városon lakott. A parasztok 88,3 százaléka volt fehérorosz nyelvű; a fehérorosz nyelvű lakosok a városokban 17 százalékos kisebbséget alkottak. Sem a paraszti, sem a munkásrétegek nem hoztak létre a XIX. században fehérorosz nemzeti mozgalmat. A paraszti eredetű munkásság a városokban nemzeti szempontból közömbös volt, a városokba települve átvette idővel az ott dívó (többnyire orosz) kulturális mintákat. A XIX. században nem lehet még fehérorosz nemzeti értelmiségről beszélni, de voltak már olyan értelmiségiek, akik a fehérorosz nyelvet tekintették anyanyelvüknek. Ezek 1897-ben az államigazgatásban, igazságszolgáltatásban és a rendőrségnél dolgozók 32,1 százalékát tették ki (3553 fő), ők képezték a jogászok 10 százalékát (76 fő), az egészségügyiek 21,7 százalékát (1233 fő), a tanítók 20,9 százalékát (3502 fő), az irodalom, tudomány és művészet terén dolgozók 7,8 százalékát (105 fő). Ez a 8469 fő nem tekinthető azonban a fehérorosz mozgalom bázisának, mivel kulturális és nemzeti szempontból közömbösen viselkedtek egészen a XIX. század végéig. A korabeli fehérorosz irodalmat a lengyel anyanyelvű katolikus nemesek írták. Egyébként is ez a néhány ezres, magát fehérorosz anyanyelvűnek valló értelmiségi se használta a fehéroroszt a szakmai vagy a társadalmi életben, legfeljebb otthon családi körben. Ennek ellenére létezett ez a több ezer fős potenciális közönség, és volt néhány tízezer fős módosabb fehérorosz származású réteg (parasztok, kereskedők, kisiparosok), akik létre tudták volna hozni a fehérorosz nemzeti mozgalmat, hiszen a XIX. század utolsó évtizedeiben létrejövő sikeres litván nemzeti mozgalom mögött sem állt ennél nagyobb módos vagy képzett réteg. Tehát a fehérorosz területek társadalmi és gazdasági elmaradottsága ugyan minden bizonnyal kihatással volt a nemzeti mozgalom megkésettségére, de nem magyarázza teljesen. Nagy szerepe volt a két uralkodó vallásnak, amelyek a katolikusokat a lengyelekkel, az ortodox vallásúakat az oroszokkal azonosították.
Az ötödik fejezet (203-271. p.) a XIX. századi fehérorosz mozgalom társadalmi hátterét vizsgálja. Elsősorban irodalmi mozgalomról van szó, amelyet kezdetben többnyire nemesi származású, katolikus vallású, lengyel kultúrájú irodalmárok (Jan Czeczot, Wincenty Dunin-Marcinkiewicz, Konstanty Kalinowski, Franciszek Bohuszewicz) műveltek. Az ortodox vallású többség nem szorgalmazta a népnyelv használatát még a szépirodalomban sem. A 70-es évektől az orosz narodnyik mozgalmon belül jut szerephez a fehérorosz eszme, képviselői a fehérorosz területekről elszármazott pétervári és moszkvai egyetemisták voltak, ezek között már ortodox vallásúak is voltak. Lényegében ebben a Fehéroroszországtól távoli, orosz nyelvű közegben született meg a fehérorosz nemzeti eszme, amely ebben a megfogalmazásban elhatárolódik a lengyelségtől és a katolicizmustól, viszont szövetségre kíván lépni Oroszországgal, igaz, egy későbbi föderáció egyenrangú tagjaként. Hatásuk a fehérorosz társadalomra elenyésző maradt. A fehérorosz nemzetté válási folyamat gyengeségét (megkésettségét) a fehérorosz kultúra tartalma, a fehérorosz társadalom struktúrája és az akkori saját elit híján a népi kultúra dominálta, rendkívül csekély történeti tudattal, a saját nyelv iránti megbecsülés hiányával együtt. A görög katolikus egyház felszámolása (1839) a katolikusokat a lengyelséggel, az ortodoxokat az oroszsággal való azonosulásra késztette, s így nagyon nehezen tudott gyökeret verni a fehéroroszság eszméje. A paraszti jellegű fehérorosz társadalomban hiányzott az a réteg, amely érdekelve lett volna a nemzetté válásban és annak a motorjává válhatott volna. A görög katolikus egyház felszámolásával a papok is kicserélődtek, az ortodox lelkészek vagy eleve oroszok voltak, vagy eloroszosodtak. A cári birodalomban az 1860-as évektől gyakorlatilag tilos volt fehérorosz nyelvű nyomtatványokat kiadni, márpedig Kelet-Közép-Európában az összes plebejus nemzeti mozgalom irodalmi tevékenységgel indult. Ez a körülmény is gátolta a fehérorosz nemzeti mozgalom kialakulását. Az orosz birodalom civilizációs elmaradottsága folytán azonban a XIX. században a fehérorosz parasztság még nem oroszosodott el tömegesen, így a XX. századra megmaradt a modern fehérorosz nemzet kialakulásának e lehetősége.
A zárszóban (273-278. p.) a szerző megállapítja, hogy a kétszáz évvel ezelőtti helyzethez képest ma Fehéroroszország kulturálisan lényegesen közelebb áll Oroszországhoz, mint a Nyugathoz. A fehérorosz területeknek az oroszok által történt megszállása ugyan megállította a lakosság ellengyelesedésének a folyamatát, de a görög katolikus egyház felszámolásával radikálisan korlátozta egy erős fehérorosz nemzeti mozgalom kialakulását is. A fehérorosz népet az etnikai tudat szintjén tartotta, s mintegy előkészítette a fehéroroszok tömeges eloroszosítását, amire a szovjet korszak iparosítása idején kerül majd sor.
A könyvet gazdag bibliográfia (279-294. p.) és névmutató (295-301. p.) zárja, amelyekből kiderül, hogy a szerző - különösen a tipológiai párhuzamok bemutatásánál -felhasználta az idegen nyelveken fellelhető magyar szakirodalmat is (Kosáry Domokos, Niederhauser Emil, Pach Zsigmond Pál munkáit).
Igen szemléletesek a szerzőnek azok a fejtegetései, amelyek a mai fehéroroszországi helyzet jellemzőit hozzák összefüggésbe a XIX. századi folyamatokkal. Így például a fehérorosz nemzeti mozgalom katolikus és nyugatos színezete kezdettől fogva taszította az ortodox tömegeket. E tekintetben a helyzet ma is ugyanez. Az 1897. évi népszámláláshoz hasonlóan Szovjet-Fehéroroszországban is a fehérorosz városi lakosság zöme a fehérorosz nyelvet nevezi meg anyanyelveként, noha többnyire igen gyengén beszéli, mert a hétköznapi életben az oroszt használja. Az efféle párhuzamokra a szerző sosem mulasztja el felhívni a figyelmet. Ryszard Radzik könyve ezért nem kizárólag történészeknek ajánlható.