Két magyar nyelvű szlovák könyv a magyar–szlovák irodalmi kapcsolatokról

Karol Tomiš, a Szlovák Tudományos Akadémia Világtörténeti Intézetének kutatója már régóta foglalkozik a címben jelölt kapcsolatokkal: már a második könyve jelent most meg magyarul ebben a tárgykörben. Pontosabban kétnyelvű könyve, mert szlovák szövege is van, ez az alapszöveg, sőt ez valamivel bővebb is a magyarnál, mert részletesebben fejti ki a szlovákok helyzetét a dualizmus-kori Magyarországon. A könyv a szlovák műfordítás-történeti sorozat egyik tagja, amelyben Tomiš a magyar irodalomból szlovákra fordított munkákat veszi sorra 1860–1918 között.

Mint jeleztem, az első rész a szlovákok kétségtelenül hátrányos helyzetét mutatja be a dualizmus-kori Magyarországon, a politikai elit hiányát a szlovák származású nemesség elmagyarosodása következtében. Persze éppen a műfordítás, pontosabban a magyarból való műfordítás fokozódó ellehetetlenülése a magyar fél számára volt mondhatni hátrányos. Az az írástudó réteg, amelyik a szépirodalomra fogékony volt, különösen a századforduló táján, már magyar nyelvű középiskolába járt, jól tudott magyarul, ennek megfelelően eredetiben olvashatta a magyar munkákat, ha akarta. A konzervatívok (és ők tették ki sokáig a politikai vezető réteget) ettől tartózkodtak. Ennek megfelelően viszonylag csekély a műfordítások száma. Bizonyos nehézségek is adódtak. Az első magyar költemény, amely szlovák nyelven megjelent, Vörösmarty Szózata volt. Rögtön azzal a problémával, hogy az „óh, magyar" magyarját a fordító, Michal Mácsay Uhornak fordította, vagyis a Szózat Magyarhon minden lakójának szólt ezek szerint, nemcsak az etnikai magyaroknak. Későbbi fordításokban persze már a Madar szó lépett a helyére.

Karol Tomiš külön tárgyalja a folyóiratokban megjelent munkákat. A szlovák folyóiratok egy része egyáltalán nem közölt magyar fordításokat, ilyenek inkább csak a kormány által fenntartott szlovák nyelvű sajtóban jelentek meg. Az áttörést Pavel Országh Hviezdoslav (utóbbi az írói neve) fellépése hozta. A legnagyobb szlovák klasszikus költő a rokon lélek Adyhoz írt költeményével felkeltette az érdeklődést a modern magyar költészet iránt. Hamarosan meg is jelent két Ady-vers fordítása Terezia Vansová írónő folyóiratában. Hviezdoslav volt az egyébként, aki Az ember tragédiája máig használható szlovák fordítását készítette el. A prózában Jókai volt a legkedveltebb, Mikszáth kevésbé.

A szlovák változat közli az önállóan megjelent fordítások teljes bibliográfiáját évek szerint. Itt található a viszonylag terjedelmes angol rezümé is.

A fordításokat illetően minden vonatkozásban kedvezőbb helyzetben van a másik szerző, Karol Wlachovský, már az 1990-es évek elején is, és most újra a budapesti Szlovák Intézet igazgatója, a magyar irodalmár-értelmiség régi kedves barátja. Nemcsak azért, mert ő az 1918, még inkább az 1945 utáni fordításokról is ír, ezek persze sokkal nagyobb számban vannak, és valóban a magyar irodalom legjavát adják az utóbbi egy-két évtizedben. Wlachovský azért is kedvezőbb helyzetben van a kérdéskörben, hiszen maga is gyakorló műfordító, jó néhány igényes prózai fordítás az ő műve. Másrészt éppen magyar–szlovák közvetítő szerepben nagyon kell figyelnie a kortárs magyar irodalmat, de mint irodalmárnak, a szlovákot is. Hogy erre hivatali munkája mellett hogyan van ideje, az az ő titka.

Most mindenesetre „Köztes szerepben" főcímmel látott napvilágot ez a viszonylag bőséges válogatás kisebb írásaiból. A cím ragyogó telitalálat, Wlachovský valóban ilyen köztes szerepet játszik, mindkét fél megelégedésére. Lehet, hogy éppen a szerző találmánya. A kötet Wlachovský 60. születésnapja alkalmából jelent meg, a tiszteletére a szlovák nagykövetségen adott fogadáson olyan nagy számban jelentek meg a meghívottak, hogy ez önmagában is mutatta Wlachovský közkedveltségét. A magyar–szlovák irodalmi kapcsolatok ápolását nem budapesti megbízatása idején kezdte el, hanem jóval annak előtte, mint a Tatran nevű nagy kiadóvállalat egyik vezető munkatársa, majd igazgatója. Ebben a pozícióban napi munkájához tartozott a szomszédsági kulturális együttműködési folyamatok irányítása.

Göncz Árpád Beköszöntője és a szerző rokonszenvesen szerény bevezetője („Utam az irodalom „belső világossága" felé" címmel) után az írásokat három nagy csoportba foglalták a válogató szerkesztők, Kiss Gy. Csaba és Tóth László. Az első rész a magyar irodalom szlovák fogadtatását mutatja be, tehát, mint jeleztem, Tomiš könyvét mintegy folytatva, ha nem is ugyanolyan szakmai szigorúsággal. Ady, Kosztolányi, Csáth Géza, Mándy Iván vagy Mészöly Miklós munkáinak szlovák fordításaihoz írt előszók vagy magyarázó tanulmányok sora ez, amely kitekint a szlovákiai magyar irodalomra is. Nagyon jól mutatják az itt közölt írások Wlachovský fantasztikus tájékozottságát a magyar irodalomban, elsősorban persze a 20. század vonatkozásában.

Talán a második rész a legfajsúlyosabb egysége a kötetnek, ahol a szerző egyszer Rudnay Sándor esztergomi érsek, prímás példáján illusztrálja a 19. század első feléig tartó békés szlovák–magyar együttélést, és azután néhány interjúban nemcsak saját munkásságát, eredményeit és terveit mutatja be, hanem a sok évszázados közös múlt mindmáig tartó hatását is. Több ízben utal arra a nálunk nem nagyon tudomásul vett tényre, hogy a Magyarország fogalom kifejezésére a szlováknak két szava van, az Uhorsko és a Madarsko, az előbbi a soknemzetiségű történeti Magyarországot jelenti, amely a szlovákoknak is hazájuk volt, a második pedig a mai, Trianon utáni Magyarországot. (Ezt a különbséget egyként a horvát és a szerb nyelv is meg tudja tenni.) Ennek fényében jóleső érzést kelt a recenzensben, hogy Wlachovský utal a mai fiatal tudósnemzedék körében szép számban munkálkodó magyar kutatókra, akik „szlovakistának" tekinthetők. Nyilván leginkább a katolikus egyetem szlovák tanszékéről ismeri őket, hiszen itt ő is rendszeresen előad.

A harmadik rész a szlovák irodalomról készült tanulmányokból, cikkekből válogat. Hiteles képet kapunk itt a 20. század klasszikus szlovák regényírójáról, az 1945 után egy időre méltatlanul háttérbe szorított Milo Urbanról vagy a hasonló cipőben járó Emil Boleslav Lukácról, a jeles szlovák költőről, egyébként ugyancsak kiváló műfordítóról, de bemutatja a szerző a legfiatalabb szlovák író- és költő-nemzedéket is. Az első részhez hasonlóan ez sem módszeres áttekintés, de az olvasónak mégis jó képet ad az 1989 utáni irodadalomról is.

A tanulmányok vegyesen jelentek meg 1989 előtt és után, ami azért dicséretes, mert az időpont, ahogy mindnyájan jól tudjuk, igen nevezetes vízválasztó. Wlachovský írásain érdemben nem hagyott nyomot a különbség, 1989 előtt már úgy fogalmazhatott, mint 1989 után. Wlachovský műfordítói tevékenységének szakmai titkaiba Tibor Žilka nyújt tanulságos bepillantást. Végül a régi barát, Kiss Gy. Csaba közölte két baráti hangulatú írását a szerzőről.

Mint az eddigiekből látható, jól sikerült könyvről tudtam beszámolni, a szerkesztők jól válogattak. A recenzensnek csupán két apró hiányérzete van: nem ártott volna valahol egy jegyzék arról, hol jelentek meg az eredeti írások, a fordító nevét pedig csak ott közli a kötet, ahol az eredeti megjelenési hely is feltüntette. Ez nem csökkenti a mű értékét, mert nemcsak szakmai szempontból fontos ez a kötet, hanem egyszerűen egy igen kellemes olvasmány is.

(Karol Tomiš: A magyar irodalom a szlovák kultúrában. I. 1860–1918. Bratislava, 2000, Veda, az SZTA Kiadója, az SZTA Világirodalmi Intézete, 44, ill. 74 l., utóbbi a szlovák szöveg. A szlovák műfordítás rövid története Szlovákiában. 4. kötet. – Karol Wlachovský: Köztes szerepben. Párbeszéd a magyar és szlovák irodalommal – közös dolgainkról. Bp. 2001. Ister, 278 l.)

Niederhauser Emil

Vissza