Vári Fábián László: Pásztorok, keljünk fel...

(Betlehemezés Kárpátalján)

Shepherds, Let’s Rise … (Nativity plays in Sub-Carpathia)

The author evokes the custom of the Catholic Nativity plays and supplements them with so far unknown details by the help of archives and of the reports of Hungarian people. Fortunately in the past ten years the tradition has become alive, thanks to the Hungarian Cultural Association and the faithful Sub-Carpathian Hungarians.

Talán 14-15 éve is van már, hogy a beregszászi Bethlen-ház, másképpen Gróf-udvar külső falait javítgató munkások a hámló vakolatrétegek alól kibontottak egy régi feliratot: BETHLEN – 1629. Az egykori udvarház már évtizedek óta a városi szakmunkásképző, közismertebb nevén a Csóka otthona ekkor. Az intézmény igazgatója a hívatlan emlék láttán szlávos akcentussal ekképp nyilatkozott: „ Tesék máris eltüntetni! Ide nem kell se Bethlen, se betlehem!" Az elhangzott parancs szerint tehát nincs szükség sem a magyar múlt, sem pedig az egyházi eredetű népszokások élesztgetésére. A város azonban másként ítélt. A beregszászi magyar értelmiség, egy-két helyi újságíró alig hallható morgolódása, talán épp a falak kiváló hallásának köszönhetően a Vérke parti pártközpontba is behallatszott, s ott úgy határoztak, hogy a műemléképület nyugodtan megtarthatja az építtető fejedelem nevét és alapításának évét.

A Bethlen név tehát rehabilitáltatott, de a betlehem Kárpátalján egyelőre még tabu maradt. A szentesték békéje mögé húzódó falvak nyugalmát nemegyszer a járási pártközpontokból irányított „kiküldöttek" verték fel: szétkergették a kántáló vagy betlehemező gyerekek kis csapatait, s a jászol oltalmára színes kartonpapírból építgetett betlehemi tornyocskát durván az árokba rugdosták.

1988 karácsonyán Váriban s bizonyára a beregi táj más községeiben is már elfojthatatlanul zengett fel a „Glória!" A szent karácsony második napján a fehérbe öltözött angyalokat s a gubás pásztorokat az iskolába is behívta valaki, hogy az ünnepet a gyermekek számára teljesebbé tegyék. A kényessé vált helyzet elől az iskola akkori igazgatója helyettesével együtt kisomfordált az épületből, de ez akkor már senkit sem érdekelt. Hihetetlen váratlanul változott a szelek járása. Templomjáró lett az ifjúság, ateista nevelése érdekében nemrég módszertani tanulmányokat író szerkesztő, az effajta nevelésben élenjáró tanárnő, de a helyi párttitkár is, aki a közelmúltban a pártfegyelmitől rettegve lehajtott fővel hagyta el a szülői ház udvarát, miközben a gyászgyülekezet édesapja koporsójánál a XC. zsoltárt énekelte. Nekik van miért vezekelniük. A betlehemet őrző csordapásztorok lelke e tekintetben tiszta, mint ahogy maga a játék sem változott sokat – legfeljebb formájában és stílusában – a századok során.

A betlehemezés gyökereit keresve akár a kereszténység történetének kezdetéig is eljuthatunk. Jézus születésének helyszínén, a betlehemi sziklabarlangban ereklyeként őrzött jászol maradványairól az első szentföldi zarándokok hozták el a hírt Európába, s a IV. században már a római templomok fő- és mellékoltárain is megjelenik bábszereplőivel a betlehemi jászol. Krisztus születésének bemutatására liturgiai misztériumjátékok keletkeznek, melyekben a jászol bábjait élő szereplők váltják fel. E misztériumdrámák hősei kezdetben az éppen aktuális evangéliumi szöveget keltették életre, azaz a dramatizálás által a laikusok számára is érthetővé, szemléletessé tették a kiemelt bibliai jelenetet. A szereplők kezdetben papok és más egyházi személyek voltak, akiktől később diákok és egyéb világiak vették át a szerepet, a latin nyelvű szövegeket pedig fokozatosan felváltják az anyanyelven megszólaló változatok.

Az Itáliában kialakult szokást a IX–X. században Európa germán népei is meghonosították, de a XIII. század elején a játékban túltengő profán, sokszor az egyházvezetők szemében kegyeletsértő elemek miatt a pápa kitiltja a templomokból. A betlehemezés ősi, a maihoz még alig hasonlítható változata ily módon az utcára, a vásárterek közönsége elé kerül, de a XVIII. századra Európa-szerte kialakítja a mai típusokban kimutatható tartalmát és változatait. A játékok színtere továbbra is az utca, közönsége a vásárok sokadalma, azonban az előadássorozat végeztével a betlehemet visszaviszik méltó helyére, a templomba, ahol a következő karácsonyt várja.

E szokásból helyenként Kárpátalján is máig élő hagyomány lett. Ezt gyakorolják a gyertyánligeti (Máramaros) római katolikus magyarok, s többek között a csetfalvai (Bereg) reformátusok is azzal a különlegességgel, hogy ők híres fa-harangtornyuk második szintjén, a harang közelében találtak helyet háromtornyú, a Felső-Tisza vidékén jellegzetesnek mondható betlehemüknek.

A mai Kárpátalján a karácsonyi ünnepkörhöz fűződő dramatikus népszokások a magyar nemzetiségű lakosság vallási megoszlása és a valláshoz szorosan kötődő hagyományai szerint csoportosíthatók. A magyarjaink mintegy 70%-át képviselő reformátusok a pásztorjáték típusú betlehemezés egyszerű és bábtáncoltató változatait őrizték meg. Vegyes lakosságú településeinken „magyar betlehem"-ként emlegetik, illetve különböztetik meg a görög katolikusok ugyancsak hasonló betlehemezésétől vagy a Háromkirályok csillagforgató játékától. A római katolikus közösségek nagyjából ugyanezt a hagyományt József és Mária szálláskereső jelenetével bővítve formálták sajátjukká.

A bábozással színesített betlehemezést mint az egyetlen ránk maradt, magyar népi bábjátéknak keretet adó népszokást, [ Viski Károly: Drámai hagyományok. In: A magyarság néprajza III. 339. p.] már régóta kiveszőfélben lévőként tartja számon a néprajztudomány. Mind ez idáig négy kisebb-nagyobb régióban: Zala és Somogy megyékben, Esztergom környékén, a Felső-Tisza-vidéken és Marosvásárhelyen rögzítették összesen néhány tucatnyi változatát. A Felső-Tisza-vidék adatait vizsgálva szembetűnő, hogy a szakemberek csak Szatmár és Ugocsa megyék adatairól beszélnek. [ Szacsvay Éva: Bábtáncoltató betlehemezés Magyarországon és Közép-Kelet-Európában. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987. 21. p.] Ugocsából azt az archív anyagot mutatják fel, amelyet 1943–1944-ben a Néprajzi Társaság kutatói hoztak a felszínre, miután visszacsatolásunk által újra szabaddá lett előttük a terep, [ Fancsika (Ugocsa) Gy.: Till Mária, 1943 (EA-4567), Tiszaszászfalu (Ugocsa) Gy.: Katona Ferenc, 1943 (EA-4590), Csepe (Ugocsa) Gy.: Till Mária, Rhédey Piroska (EA-4553)] s mivel Beregben akkor nem jártak, a betlehemesek tekintetében e vidék előttük fehér folt maradt.

Az utóbbi 8-10 esztendőben a hazai gyűjtők, elsősorban lelkes tanárok figyelme folytán újabb adatok kerültek elő. Joggal feltételezhető, hogy összegyűjthetők, feltámaszthatók a bábos betlehem emlékei más ugocsai és beregi községekben is, ha kellő szakértelemmel, körültekintéssel s nem utolsósorban türelemmel faggatjuk a közösségek emlékezetét. Éppen ezért úgy hisszük, hogy korán, megalapozatlanul sajnálkozott a jeles betlehemes-kutató Berczik Árpád is, amikor a bábos betlehemek elenyésző nyomairól beszélt. [ Berczik Árpád: Betlehemes játékok . Budapest, 1941. 14. p.]

Az elődöknek ez a sajnálkozva lemondó, beletörődő hozzáállása a kortárs néprajztudományt képviselő Szacsvay Évát a teljes magyar nyelvterületre kiterjedő áttekintésre, a bábtáncoltató betlehemes hagyomány teljességre törekvő felmérésére ösztönözte. A mai Kárpátaljára is kitekintő kutató közvetlen tapasztalatok, személyes élmények hiányában 1987-ben még csak levéltári adatokra hivatkozhatott, azonban Sólyom Zoltán 1914-ben Mezőváriban leírt szövegét nem említi meg. [ Mezovári (Bereg) Gy.: Sólyom Zoltán, 1914. (EA-1968)] Igaz, hogy az egykori sárospataki diák kéziratában nem szól sem a lejegyzés körülményeiről, sem a játék típusáról, de az is igaz, hogy az egyetlen adatközlő, Papp Sándor diktálta forgatókönyv utal a bábok forgatására. Ez elegendő fogódzó az újabb, hangsúlyozottan fontos adat rögzítéséhez, ugyanis a vizsgált játéktípus előfordulási helyeit e régióban Szatmár és Ugocsa megyék mellett Beregre is kiterjeszti.

A térképre rajzolandó jelzésnél azonban sokkal több figyelmet érdemlő tény, hogy a mezővári szöveg jóval több egy folklórtörténeti adatnál: folyamatosan élő hagyomány akkor is, ha a több évtizedes szendergés állapotából csak 1988-ban következett be az ébredése, mert azt természetes, hiteles környezetben, a leghitelesebb szereplők, pásztoremberek adták elő. Nem lelkes pedagógusok és általános iskolás gyerekek, hanem azok keltették életre, akik elődeiktől örökölték a szerepet jelmezestől, botostól, bukszástól, betlehemestől, a bábukkal együtt. Maga a betlehem romlandó anyagát tekintve gyakorta szorul felújításra, díszítésre, de az ünnep méltósága azt amúgy is megköveteli.

A bábozó betlehemes előadás közönségének egyszerre két alakításra kell figyelnie: az angyal és a pásztorok játékára, valamint a bábuk szerepére a betlehem belső terében kialakított parányi színpadon. Az előkészítő szakaszokban (a pásztorok találkozása, a születés hírül adása, a pásztorok tánca és álma) a két játék menete azonos. A bábforgató játékos azt játszatja el a bábukkal, ami az élő szereplők ajkáról elhangzik, illetve köztük történik, de értelmezhető ez a kettősség úgy is, hogy az élő pásztorok személyesítik meg a betlehemi bábszereplőket. Ezek a bábok tehát nem némák, mint az egyes dunántúli változatok esetében, sőt: a színpadi cselekmény kulminációjához érve már csak a bábuk hangját halljuk, ugyanis a gyermekgyilkos Heródesnek, a Halálnak, az Ördögnek, valamint az adománygyűjtő Pestának nincsenek a színen élő interpretátorai. Az ő hangjukat a betlehem mögött guggoló bábos szolgáltatja az alakított hősök jellemének megfelelő hangszínen. Miután a hatalmával kérkedő Heródes-bábu lebillenthető, vállához cérnával rögzített fejét a Halál leüti, nyakában zörgővel az Ördög jelenik meg, hogy mindkettőt eltakarítsa a színről. Ez egyben már a bábjáték zárójelenete, s amikor a pásztorok következő énekükkel a Messiás születését hirdetik, kezében seprővel még előlép egy női bábalak, a Sepregető, aki a küzdelem színterén az éneklés lassú ütemére söprögető mozdulatokat végezve nyugalmat és békét teremt. A búcsúformula együttes énekléséhez a bábtáncoltató játékos is felegyenesedik, s az öreg pásztorok levetik álarcukat.

Mint a „magyar betlehemek"-nél általában, a bábozó típusoknál sem a bábjáték áll a figyelem középpontjában, hanem a pásztorok önfeledt, jóízű tréfálkozása. Miért maradt meg mégis a betlehemesek kisebbik részében a bábjáték? Sokan keresték és keresik ma is e kérdésre a kielégítő feleletet.

Az egyik lehetséges magyarázat szerint ezt a játéktípust jobban kedvelte a közönség, mint a bábnélküli változatokat. [ Szacsvay Éva, i. m., 41. p.] Ez teljességgel hihető, de Viski Károly a felszín alatt, a gyökerek közelében vizsgálódva érti meg, hogy a hagyományőrzők a bábozás által tulajdonképpen az egykori misztériumjáték emlékéhez ragaszkodtak, mivel „a bábjáték a misztérium szemléltetésének eszköze volt, s mai, satnya töredékében is láttatja régi rendeltetését." [ Viski Károly, i. m., 342. p.]

A mezővári betlehemes játék fel tudja mutatni a magyar betlehemező hagyomány legfontosabb szerkezeti elemeit. A már említett levéltári adat (EA-1968) és az 1988-as, valamint az azt követő, rögzített előadások szövegeinek összevetéséből kiderül, hogy közülük több a község szűkebb földrajzi környezetéhez és ízléséhez, a helyi szokásokhoz igazodott. Az I. Öreg még „ifjonc-forma legény" korában a Borzsa partján őrizte nyáját, s amikor a II. Öreg hollétét firtatják tőle, azt válaszolja, hogy „az Árokháton csókolózik egy vén bakkecskével." De említésre kerül az utóbbi tiszai árvizek kapcsán nevezetessé vált falurész, Nagypalaj neve is.

Érdemes odafigyelni a játék hajdani katolikus eredetére vagy katolikus hagyománnyal való keveredésére utaló romlott alakú, latin nyelvű énekszövegekre. Ezek az Angyal szájából hangzanak el, mégpedig így: „Triumfusz, legiszenderatusz, / Natusz eszer, batorum rerusz, / Regisztoresz pasztoresz, / Regisztoresz, tutoresz, / Interesz, interesz." A szövegkörnyezet tanúsága szerint a latin énektudás bemutatásának szándéka nem parodisztikus, mert egyes ugocsai változatokban erre is van példa. [ „Acilus-bacilus, kikolbász-bekolbász, / a Pista kétszáz literes gyomrába belemász." Tiszabökény (Ugocsa) Gy.: Geszti Zsófia, Pákay Viktória, 2000. 01. 17. Kézirat.]

A játék záró szakaszáról is szólnunk kell, mert az annyira egyedi, hogy ez idáig még egyetlen más változatban sem találkoztunk vele. Tulajdonképpen nem is tartozik a betlehemesek szerkezeti elemei közé, mivel egy verses-énekes névestei köszöntő része. A szereplők az illendőség elvárásainak tesznek eleget, amikor a nevük napját karácsonykor ünneplő Istvánokat és Jánosokat tiszteletteljesen felköszöntik, amennyiben a megtisztelt házigazda e nevek valamelyikének büszke viselője. E szokás eredetének tisztázása végett nem szükséges a levéltárak mélyére ásni, hisz az egyértelmű magyarázat forrása itt van Beregben, azaz Sárosorosziban. A névestei köszöntőknek ezt az énekes-verses formáját itt „muzsákolás"-nak hívják. A „muzsákoló" férfiak a nevezetesebb neveket viselő cimborákat, komákat (Sándor, József, László, András, István, János) zenészek kíséretével keresik fel, s az ajtó vagy ablak alá érve már zeneszóval szólítják meg az ünnepeltet: „Eljöttek a múzsák neved köszöntésére!" A vári betlehemezők e vidám diákszokásnak csak egy rövidebb részletét elevenítik fel, s ennek végeztével valamennyien a kimenőt éneklik: „Nosza, nosza, jó gazda, / bocsáss minket utunkra! / Házadra, magadra, /szálljon az Isten áldása!"

A játék hagyományát őrző Bródi-család idősebb tagja, Sándor, aki feleségével a betlehemnek is gondviselője, már túl van a 60. életévén. Az öregeket alakító két társa úgyszintén. Ha ők kidőlnek, a kis társulat fiatalabb tagjaiban lesz-e elég öntudat és akarat a folytatáshoz? Bizakodnunk és segítenünk kell, hogy legyen.

A kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség megalakulása (1989) jelentős fordulópont volt a hagyományőrző és hagyományfeltáró tevékenységünk terén még akkor is, ha jelentősebb előzmények és kellő szakmai tapasztalat hiányában az új, kisebbségi-érdekvédelmi szervezet nem tudott felmutatni a CSEMADOK-éhoz hasonló kulturális programot. A KMKSZ által 1994 óta évenként meghirdetett és szervezett Kárpátaljai Betlehemes Találkozó ötlete azonban a legszerencsésebb órában született, mert nemcsak legalizálta a betlehemes csoportok szélesebb közönség előtti bemutatkozását, hanem erkölcsileg és anyagilag is jelentős támogatást nyújtva ismertté tette a kiemelkedőbb előadásokat a magyarországi betlehemes találkozók közönsége és érdeklődő szakemberei előtt.

Mindezen túl a Bátyúban rendszeressé tett találkozók legfontosabb hozadékaként azt tudjuk felmutatni, hogy a kárpátaljai magyar lakosság felekezeti megoszlásának megfelelően egyszerre gyönyörködhetünk karácsonyi népszokásaink legjellegzetesebb és leglátványosabb változataiban. Betlehemezőket és csillaggal járó Háromkirályokat olykor e rendezvény keretein kívül is láthatunk, de hogy itt szembesülhettünk első ízben a szórványainkban élő, gyertyánligeti római katolikus közösség Heródes-játékával, azt lehetetlen túlbecsülni.

Nem a játék felépítése, tartalma a rendkívüli, hanem a végzetesen vegyes (sváb-magyar-ruszin) identitású, felnőtt korú szereplők fellépése: komolyságuk, tisztességük, mellyel az alkalmat ünneppé teszik, a különös gonddal, szinte a bibliai hitelesség szándékával válogatott jelmezük, a szereppel való azonosulásuk, az arcukat átformáló mély, őszinte áhítat, a néző torkát szorító gyötrelmes küzdelmük a magyar nyelv buktatóival, s végül a kultúrtörténeti értéknek is jelentős, talán száz esztendősnél régebbi betlehemük...

A játékok és az énekek dallamainak lejegyzése végéhez közeledvén, egy új népköltési gyűjtemény lehetőségei körvonalazódnak. Lám, megtartottuk, s most visszaadjuk az egyetemes magyar kultúrának Trianon óta hiányzó betlehemes játékainkat. Ezt még megtehetjük, ez rajtunk múlik.

Vissza