Az asszimiláció metamorfózisa: a francia, a német és az amerikai példa

Brubaker, Rogers: The return of assimilation? Changing perspectives on immigration and its sequels in France, Germany and the United States. = Ethnic and Racial Studies, 24. vol. 2001. July 4. no. 531–549. p.

A tanulmány az „asszimiláció" mint fogalom és mint folyamat sajátos átértelmeződését, egy egyfajta „paradigmaváltást" figyelt meg a 20. század utolsó harmadában. A bevándorlás megítélése és kezelése többé már nem azt a régi és mind politikailag, mind pedig tudományosan lejáratott, mindent magába olvasztó asszimilációt jelenti, hanem egy sokkal kifinomultabb és összetettebb folyamatot.

A nemzetközi migrációval kapcsolatos „olvasztótégely"-politika („melting pot policy"), amely virágkorát az 1960-as években élte, a század utolsó két-három évtizedében megjelenő bevándorlási hullámnak köszönhetően végérvényesen eltűnt a világpolitika színpadáról. A bevándorlók az 1970-es, 1980-as és 1990-es években egy új, liberális, a kulturális különbségeket toleráló (differencialista) asszimilációs politikával találkoztak. Ez az ideológiai változás több területen is megnyilvánult: kisebbségi nyelvek használata, a bennszülött lakosság autonómiájának elismerése (USA, Kanada, Latin-Amerika), a multikulturális oktatás bevezetése, a feminizmus és „a másképp gondolkodók" társadalmi mozgalmainak engedélyezése, szakítás a tradicionális nemzetállam egyenlősítő, homogenizáló politikájával, általában pedig a politikai gondolkodásmód megváltozása, melynek következtében a hangsúly az univerzális érdekek szolgálatáról az egyéni különbségek és érdekek elismerésére helyeződött.

Az 1990-es évek végére azonban úgy látszik, hogy ez a differenciáló, liberális és a különbségeket talán túlzottan is kihangsúlyozó politika túlhaladottá vált, és újra az asszimiláció iránti igény került előtérbe, mert a sokszínűségre koncentráló politikai attitűd szinte minden területen eluralkodott, veszélybe sodorva ezzel a társadalmakat, a teljes feldarabolódás szélére taszítva a közösségeket. Azt mondhatnánk tehát, hogy napjainkban az „asszimiláció visszatérésének" vagyunk a tanúi, ám ez a megállapítás csak félig igaz. Az kétségtelen, hogy nemzetállami szinten is újra megnőtt a hasonló gondolkodású és kultúrájú emberi közösségek iránti igény, ez azonban nem a század első felére jellemző normatív, erőszakos beolvasztó politika visszatérését jelenti (amire számos példát lehet hozni az Egyesült Államokból, Franciaországból vagy Németországból), hanem az asszimiláció egyfajta metamorfózisát, más formában történő visszatérését.

Hogy pontosan meg tudjuk határozni ennek az új típusú asszimilációnak a jellemzőit, először tisztázni kell a fogalom „szótári jelentéseit". Az első az intranzitív (alanyi), általános és elvont jelentés. Eszerint az asszimiláció „a bevándorlók részleges beolvadását" jelenti a befogadó ország társadalmába. Ez a részleges beolvadás a hasonlóság növekedését, a különbségek csökkenését, s ezáltal a bevándorlók részleges hasonulását jelenti a többséghez. Itt a hangsúly azon a folyamaton van, amelynek során a bevándorlók önszántukból veszik át új hazájuk kultúrájának, szokásainak bizonyos elemeit. A változás, az elmozdulás iránya a lényeg, nem a mértéke. A szótárban tehát az „asszimiláció" első jelentése: „hasonlóvá válás", „önmagunk hasonlóvá tétele", „a bevándorlók hasonlókként való kezelése".

Az „asszimiláció" fogalmának második értelme a tranzitív (tárgyas), konkrét és gyakorlati jelentés. Itt a bevándorlók totális beolvasztásáról, illetve a kulturális kisebbségeknek a többségbe való inkorporálásáról van szó. Ez a második jelentés az, ami az egész fogalmat lejáratta, és elfogadhatatlanná tette. A szótári jelentés ebben a második esetben: „a különbségek erőszakos eltüntetése", „az emberek teljesen egyformává tétele".

A fogalom tisztázása után lássuk most három ország példáját az asszimiláció visszatérésének illusztrálására.

Franciaország: „Jogunk a mássághoz"

A francia társadalom hagyományosan asszimilációs társadalom (jakobinus-republikánus tradíció), ennek ellenére az 1970-es és 1980-as években liberális, differencialista fordulat következett be a társadalmi diskurzusban az asszimilacionista tradíció elleni reakcióként. Ekkor született meg a „droit ŕ la différence" jelmondat, amely inkább frázis, retorikai fordulat maradt, mintsem hogy politikai gyakorlattá vált volna. Népszerűségének csúcsát az 1980-as évek elején, a szocialista kormány idején érte el. Élharcosa a baloldali politikus Alain de Benoist lett. Ezt követően azonban a jobboldal (Le Pen) került hatalomra, akik a mássághoz való jogot a francia identitás más népektől való megkülönböztetésére használták („notre droit ŕ la différence"). Az 1980-as évek végére újra a „droit ŕ la resemblance", illetve a „droit ŕ la indifférence" került előtérbe.

Németország: „elkülönített egyenjogúak"

Németország esetében az „asszimiláció" fogalmának intranzitív jelentésével találkozunk („egyenlő elbánásban való részesítés"). A német társadalompolitika a bevándorlók és leszármazottaik megítélése területén liberális és differencialista volt. Tartományonként különböző mértékben ugyan, de a bevándorlóknak lehetőségük volt anyanyelvű oktatásra, anyanyelvű kultúrájuk gyakorlására. Szociális ellátásukat három nem állami intézmény látta el: a Római Katolikus Egyház, az Evangélikus Egyház és a Szociáldemokrata Párt, akik nemzetiség szerint felosztották egymás között a bevándorlókat, illetve a róluk való gondoskodás feladatait. Ez a rendszer a jótékonysági, szociális ellátás passzív alanyaiként kezeli a bevándorlókat (kötelező feladatot lát az ellátásukban), és elősegíti a származás szerinti elkülönülést. Az állampolgárság elnyerésére (a nemrég bevezetett liberalizációig) rendkívül korlátozott lehetőségük volt a bevándorlóknak, s akkor is csak részleges állampolgárságot kaphattak, amely nem vonatkozott politikai jogokra. Ezzel szemben az országban letelepedett külföldieket megillették ezek a jogok (például részt vehettek a helyi választásokon). Ezek összességében egy „barátságos apartheidet" jelentettek, intézményesítve az etnikai megkülönböztetést („unsere ausländische Mitbürger"). Az 1990-es években aztán nagymértékben egyszerűsödött a honosítási eljárás, a bevándorlók leszármazottainál a „ius saguinis" elvét felváltotta a „ius soli", de az állampolgárság elnyerése továbbra is feltételekhez volt kötve, és csak ideiglenesen adták meg.

Egyesült Államok: „agnosztikus asszimiláció"

Az Egyesült Államok bevándorlási politikáját az 1920–1965 közötti időszakban az anglo-konformista (WASP), asszimilacionista tudományos szemlélet jellemezte. Az ezt követő húsz évben a liberalizmus és a pluralizmus került előtérbe, amely kiemelte és kihangsúlyozta a különböző kultúrák létjogosultságát, szimbiózisuk megvalósíthatóságát. 1985 óta azonban újra az asszimilációs irányzat erősödött, mivel a kutatások az etnikumok kulturális elszigeteltségének fellazulását mutatták (önkéntes, aktív asszimiláció: a szimpatikusnak tartott társadalmi minták követése). Az újfajta tudományos szemlélet már nem az elkerülhetetlenséget és az egyetlen, homogén nemzet kialakulását hangsúlyozza, csak kívánatosnak tart bizonyos mértékű társadalmi-gazdasági asszimilációt.

Az elmondottak összefoglalásául az „asszimiláció" fogalma mögött álló átalakult koncepció jellemzőit a következőképpen lehet pontokba szedni:

1. Elmozdulás a fogalom konkrét jelentésétől az elvont felé (a hasonlóvá válás csak bizonyos területekre korlátozódik).

2. A tranzitív jelentés helyett (amely mint beolvasztandó tárgyakra tekint a bevándorlókra) az intranzitív került előtérbe (a folyamat aktív alanyai a bevándorlók). Ma az asszimiláció társadalmi szinten, nem külső kényszerként, hanem önkéntes mintakövetésként történik, sokszor nem is tudatosan.

3. Az asszimilációs folyamat alanyai nem az egyének maguk, hanem a többgenerációs társadalmak, ahol a generációk között kialakuló különbségekben nyilvánul meg a többség kultúrájának bizonyos mértékű átvétele.

4. Az asszimiláció révén az eredetileg sem homogén alanyok természetesen nem válnak teljesen más homogén alanyokká, hanem heterogén alanyok tulajdonságainak összetétele változik meg részlegesen, sokszínűségük megmaradása mellett.

5. Az asszimiláció hatása a kultúráról a társadalmi-gazdasági területre helyeződött át a marginalizálódás, a szegregáció és a tömeges elszegényedés megakadályozása érdekében.

6. A holisztikus és egydimenziós megközelítést (amely egy adott nemzeti társadalom egészébe való beolvadást jelentett) a komplex és többdimenziós álláspont váltotta fel, amely az átfogó, mennyiségi szemlélet helyett az asszimiláció egyes összetevőire koncentrál. (Milyen területeken, mennyi idő alatt és melyik kultúrához történik az asszimiláció?)

7. A tudományos asszimilacionista megközelítés (globális, tapasztalati várakozások, normatív szabályozás) helyébe az agnosztikus szemlélet lépett, amely a folyamat szubjektív tényezőire helyezi a hangsúlyt (a referenciacsoport iránt érzett szimpátia).

Az asszimiláció egy olyan nélkülözhetetlen koncepció, amely lehetővé teszi az azonos területen elő kultúrák közötti közeledési folyamatok irányának, mértékének, illetve a kultúrák között hosszú távon fennmaradó különbségeknek a vizsgálatát.

Vadász Rezső

Multikulturalizmus és társadalmi integráció Európában

Dijkstra, Steven – Geuijen, Karin – Ruijter, Arie de: Multiculturalism and Social Integration in Europe. = International Political Science Review, 22. vol. 2001. 1. no. 55–84. p.

A „multikulturalizmus" egy adott politikai közösség és az ahhoz tartozó társadalmi intézmények elválasztásának igényét jelenti egy adott társadalmi tradíciótól. A fogalmat három különböző összefüggésben is lehet értelmezni:

- demografikus – leíró: különböző etnikumok egyszerű szimbiózisa adott társadalomban, illetve nemzetállamban.

- politikai: a nemzetiségi sokszínűség kezelése érdekében megszületett politikai kezdeményezések összessége.

- ideológiai – normatív: olyan politikai program, amelynek célja egyenlő jogok biztosítása a társadalom különböző kultúrájú csoportjai számára. A szerzők ennek megvalósulási lehetőségeit vizsgálják.

A tanulmány címében szereplő másik fogalom a „társadalmi integráció", amely a társadalmi rendszer tagjai között kialakuló hatékony funkcionális kapcsolatot jelent. Az elmélet megvalósítása azonban még várat magára.

A transznacionális társadalmak olyan, különböző nemzetiségű csoportokból állnak, amelyek átlépnek az őket elválasztó politikai határokon, szakítva ezzel az „egy nemzet –egy kultúra" szemlélettel, és a hangsúlyt az érzelmi, kulturális összetartozásra helyezik. Mindezek eredménye a hagyományos homogén nemzetállami kultúrák hanyatlása, illetve átalakulása sokszínű, multikulturális társadalmakká. Az államok területi, kulturális és identitásbeli egységének felbomlása kétirányú hatalom-transzfert eredményez: az addig kizárólag nemzetállami hatáskörbe tartózó hatalmi jogosítványok egy része a szupranacionális integrációk szintjére (lásd Európai Unió), másik része pedig a helyi, illetve etnikai önkormányzatok szintjére kerül. Ezt a folyamatot nevezik a „nemzetállamok depolitizálódásának".

A globalizációs folyamatok értékelésének, megítélésének ma három kialakult irányzata létezik:

1. Konvergencia-szemlélet (növekvő uniformizáció): itt a kulturális különbségek teljes eltűnéséről van szó, egyfajta „globális asszimilációról" (pejorative: „McDonaldizáció"). Ez az egyre növekvő függőség és összekötöttség eredménye. A folyamatok ezáltal hatékonyabbak, kiszámíthatóbbak, könnyebben megjósolhatók és ellenőrizhetőbbek lesznek.

2. Divergencia-szemlélet: ez a vélemény a kulturális különbségek hosszú távú fennmaradását hangsúlyozza ki. Ezen különbségek megléte vezethet negatív és pozitív jövőhöz is. A pesszimisták szerint a versengés, az ellentétek, a rasszizmus és a vallási fundamentalizmus fog uralkodni, és mindennaposak lesznek a polgárháborúk. Az optimistábbak ezzel szemben úgy vélik, hogy a különböző kultúrák koegzisztenciája színesíti, gazdagítja a világot. Ehhez azonban azok tudomásulvétele és jogi védelme szükséges.

A mai államok természetesen ettől még nem fognak megszűnni egyik napról a másikra. Annak ellenére sem, hogy politikai, gazdasági hatalmuk és mozgásterük saját maguk felett is jelentősen lecsökkent az utóbbi évtizedben. A politikai határok fennmaradnak, és emellett azt is fontos kiemelni, hogy az államok mint szervezetek a nemzetközi jog érvényesülésének helyi intézményeit is jelentik. Ezzel kapcsolatban az „univerzális emberi jogok" és a „nemzeti szuverenitás" gyakori antagonizmusát kell megemlíteni, amit azonban a „posztnacionális állampolgárság" intézménye megoldana. Ennek megvalósulására azonban a nemzeti szuverenitás erős bástyái miatt sajnos még várnunk kell.

Elmondhatjuk tehát, hogy az Európai Unió nem hajlandó tudomást venni a kultúra és a földrajzi terület elszakadásáról (más néven a „deterritorializációról"), a transznacionális folyamatokról, az emberek kulturális identitásának átalakulásáról (ami egyaránt vonatkozik az államok saját állampolgáraira és a bevándorlókra), és nem tesz lépéseket a menekültek társadalomba való integrálása érdekében (kulturális befogadás, megfelelő szintű oktatás és munkalehetőség biztosítása).

A tanulmány végkövetkeztetése az, hogy a „nemzeti állampolgárság" intézménye alkalmatlan a multikulturális társadalmak problémáinak megoldására. Egyrészt mert a hagyományos, földrajzi területhez kötött kultúra-fogalomra épül, másrészt pedig mert egy közös nemzeti érzést hangsúlyoz ki, lehetetlenné téve ezáltal a különböző kultúrák jogi és társadalmi integrációját. Mai multikulturális világunkban egy állam sem állíthat egyetlen követendő nemzeti viselkedés-mintát az emberek elé, a negatív megengedés nacionalista gyakorlata (= minden tilos, amit nem szabad) többé már nem tud érvényesülni. A jövőt a „posztnacionális állampolgárság" jelenti, amely a különböző kultúrák közötti globális, nyílt kommunikációra épül, tolerálja a különbségeket, és egymás értékrendjében az azonosat, a kapcsolódási pontokat keresi. Ehhez a földrajzi terület, a jog és a kultúra szétválásának elfogadására van szükség, hiszen a politikai határokon átnyúló kulturális közeledés és kommunikáció csak ezáltal valósulhat meg. A cél az, hogy minden ember aktívan részt tudjon venni a multikulturális társadalmak életében, ehhez pedig politikai akarat szükséges, amely nem csak az adott országokon belül biztosítja a különböző kultúrájú csoportok egyenjogúságát, hanem átlépve a politikai határokon elősegíti a transznacionális együttműködés fejlődését, ezáltal mindenhol megszüntetve a „mi" és az „ők" több évszázados szembenállását.

Vadász Rezső

Délkelet-Európa – kézikönyvben

Magarditsch Hatschikjan, Stefan Troebst (Hrsg.): Südosteuropa. Gesellschaft, Politik, Wirtschaft, Kultur: ein Handbuch. München: Beck, 1999. 567 p.

Európa háború utáni merev, politikai értelmű kelet–nyugati felosztása a történelmi változásokkal érvényét vesztette, Magyarország „visszakerült" Közép-Európába, illetőleg, némi megszorítással, „Kelet-Közép-Európába", amennyiben a németek még fönntartják a „közép" jogát. Jelen kézikönyv most azonban, a jugoszláv utódállamok, továbbá Albánia, Bulgária, Görögország, Románia és Moldova társaságában, belefoglalja e hont „Délkelet-Európába". Eszerint a mintegy 860 ezer km² kiterjedésű, 79 millió lakosú (ezzel Német- és Franciaország együttes paramétereinek megfelelő) övezet a szlovák–magyar határvonaltól a görög szigetvilágig húzódik. „Magyarul" ez jószerivel annyit jelent: a Balkán plusz Magyarország. Nem tagadni akarjuk ezzel a szóban forgó régió-elhatárolás jogosultságát, hiszen élő és nem új keletű a fogalom (vö. kapcsolódó szemlénk: „Dél-közép-kelet-európai régiók" adatait, melyek itt nem szerepelnek), csak bizonytalan körvonalait jelezzük. Ugyanezt megtehetnők egyébként Moldova irányából is, és a szerkesztők maguk is gondban voltak ezzel, ahogyan a bevezető részekben előadják. De tény, ami tény: legalább munkahipotézis gyanánt a fogalom él, kétségkívül a „Balkánnál" valamivel tágasabb, lazább jelöléssel kívánja a múlt és jelenbeli arculatában (mint egy külön kis kontinens) rendkívül tagolt európai Délkelet régióit egybefoglalni, s a tudnivalók és a kérdések áttekintésére most első alkalommal vállalkozik kézikönyv igényű kiadvány.

„Délkelet-Európa" minden időben, ma is igen mozgalmas övezet, vegyük csak a szocialisztikus párturalmi rendszerek összeomlást követő jugoszláv felbomlást és kegyetlen háborúit – mégiscsak az övezet centrumában. Éppen az utolsó évtized fő napi sajtójelentéseit adó balkáni konfliktus adott aktualitást a kézikönyv megjelentetésének, amely magán viseli a mindenkori kezdő, úttörő vállalás hiányosságait: a tárgymeghatározás ad hoc-jellegét, a koncepció egyenetlenségét, a napi aktualitás hangsúly-bicsaklásait, s kínálja egyszersmind annak erényeit: az információk jelentős hányadának rögzítését és az egyéni nézőpontok érvényesítését, amiből tovább lehet lépni, s óhatatlanul tovább kell lépni. (Várjuk például a téma angol feldolgozási változatát, amely nyilván más részhangsúlyokat vetne, részben más információkat összegezne.) Jó érzékkel kerülik el a viszonylag fiatal szerkesztők (jó negyvenesek) a különálló országfejezetek szerinti építkezést. Az esemény- és politikatörténeti, etnológiai és demográfiai, gazdaság- és kultúrtörténeti fejezetek és részfejezetek mindegyike az egyes régiókat egybelátva bontja ki tárgyát (más-más szerző kezén; egybefogva a többé-kevésbé ismert német szakértőket, összesen mintegy húsz szerző munkája a kötet), az országok vonatkozásában egyedien a statisztikai táblák informálnak (mintegy 20 tabella a kötet függelékében). A kötet jelen-orientáltságát a feldolgozás terjedelem-eloszlása is jelzi: relatíve kevesebb jut a történeti és kultúrtörténeti résznek, és több az etnológiai, politikai, gazdasági vonatkozásoknak, de az utóbbi fejezetek tárgyi tekintetben is a jelenre, az átalakulásra és az azt gátló krízisekre összpontosítanak. Az együttlátás résztémánkénti értékelése, az egyes fejezetek summájának egybevetése mutathatná ki (s ezt csak a részletes, értő szakismertetés tárhatná fel), mit is teljesít a kötet, mik a hiányosságai és ellentmondásai, a sok szerző egyéni szemléletéből és színvonal-igényéből fakadóan is. Itt pusztán arra szorítkoznánk, hogy megnézzük: Magyarország képe, ha már felvette az áttekintésbe, a jelen-statisztikai adatokon túl hogyan fest ebben a kézikönyvben.

Nos, a magyar vonatkozású részletek, a kisebbségpolitikai alfejezettől eltekintve (G. Seewann és S. Troebst munkája) teljességgel elsikkadnak a tárgyalásokban, mintha csak tényleg tévedtek volna a szerkesztők Magyarország „délkeleti" besorolásával. Nem válnak láthatóvá sem a magyar honalapítás, sem a középkori magyar állam, sem pedig a későbbi, Habsburg-Magyarország, a török kori Erdély vagy Horthy-Magyarország élete, etnológiai, politikai, művelődési folyamatai; éppúgy hiányzik a magyar összetevő a nyelvi, mint az irodalmi részfejezetben (Klaus Steinke, Reinhard Lauer; egyedül az Andric–Krleza-fejezetrészben említik Déry Tibor nevét). Egyébként Románia és Moldova is eléggé mostoha elbánásban részesül. Ez nyilvánvaló alaphibája a kötetnek, amire nem magyarázat az, hogy adott szerzőknek, akik itt szerepelnek, nincs kellő (vagy semmilyen) kitekintésük a délszláv régiókon túlra. A recenzens ezzel a rossz szájízzel teszi le kezéből a kézikönyvet, arra gondolva, hogy alkalmanként azért felüti a név- és tárgymutatót vagy a 35 lapnyi terjedelmű bibliográfiát, ha délszláv vonatkozásban van információigénye.

Komáromi Sándor

Múlt és jövő között: romániai parlamenti- és elnökválasztások – 2000

Henkel, Jürgen: Zwischen Not und Nostalgie - Präsidentschafts- und Parlamentswahlen 2000 in Rumänien. = Südosteuropa Mitteilungen, 41. Jg. 2001. 1. H. 20–49. p.

A szerző a helyszínen is jártas, a romániai német sajtóval együttműködő politikai elemző. A mostani kormányváltás újabb 180 fokos fordulatának gyors, előzetes áttekintését az előző, 1996-tal indult folyamatok részletes értékelésével kezdi. Lábjegyzeteiben – kiterjedt forráshivatkozásai mellett – a fontosabb szereplők rövid életrajzával kontúrozza a mozgalmas helyzetrajzot.

1996-ban a romániai választók erős többsége a „befejezetlen forradalom", az utódpárt-jellegű politikai főerő diktálta, kétértelmű és elhúzódó változások, a félbemaradt reformok, anarchikus állapotok hiányérzetével ment el voksolni. Az „ellen"-szavazás révén teret nyert konzervatív-liberális Demokratikus Konvenció, centrumában a Nemzeti Kereszténydemokrata (Paraszt)-párttal, az Iliescu elnök és Társadalmi Demokrácia-Pártja lezárult korszaka után a tényleges rendszerváltás végrehajtására kapott felhatalmazást. Elnök: Constantinescu, miniszterelnök: Ciorbea. A szövetséges RMDSZ két kormánytagot könyvelhetett el. A privatizálás, a külföldi tőke-beáramoltatás, a tényleges európai közeledés végképp halaszthatatlan programjának elindításakor a kormány, a helyzet foglyaként megkísértve a lehetetlent, a sokkterápia útját választotta. Az erőltetett menet, amibe belekezdett, az első komolyabb intézkedéseket követően a százezrével szanált munkahelyek, az egyszeriben felszabadított árak, a most is megállíthatatlan infláció, a lei újabb, megállíthatatlan elértéktelenedése földcsuszamlás módjára sodorta el a tömegeket. Mindeközben a Nyugat nem hangolódott rá az erősödő román közeledési szándék és igyekezet fogadására. A NATO-val a tárgyalások egy helyben topogtak, noha Románia a rendszerváltó államok közül a „béke-partnerség" első aláírója volt 1994-ben, egy éven belül pedig megtörtént a fegyveres erők átalakítása is. (Tulajdonképp az USA kötötte meg magát, illetve velük a németek is, talán nem vettek tőlük elég fegyvert a románok, – vélik egyes megfigyelők.) Figyelmet érdemelt volna már a kezdeti időszakban legalább a most már őszintébben felvállalt enyhülési politika a Magyarország és a romániai magyar kisebbség irányában az, amire az Iliescu-időszak vége felé megkötött román–magyar alapszerződés adott jó alapot (ennyi volt a jó, amit az új koalíció onnan örökölt).

A korai belpolitikai eredmények sorába tartozott az átvilágítási törvény keresztülvitele. Viszont újra elakadt a gazdasági átalakítás, nem volt visszaszorítható az Iliescuéknak is a legsebezhetőbb pontját adó korrupció. A feltorlódó ellentmondások nagyon hamar lazítani kezdték a kormánykoalíció kohézióját, a Petre Roman-féle demokraták, valamint a nemzeti liberálisok kifejezetten zsaroltak. Ciorbeának mennie kellett (távozván önálló pártot alakítva kapcsolódott újra a Konvencióba). A helyébe lépő Vasile kormányának egyes, önmagukban sikeres (privatizálási, egyéb) lépései már keveset tudtak javítani a képen, s főként a közérzeten és közhangulaton. A lei mérhetetlen elértéktelenedésén több pénzügyminiszter rajtavesztett. A helyzet államcsőddel fenyegetett, újra elszabadult az anarchia. 1999 elejére esett M. Cozma, a zsil-völgyi bányászvezér újabb tömeg-akciója, hajszál választotta el Romániát a rendkívüli állapot bevezetésétől. A kormányzó konvenció tekintélye mindezeket követően a töredékére esett vissza. Nem szolgált a javára ilyen szempontból az év derekán zajló és egyetértésével kísért szerbiai NATO-bombázás sem, mely egy ortodox vallású régiót sújtott. A római egyházfejedelem romániai útját is árnyékba vonták ezek a körülmények, ami diadal lehetett volna, katolikus premier minden ortodoxoknál, éppen Romániában! (Anélkül, hogy megtisztelte volna a milliónyi magyar római katolikusokat – a szerk.) Még egy kormánycsere (Isarescu) következett, majd a 2000. júniusi helyhatósági választásokon elszenvedett vereség az újra felülkerült Iliescu-párttól s nem különben valamennyi előrejelzés már előrevetítette az év végi visszarendező parlamenti választási eredmények sötét árnyékát. (A helyhatósági választások eseményeiről és eredményeiről a Kisebbségkutatás 2001. 1. száma tájékoztatott.)

A helyhatósági után a parlamenti választásoktól elválasztó hónapokban a Konvenció gyakorlatilag magától szétesett. Ezen annyiban nem lehet csodálkozni, hogy 1996-os felállása is önmagában elég bizonytalan, egyes partnerek (mint P. Roman) részvétele alkalmi, kifejezetten önérdekű volt. Alapvetően azonban a romániai pártosodás alaktalan jellege nyilvánul meg mindebben: a különböző erőcsoportok nem szemléleti, elvi alapon szerveződnek párttá, hanem haszonérdekek alapján, s az ilyen csoportok, pártok és szövetségeik egyik napról a másikra hullanak szét és aprózódnak el („zsebmellény-pártok"), s helyezkednek a legkiszámíthatatlanabb módon. A karakternélküliséggel ilyen értelemben nem vádolható („Paraszt"-) Kereszténydemokraták mint igazi történelmi párt végzete volt, hogy csak azt a zavaros koalíciót tudta felsorakoztatni, amivel 1996-ban győzhetett, de utána már csak felőrlődött benne, s képtelen volt programja megvalósítására. A vereség csak azért nem válik merőben a szégyenére, mert az 1966 előtt mulasztott teendők tényleg óriási terhe nehezedett rá. Az erkölcsi vereség talán nem akkora, hogy nem birkózhatnának meg vele. De a vereség drámai: a mindkét házba 37% körüli eredménnyel elsöprő többséggel első helyre került Iliescu-párttal, a Tudor-fél populisták 19,5, sőt az RMDSZ majdnem 7%-ával szemben, egyszerűen mandátumhoz sem jutott (5,04%, pártszövetség esetén a küszöb azonban: 10%). Hasonlóak természetesen az elnökválasztási eredmények, ha személy szerint a kereszténydemokrata jelölt Isarescu esetében közelít is a tíz százalékhoz. Ez utóbbi körülmény arra enged következtetni, hogy a párt markáns személyiségei nem egy az egyben a pártéval, illetve koalíciójával arányosan osztoznak a társadalom elutasításán. Ezért bizonyára tévedés volt Constantinescu elzárkózása az újrajelöléstől, talán a személye megmenthette volna a pártot a kibukástól. A párt vezetősége a vereség után mindenesetre testületileg visszalépett. Néhány más, komolyabb pártnak is meg kell még vonnia természetesen a mérleget, számot vetve a szereppel, amit játszott-eljátszott. A magyar RMDSZ nem tartozik ezek közé.

Iliescuék tehát „visszajöttek". Nem azért, mert tőlük most már biztosan többet várhat a társadalom. Legfeljebb most maguk is jobbra használhatják az esélyt, ha tudják, mint 1996 előtt. A mostani ugyanúgy „ellen"-szavazás volt, mint az előző, amelyikkel akkor, kellő sikerek híján, ők vesztettek. A mostani eredmények sajátos fénytörése különben: az az „üröm" az „örömben", hogy a Társadalmi Demokrácia Pártja és Iliescu újra „megmentőként" kerülhetett az élre, hiszen legalább az amúgy erőteljesen nyomuló, populista-nacionalista Nagy-Románia-Pártot maga mögé utalta, s még koalíciós viszonyra sem kényszerül vele. (A populisták fékezése terén a választások körül határozott és pozitív szerepet vállalt a román ortodox egyház.) Új korszak indul, bizonyos mértékig a győztes párt és a győztes elnök is tiszta lappal indulhat most. Kérdés: lesz-e hasznos és érdemi mondanivalójuk, amit a lapra felírnak?

Komáromi Sándor

Az Európai Unió, a CEFTA és a horvát nemzetgazdaság

Vukovic, Ivan – Vizjak, Ana: Europska unija, CEFTA i hrvatskoe gospodarstvo. = Politicka misao, 38. vol. 2001. 1. no. 112–123. p.

A létező szocializmus összeomlásával önállóvá vált, földrajzilag a nyugati piacokhoz kapcsolódó közép-, kelet- és délkelet-európai államok az átalakulások korántsem könnyű korszakát élik. Érdekeltek abban, hogy minél szorosabb gazdasági és politikai együttműködés alakuljon ki közöttük és az Európai Unió (EU) gazdasági integrációjához tartozó országok között.

Horvátország és az EU tagországai között kialakítandó együttműködés jövője szempontjából relevánsnak kell tekinteni azokat az iniciatívákat, amelyek a kapcsolatok szorosabbra fűzése érdekében az EU részéről a közép- és kelet-európai országok, mindenekelőtt a CEFTA résztvevői körében javítják a kibontakozási esélyeket. (A CEFTA-országok jelenleg: Csehország, Magyarország, Lengyelország, Románia, Szlovákia, Szlovénia.)

Több mint kívánatos, hogy Délkelet-Európa valamennyi országa együttműködést fejlesszen ki a szomszédsággal, nevezetesen a CEFTA-országokkal is. Ez a kérdésfelvetés különösen fontos Horvátország számára, mivel a szomszédos közép-európai országokkal sikerült igen jó viszonyba kerülnie, s bevallott célja, hogy az EU-felvétel előkészítéseként belépjen a CEFTA-csoportosulásba. (A referált dolgozatban a horvát–CEFTA-kapcsolatok pozitívumait a szerzőpáros számos adattal dokumentálja.)

Az EU-nak a térségben kifejtett tevékenységét mindenesetre értékelni kell, egyaránt kiemelni benne a pozitív és negatív vonásokat, hogy mindez tanulságul szolgáljon a jövőbeni együttműködés esetén. A kelet- és közép-európai országokkal kötött megállapodások bizonyítják, hogy az EU komolyan törekszik a keleti kiterjesztésre. Az egyes megállapodásokban ui. olyan formái perfektuálódnak a regionális együttműködésnek, amelyeket az EU mostanáig nem alkalmazott. Ezek a pozitív iniciatívák azokban a megállapodásokban tűnnek fel a legnyomatékosabban, amelyek az EU-követelményeknek való megfelelést jól teljesítő országokkal köttetnek meg. A közöltek alapján megállapítható, hogy az EU szerződéskötési gyakorlatában egyszerre veszi tekintetbe a jelölt ország regionális helyzetét, valamint gazdasági és politikai alkalmasságát.

Az EU belátható időben Horvátország társult tagságával számol. A távlati viszonyokat tekintve is már most kívánatos a majdani együttműködés útjairól-módjairól való gondolkodás, és ami még fontosabb, mindazon előnyök és hátrányok számbavételére irányuló törekvés, amelyek a horvát gazdaságot az együttműködés révén érni fogják. Fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy egy sor más országban e kérdések megválaszolása végett komoly elemző, prognosztizáló munkálatok folynak.

Sajnos, a horvát gazdaság irányító elitje számára rendelkezésre álló tapasztalati anyag – elemzések és tervek – eleddig nem „álltak össze" érdemi koncepcióvá, s a közvélemény sincs módszeresen tájékoztatva a csatlakozási feltételek részleteiről. Nem hivatalosan mindössze az a döntés közismert, hogy az országra a társult tagság státusa vár. Az ország gazdasági tárcája mindenesetre tervbe vette egy olyan terv kimunkálását, amely elvégzi az európai integrációkhoz való horvát csatlakozási menetrendet is. E kollektív munkába bekapcsolódnak az összes jelentős gazdasági szervezetek, illetve az integrációs szakemberek.

Az eddigi tapasztalatok szerint az átalakuló országok többségében a szabadkereskedelmi zóna létrejötte eleinte jelentősen visszavetette a más partnerekkel kialakult kereskedelmi kapcsolatokat, és nagy felfordulást okozott gazdasági szerkezetükben. Csak ezután következett be az említett országok mindegyikében a különböző intenzitású stabilizáció, illetve a gazdasági élénkülés és a további pozitív fejlődés kezdete.

Jó volna, ha az átalakult országok tapasztalatai Horvátország gazdasága számára megjelölnék azt az utat, amelyen a további fejlődés érdekében haladnia kellene.

A dolgozat a gazdasági elemzéseit két statisztikai adategyüttesre alapozza. Az egyik a hat CEFTA-ország bruttó nemzeti össztermékének alakulását mutatja be (millió dollárban) 1990 és 1996 között. A másik pedig Horvátország és a hat CEFTA-ország áruforgalmának – kivitelének és behozatalának – alakulását 1994 és 1997 között.

Futala Tibor

Horvátország: Hogyan lesz úrrá az ország a múltból eredő nehézségeken, és hogyan készül fel Európára?

Cicin-Šain, Ante: Croatia: How to overcome the burden of the past and be prepared for Europe? . = Südosteuropa, 49. Jg. 2000. 9–10. H. 503–509. p.

Horvátország ma önálló állam: Az önállósodást követő eufória múlóban van, a felmerülő problémák kijózanítóan hatottak. A legtöbb politikai erő úrrá akar lenni a „nemzeti érdek" jelszava mögé bújó nacionalizmuson, és keresi az utat, amelyik elviszi Horvátországot Európába. Az integráció felé vezető úton már 2000-ben is megtettek néhány lépést. Például:

- A január 3-i parlamenti és elnökválasztás után megalakult az új országgyűlés és kormány,

- Az alkotmánybíróság érvénytelenítette a Büntető törvénykönyv 204. paragrafusának 2. és 3. pontját, amely kimondta, hogy hivatalból vádat kell emelni azon újságírók ellen, akik magas rangú állami hivatalnok becsületét vagy méltóságát megsértették.

- 2000. május 11-én elfogadták a kisebbségi nyelvek hivatalos használatáról szóló törvényt.

- Megváltoztatták a visszatérő menekültekkel kapcsolatos diszkriminatív jogi rendelkezéseket. Erre mindenképpen szükség volt, hiszen a menekültek számára megnyílt a hazafelé vezető út, visszailleszkedésükhöz anyagi segítséget is kaptak. A befogadó külföldi országok nagy nyomást fejtettek ki annak érdekében, hogy valóban hazamenjenek a háború elől elmenekült horvátok.

- A horvát külügyminiszter és a boszniai szerb köztársaság miniszterelnöke együttműködési nyilatkozatot írt alá.

- A hadsereg és a rendőrség erőit drasztikusan leépítették, költségeiket lecsökkentették.

- Eltűnt a háborús veteránokat tömörítő szervezetek politikai súlya.

Döntő fontosságú még, hogy a kormányzat nyilvánosan deklarálta a Délkelet-Európai Stabilitási Paktum támogatását, annak elfogadottsága az adatok szerint a lakosság körében is nőtt.

A nemzetközi közösség kedvezően reagált a Horvátországban végbement változásokra. Például:

- Május 24-én Horvátország csatlakozhatott a Partnerség a békéért elnevezésű nemzetközi együttműködéshez.

- Elhárult minden akadály Horvátország WTO-tagsága elől, a szerződést nemsokára megkötik.

A nagyhatalmak és a nemzetközi szervezetek több helyen is leírták, hogy számukra Horvátország stabilizációja azért is fontos, mert kedvező hatással lesz a balkáni térség békéjére. Jelenleg főleg Bosznia-Hercegovina konszolidációjához nyújt hathatós segítséget Horvátország, de hosszú távon Szerbia stabilizációjában is nagy szerepe lehet.

Tudjman elnök és kormánya még elutasította Horvátország regionális stabilizáló szerepét, az új kormány azonban magáévá tette a nemzetközi közösség elgondolását, ehhez pedig minden segítséget megkap. A szélsőséges politikai pártok kivételével a társadalom is az új horvát kormány mögött áll, hiszen véget akarnak vetni a térség háborúinak.

A horvát kormány programjában az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozás prioritást élvez, ennek szellemében történik meg első lépésként az intézményrendszer átalakítása. Az Európai Unió tagjelöltjévé válásához a koppenhágai kritériumokat kell teljesíteniük. Politikai, gazdasági és jogi reformokat kell végrehajtaniuk, ez persze nem megy egyik napról a másikra. Először is fel kell mérni, hol tart az ország, ezt közzétéve tájékoztatni kell a lakosságot az előttük álló feladatokról. 1999 szeptemberében ennek kapcsán két dokumentum jelent meg. Az egyik az Európai integráció akcióterve címet viseli és a kormány kiadványa. Több mint ötezer oldalon keresztül taglalja a felmérés eredményeit. A másik dokumentum az Agenda 2000 című, amelyet független szakértők készítettek az ország EU-csatlakozásáról. Mindkét művet angolul és horvátul is kiadták, hogy az ország lakosságán kívül mások is megismerhessék. A könyvekben rövid és középtávú programokat is megfogalmaznak. A dokumentumok alapján nézzük meg, hol tart most Horvátország:

1. Politikai kritériumok: Az átalakuláshoz szükséges alapvető döntéseket meghozták, a társadalom ezeket elfogadta. A politikai kritériumok nagyobb részét már teljesítették.

2. Gazdasági kritériumok: A legfontosabb gazdasági feltételek egy részét már az előző kormány alatt teljesítette az ország, mindamellett azonban elmondható, hogy a jelen gazdasági helyzet nagyon nehéz. Az átalakulás nem fejeződött be, és az előző kormányzat a gazdaságirányítás területén nem hozta ki magából a maximumot. A rossz vezetésnek, a politikai erőviszonyoknak, a háborúknak, a piacvesztésnek és az elszigetelődésnek köszönhetően ma a gazdaságban sok feszültség található, amely igencsak kihat a társadalomra is. A munkanélküliség igen magas, és még mindig nő, az export pedig stagnál. A vállalkozói szférában és a társadalombiztosítási rendszerben nagyon komoly problémák vannak.

3. Jogi és intézményi kritériumok: A teljes acquis communitaire átvétele vár Horvátországra, ez pedig kemény feladat, minimum öt–tíz évre szóló program. Új intézményrendszert kell létrehozni, ehhez új törvényeket alkotni és új hivatalnoki kart kiépíteni. Hosszú és keserves tanulási folyamat vár a tisztviselőkre.

Az új horvát kormányzatnak tehát számos sürgős és súlyos gazdasági és társadalmi problémával kell szembenéznie. A problémák különböző okokra vezethetők vissza: a korábbi szocialista állam öröksége, a háború hatása, a legfőbb piacok elvesztése (Jugoszlávia, korábbi szocialista országok), a meggondolatlanul végrehajtott privatizáció, a politikai protekcionizmus és a korábbi rezsim megalomániás kiadásai mind-mind gondokat okoznak.

Tíz évvel Jugoszlávia összeomlása után Horvátországban végre elkezdődik a valódi átalakulási folyamat. Ez szükségszerűen magában foglalja azt, hogy a társadalomnak az eddiginél keményebb gazdasági megszorításokkal kell szembenéznie. A gazdaság mai állapotának felméréséhez három mutatót kell figyelembe venni: a GDP-t, a fizetési mérleg egyensúlyát – különös tekintettel az exportra –, illetve a munkanélküliséget. A jelenlegi gazdasági mutatók szerint Horvátország növekvő GDP-t produkál majd az idei és az elkövetkezendő években. Az export valószínűleg szerény mértékben nőni fog, mindamellett nem kerülhetők meg a fizetési mérleggel kapcsolatban felmerülő problémák. Jelenleg a legégetőbb gond a munkanélküliség. Már évek óta nagyon magas, ma 22% körül van, több mint 50 ezer regisztrált munkanélkülit tartanak számon. Viták folynak arról, hogy mit tehet az ország és a nemzetközi közösség annak érdekében, hogy Horvátország ne érje el azt a szintet, ahol már elviselhetetlen a munkanélküliség. A nyugdíjasok száma nő, ez viszont a társadalombiztosítási és a nyugdíjrendszer reformját teszi nélkülözhetetlenné. A nyugdíjreform bevezetését már háromszor halasztották el, a kormány mai elképzelései szerint 2002. január 1-jén megtörténik az átalakulás. A jelenlegi gazdasági körülmények között nem túl könnyű egy ilyen horderejű döntést meghozni és végrehajtani.

A piac fejlődéséhez is szükség van új törvényekre, törvénymódosításokra. Meg kell hozni például a csődeljárásról szóló törvényt. Sajnos azonban a gazdaság állapota, a növekvő szociális feszültségek a szélsőségeseknek kedveznek. Ők nagy hangon tiltakoznak az új törvények ellen, nem igazán akarják a háború miatt elmenekült szerbek visszatérését sem, mondván, újabb etnikai feszültséget szítanának. A konzervatív nacionalista erők a valóságban nem támogatják az elkerülhetetlen gazdasági reformokat. Szavakban kiállnak ugyan az európai integráció mellett, de erélyesen tiltakoznak minden olyan lépés ellen, amelyben szerintük az ország „aláveti magát" a globalizációs folyamatnak. A társadalom ezen rétegének nagyon nehéz lesz alkalmazkodnia a modern világhoz.

A reformok azonban nem állhatnak meg, sőt minél gyorsabban döntést kell hozni róluk, azt pedig végrehajtani, hiszen így kisebb a veszélye annak, hogy valami külső vagy belső ok miatt megszakad a reformfolyamat.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy Horvátország jó úton halad ahhoz, hogy erőfeszítései eredményeként és nemzetközi segítséggel legyőzze a múltból fakadó problémákat. Pár éven belül – ha sikerül végrehajtani a reformokat, és az ország gyökeresen megújul – Horvátország készen áll majd az európai uniós csatlakozásra.

Biczó Krisztina

Lengyelország (A legnagyobb tagjelölt ország integrációs gondjai)

Cirtautas, Arista M.: Poland. = East European Constitutional Review, 9. vol. 2000. 4. no. 70–76. p.

A várakozással ellentétben az Európai Unió és Lengyelország közötti csatlakozási tárgyalások nem csak az olyan technikai részletekről szólnak mint az acquis átvétele, intézményi megfelelés, versenyképesség és pénzügyi politika. A tárgyalások és a nyilvános viták sokkal inkább szólnak a félelmekről és az érzelmekről. Például hiába nyilvánvaló, hogy Lengyelország felvétele az Európai Unióba az első komoly lépés lenne a deklarált uniós cél, Európa egységének megvalósulása felé, a lengyel politikusok mégis olyan helyzetekbe kerülnek, ahol országuk európaiságát kell hangoztatniuk, kihangsúlyozva hozzájárulásukat az európai civilizáció fejlődéséhez. Jerzy Buzek miniszterelnök szavai is erről tanúskodnak: „Már húsz évvel ezelőtt, amikor létrejött Lengyelországban a Szolidaritás-mozgalom, világossá vált, hogy a cél Európa egysége, ezen belül pedig az, hogy az ország visszanyerje korábbi helyét." A Szolidaritás név, bár a belpolitikában elvesztette jelentőségét, Európa számára még mindig szimbolikus jelentéssel bír, és bármikor bevethető, ha az ország vezetői a Lengyelország felé irányuló jóindulat csökkenését érzik.

Lengyelországnak Németországgal van a legtöbb problémája. Németország elkötelezett ugyan az EU-bővítés mellett, viszont az országban erős a kelet-európai bevándorlóktól való félelem. A lakosság életkörülményei romlásától tart, a bűnözés megnövekedésétől és a munkanélküliség arányszámának emelkedésétől. Ezenkívül felvetődött az a kérdés is, vajon Lengyelország hajlandó-e kárpótlást fizetni azoknak a németeknek, akiket a második világháború után lengyel kézbe került területekről űztek el. Erre válaszlépésként a lengyel kormányzat indítványozta, hogy a németek fizessenek kártérítést azoknak, akiket a náci rezsim alatt kényszermunkára elhurcoltak. Mindez árnyékot vet a bővítésre, és valószínűleg Lengyelország addig nem nyer felvételt az Európai Unióba, amíg a problémákat nem oldották meg.

Ezek után nem meglepő, hogy a német lakosság inkább ellenzi, mint támogatja az EU kibővítését. A közvélemény-kutatási adatok szerint a lakosság 20%-a érzi fontosnak a bővítést, kétharmaduk viszont ellenzi azt. Még az Európai Bizottság német tagja, Michaele Schreyer is azt mondta egy interjúban, hogy nehéz lesz a német közvéleménnyel elfogadtatni Lengyelország EU-tagságát.

Maga Brüsszel is fél Lengyelországtól. A tisztviselők a lengyelországi szláv kultúrát túl fegyelmezetlennek, rendbontónak és spontánnak tartják, túlzottan amerikaiasnak, amelynek megszelídítésébe sok energiát kell fektetni. Sokan úgy gondolják, hogy felvétele esetén az Amerikai Egyesült Államoknak nagyobb befolyása lesz az Európai Unióra. Szerintük az USA Lengyelországot mint egy trójai falovat használja érdekei nagyobb mértékű európai érvényesítésére. (A trójai faló metaforát 2000 nyarán használták először egy lengyel hetilapban. Amikor a korábbi külügyminisztert, Bronislaw Geremeket megkérdezték erről a hasonlatról, nem igazán mentegetőzött miatta, sőt azt is hozzátette, hogy Ukrajna számára Lengyelország ugyancsak lehet trójai faló.)

Ha a másik oldalt nézzük, világossá válik, hogy a lengyelek is félnek az EU-tól, és ugyanolyan trójai falónak tartják, amelynek belsejéből előbújva a németek és más idegenek megveszik a lengyel örökséget, a lengyel földet.

Ez a kölcsönös bizalmatlanság már rányomta a bélyegét a csatlakozási tárgyalásokra is, különösen azután, hogy nyilvánosan elhangzott a következő: „A csatlakozás második köréhez tartozó országok fél év alatt több eredményt értek el, mint Lengyelország két év alatt." Hiába ad az EU éves országjelentésében pozitív képet Lengyelországról (a csatlakozás politikai kritériumait már teljesítette, a gazdasági kritériumokat pedig majdnem), az első körben csatlakozók között Máltát, Szlovéniát, Magyarországot és Észtországot emlegetik.

A korábbi EU-bővítéssel ellentétben, itt a tárgyalásokon a bel- és igazságügyi együttműködés átvétele a legfontosabb szempont. Ezen belül is a schengeni szerződés elfogadása, amely lehetővé teszi, hogy a tagországok között ne legyen határellenőrzés. Lengyelországban meg kell teremteni azokat a jogi és technikai feltételeket, amelyek ezt biztosítják. Meg kell győznie az Európai Uniót, hogy Lengyelország megbízható ország, vagyis képes a tőle elvárt határellenőrzésre, és olyan gazdasági és társadalmi feltételeket teremtett az országhatárokon belül, amelyek nem késztetik a lengyel emberek sokaságát külföldi munkavállalásra.

Az EU-tagság szempontjából döntő fontosságú Lengyelország keleti határainak biztonsága. Ehhez rengeteg pénzt ad az Unió (csak ebben az évben 50 millió dollárt), ezenkívül technikai segítséget is biztosít a komolyabb ellenőrzéshez. Sőt, tervbe vették, hogy német katonákat fognak vezényelni az új EU-határ védelmére. Ez persze nehéz dolog lenne, hiszen egyértelműen megsértenénk Lengyelország szuverenitását, viszont rámutat arra a tényre, hogy az EU mindennél többre értékeli határainak biztonságát. Lengyelország természetesen nem támogatja, hogy ukrajnai és fehérorosz határait külföldi katonák védjék, ezért elkezdte e határvonalak megerősítését az Európai Unió kívánalmai szerint. Az ott szolgálatot teljesítő határőrök modern fegyverzetet kaptak, kiképzésükben német segítséget is igénybe vettek. Megszigorították a határellenőrzést, megszüntették a határ menti régióban általános „bazár-gazdaságot". Ez persze munkahelyek megszűnésével és a kereskedelmi forgalom visszaesésével járt együtt.

Hosszú távon, az EU-tagság után azonban gyümölcse lesz ennek a szigorításnak. Az EU strukturális alapjaitól és más támogatási forrásokból ellentételezni fogják a gazdaságból kieső összeget.

A munkaerő szabad áramlásával kapcsolatban az EU-ban gondot okoz az a tény, hogy a lengyel közvéleménykutatási adatok szerint a megkérdezettek 35%-a szeretne az Európai Unió tagországaiban munkát keresni a csatlakozás után. Ha ez bekövetkezik, azaz közel kétmillió lengyel munkavállaló keres állást a jelenlegi tagországokban, az az európai munkaerőpiacon katasztrofális helyzet állna elő. A legkomolyabb feszültség Németországban és Ausztriában alakulna ki. Németország még akkor is fél a keleti munkavállalóktól, ha gazdaságának az elkövetkezendő évtizedben évente legalább 200 ezer új munkavállalóra van szüksége. Ezért az Európai Unión belül olyan megoldást próbálnak keresni, hogy átmeneti időre – amíg az új tagok gazdasági helyzete el nem éri a régiekét – az új belépők állampolgárait nem illeti meg a szabad munkavállalás joga.

Lengyelországban speciális problémát okoz, hogy a lakosság jelentős hányada él a mezőgazdaságból. Ez több okból is problémát jelent. Egyrészt az EU-tagság szabad tulajdonviszonyokat teremt, vagyis külföldiek és nagyobb gazdasági erővel rendelkező lengyelek felvásárolhatják a kistermelők földjeit, ezzel pedig növekedni fog a munkanélküliség. Másrészt pedig az elmaradott mezőgazdasági technológiával nem termelhető az EU számára piacképes mezőgazdasági termény. Szükség van tehát az EU anyagi és szakmai segítségére, hogy a lengyel mezőgazdaság piacképes termékekkel tudjon megjelenni az Európai Unióban. Az EU sem szeretne saját határain belül súlyos gazdasági problémákkal foglalkozni, tehát inkább tagjelöltként, mint tagként nyújt valódi segítséget Lengyelországnak gondjai megoldásához.

Lengyelországon belül már politikai probléma, hogy az emberek csökkenő mértékben támogatják az EU-csatlakozást. Míg korábban a lakosság legnagyobb része – 1996-ban 80%-a –pártolta az EU-tagságot, ma a közvéleménykutatási adatok szerint csak 59%-uk szavazna igennel egy ilyen népszavazáson. Ha ez a tendencia folytatódik, könnyen előfordul, hogy az EU-csatlakozásról döntő népszavazáson a lakosság elutasítja a csatlakozást.

A lengyel lakosság EU-tól való félelmét lovagolja meg jó néhány szélsőséges politikai irányzat. Andrzej Lepper mozgalma, a Samo Obrona például célul tűzte ki, hogy megvédi Lengyelország politikai és gazdasági szuverenitását. Bár magát a mozgalmat nem sokan támogatják, érezhetően félnek az emberek gazdasági függetlenségük elvesztésétől. A katolikus nacionalista mozgalmak, legfőképpen a Rádió Marián, egy katolikus rádióállomáson keresztül nyilvánítják ki félelmeiket, és utasítják el a „nyugati eszméket", beleértve ebbe az Európai Uniót. Követőik az idősebb mezőgazdaságból élő emberek közül kerülnek ki, de megszólalásaikra fogékony a társadalom többsége. Ez persze nem jelenti azt, hogy a társadalom ne venné tudomásul, hogy Lengyelország számára nincs más „civilizatorikus" út, mint az európai integráció, ezért a katolikus egyház is kiáll az EU-csatlakozás mellett. Szeretnék azonban azt elérni, hogy a tárgyalásokon jobban vegyék figyelembe érdekeiket. Szeretnék elkerülni, hogy Lengyelország az EU számára lökhárítóként funkcionáljon, vagyis olyan másodosztályú tagállamként, amely megvédi az Európai Unió külső határát, és azon kívül sem okoz túl sok problémát. Reméljük, hogy ez sikerül.

Biczó Krisztina

A fehéroroszok képe a mai lengyelek tudatában

Kazaneuska-Barcyn’ska, Iaanna [Korzeniewska-Berczynska, Joanna]: Vobraz sënnâšnâga belarusa u pol’skaj masavaj svâdomascě. = Kantakty ě dyâlogě, 2001. 2–3 (62–63) no. 3–8. p.

A felmérés eredményei az egyes témakörök szerint az alábbiakban foglalhatók össze:

1. a fehéroroszoknak az emberekhez való viszonyát értékelve a válaszadók az alábbi pozitív vonásokat sorolják fel (csökkenő sorrendben): tolerancia (33%), jóindulat (30%), őszinteség, nyíltság (25%), türelem (23%). A negatív tulajdonságok rangsora: bizalmatlanság (25%), az együttélési kultúra hiánya (23%), a tolerancia hiánya (23%).

2. a szomszédok jellemét és szellemi képességeit illetően első helyre teszik a válaszadók a büszkeséget (35%), valamint a barátságosságot és a közlékenységet (35%), ezek után következik a jóindulat, a bátorság és a határozottság (30%), továbbá az érzékenység (25%). A pszichikailag állhatatlan – kitartó a bajban és szenvedésben ellentétpár második tagja kapott többséget (60%). Kevesebben választották az olyan vonásokat, mint a konzervativizmus (30%), a képzettség hiánya (25%), a pesszimizmus és az alázat (20–20%).

3. Az életfelfogás terén a válaszadók legtöbbször megjelölték az alábbiakat: takarékosság (30%), közösségi életre törekvés (25%), szorgalom (20%), vállalkozó kedv (18%), de sokkal gyakrabban: gyakorlatiatlanság (31%). Igen gyakran választják azt, hogy a fehérorosz nem jómódú (80%), és csak kevesen vélik úgy, hogy a fehérorosz gazdagságra törekszik (12%). A megkérdezettek csaknem 30 százaléka véli úgy, hogy a fehérorosz idealista, aki nem is törekszik arra, hogy vagyont gyűjtsön. A válaszadók csaknem 40 százaléka gondolja azt, hogy a fehéroroszok túlságba viszik az alkoholfogyasztást, igaz, hogy saját honfitársaikat is gyakran nevezik vendégszerető iszákosoknak.

4. A világhoz és a saját országhoz való viszony tekintetében előkelő helyet kapott a vallásosság (45%) és a hazafiasság (42%), sőt a nacionalizmus (40%) és a nemzeti öntudat elég magas foka (38%). Emellett a válaszadók úgy vélik, hogy a fehéroroszok nehezen fogadják be az újításokat (46 %), politikailag és társadalmilag passzívak (32 %). A nemzeti öntudat egyrészt, a politikai és társadalmi passzivitás másrészt egymást kizáró vonások (nehezen képzelhető el ugyanis, hogy valaki passzívan öntudatos), de nem ez az egyetlen ellentmondás a válaszokban.

5. Arra a kérdésre, hogy milyen vonások dominálnak a fehérorosz nemzeti jellemben, a megkérdezett egyetemisták az alábbi válaszokat adták: a nemzeti öntudat hiánya (60%), alázatosság, békülékenység (50%), türelem, állhatatosság a szegénységben és a szenvedésben (50%), valamint a konzervativizmus és a vallásosság (40%). Nem ritkák az olyan értékelések sem, mint a tolerancia alacsony foka, az anyanyelv, sőt a kultúra és a hagyományok iránti közömbösség. A kultúra és a hagyományok iránti közömbösség megint csak kizárja a hazafiasságot, a nacionalizmusról már nem is szólva.

A nemzeti jellem értékelésében mutatkozó fogalomzavar arról tanúskodik, hogy a fiatal és iskolázott lengyelek tájékozatlanok ebben a kérdésben. Ennek okáról megfogalmazható az a hipotézis, hogy az úgynevezett internacionalista nevelés következtében a társadalmi tudatban a szovjet ember, nem pedig a fehérorosz, az ukrán, a litván stb. képe rögzült. Ezenfelül a fiatal lengyelek rendkívül szerény ismeretekkel rendelkeznek a fehéroroszokról, a lengyelekével közös történelmükről. Emellett az is közrejátszik ebben, hogy kevés a közvetlen és informális érintkezés a lengyelek és a fehéroroszok között. Jól megfogalmazta ezt az egyik megkérdezett, aki csaknem üresen adta vissza a kérdőívet: „Őszintén szólva semmiféle elképzelésem nincs a fehéroroszokról. Az orosz ember sztereotípiáját még csak fel tudnám vázolni, de a fehéroroszét aligha. Nem szeretnék melléfogni."

Messze jár azonban a valóságtól az az elképzelés, hogy a fehéroroszok nagyon vallásosak, nagyon hazafiasak lennének, és nagyra becsülnék anyanyelvüket. Egy fehérorosz kutató szerint „az anyanyelv vagy az Isten nem foglalnak el fontos helyet az úgynevezett egyszerű emberek tudatában. Az értelmiség számára ellenben fontos a fehérorosz nyelv, de nem fontos az Isten. A nemzeti egyházi hagyományok megsemmisültek". A szerző szerint az ismertetett felmérés tudatosíthatja a lengyel társadalomban, hogy mennyire hiányosak az átlagos lengyel ismeretei a vele közvetlenül szomszédos népről.

Zoltán András

Montenegró: a függetlenség útján?

Tesar, Filip: Cerná Hora: na ceste k nezávislosti? = Mezinárodní vztahy, 36. roc. 2001. 1. no. 42–57. p.

A föderatív és szocialista Nagy-Jugoszlávia két köztársaságból álló maradékán 1992. április 27-én jött létre a Kis-Jugoszlávia, azaz a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság. Ezt megelőzően, 1992. március 1-jén Montenegró lakossága szabályszerű referendumon nyilvánította ki: kitart Szerbia és a szövetségi berendezkedés mellett. Szerbia számára ez a döntés azért volt kedvező, mivel így az új formáció és a régi között nem történt szakadás, amiből következik: a Kis-Jugoszlávia minden nemzetközi vonatkozásban joggal örökli meg Nagy-Jugoszlávia státusát. (Más kérdés, hogy nemzetközileg ezt az értelmezést csak hallgatólagosan veszik tudomásul, mintegy a tartós megoldás kialakulásáig.)

Szerbia és Montenegró viszonya, kapcsolatrendszere azonban soha nem stabilizálódott egészen, a bosznia-hercegovinai háború befejezése óta meg egyenesen válságos lett. Miloševic regnálása alatt mindinkább fokozódott a félelem a demográfiai, gazdasági, politikai és katonai értelemben egyaránt nagy fölényben lévő partnertől. Addig-addig, amíg a kis hegyi ország sok tekintetben sikerrel bontakozott ki az erősebb fél „öleléséből", úgyhogy napjainkban a Kis-Jugoszlávia korántsem föderációként, hanem – mondhatni: illegitim módon konföderációként létezik.

Szerbia és Montenegró nézetkülönbségei egyrészt a külpolitikai orientáció és a nemzetiségi politika, másrészt pedig a gazdaság terén nyilvánultak-nyilvánulnak meg. A külpolitikai orientációval kapcsolatos fordulat 1992 közepe táján vette kezdetét. Akkor, amikor a főként montenegrói tartalékosokból álló jugoszláv hadsereg súlyos vereséget szenvedett el Dél-Dalmáciában a horvátoktól, s ezáltal szétfoszlottak azok a remények, amelyek ezt a területet Montenegróhoz csatolják, s Montenegró fővárosává Podgorica helyett Dubrovnikot teszik. (Mellékesen: a vereség után Montenegró csak azért „úszta" meg a horvátok területére történő benyomulását, mert két horvát nacionalista formáció, a Horvát Védelmi Tanács (HVO) és a Horvát Véderők (HOS) hegemoniális viszályba keveredtek egymással.) E megterhelő emlék következményeként Montenegró nagyfokú óvatosságot tanúsított minden későbbi fegyveres konfliktussal szemben.

Aztán: teljes mértékben más volt a két fél 1993–1994. évi Szandzsák-politikája is. Míg Belgrád a Szandzsák szerbiai részéről legalább 30 ezer mozlimot űzött el otthonaikból, addig Podgorica a maga részén hozzákezdett a mozlim kisebbség politikába történő integrálásához, ami 1995-ben sikerült is neki.

Míg Szerbia – ideológiai alapon – haragban maradt valamennyi szomszédjával, addig Montenegró 1993 után mind szívélyesebb (gazdaságilag is szívélyes) viszonyba került Bosznia-Hercegovinával és Horvátországgal, a háromféle albán entitásról (saját albán kisebbségéről, az albán államról és a koszovói albánokról) nem is beszélve. Az utóbbi fejlemény különösen „szúrta a szerbek szemét": minél tovább sodródott a koszovói háborús események felé, annál inkább. (Egyébként a NATO Montenegró koszovói, csak humanitárius támogatást engedő semlegességét „meg is hálálta", ui. területét megkímélte a bombázásoktól.)

Miloševic a NATO közbelépését felhasználta arra, hogy likvidálja a tömegtájékoztatás számára kellemetlen fórumait, miközben a hozzá hű adókon elkötelezett és hősi hang és zene dívott. Ezzel szemben a montenegrói rádió gerincét a Szabad Európa hírszolgálata képezte.

Egészében elmondható: Montenegró már régóta arra törekedett, hogy Németországon és az USA-n túlmenően külpolitikai orientációjában a „földközi tengeriséget" preferálja. Szerbia ezzel szemben a hagyományos „ellenség–barát" dichotómiáját folytatta e téren a közelmúltig.

Ami a gazdaságot illeti: Montenegró jobban megszenvedte Nagy-Jugoszlávia felbomlását, mint Szerbia, ui. csakhamar bebizonyosodott, hogy e kis ország képtelen a gazdasági önállóság megvalósítására. Amíg Szerbiával együtt az európai közösség és az USA gazdaságilag is büntette, bizony nehéz éveket élt át a lakosság. A kormányzat mindenesetre nem maradt tétlen: 1991 és 1995 között a költségvetés bevételeinek legnagyobb tétele cigarettával és hajtóanyaggal folytatott feketekereskedelemből származott. A háború befejeztével hozzáláttak az idegenforgalom életre keltéséhez, s 1996-ban a privatizálás is kezdetét vette. Az országban megjelent a külföldi tőke és a (gyakran vissza nem térítendő) külföldi támogatás. Ez akkor is mind jelentősebbé nőtt, ha Miloševic az általa továbbosztandó oroszországi támogatásokból visszatartotta a Montenegrót illető részt.

Az ország – német márka formájában – 2000 elején saját fizetőeszközt vezetett be, 2000 őszén a dinár kitiltásával pedig pénzügyileg is elvált Szerbiától. A szerb reagálás, azaz a kereskedelmi blokáddal való sújtás sem rendítette meg a montenegrói gazdaságot, mivel a horvát, boszniai-hercegovinai, makedóniai, mi több: a koszovói piac pótolta a szerbiait.

Jelenleg már a montenegrói hatóságok ellenőrzik teljes mértékben a termékek mozgását az országban és a határokon át. 1999 eleje óta – úgymond: a turizmus fellendítése érdekében, valójában azonban az önállóság egyfajta előlegeként – az ország határai mindenki számára vízumkötelezettség nélkül állnak nyitva.

Azzal, hogy Montenegró megtagadta a befizetéseket a szövetségi költségvetésbe, egyszersmind tudomásul vette: neki sincs mit várnia tőle. Az ország saját bevételein kívül nyugati dotációkból „él". A legfontosabb szövetségi kapocs a két ország között a jugoszláv hadsereg montenegrói jelenléte, melyet helyileg szerb hadseregnek tartanak.

Montenegró kiválási fejleményei nagyon hasonlítanak Horvátország és Szlovénia kiválásának fejleményeihez, noha időben lassúbb lefolyású, ugyanakkor bizonyos vonatkozásokban merészebb (pl. a fizetőeszköz megváltoztatása, amit Horvátország és Szlovénia a kiválás sokkal későbbi fázisában hajtott csak végre).

Amíg Miloševic meg nem bukott, a nyugati államok inkább Montenegró kiválását látták volna szívesen. Mihelyst azonban Belgrádban megtörtént a hatalomváltás, számukra a demokratikus Szerbia vált fontosabbá s ennek következményeként a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság fennmaradása. Úgy néz ki, hogy a montenegrói vezetés (Milo Djukanoviccsal az élen) hiába berzenkedik a hatalomra jutott szerb ellenzékkel való „szövetségmegerősítési" tárgyalásoktól, ímmel-ámmal mégis hangoztatja: kész abszolválni őket, minthogy a montenegróiak hajlandók tárgyalni, cserébe bízvást elvárhatják a Nyugattól, hogy garantálja az ország gyakorlati önállóságát a szövetségtől. Szerbia belpolitikai viszonyai miatt a helyzet jelenleg meglehetősen képlékeny.

A referált tanulmány a következő ajánlással zárul: „Montenegró és Szerbia közötti tárgyalások előkészítésében közvetítőként kívánatos volna bevonni a NATO-tagságra várományos Szlovéniát, amely iránt a szerb, a montenegrói és a koszovói albán fél egyaránt bizalommal van. A megoldás keresésének azonban nem szabadna túlságosan kitolódnia az időben. Ellenkezőleg, úgy néz ki a dolog, hogy első ízben most nyílik lehetőség arra, hogy a politikai fejlemények a kívánatos irányba forduljanak, illetve itt az ideje annak, hogy az elmúlt tíz évben összegyűlt tapasztalatok irányítsák őket. Mindegy, hogy az eredmény a föderáció, a konföderáció átalakítása lesz-e, netán két önálló állam létrejötte, a fontos az az effektus, amely előidéződik általa: azaz a megoldás mindkét felet megnyugtatja-e és a pozitív hozadék nemcsak pillanatnyilag hat, hanem hosszú távon is."

Futala Tibor

A szélsőjobb Nyugat-Európában

Ivaldi, Gilles [Szerk., előszó] : L’extreme-droite en Europe occidentale. [Dossier.] = Problemes politiques et sociaux, 2000. 849. sz. 3–78. p.

Az 1980-as években, Nyugat-Európában felbukkant szélsőjobboldali pártok legitim módon, a hagyományos, nagy pártok mellett, a választási paletta sajátos színfoltját testesítik meg. Mára a kérdés a szélsőjobb intézményesülése körül kristályosodik ki. A néhány elszánt fasiszta vagy nemzeti szocialista csoportocskát leszámítva, a nyugat-európai szélsőjobboldali pártok értékelése ma még vitatott. A leggyakrabban használt 58 jellemző közül néhány tipikus minősítés: nacionalista, rasszista, idegengyűlölő, antidemokratikus. A 90-es években ezekhez elválaszthatatlanul kapcsolódtak a nemzeti populista, jobboldali populista, radikális, újpopulista stb. jelzők is (C. Mudde). A Paul Taggart által ’neopopulista’ kifejezéssel illetett szélsőjobb pártoknak nyilvánvalóan semmi vagy csekély közük van a két világháború közötti társadalmi-gazdasági-politikai viszonyok közepette működő nagy, fasiszta vonulatokhoz. A posztindusztriális korszak szélsőjobb pártjainak többsége egyszerűen a hagyományos közösségeket szétromboló, szélsőséges „demokratikus" jelenségeket ellenzi, s a gyenge állammal szemben egy autoritér staus quót követel (P. Ignazi).

Ma egyébként mindenki a szóláshoz való jogot, a méltóságot követeli, valamint a Tocqueville-i értelemben vett társadalmi egyenlőség megvalósításának feltételeit. A posztindusztriális társadalom a család szerepét és felépítését sokban másképp képzeli el (P. Merkl).

A szélsőjobb fogalmának meghatározásakor tehát figyelembe kell venni – minden ellentmondásossága dacára – ideológiájának változékonyságát s ennek a jelen kihívásaihoz lehetséges alkalmazását. A szélsőjobb ideológiájába általában a társadalmi berendezkedés, a meglévő politikai vezetés populista elutasítása, legitimitásának kétségbe vonása tartozik bele. Ezzel együtt jár a politikai irány jobbra fordulása, az erős állam autoritér védelmezése, a közbiztonság megerősítése, a korlátozó bevándorláspolitika érvényesítése, a kulturális identitás védelmezése. Természetesen ezek az ideológiai tényezők nem egyenlő erővel, nem egyforma módon, nem egyazon időben jelentkeznek. A 80-as években a deregulációs, neoliberális politika és a piacgazdaság hatására visszavonult szélsőjobb formációk most ismét megerősíteni látszanak pozícióikat. Érdemes megemlíteni a rendszerellenes vonást, amellyel minden meglévő felépítmény ellen mozgósítanak a választási küzdelemben, a demokratikusan működő, tradicionális pártokat kicsinyítve, gyöngítve.

A szélsőjobb azokban a zárt társadalmakban virágzik, ahol a domináló pártok nem képesek megfelelni a posztindusztriális korban a modern, nyugati társadalmak kihívásainak. A politikai erők egyensúlyának megbomlása és a széles pártskála ugyancsak gyengítik a válaszadást. A viszonylag szilárd koalícióval rendelkező országokban, mint Belgium, Olaszország, Ausztria, vagy a skandináv államok valószínűleg éppen az állandóság járult hozzá a nézőpontok keveredéséhez, csökkentve a cselekvési teret és a választók lehetőségeit. Franciaországban, a csaknem egy évtizeden át ismétlődő bal–jobb alternatíva az alapok felhígulásához, az ellentétek elsekélyesedéséhez vezetett.

A megnövekedett forrásokkal együtt az illegális pénzforgalom is elterjedt, és a mostani politikai élet morális válságát eredményezte. Lassanként távolság állt be a népesség és az önmagát reprezentáló államgépezet között, az állampolgárok valós törekvéseit figyelmen kívül hagyva.

A szélsőjobb nem nyíltan fasiszta megnyilvánulásainak biztos jele a pártellenes érzelmek kihasználása, illetve a fennálló rendszer legitimitása elleni folytonos aknamunka. Ez leginkább a vezetők bűnösségének és felelőtlenségének bizonyításával történik.

A hagyományos pártok elleni csatározásban a szélsőballal rokonszenvezőket is megismerhetni, ők rendszerint bizalmatlanságot keltenek a status quo ellen, és bizonyos – ehhez gyengén kötődő – rétegeket, pl. az ifjúságot, az idős ellenzékieket igyekeznek megnyerni választó gyanánt.

A pártellenesség hangsúlyozását nem szabad többé összetéveszteni az igen rövid életű ellenzéki szavazat megnyilvánulásával. A szélsőjobb hívei a hagyományos pártoktól elfeledett, „leírt" választóknak tudják saját magukat (S. Immerfall). A szélsőjobb pártok épp ezért tudnak a politikai küzdőtérre bekerülni, és ehhez – úgy látszik jogosan – hűséges szavazótábor segíti őket.

Az 1980-as évek közepétől gazdasági recesszióba került országokban a társadalom is meghasonlásnak indult. A szélsőjobb pártok új identitást igyekeznek ígérni az állampolgároknak. A multikultúrával szembeállítják a nemzetit, ami egyaránt népszerű eszmény jobb és bal oldalon egyaránt. Mainapság egyfajta újkonzervatív ellenforradalmat hajt végre a szélsőjobb, mely a rendet, autoritást, erkölcsi szigort kedveli (P. Ignazi).

A szélsőjobb azért is népszerű, mert új, nemzeti összefogást szorgalmaz, amire a hagyományos pártok már nem képesek. Főként ott derült ez ki, ahol a gazdasági-társadalmi gépezetet jól lehetett ellenőrizni (pl. Belgium, Ausztria, Olaszország stb.).

A foglalkoztatás, egészségügy, társadalombiztosítás témakörei voltak a legutóbbi nyugat-európai választási kampányok napirendjén, s éppen ezeket akarja radikálisan megváltoztatni a szélsőjobb a nemzeti összefogás szükségességét hangsúlyozva. Az államonként eltérő, sajátos körülmények mellett is nyilvánvaló, hogy a második világháborút követő „individualista kapitalizmus" elbizonytalanította elsősorban az anyagi javakat közvetlenül előállító rétegeket. A mostani, globalizálódott viszonyok között érzékennyé tette őket a bevándorlók, menedékesek, általában a hátrányos helyzetűek iránt, akik a munkalehetőségeket kvázi elveszik előlük (H.-G. Betz).

A ’nemzetit’ hangsúlyozó politikai vonal mögött sokszor keményebb, idegengyűlölő, szegregációs törekvés húzódik meg. A sokszorosan megosztott társadalmakban a szélsőjobb társadalmi programja mindig a gazdagság újfajta elosztását is ígéri (A. Wimmer).

Tagadhatatlan, hogy a szélsőjobb mindenütt képes volt élni az alkotmányos szavazás intézményével. Bár a proporcionális választási rendszer sok helyen lehetetlenné teszi, hogy az oldalvizekről beljebb kerüljön egy-egy szélsőjobb formáció (Olaszország, Ausztria, Belgium stb.). A médián keresztül zajló európai, helyi, stb. választások alkalmával ez az irányzat, populista vitastílusával nagy felzúdulást képes kiváltani a hírközlő szervek által egyébként jobban kedvelt technokraták rovására. Néhol viszont kimondottan a gyanútlan koalíciós partnereknek köszönhető a szélsőjobb alkotmányos színre lépése. Általában is elmondható, hogy a hagyományos pártok hozzáállása, a választási szövetségek nagyban meghatározzák súlyukat, befolyásukat.

(A tematikus összeállítás végén egy hosszabb összefoglalás található az egyes nyugat-európai szélsőjobb pártok történetéről, programjukról országonkénti bontásban.)

Kakasy Judit

Észak-Írország a béke viharában

Joannon, Pierre: Irlande du Nord : dans la tourmente de la paix. = Politique internationale, 2001. 90. no. 167–189. p.

Minthogy az IRA nem fogott hozzá fegyvereinek semlegesítéséhez, D. Trimble miniszterelnök megtiltotta a Sinn Fein minisztereinek, hogy részt vegyenek az Észak–Dél minisztertanács ülésén. A békefolyamat újabb válsághoz érkezett ezzel. Bár ez nem is olyan különleges esemény a több mint háromszáz éve zajló konfrontációban.

Ha Észak-Írországról, az itteni konfliktusokról esik szó, általában elfelejtik, hogy a megtett út jelentős. Ma a lakosság többsége érdekelt a Nagy-Britanniával való unióban. Viszont egy újabb ellenzék az egyesült Írország mellett voksol. Mostantól az óhajok méltányolásánál a „becsült paritást" veszik figyelembe és az unionista, valamint az intézményesült hagyományok együttélését. A hatalomnak ezt a megosztását egyfelől a két Írország közötti együttműködést, másfelől a szigetek két része közötti kapcsolatokat támogató intézmények segítik elő.

Az utóbbi harminc év eseményeihez képest egyáltalán nem következetesen létrejött egy Észak–Dél Miniszteri Tanács, amelyik többször tartott plenáris ülést és közvetett vagy közvetlen módon Írország két nagy pártját próbálja meg egymáshoz közelíteni. Egy Ír–Brit Tanács áll a sziget két részét közelíteni szándékozók szolgálatában.

Az intézmények működésével egy időben egy sor rendelkezés normalizálta a kapcsolatokat. A katonai jellegű alakulatokhoz tartozó elítélteket szabadon engedték.

A Nagypénteki Egyezséget, valamint a két Írország közötti határokat illetően népszavazást tartottak, melyen az észak-ír szavazók 71,10%-a, illetve az Ír Köztársaságból 94,40% választópolgár jelent meg. 1918 óta először fordult elő, hogy ilyen nagy számban egyetértettek valamiben.

A békefolyamat kiteljesedéséhez több tényező hozzájárult: London és Dublin eltökélt tárgyalási szándéka, az Egyesült Államok és az Európai Közösségek hatásos, ám nem feltűnő bábáskodása, a belfasti gazdasági körök állandóságra törekvése stb. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a brit és az ír miniszterelnök az egyezség előkészítésében. Az egyesült államokbeli ír közösség jelentős nyomást gyakorolt Bill Clintonra, de közvetlen tanácsadói is az észak-ír béke kikényszerítésére beszélték rá. Így azután számos kedvezményt kapott Észak-Írország, melyek közül az egyik legjelentősebb az 1986-ban létrehozott International Fund for Irelanden keresztül juttatott anyagi támogatás. Az amerikai elnök pedig személyesen háromszor járt Belfastban, illetve Derryben a megállapodást egyengetni.

Az Európai Közösség ugyancsak jelentős anyagi segélyben részesítette Észak-Írországot: tavaly 425 millió eurót adtak egy külön erre a célra létesített, hétéves speciális program elindítására, valamint további 890,5 millió eurót egy ugyancsak célzottan létrehozott beruházási alapon keresztül. Gerry Adamsnek sikerült nagy nehezen meggyőznie a militáns köztársaságiakat a terrorista akciók hiábavalóságáról, valamint a béketeremtés szükségességéről is.

A Sinn Fein sem panaszkodhat, az észak-ír Nemzetgyűlésben 18 képviselői szék és két miniszteri bársonyszék jutott neki. Igaz, az európai választásokon veszített a Béke Nobel-díjas John Hume SDLP pártjával szemben.

Az unionista intellektuel, J. W. Foster kifejtette, hogy újra kell fogalmazni magukat ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Az olyan sztereotípiáktól meg kell szabadulni, mint hogy az unió a protestantizmus győzelmével ér fel, sokkal inkább a józan ésszel és realizmussal való azonosságát kell kihangsúlyozni. Fölmerült annak réme is, hogy az unionisták szakítanak az Orániai Renddel. Ami Észak-Írországot illeti, visszavonta Alkotmányából az irredenta záradékokat.

A békefolyamat az üzleti körökben és a szakszervezeti vezetőkben is nagy reményeket keltett – ha valakik, ők tudják, hogy Észak-Írország gazdasági boldogulása az erőszak megszűntének, a politikai stabilitásnak a függvénye. Az Észak–Dél közötti kereskedelem 1993 és 1999 között 81%-kal emelkedett. De több millió font lett semmivé az orániaiak által lerombolt, bezárt üzemek, üzletek miatt.

A békefolyamat alapjai nem eléggé biztonságosak. Számos nehézségre máris fény derült: a fegyverek semlegesítésének kérdése; a rendőrség reformja; a büntető célzatú erőszakos cselekmények; a zászlók és jelvények ellentmondásossága. Azonban még aggasztóbbak a szervezeti rendellenességek: az ellenzéki mini köztársasági csoportok működése, amelyek kézi hadviselésre készülnek a béke ellen; magának az unionizmusnak a mély válsága; a zavaros loyalista eszmék felbukkanása; az erőszakos és reménytelen orániaiak lázadása. Az Ír Köztársasági Hadsereg nem akar lemondani fegyvereiről, és öt éve a legkülönbözőbb ürüggyel húzódik arzenáljának pontos felbecsülése. Nemzetközi független leszerelési bizottság vizsgálata vált szükségessé, majd pedig annak kilátásba helyezése, hogy a szükséges intézkedések elmulasztása esetében a Sinn Fein miniszterei nem láthatják el tisztüket.

Az észak-ír rendőrségnek nehézséget okoz az Egyezséget követő kötelezettségek teljesítése. Minthogy 93%-ban protestánsok alkották a paktumot, méltányosabb arányban kell benne képviseltetnie magát a katolikusoknak is. Ennél is nehezebb azonban elfogadni a névváltoztatást, illetve a zászlók és jelvények cseréjét a rendőrség soraiban. Zászló-ügyben egyébként általános az elégedetlenség. A brit kormány végül rendeletet hozott, hogy évente mely 17 napon át kell a „Union Jack"-et kitűzni a minisztériumokra és más kijelölt épületekre.

A megegyezéssel ellenséges erők 1986-ban megalakították a „Reális IRA", illetve az „Új IRA" terrorcsoportokat, melyek azóta több véres cselekményt is végrehajtottak. De az 1970-es évek végéig egységes unionista párt folytonos fellazítása, összezavarása is napirenden lévő módszer az Egyezséget ellenzők részéről.

A tanulmány végén összefoglaló táblázatot találunk az észak-ír protestáns és katolikus katonai jellegű formációkról.

Kakasy Judit

Törések a békén (Közelkép az izraeli–palesztin viszonyról)

Leveau, Rémy – Moisi, Dominique: Les violences de la paix. = Politique étrangere, 2001. 1. sz. 5–12. p.

(Rémy Leveau, politikai tudományokat tanít Párizsban, az Ifri tudományos tanácsadója. Dominique Moisi az Ifri igazgatóhelyettese, a „Politique étrangere" főszerkesztője.)

A 2000 októberében megtört béke óta az izraeli–palesztin béketárgyalások kudarcai egymást érik. Clinton elnök Camp Davidben kifejtett minden erőfeszítése hiábavalónak látszik; az utcai erőszak és a közvélemény mégis erősebb az izraeli és a palesztin elit bátor megegyezésénél, kölcsönös megértésénél. S míg tavaly ősszel a békés rendezés oly közelinek látszott, ma a legtöbb, amit remélni lehet az, hogy az erőszak nem harapózik el túl gyorsan.

Akárhogy is, a közel-keleti régióban zajló események a Camp Davidben, 1979-ben kötött megállapodások logikája mentén haladnak. Egyiptom, az Egyesült Államok és Izrael hatalmi hármasához a palesztinok 1993-ban, Jordánia 1994-ben csatlakoztak. A térség többi államának – úgy tűnik – nem érdeke a helyzet stabilizálása (ld. török–szíriai ellentét). Az erőszak, illetve a tárgyalások hívei 2000 júliusában találkoztak Camp Davidben, ahol Arafat a korábbi években kinyilvánított tárgyalási kedvével ellentétesen nem mutatott hajlamot a megegyezésre. Jeruzsálem vagy a menekültek sorsáról sem az egyiptomiak, sem a szaudiak nem akartak felelősséggel dönteni ezúttal sem. Bizonyára a felek elkeseredése és ügyetlensége váltotta ki a közvéleményből a bizalmatlanságot, melynek következtében már szó sincs egy palesztin állam azonnali kikiáltásáról.

Arafat talán megelégszik egy palesztin állam elismerésének perspektívájával. Ténylegesen az elszakított palesztin területek 80%-ának izraeli felügyeletéről, néhánynak Gázába való kiürítéséről volt szó. Cserében néhány, főként izraeli arabok által lakott területet rendelnének a palesztin hatóság alá. A határok rendezésével Jordánia közvetlen kijáratot kapna a Holt-tengerhez. Clinton amerikai elnök továbbra is Jeruzsálem óvárosának megosztásáért kardoskodott. A még Rabin idejében körvonalazott jeruzsálemi kettős fennhatóság kérdése, illetve az izraeliek által felügyelt telepesek ügye azonban észrevétlenül lekerült a napirendről. A menekültekről hozott megállapodások, az ENSZ-békefenntartók korlátlan ideig való jelenlétének elismerése voltaképpen az 1948-ban elűzött palesztinok Izraelbe történő visszatérését teszi lehetővé.

Clinton és Barak azonban rosszul ítélte meg az 500 palesztin család tíz év alatti egyesítésének jelentőségét. A külső tényezők, az amerikai–szíriai tárgyalások kudarca, Dél-Libanonnak Izrael általi kiürítése Arafatot megzavarták a lehetséges alku megkötésében; Egyiptom, Szaudi-Arábia és a többi arab állam érdekének szem előtt tartása miatt nem tudott további engedményeket tenni Jeruzsálem óvárosát illetően sem. A Clinton-adminisztráció nem számított erre a sokrétű arab összefogásra, és haragjának adott hangot. Arafat óvatosságból beleegyezett egy palesztin állam kikiáltásának tényébe.

Az amerikai elnökválasztás, Ariel Sharonnak a jeruzsálemi mecsetnél tett látogatása Casablancától Kairóig utcára vitte a felháborodott arab világot. A húsz évesnél régebbi arab koalíciót vette figyelembe a novemberi törvényhatósági választások kampányában Egyiptom is; gyakorlatilag a politikai iszlám győzött így.

Arafat szerepe nem teljesen világos az események alakulásában, de utódlásának kérdése inkább az amerikai és az izraeli tárgyalófeleket izgatja, semmint az arabokat. Az új amerikai vezetés – G. W. Bush – cselekvő támogatásának hiányában az arab világ elbizonytalanodik, és félelmében pl. Szaudi-Arábia a legveszélyesebbhez, a „kőolajfegyverhez" is nyúlhat, ahogy azt tette 1973-ban. Vagyis Raymond Aron négy évtizeddel ezelőtti mondása újra aktuális, miszerint „A béke lehetetlen, a háború valószínűtlen."

A békéhez legalább két olyan történelmi személyiség találkozása szükséges, mint amilyen, mondjuk, Mandela és De Clerck volt Dél-Afrika esetében, s amilyen egyfelől Rabin volt, de másfelől Arafat sohasem lesz.

Háború viszont nem várható, mert gyakorlatilag egyik arab állam sem fogna ilyen kockázatos vállalkozásba. Marad tehát a hétköznapi erőszak, ami még súlyosbodhat idővel. Ezt igazolja az új izraeli intifada, ami az izraeliek és palesztinok, valamint az izraeli arabok nézőpontját is tükrözi. A békeellenes izraeliek most Sharont támogatják, a békepártiak csalódottak, és nem nagyon értik, mi történt. Kivéve azt, hogy Barak nem számolta föl a kolóniák öngyilkos rendszerét.

A jelenlegi, Bill Clinton utáni helyzet kilátástalanságát fokozza az a tény, hogy az új, palesztin generáció csupán az erőszakkal ismerkedhet meg, az orosz zsidó bevándorlók úgyszintén alig találkoztak még a demokrácia széles körű gyakorlatával. A szélsőséges amerikai izraeli immigránsok pedig éppen az általuk túlzottnak vélt demokrácia elől menekültek a Közel-Keletre. Ilyen formán a béke reménye fokozatosan szertefoszlik.

Kakasy Judit

A hindu kultúra hatása India gazdasági fejlődésére

Adams, John: Culture and Economic Development in South Asia. = The Annals of The American Academy of Political and Social Science, 573. vol. 2001. 1. no. 152–175. p.

A század elején Max Weber kizárólag mások által készített leírásokra és beszámolókra támaszkodva több művében is azt állította, hogy a dél-ázsiai államok kultúrája (azon belül is elsősorban a két uralkodó vallás, vagyis a hinduizmus és a buddhizmus) kifejezetten gátolják a gazdaság fejlődését. John Adams a tanulmányában ezt az egyértelműen negatív képet finomítja azzal, hogy empirikus szociológiai vizsgálataira alapozva bebizonyítja: India kultúrájának számos pozitív hatása is van az ország gazdasági fejlődésére.

Dél-Ázsia népei alapvetően szegények, kultúrájuk pedig alapjaiban különbözik az európai népek kultúrájától. Közvetlen ok–okozati összefüggést feltételezni e két tényező között (vagyis az utóbbiból levezetni az előbbit) talán túlságosan is evidensnek tűnik. Pedig Max Weber ezt tette. Két művében is („A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" [1905] és az „India vallása" [1921] címűekben) a protestantizmust jelölte meg mint a kapitalizmust elindító és annak kibontakozását biztosító szellemi irányzatot, illetve ennek mintegy komplementereként mutatta be India vallási kultúráját, mint ami az évezredek óta gyakorolt ésszerűtlen rítusok révén megakadályozza az ország gazdasági fejlődését. Ezt a szélsőségesen sematikus, leegyszerűsítő és kategorizáló szemléletet cáfolja meg a tanulmány azzal, hogy egyfajta „középúton" helyezi el India valóságos kultúráját a nyugati és az Európából nézve hagyományosan „hindunak" tartott kultúra között.

Max Webernek a huszadik század folyamán számos követője akadt. William Kapp például 1963-ben írt könyvet az indiai kultúra és gazdaság kapcsolatáról, amelyben pesszimistán írja le a gyarmati sorból 1947-ben felszabadult ország gazdasági kilátásait. Gunnar Myrdal „Az ázsiai dráma" címmel jelentette meg háromkötetes munkáját. Ő is a gazdasági fejlődés legfőbb gátjának tartja a hindu vallási és társadalmi értékrendszert, amelyből szerinte teljesen hiányoznak az Európában bevett normák, mint például a hatékonyság, a szorgalom, rendszeretet, a pontosság, a becsületesség vagy a hosszú távú tervezés. Mancur Olson (1982) szerint a kasztok között dúló gazdasági verseny vonja el az erőforrásokat az ország fejlődésétől, s ennek eredménye az évszázadok óta tartó stagnálás.

Weber a hindu gondolkodásmód két pillérét emelte ki. Az első a racionalitás hiánya és antimaterialista szellemisége volt. A másik pedig ennek a szemléletnek a társadalmi megnyilvánulása, vagyis a kasztrendszer. Ez utóbbival kapcsolatban a kasztok felépítését kritizálta, amely öt szigorúan elkülönített csoportra („varnákra") osztja a kasztok tagjait (papok, katonák, kereskedők, dolgozók és kívülállók), lehetetlenné téve ezáltal a társadalmi mobilitást és a gazdasági fejlődést. Az empirikus kutatások azonban feltárták a kasztrendszer és a gazdaság valóságos, mélyebb összefüggéseit. Ezek szerint bár a kasztok továbbra is meghatározó szerepet játszanak a munkaerőpiac formálásában (a falvakban és a városokban egyaránt), ennek ellenére jelenlétük sok vonatkozásban pozitívan hat a gazdaság teljesítményére. A „varnák" mellett ugyanis léteznek ún. „jatik" is, amik a kaszton belül szerveződő családközösségeket jelentenek. Ezek azonos foglalkozású családokból állnak (például fodrászok, földművesek, fazekasok, aranyművesek), így tulajdonképpen a társadalmi munkamegosztást szervezik meg. Az így létrejövő „jajmani-rendszer" (vagyis a „jatik" közötti együttműködési és kapcsolattartási hálózat) biztosítja a különböző foglalkozású családok közötti árucserét, valamint a társadalmi csoportok közötti átjárást (például a földeket nem minden esetben a tulajdonosok művelik meg, hanem bérmunkában kiadják más „varnák" tagjainak). Mindezek ellenére természetesen a kasztrendszer döntő módon nyomja rá bélyegét India társadalmi berendezkedésére. A mobilitás is korlátozottan, csak az egész „jatikra" vonatkozhat, nem pedig egyes egyénekre vagy különálló családokra. A „jatik" rangjának emelkedése három tényezőtől függ:

1. A politikai tényezőtől, vagyis a „jatik" nagyságától, összetartozásuk erejétől és vezetőjük személyétől;

2. A gazdasági tényezőtől, vagyis a családok által birtokolt földterületek nagyságától. Az élőállatok és más vagyontárgyak itt nemcsak hogy nem számítanak, hanem kifejezetten hátrányt jelentenek.

3. Az általuk végzett munka „tisztaságától". Vannak ugyanis olyan munkák, amelyeket az indiaiak tisztátalannak tartanak, és ezért lenéznek, és megvetnek. Ilyen például a mosónők munkája a koszos ruhadarabok miatt, vagy a tímárok tevékenysége az elpusztult állatok bőre miatt.

A gazdasági helyzet és a társadalmi rang közötti kapcsolat kölcsönös: egyrészt ugyanis csak a gazdag „jatik" emelkedhetnek a szociális ranglétrán, másrészt viszont a magasabb rangú családoknak nagyobb és több lehetőségük van a meggazdagodásra, gyermekeik iskoláztatására, és ezek által még magasabb társadalmi pozíció elérésére.

Az elmondottakból kitűnik, hogy akárcsak a „fejlett" államok társadalmaiban, Indiában is a piac által nyújtott lehetőségek kihasználása biztosítja az anyagi jólétet és a társadalmi rangot. A hindu vallás tehát semmiféle hátrányos szerepet nem játszik az embereknek az anyagi javakhoz fűződő viszonyában vagy munkamoráljában. A kasztrendszer nem a munkaerő mennyiségére, hanem a minőségére van döntő befolyással, mivel bizonyos foglalkozásokat diszkriminál és korlátozza a tanulási lehetőségeket. A kultúra tehát a munkaerő-piaci egyenlőtlen verseny révén gátolja a gazdaság fejlődését.

A hindu kultúra sajátossága a szent tehenek tisztelete, amit az emberek ésszerűtlen gondolkodásmódjának, illetve az ország gazdasági elmaradottságának szimbólumaként is szoktak emlegetni, noha az indiaiak semmivel sem táplálnak magukban több érzelmet a szentnek tartott állataik iránt, mint az angolok a bulldogjaik vagy a lovaik iránt, vagy az amerikaiak a gépkocsijaik vagy a pisztolyaik iránt. Mivel a hindu vallás tiltja a marhahús fogyasztását, ezért főleg a szarvasmarhák tejét és bőrét hasznosítják, igavonásra pedig (szintén a tisztelet miatt) ökröket és bölényeket használnak. Ezeknek azonban a gazdaság fejlődésére semmilyen hatásuk nincsen.

Ami a vidéki parasztságot illeti, az 1960-as években lezajlott „Zöld forradalom" nagymértékben növelte a mezőgazdaság hatékonyságát a jó minőségű vetőmagok használata, az öntözés modernizálása és a műtrágyák bevezetése révén, ennek ellenére az emberek gondolkodásmódja továbbra is „félig racionális" maradt, mivel jövedelmüket felélik, és nem fektetik be a termelés modernizálásába és növelésébe.

India gazdasági növekedése az 1960-as évek 3%-áról mára 1,3%-ra csökkent. Ennek oka a Nehru által meghirdetett állami tervgazdálkodás és modernizáció lelassulásában rejlik, mivel a központi költségvetés helyett most a magántőkének kellene lendületbe hozni a gazdaságot, biztosítani a fejlődést. Ennek azonban kulturális akadályai vannak Indiában. Ezt a gátat a közösségi morál egyeduralma jelenti, amely a nyugat-európai szemlélettel és értékrenddel szemben alacsony rangúnak és megvetendőnek tartja az egyéni vállalkozást. Ennek ellenére például a gyarmati időkben a brit befektetők, vállalkozók és bankárok könnyedén be tudtak illeszkedni „a korona ékkövének" gazdaságába. Ez a tény megint csak a „vagy-vagy" (vagy teljesen nyugat-európai, vagy teljesen hindu kultúra) szembenállást finomítja.

Az indiai vállalatok szinte kivétel nélkül a kaszton, a rokonságon vagy a családon belüli kapcsolatokra alapozva jönnek létre. A különböző cégek Indiában tehát mind mint „családi vállalkozások" működnek, amelyekben a családi és az üzleti élet eggyé válik. „Külső" munkatársak alkalmazása, valamint a pénzügyi adatok nyilvánosságra hozatala a tőzsdén való bejegyzés érdekében mind a családok hagyományos egysége ellen hatottak, végérvényesen megbontva azt. A családi vállalkozások ereje tehát az emberi kockázatok minimálisra csökkentésében, a bizalomban, az alacsony információs költségekben és a külső ügynökök mellőzésében rejlik.

Befejezésül elmondható, hogy a szerző a hindu társadalom néhány jellegzetességének bemutatásával megpróbált valósághű és árnyalt képet adni elsősorban India (és ezen keresztül az egész dél-ázsiai szubkontinens) társadalmi-gazdasági kultúrájáról, amely tehát nem zárja ki teljesen a nyugati típusú egyéni és csoportos gazdasági akciókat és eredményeket. Szerepe sokkal inkább a társadalom hierarchizálásában, az igények formálásában van. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy olyan sajnálatos elemei is léteznek, mint például a nők és bizonyos társadalmi csoportok diszkriminációja. Mindezek egy olyan sokszínű szociológiai képet rajzolnak az indiai társadalomról, amely ugyan nagyban különbözik Max Weber protestáns világától, azonban az ugyancsak általa megrajzolt „antikapitalista és ésszerűtlen" hindu kultúrával sem azonosítható, hanem valahol „félúton" helyezkedik el a kettő között.

Vadász Rezső

A vietnami mérföldkövek összevisszasága

Klen, Michel: Les reperes brouillés du Viet-nam. = Défense nationale, 57. vol. 2001. no. 2. 88–103. p.

Háborúk tragikus megrázkódtatásai, majd az azokat követő szerencsétlen politika pusztításai után Vietnam végre kikerült abból a mély veremből, ahová az egész nép süllyedt. Az indokínai félsziget ellentmondásos országa talpra állását az emberi teljesítőképességre alapozta. Ezt az energiát a buddhizmusban és más ázsiai értékekben gyökerező intenzív szellemi kapacitásának köszönheti.

A vietnami kultúra három pillére: a buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus. Az ország történelmét a kínai kultúra és az indiai civilizáció erőteljesen befolyásolta. A 80 milliós lakosság szinte egésze buddhista, mintegy 60%-a gyakorolja vallását. A lakosság 90%-át kitevő viet népcsoport a Kínában, Koreában elfogadott, ún. Mahayana-buddhizmust követi, míg a lao és khmer kisebbségek a Thai-földön, Kambodzsában, Myanmarban (volt Birmániában) ismeretes Théravada irányzatot vallja magáénak. Míg az első változat a kollektív szemléletet-cselekvést képviseli, a második merőben individualista marad. Inkább világszemléletet, életfilozófiát jelentenek e világvallások, melyek egymásba is hatolnak olykor. A konfucianizmus alapjaiban meghatározza Vietnam életét; a kormány szerepét az állam és a társadalmi egyensúly fenntartásában például. A vietnami embert rendkívül erős szálak kötik a családfőhöz, sőt az elhunyt családfenntartókhoz is. A család érdeke, a tradíciók őrzése a legszorosabb kötelék, ami a mindennapi életet át- meg átjárja. Következésképp a falvak egymásrautaltságának gyakorlata is rendkívül erős. Végül a társadalom gondolkodását a yin és a yang mindenben jelenlévő kettősségét hirdető taoizmus is meghatározza. Az ázsiai ember meg van róla győződve, hogy ez a hiperrelativista eszköz a világ valóban racionális megközelítésének módja.

Vietnamban a természetfölötti világra figyel folytonosan a társadalom egésze. A jó energiák kiáramlásának függvénye a jó vetés és termés. A földet valójában ennek szelleme birtokolja. Az ősök szellemével médiumok tartják a kapcsolatot. Az egyén háromelemű nevének szinte mágikus ereje van. Az első elem a támogató család vagy klán neve, így a lakosság csaknem fele viseli az ország egyesítését szorgalmazó Nguyen dinasztia nevét. (A második elem a kapcsolat szorosságát fejezi ki, míg a harmadik, a keresztnév madarak, virágok, drágakövek stb. nevével azonos.)

Vietnamban a XVI. században jelentek meg az első portugál kereskedők, illetve dominikánus szerzetesek. Őket a ferencesek, majd a jezsuiták követték. 1651-ben megszületett a jelek latin átírása. Ma 6 millió katolikus él az országban.

A vietnami társadalom mind a mai napig transzcendens alapokon nyugszik. A kommunizmus megjelenése a militáns nemzeti mozgalom képében teljesen összezavarta a képet. A szellemi és politikai sokk hasadást okozott a társadalomban. A kommunizmus lényegileg Ho Shi Minh munkásságával nyert teret. A nyugati, a moszkvai, majd a kínai marxista–maoista eszméken nevelkedett vezető 1941-ben megalapította a Viet-minht, a japánok elleni felszabadító mozgalom jelszava jegyében. Kommunista állampárt működtette mintegy fél évszázadon át az országot az „imperialista, gyarmatosító agresszor" ellen küzdve. A buddhista egyházat sorozatos támadások érték, melyek következtében tevékenységét korlátozott mértékben gyakorolta. Vietnam – Kínával egyetemben – azon ritka államok közé tartozik, melyeknek (1954 óta) nincs kapcsolatuk a Vatikánnal. A kommunista párt durva módszerei a társadalom széles rétegeiből – értelmiségiekből, parasztokból egyaránt – váltott ki a többpárti berendezkedésre törekvő ellenállást. A vidéken is uralkodó kommunista párt – főleg korruptsága miatt – kevéssé népszerű. 1997 óta tucatnyi tartományban ösztönös mozgalom indult ellene; mindössze kettőben ismerte el a kormány a visszaéléseket.

A legrosszabb helyzetbe az etnikai kisebbségek kerültek. A lakosság 10%-ánál is kevesebbet kitevő thai, khmer, meo, yao, chan népcsoportokat a szegény, hegyi területekre száműzték, ahol rendkívül rossz körülmények között vegetálnak.

A XX. század megrázkódtatásai is másképp érintették volna Vietnamot, ha mondjuk a II. világháborút követően Ho Shi Minh, első franciaországi tárgyalásai során nem lengeti a vörös zászlót. Az Egyesült Államok is voltaképpen antikommunista harcot vívni érkezett a térségbe. Ugyancsak a kommunizmus a felelős a 70-es, 80-as évek fordulóján elmenekült, több mint egymillió halász sorsáért. Jóllehet az Egyesült Államok veszített a több mint harminc éve lezajlott háborúban, most csatát nyert a gazdaságban. A hanoi kormány nyitott a liberális piacgazdaság irányában, noha a kommunistáknak továbbra is erős pozícióik vannak a politikában. A politikai kudarcok ellenére igen erős maradt a vietnamiak szellemi kapacitása, főleg orvosaik, matematikusaik híresek, elismertek agrárszakembereik. 1992–1997 között (az ázsiai válság kezdetén) a nemzeti össztermék sosem volt alacsonyabb az ázsiai produkció 8%-ánál. Rizstermelésben és kivitelben világviszonylatban a harmadik helyet foglalja el Vietnam. 55-ről 35%-ra csökkent a szegénységi küszöb alatt élő népesség aránya. 1955-ben az ország belépett az Aseanba.

Az ország külkapcsolatainak változását jelzi, hogy 1997-ben elfoglalta állomáshelyét Hanoiban az első amerikai nagykövet. Ugyancsak 1997-ben rendezték meg a frankofón csúcsot a vietnami fővárosban. A francia nyelvet – az angol után – második helyen tanítják. 1998-tól kezdődően azonban a kifulladás jelei mutatkoznak Vietnamban. Nehezen haladnak a beruházások. Egy francia alapítású kórház létesítése érdekében a cikk megírásáig tizennyolcszor kellett Hanoiba utaznia az érdekelteknek, hogy a szükséges engedélyeket megkapják. A hivatalokban még mindig a befolyásos, idős korú kommunisták uralkodnak, akik bürokratikus úton igyekeznek megnehezíteni a gazdaság liberalizálódását.

A gazdasági nyitás mégis meghozta a társadalmi változásokat. Létrejött egy kis létszámú, gazdaságilag igen befolyásos réteg, amely nyugati normák szerint él és cselekszik. A többség azonban vegetál, mert képtelen lépést tartani a dinamikus változásokkal. Meg kell említeni azt az Észak-Amerikában élő 1,5 millió, illetve Franciaországba menekült 200 ezres vietnami politikai menekültet is, aki évi mintegy 20 milliárd francia frankkal segíti az otthon maradt családtagokat. Ők lassan átadják a stafétabotot egy gazdagabb, tanultabb generációnak, amelyiknek szíve azonban már nem az anyaországhoz húz.

Ellentét feszül Észak és Dél között is. Az 1975-ös kényszerű egyesítés után most derül ki, hogy a régi Saigon háromszorta, sőt négyszerte erősebb gazdaságilag a volt kommunista fővárosnál. A beruházások, a működő tőke bizonyítják, hogy Ho Shi Minh-város passzív rezisztenciát folytatott a kommunizmus éveiben is, ami most a két régió jelentős különbségében mutatkozik meg. A tegnapiak a túlélésért küzdöttek, a mai generáció a valódi jogállamért kell, hogy dolgozzék. Egyszóval: Vietnamnak nagyobb demokráciára van szüksége.

Kakasy Judit

A Dél-Amerikai Közös Piac mint a társadalmi folyamatok új színpada

Jelin, Elizabeth: Cultural Movements and Social Actors in the New Regional Scenarios: The Case of Mercosu. = International Political Science Review, 22. vol. 2001. 1. no. 85–98. p.

A tanulmány a gazdasági integrációk társadalmi átalakulásokra gyakorolt hatását vizsgálja a Dél-Amerikai Közös Piac (Mercado común del Sur – MERCOSUR) példáján. A szerzők arra a kérdésre keresik a választ, hogy milyen folyamatokat indít el egy a legfelsőbb állami szinten megkötött gazdasági együttműködési egyezmény.

1. A dél-amerikai országok földrajzi határvidékei saját történelmi hagyományokkal és külön kultúrával rendelkeznek. Politikai határrá válásuk okozta az ellenségeskedés, a bizalmatlanság és a „mi ? ők" ellentét kialakulását. Ezek után azt mondhatnánk, hogy a MERCOSUR által teremtett integráció („patria grande") helyreállíthatja a kommunikációt az egymással szomszédos államok között. Azonban akárcsak a világon mindenütt, itt is jelen van a homogenizációtól való félelem, s az ennek következtében kialakuló egyre erősebb ragaszkodás a saját kulturális különálláshoz. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a határvidékek egyaránt lehetnek a közeledés színterei, de a konfliktusoké is. Ugyanakkor itt alakulnak ki legkönnyebben az újfajta transznacionális kapcsolatok és identitások. Ez pedig nem jelenti a saját kulturális identitás elvesztését. A határok menti transznacionális kapcsolatok kialakulásának azonban előfeltétele, hogy a politikai megkülönböztetés ne jelentsen szubjektív társadalmi differenciálást, illetve olyan szembeállításokat, mint például alacsonyabb vagy magasabb rendű, barát vagy ellenség, szegény vagy gazdag. Mindezek ellenére a határok eltűnésére még várnunk kell. A különböző határ menti kultúrák találkozása a közös földrajzi környezet és az emiatt nagymértékben hasonló életforma ellenére is ma még gyakran vezet konfliktusokhoz.

2. A társadalmi mozgalmak nem ismeretlenek Dél-Amerikában sem. A nők diszkriminációja elleni küzdelem terén talán a legaktívabbak. A MERCOSUR által létrehozott új környezetben a különböző nemzeti társadalmi mozgalmak (emberjogi, környezetvédelmi, feminista, művészek és egyetemisták közösségei) kiterjesztették tevékenységüket az integráció területére, bekapcsolódva az ott zajló komplex társadalmi folyamatokba. Ezáltal nemzeti és regionális törekvéseiket, céljaikat és tevékenységeiket össze tudták kapcsolni. Ezek közül az egyik legismertebb és legerőteljesebb a „Foro de mujeres del Mercosur" nevű női elitmozgalom, amely saját helyi szervezeteket is létrehozott valamennyi tagállamban, évenkénti nagyszabású találkozókat szervez és hatékonyan lobbizik a hivatalos regionális szervezetként való elismerésért. A mozgalom célja, hogy kiegészítse a regionális és transznacionális folyamatokat a nők nélkülözhetetlen munkájával, amely révén a MERCOSUR „emberibb arcot kapna", mivel szerintük „a férfiak csak a gazdasági kérdésekhez értenek".

A tárgyalások a MERCOSUR-ról eközben folyamatosan zajlanak, sajnos ugyanúgy, ahogy eddig: a kormányköziség és a politikai, illetve gazdasági kérdések dominálnak továbbra is. Emiatt fennáll az a veszély, hogy a társadalmi élet szereplői végleg kiszorulnak a felsőszintű párbeszédből, ez pedig a „demokratikus deficit" további növekedését fogja eredményezni. Ennek a problémának a megoldása jelenti a szervezet előtt álló egyik legfontosabb feladatot. A szociológiai kutatások is tovább folynak, olyan új területekre kiterjedve, mint például a régión belüli migráció, vagy az állampolgárság fogalmának és jogi vonzatainak átalakulása.

Vadász Rezső

„Nekünk szüntelen szükséges fejlődni …"

Nagy Róbert: A liberális eszmék jelentkezése az erdélyi magyar sajtóban.= Korunk. 3. f. 2001. 4. sz. 94–100. p.

A liberális eszmék magyar nyelven először, jóval a reformkor előtt, a Bétsi Magyar Kurír hasábjain jelentek meg a 18. század végén. A magyar újságolvasó közönség a Szatsvay Sándor által szerkesztett lap hasábjain olvashatott elsőnek a cenzúra megszüntetéséről, a miniszteri felelősség elvéről, az adók nemzeti jóváhagyásáról. Itt jelenik meg 1789 augusztusában az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata, a francia forradalom alapdokumentuma. Az általános emberi jogok igénye, az egyenlőség megvalósítása, a hivatalok érdem és tehetség szerinti elfoglalása, a magántulajdon biztosítása, a szólásszabadság bevezetésének szükségessége mind a Bétsi Magyar Kurír hasábjain jelennek meg először a magyar nyelvű sajtóban.

Szatsvay Sándor szabadelvűség iránti fokozódó rokonszenve csakhamar az udvar bizalmának elvesztésével jár. Az elhallgattatást egész oldalakat üresen hagyó cenzúrázások előzték meg, míg végül 1793 elején cenzúravétségek miatt az uralkodó elmozdítja helyéről Szatsvayt. Az új szerkesztő Decsy Sámuel lett, aki az udvar elvárásainak megfelelően higgadtnak mutatkozott, és egészen 1812-ig szerkesztette a lapot. Az alapító szerkesztő távoztával megszűnik a lap kedvelt, enyhén szókimondó hangvétele, és a liberális elvek megfogalmazásával csak az 1826-ban indított Erdélyi Híradó hasábjain találkozhat újra az olvasóközönség. Az Erdélyi Híradót a kolozsvári Bogdánffi Gábor indítja. Ugyanebben az évben a szintén kolozsvári református kollégiumi tanár, Méhes Sámuel Heti Tudósítások címmel jelentet meg politikai lapot, és Kis-Szánthói Pethe Ferenc (korábban a Bétsi Magyar Kurír másik szerkesztője) Hazai Híradó címmel bocsát ki újságot. Két év múlva, 1828-ban a Hazai Híradó Erdélyi Híradóra változtatja a nevét. 1830-ban megjelenik melléklapja, a Nemzeti Társalkodó. Ettől kezdve Pethe Ferenc és Méhes Sámuel együtt szerkesztik a lapot, mely a Habsburg Birodalom-beli lapokhoz hasonlóan főleg külországi híreket, beszámolókat közöl.

Az 1842-es év hoz változást, amikor egy ideig Kemény Zsigmond és Kovács Lajos (szatmári birtokos, később gyulafehérvári követ az erdélyi országgyűlésen) próbálja a liberalizmus eszméit népszerűsíteni a lapban. Írásaik érdeme még, hogy általuk a magyarországi reformpárt elveivel ismerkedhetnek meg az erdélyi olvasók. Mellettük Teleki Domokos, Kriza János, Szentiváni Mihály, Brassai Sámuel és nem utolsósorban Wesselényi Miklós támogatja a kiadványt. Kemény és Teleki az angol mintát követő Széchenyi elvbarátai voltak, ezért kaptak helyet a lapban az angol társadalmi, gazdasági, szociális és politikai rendszert bemutató írások. Teleki rendkívül fontosnak tartja az angol parlamentarizmus ismertetését mint követendő példát.

Az erdélyi közvéleményt foglalkoztató aktuális témák is helyet kapnak a lapban, úgymint az unió, a magyar nyelv, az adó- és közteherviselés, az újoncmegajánlási jog, az Erdélyi Múzeum, a Nemzeti Színház, az Országház, a hivatali és birtokképesség, az örökváltság kérdései. Ezen túlmenően nagy jelentőséget tulajdonítottak az igazságszolgáltatás, a társadalmi állapotok és a gazdasági élet bizonyos jelenségeinek. Az ezeket tárgyaló írásokban világosan kimutathatók a liberális eszmeiség jegyei. „…a liberalizmus megkerülhetetlen, ha egy társadalom anyagi jólétbe akar kerülni:…szilárd meggyőződésünk, hogy míg a teremtő erőknek szabad kifejlés nem engedtetik, anyagi és szellemi jólétben sínylők, polgári javainkban gyengék és így nemzeti létünkre nézve is veszélyben leszünk." A kortársakra és a korabeli közéletre nagy hatással voltak ezek az írások. Az Erdélyi Híradó körül egy liberális eszmeiségű csoport alakul ki, amely összefonódott az országgyűléseken és a vármegyékben tevékenykedő szabadelvű politikai irányzattal.

1847-ben megnyílik az erdélyi országgyűlés. A lap megtelik az országgyűlési tudósításokkal. Egyre kevesebb az önálló gondolatokat megfogalmazó írás. Az unió kimondása után Kolozsvári Híradóvá változik az Erdélyi Híradó. Ócsvay Ferenc lett az új tulajdonos és szerkesztő, de 1848 novemberében, amikor osztrák csapatok szállták meg Kolozsvárt, kénytelen volt tevékenységét beszüntetni. A lap megszűnése óriási veszteség volt.

Az Erdélyi Híradó évfolyamaiban mindvégig nyomon követhető az a cél, hogy szükséges a modernizáció egy olyan nemzet számára, amely hosszú távon fenn akar maradni. Bár a célt nem fogalmazták meg eléggé világosan, a tenni akarás mindig ott sejlik az újért való lelkesedés mögött. A korabeli Erdély egyetlen liberális beállítottságú magyar lapjáról elmondható, hogy hasábjain olyan szellemiségű újságírók írásaival találkozott a kor olvasója, akik megpróbálták a szabadelvű gondolatokat közvetíteni, megpróbálták feloldani a múltban élő, konzervatív erdélyi társadalomnak az újításokkal szembeni fenntartásait és felkészíteni arra a jövőre, amely nem is olyan sokára beköszöntött.

Cholnoky Olga

„Mi is az a népköltészet?"

Demény István: A moldvai csángó népdalok és a népköltészet történetével kapcsolatos dilemmák. = Erdélyi Múzeum, 62. köt. 2000. 3–4. sz. 246–247. p.

A moldvai csángó népdalok között kevés a kettős képszerkesztésű és a szimbolikus. A kettős képszerkesztés – mint poétikai eljárás – hiányát részben a több évszázados román hatás magyarázza, de a jelenség összefügg a népköltészet történetének egészével.

A csángóknál nagyon sok az olyan dal, amelyik világosan a 17. századi kéziratos költészettel tart rokonságot. Ez nyilvánvalóan megőrzött régiség náluk, ám ezeket a dalokat az Alföldön, sőt Erdély nagy részén is már elfelejtették a népköltészeti gyűjtések megindulásának idejére.

Eddig a néprajztudomány úgy tartotta, hogy a népdalszimbolika a középkorban, a kettős képszerkesztés pedig jórészt honfoglalás előtti korban keletkezett. A kéziratos énekköltészetet és a népköltészetet különállónak vélték. Most azonban (1997) a csángó anyagot nézve felmerülhet az a hipotézis, hogy a 17–18. században a népköltészet nagyjából olyan volt, mint a kéziratos énekköltészet, illetve a kéziratos énekköltészet olvadt bele a népköltészetbe. A csángók őrzik ezt a régi réteget, és az Erdélyben vagy akár a Zobor vidékén az utóbbi 150 évben gyűjtött anyag ennél újabb. (Küllős Imola hallgatólagosan így tárgyalja a magyar népdalok történetét. Voigt Vilmos is azt sejteti, hogy kettős képszerkesztésű dalaink nem túl régi, talán 18. századi osztrák és szlovén hatásnak tulajdoníthatók.)

Ezt a feltevést azonban a szűk időbeli keresztmetszet megkérdőjelezheti. A 17. századtól a komolyabb népköltészeti gyűjtések megindulásáig kb. 150 év telt el. (Kevesebb, ha Erdélyi János gyűjteményéig számítjuk [Népdalok és népmondák, 1846–1848] és több, ha Kriza Jánoséig [Vadrózsák, 1863].) Ekkorra már kevés volt a kéziratos költészetre visszamenő szöveg még Erdélyben is, viszont megvoltak a szigorú szerkezetű egy- és kétstrófás dalok (sőt ez már fellazulóban volt), megvolt a kettős képszerkesztés és a népdalszimbolika is. Meglehetősen sok fejlemény ez egy mindössze másfélszáz éves periódusra. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy a népköltészet sokkal gyorsabban változott, mint ahogyan ezt eddig gondolta a néprajztudomány. Különösen, ha a viselettörténeti tanulmányok legújabb eredményeit vesszük figyelembe.

Van egy meggondolás azonban, amely arra int, hogy a változás esetleg még sokkal rövidebb idő alatt következett be. A 17. századi kéziratos költészet a század vége felé még produktív volt, másolni pedig még később is másolták egyes darabjait. A korszak vége konvencionálisan tehát 1700-ra tehető. Ám a bukovinai székelyek 1764-ben hagyták el Székelyföldet, a dalaik viszont nagyjából hasonló poétikai jellegzetességeket mutatnak, mint a magyar népdalok általában. Eszerint viszont az említett hatalmas változásnak legfeljebb 6-7 évtized alatt kellett végbemennie. Fölhozható ez ellen, hogy a bukovinai székelyek kapcsolatai sohasem szakadtak meg a magyarság többi részével. Ez viszont a moldvai csángókra is igaz. El is jutott hozzájuk az új stílusú alföldi népdalok egy része is. A régies pentaton dallamoknak szintén régebbieknek kell lenniük a 18. századnál. (Bár a pentaton dallamok honfoglalás előtti keletkezését sokszor megpróbálták kétségbe vonni, dehát a 18. századnál talán mégiscsak régebbiek.)

Ezzel a felmerült hipotézis meg is volna cáfolva, viszont nincs még arra magyarázat, hogy miért éppen a moldvai csángók őrzik, őrizték még az ötvenes években is a 17. századi kéziratos költészet emlékeit. A magyarság többi része pedig sokkal régebbi hagyományokat őriz, mint a csángók, de a 17. századi kéziratos szerelmi lírát valahogy „átugorva".

Mindezzel összefüggésben újra kellene gondolni, mi is az a népköltészet, s ezen belül az alkalomhoz kötött népdal. Valóban több száz éves emlékeket őriz a népköltészet, vagy pedig fél évszázadon belül a felismerhetetlenségig megváltozik, amint azt a régészek tartják a régészeti kultúrákról?

Chonoky Olga

A nyelv és a közösségek közötti megértés lehetőségei, avagy létezik-e univerzális nyelv?

Farrands, Christopher: Language and the Possibility of Inter-community Understanding. = Global Society, 14. vol. 2000. 1. no. 79–99. p.

A tanulmány a nyelv és a társadalmi folyamatok, változások kölcsönhatását, illetve a nyelv valóságalakító szerepét vizsgálja a különböző nyelvű csoportok közötti kommunikáció aspektusából. A szerző kiindulópontja az a wittgensteini alapfeltevés, miszerint a „nyelv határozza meg a társadalmat". Az alapvető kérdés, amire választ keresi, létezik-e valamilyen univerzális nyelv, amely tudományos értelemben is „nyelv", és amely lehetővé teszi a embercsoportok közötti gondolatcserét (és ezáltal a kölcsönös megértést), illetve egy ezen a nyelven alapuló globális etika, amely valahol félúton helyezkedik el a kozmopolita (Kant) és a közösségi (Hegel) etika között.

Wittgenstein szerint a mondatok felépítése és a valóság szerkezete között összefüggés van (Tractatus Logico Philosophicus – 1964). Későbbi műveiben (Philosophical Remarks (1975), Philosophical Invetigations (1975)) a „Gondolkodom, tehát vagyok" tételt fejti ki. Wittgenstein szerint gondolataink formába öntéséhez, kifejezéséhez használjuk a nyelvet, de a mondatok jelentését a kontextus és a kifejezésmód döntően befolyásolja. Ez azt is jelenti, hogy a szavaknak nincsen önálló, objektív jelentésük, csak eseti jelentésük, amely a konkrét használat során alakul ki. Ennek megfelelően minden társadalom megalkotja a saját nyelvét, nyelvhasználatát, amely kifejezi világképét, tapasztalatait. A nyelv tehát egy társadalmi megállapodás terméke, az adott közösség szokásaiban, életében gyökerezik, ennél fogva a nyelv megértése sem lehetséges az azt megalkotó embercsoport világképének ismerete nélkül. Amikor valamilyen nyelven beszélünk, az azt megalkotó közösségre utalva ragadjuk meg a lehetőséget gondolataink kifejezésére. Meggyőződése, hogy amit egy adott nyelven nem lehet kifejezni, azt nem is kell, mivel az az illető csoport világképében nem létezik. Ellenkező esetben már létezne megfelelő nyelvi eszköz a megfogalmazására.

Winch szerint, ha ez a wittgensteini állítás igaz lenne, akkor nem létezne metanyelv, és lehetetlen lenne a gondolatok lefordítása egyik nyelvről a másikra. Így nem értenénk meg más emberek nyelvét, nem tudnánk megosztani velük a gondolatainkat. Ezenkívül Winch Wittgenstein tételéből két további következtetést is levon. Az első az, hogy az emberi cselekvések megértéséhez és értelmezéséhez szükséges a nyelv és az adott társadalmi közeg ismerete is. Ez a megállapítás az alapja annak a nézetnek, amely különbséget tesz a csoportok közötti kapcsolatok külső szemlélőként való megmagyarázása és valódi megértése között, ami pedig csak a kultúra és nyelv pontos ismeretének birtokában lehetséges. Winch második következtetése, hogy mivel a különböző nyelvű csoportok közötti kapcsolatokat nem lehet tanulmányozni nyelvük és kultúrájuk pontos ismerete nélkül, így egy nemzetközi, univerzális etika szabályait sem lehet meghatározni.

Wittgenstein ezzel szemben lehetségesnek tartja a nyelvek (és ezáltal a kultúrák) közötti átjárást (tehát lehetséges az egyik nyelven megfogalmazott mondatok valamiféle lefordítása egy másik nyelvre), mivel a különböző életformák között sincsenek áthághatatlan különbségek, és nem korlátozódnak egy-egy csoportra, hanem kölcsönösen hatnak egymásra, és befolyásolják egymást. Ennek következtében a különböző nyelvek is folyamatosan gazdagodnak és változnak más társadalmak fogalmainak saját nyelvre történő átültetésével és a más csoportok tagjainál látott cselekvések saját szavakkal történő megfogalmazásával is. Mindezek ellenére tökéletes fordítás szerinte nem létezik. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy az egymáshoz közel álló életformájú népek nyelvei között pontosabb fordítás lehetséges, mint az olyan népek nyelveinek esetében, amelyek életformái között óriási különbségek vannak. Ez azt is jelenti, hogy más életformákat és gondolkodási módokat sem érthetünk meg soha tökéletesen, csak részben, de erre a részleges megértésre is szükségünk van a más nyelvű csoportokkal való kommunikációhoz. Itt jelenik meg az a felelősség, ami a szakemberekre hárul, amikor a nemzetközi kapcsolatok elemzésénél idegen nyelvű szövegeket fordítanak.

A nyelv, a társadalmi valóság és az anyagi folyamatok kölcsönösen befolyásolják egymást, bár a változásokat csak a nyelv segítségével tudjuk leírni, megfogalmazni. De maguk a nyelvek is változnak, közelednek egymáshoz, a különbségek azonban a globalizáció ellenére sem fognak soha eltűnni. A változásokat észlelni és leírni nem valamiféle külső metanyelv segítségével lehet (hiszen Winch szerint ilyen nem is létezik), hanem mi magunk vesszük észre a változásokat a nyelv használatán keresztül. Ez azt is jelenti, hogy nincs szükség tudományosan meghatározni a nyelv változásait ahhoz, hogy felismerjük azokat és használjuk (például fordításnál, ami ugyan soha nem lehet tökéletes, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a két nyelv közötti átjárás [vagyis a fordítás] egyáltalán lehetséges).

Ha létezik nemzetközi nyelv, az nem kötődhet egyetlen kultúrához, és lehetővé kell tennie a különböző kultúrák összehasonlítását és morális megítélését. Ilyen céllal alkották meg az eszperantó és a makaton nyelveket. A cél az volt, hogy a különböző emberi csoportokat elválasztó határok a közös nyelv használata által megszűnhessenek, ezáltal a kommunikáció lehetségessé és egyszerűvé váljon. Ez a két „nyelv" azonban nem tekinthető tudományos értelemben vett nyelvnek – a latinnal ellentétben, amely szintén univerzális nyelv szerepét töltötte be sokáig –, mivel nem valamilyen életformán alapulnak, hanem egy racionális elképzelésen.

Egy másik példa lehet a légiirányítók és repülőgép-pilóták által munkájuk során használt sajátos szaknyelv. Egyszerű szintaxis jellemző erre a nyelvre, hogy a nem angol anyanyelvűek is könnyen megtanulhassák és használhassák. Ez a szaknyelv tulajdonképpen az angolnak egy speciális változata, és nyugodtan tekinthetjük nemzetközi nyelvnek, még akkor is, ha tudjuk, hogy mesterségesen jött létre.

Harmadik példaként a nemzetközi jogi nyelvet lehet megemlíteni, amely az 1860-as évek óta tartó nemzetközi jogi kodifikációs folyamat alapján született meg, és olyan terminus technikusokat tartalmaz, amelyeknek a használata minden nemzetközi jogi dokumentumban kötelező, és amelyeket éppen emiatt értenek meg a világon mindenütt, és értelmeznek ugyanúgy. Ez a diplomáciai szaknyelv is gyakorlati célokat szolgál, és az eddigi példák közül talán ez áll a legközelebb egy tudományos értelemben univerzális nyelv modelljéhez, bár ha túl szigorúak vagyunk, akkor inkább csak az angol, illetve a francia nyelv „technikai használatának" kell tekintenünk, nem pedig önálló, természetes nyelvnek.

Következtetések. A vizsgálatból kiderül, hogy az egyes társadalmak különböző életformái miatt mindenki számára ugyanazt a jelentést hordozó univerzális nyelv nem létezik. Legfeljebb közös pontokat találhatunk a különböző nyelvek között (közös fogalmak, értékek, hagyományok). A különböző nyelvű csoportok közötti kommunikációhoz nem egy fejlett metanyelvre van szükség, hanem gyakorlásra és az ebből származó tapasztalatra. Az ilyen módon létrejövő párbeszéd teszi lehetővé a nyelvek szavai, mondatai mögött rejlő jelentések kölcsönös megismerését. Ezáltal a nyelvi közösségek életformái, nyelvei és nyelvhasználati szokásai fokozatosan közelednek majd egymáshoz.

Vadász Rezső

A szláv mikronyelvek helyzete és fennmaradási esélyei

Dulicenko, Aleksandr Dmitrievic: Âzyki malyh čtniceskih grupp: status, razvitie, problemy vyzyvaniâ. = Âzyki malye i bol’šie…In memoriam acad. Nikita I. Tolstoi. Red. A. D. Dulicenko (= Slavica Tartuensia IV). Tartu, Tartu Ülikooli Kirjastus/Tartu University Press, 1998. 26–36. p.

Eredeti etnikai és nyelvi közösségükből kiszakadva ezek a nyelvszigetek állandóan érzik az irodalmi nyelv hiányát különösen a kultúra, az oktatás és a tudomány terén. Egyrészt el kell sajátítaniuk a környező etnosz nyelvét, másrészt számukra fontos az ősök nyelvének megőrzése is, mégpedig nem csupán annak szóbeli formájában. E kérdés többféle módon oldható meg. Ha szigetnyelv nyelvi jellemzői közel állnak az anyanemzet irodalmi nyelvének nyelvjárási alapjához, akkor a legkézenfekvőbb megoldás az össznemzeti irodalmi nyelv bevezetése a nyelvszigeten is. Ez viszonylag nagy távolság esetén is lehetséges. A vajdasági szlovákok például már a XVIII. század óta nyelvszigetet alkotnak. Nyelvjárásuk eredetét tekintve középszlovák, s középszlovák nyelvjárási alapú a szlovák irodalmi nyelv is. Ezért a vajdasági szlovákoknál fel sem merült egy „vajdasági szlovák" irodalmi nyelv megalkotásának a szükségessége, mert a szlovák irodalmi nyelv bevezetése nem járt semmiféle megrázkódtatással. Nyilván más lett volna a helyzet, ha a vajdasági szlovákok például keletszlovák nyelvjáráson beszélnének.

A szigethelyzet azonban más megoldást is kínál. Ha a nyelvsziget más nyelvjárási eredetű, mint az anyanemzet irodalmi nyelvének nyelvjárási alapja, a közöttük lévő nagy különbség nem teszi lehetővé, hogy a nyelvsziget képviselői sajátjuknak érezzék és fogadják el az anyanemzet irodalmi nyelvét. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a huzamos időn át más nyelvű közegben fejlődő szigetnyelv egyre inkább eltávolodik az őt kibocsátó etnosz nyelvétől, egyre több olyan vonást fejleszt ki, amelyek eltérnek a kibocsátó etnosz irodalmi nyelvétől. Mindehhez még egy objektív tényező is járul, mégpedig az, hogy nincs közvetlen kapcsolat az anyanemzet és annak nyelve, valamint a nyelvsziget és annak dialektusa között. Ilyen okokból merülhet fel az a megoldás, hogy a nyelvsziget saját irodalmi nyelvet hozzon létre, még ha az funkcionálisan nem is olyan erős. Az anyanyelvi írásbeliségben és irodalmi nyelvben nemcsak saját művelődésük eszközét, hanem az anyanyelv, az ősök nyelve megőrzésének fontos tényezőjét is látják. Helyi irodalmi nyelv – ún. mikronyelv – azonban csak akkor jön létre, ha a szigetnyelv beszélőinek többsége felkarolja az erre irányuló kezdeményezéseket, valamint ha azt a társadalmi és a politikai viszonyok nem akadályozzák. Szigethelyzetben tehát alapvetően két lehetőség nyílik: 1. a szigetnyelvjárás a köznapi és családi élet nyelve marad, az irodalmi nyelv funkcióját az anyanemzet vagy a környező nemzet irodalmi nyelve látja el; 2. a szigetnyelvjárás bázisán helyi irodalmi nyelv (mikronyelv) jön létre, amely afféle szatellitként társul az anyanemzet, illetve a környező nemzet irodalmi nyelvéhez.

A szigethelyzetben lévő szláv etnikai csoportok közül az alábbiak rendelkeznek saját írásbeliséggel:

1. a jugoszláviai ruszin a mai Jugoszláviában (Szerbiában és Horvátországban; az első telepesek az 1740-es években jelennek meg a Bácskában, majd tovább terjeszkednek a Szerémség és Szlavónia irányában), számuk kb. 25 ezer fő, írásbeliségük a XIX. század óta, kodifikált irodalmi nyelvük a XX. század eleje óta van;

2. a burgenlandi horvát a mai Ausztria területén (a XVI. század óta), számuk kb. 45 ezer fő, írásbeliségük és irodalmi nyelvük a XVI. század óta van;

3. a molisei szláv, amely a XVI. század óta létezik a közép-olaszországi Molise tartományban, számuk nem éri el a 4 ezer főt, írásbeliségük és irodalmi nyelvük a XIX. század óta létezik;

4. a bánáti bolgár, amely a Románia és Jugoszlávia között felosztott történelmi Bánát mintegy 15 ezer katolikus bolgár lakosának a nyelve; latin betűs írásbeliségük és irodalmi nyelvük a XIX. század óta van;

5. a resiai vagy resiai szlovén Olaszország északkeleti csücskében nem teljesen szigetnyelvjárás, mert egy szakaszon érintkezik a szlovén nyelvterülettel, de ott az államhatár választja el mégis attól. Számuk két- vagy háromezer fő, írásbeliségük és irodalmi nyelvi próbálkozásaik a XVIII. századra nyúlnak vissza.

Ezek mindegyike genetikailag valamely anyaetnoszhoz tartozik: a jugoszláviai ruszin átmeneti keleti–nyugati szláv eredetű (más felfogások szerint kárpátukrán, illetve keletszlovák eredetű), a burgenlandi horvát ca-horvát eredetű, a molisei szláv a što-horvát i-ző változatán alapul, a bánáti bolgár a bolgár északi és északnyugati változatából ered, a resiai szlovén a szlovén tengermelléki változatához tartozik. Ha a vitatott eredetű jugoszláviai ruszintól eltekintünk, azt látjuk, hogy a többi mikronyelv más nyelvjáráson alapul, mint anyanemzetük irodalmi nyelve: a horvát irodalmi nyelv a što-dialektus (i)je-ző változatán alapul, a bolgár irodalmi nyelv alapja az északkeleti dialektus, a szlovén irodalmi nyelv az alsó-krajnai és részben a felső-krajnai nyelvjárások bázisán jött létre. Az irodalmi mikronyelvek sajátos arculatának kialakításához annak más nyelvi környezete is hozzájárul az állandó interferencia jóvoltából, hiszen a kétnyelvűség következtében a környező etnikum nyelve lényeges hatást gyakorol a mikronyelvre, mégpedig nemcsak szókincsére, hanem alaktanára, mondattanára, sőt bizonyos mértékig még a kiejtésére is. A felsorolt öt szigetnyelv esetében ez a környezeti hatás egyedül a molisei szláv esetében homogén (olasz), míg a jugoszláviai ruszin esetében a szerbhorvát mellett periferikus magyar, a burgenlandi horvát esetében szintén periferikus magyar, a bánáti bolgár esetében a szerbhorvát és a román mellett ismét periferikus magyar, a resiai esetében az olasz és a friuli mellett periferikus szlovén hatás is megnyilvánul.

A periferikus helyzetű mikronyelvek esetében az a lényeges különbség, hogy ezek mégiscsak az anyaetnosz elterjedési területén belül maradnak, ezért a nemzeti irodalmi nyelv felől érkező impulzusok folyamatosan érzékelhetők. Az irodalmi nyelv és a periferikus nyelvjárás közti nagy eltérés áthidalása az iskolai oktatás során több-kevesebb sikerrel megoldható, de ezzel a helyi nyelvi különállás nem szűnik meg. Hiszen a nemzeti irodalmi nyelv nem egyenletesen „fedi le" az adott etnolingvális térséget: van, ahol kedvezően fogadják, de itt-ott, különösen a perifériákon, idegenszerűen hat. Ez a körülmény a helyi dialektuson alapuló írásbeliség és irodalmi nyelv létrehozására ösztönözhet. Az ilyen, periferikus helyzetű mikronyelvek közé tartoznak a következők:

1. a Murán túli szlovén Szlovéniának a magyar határ menti járásaiban; írásbelisége a XVI. századra nyúlik vissza;

3. a kaj-horvát Horvátországban; a XVI. század óta van írásbelisége;

4. a kelet-szlovák Szlovákiában; írásbelisége a XVIII. század óta van;

5. a lach Sziléziában (Csehország, Lengyelország); XX. századi írásbeliségének hagyománya megszakadt;

6. a nyugat-poleszjei Fehéroroszországban és Ukrajnában; írásbelisége a XIX. század óta van;

7. a kárpáti ruszin Kárpát-Ukrajnában, Kelet-Szlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon, valamint az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában; ezt a nyelvet egyrészt periferikusnak tekinthetjük, másrészt – Magyarországon, az USA-ban és Kanadában – szigetnyelvnek;

8. a kasub, amelynek eredete vitatott, tekinthető periferikusnak a lengyelhez képest, de tekinthető önálló nyelvnek is; írásbelisége a XV. század óta létezik.

E nyelvek egy része közvetlen impulzusokat kap a környező rokon nyelvjárásoktól és a nemzeti irodalmi nyelvtől (a Murán túli szlovén, a ca- és a kaj-horvát, a kelet-szlovák), mások legalább két nyelvi közegből merítenek (a nyugat-poleszjeit a határ menti ukrán és a fehérorosz nyelvjárások táplálják, a lach a cseh és a lengyel közötti átmeneti nyelvjárásra épül, a kárpáti ruszinra az ukránon kívül hat a szlovák, a lengyel, a magyar és Amerikában az angol).

A szigethelyzetben lévő mikronyelvek a nagy irodalmi nyelvek funkcionális fejlődésének az útját ismétlik: kezdetben a szépirodalomban (először a költészetben, majd a prózában) jutnak szerephez, majd fokozatosan tért hódítanak a publicisztikában (újságok, folyóiratok, rádió, televízió), majd az oktatásban, az egyházi életben, esetleg a közigazgatásban és a tudományban. Minél szélesebb e nyelvek funkcionális spektruma, annál több az esélyük a fennmaradásra. E tekintetben a szigetnyelvek közül a legerősebb pozíciói a jugoszláviai ruszinnak van, amelyet az élet szinte minden területén használnak, míg a molisei szláv, a resiai szlovén és a bánáti bolgár főleg csak a költészetben és az egyházi életben jut szerephez; a burgenlandi horvát e két véglet között helyezkedik el (a szépirodalom mellett a publicisztikában és az oktatásban is használják). A periferikus helyzetű mikronyelvek a Murán túli szlovén, a kelet-szlovák, a ca- és a kaj-horvát, valamint a lach ún. „költői nyelvek", mert használatuk a szépirodalomra, esetleg még a műkedvelő színházra és a magánlevelezésre korlátozódik (a Murán túli szlovén még az egyházi életben is játszik némi szerepet). Ezek a megfelelő nemzeti irodalmi nyelvek mellett az adott népcsoportok szellemi kifejező eszközei. Mivel csak egyéni szépirodalmi alkotások hordozói, kodifikálásukra lényegében nincs is szükség (történetük korábbi szakaszaiban ez másként is lehetett: a ca- és a kaj-horvát a horvát nemzeti irodalmi nyelv létrejötte előtt szélesebb funkcionális körben volt használatban). Ezektől a nyugat-poleszjei abban tér el, hogy ez a mikronyelv a publicisztikába is betört, így perspektivikusan esély van a normák egységesítésére. Funkcionálisan a legerősebbek ebben a csoportban a kasub és a kárpáti ruszin, amelyeknek a publicisztikában, az oktatásban és az egyházi életben való egyre szélesebb körű alkalmazása az egységesülés és a normák stabilizálódása irányában hat.

Ha a másságra és a nyelvi kifejezés szabadságára való jogból indulunk ki, akkor e kis létszámú etnikai csoportok nyelveinek fennmaradásáról és fejlődéséről nem csak maguknak e népcsoportoknak kell gondoskodniuk, hanem a hozzájuk genetikailag és földrajzilag közel álló etnoszoknak is. Ennek érdekében a szerző a mikronyelvek „szatellitmodellje" mellett tör lándzsát: a mikronyelv a szomszédos rokon vagy idegen etnoszok, szigetnyelv esetén pedig még a távoli anyanemzet irodalmi nyelvével együtt szolgálhatják ki e kis etnikai csoportok nyelvi igényeit.

Zoltán András

Nyelvi állapotok az egykori szerbhorvát nyelvterületen

Neveklovskij, G. [Neweklowsky, Gerhard]: Âzykovoe sostoânie na territorii rasprostraneniâ byvšego serbskohorvatskogo âzyka. = Slavânovedenie, 2001. 1. no. 39–50. p.

Gerhard Neveklowsky professzor, a neves klagenfurti szlavista Moszkvában publikált tanulmánya afféle nyelvi „tájkép csata után": a jelenkori délszláv háborúk nyelvi következményeit vizsgálja. Megállapítja, hogy a délszláv nyelvek egyetlen nyelvjárási kontinuumot képeznek az osztrák–szlovén határon fekvő Karavankáktól a Fekete-tenger bolgár partvidékéig, ezért ma sincs éles határ az egyes délszláv nyelvek között. A nyelvhatárokat korábban is a politikai viszonyok határozták meg, így ezek a jövőben is változhatnak, a délszláv államok számával párhuzamosan a délszláv nyelvek száma is növekedhet. A tanulmánynak főleg az irodalmi nyelvek külső történetével foglalkozó részeit ismertetjük, a szaknyelvészeti részletek iránt érdeklődő olvasók figyelmébe az eredeti tanulmány példaanyagát, illetve az annak irodalomjegyzékében felsorolt szakmunkákat ajánljuk.

A szerbhorvát nyelvterületen az első irodalmi nyelv az ószláv (óegyházi szláv) volt, amely fokozatosan alkalmazkodott a népnyelvhez, s így jöttek létre az egyházi szláv különféle redakciói. A horvátoknál és a bosnyákoknál a középkorban igen korán szerephez jutott az egyházi szláv mellett a népnyelv is, míg a szerbeknél a népnyelv hatása ekkor még sokkal kisebbnek bizonyult. Kétféle írást használtak: a glagolita és a cirill írást. A nyelvterület nagyobb részén a cirill írás kerekedett felül, a glagolita írás visszaszorult a Quarnero szigeteire, ahol a XX. századig fennmaradt. A horvátok a XIV. századtól kezdve a latin betűs írást kezdték használni. A szerbeknél a XVIII. századig megszakítás nélkül az egyházi szláv írásbeliség dominált, a horvátoknál azonban egyszerre több regionális nyelv is létezett a ca-, a kaj- és a što-nyelvjárás alapján. Politikai szempontból a délszláv területen Ausztria, Magyarország, a Velencei Köztársaság és a Török Birodalom osztozott.

Az 1690. évi „nagy vándorlás" (velika seoba) után a szerb kulturális élet számára csak Dél-Magyarországon voltak meg a feltételek. A cirill betűs könyvnyomtatás elégtelensége miatt a szerbek I. Péter orosz cárhoz fordultak segítségért. 1726-ban meg is érkeztek Dél-Magyarországra az orosz tanítók a maguk könyveivel, és attól kezdve a szerbek az orosz szerkesztésű egyházi szláv nyelvet kezdték használni, amelyet „ruskoslovenski"-nek neveztek. Némi hangtani módosítással ezt a nyelvet használja a szerb egyház mindmáig liturgikus célokra. A szerbek irodalmi nyelveként a „ruskoslovenski" csak a XVIII. század 60-as éveiig volt használatban, ekkor ugyanis az orosz, az egyházi szláv és a szerb népnyelvi elemek keverékéből álló „slavenosrpski" váltotta fel. E nyelv ellen elsőként a szerb felvilágosodás nagy alakja, Dositej Obradovic lépett fel, aki szerb népnyelven írta meg önéletrajzát (zivot i prikjucenija, 1783), de a szókészlet és a szóképzés terén nem boldogult a nagyszámú orosz nyelvi elem nélkül. A fejlődés további irányát Vuk Karadzic szabta meg, aki az 1813. évi sikertelen törökellenes felkelés után Bécsbe menekült, ahol a szlovén Jernej Kopitarnak, a császári könyvtár szláv cenzorának hatására a szerb népnyelvet próbálta irodalmi rangra emelni. Eszméi ellenállásba ütköztek, a nevéhez fűződő reformot Szerbiában csak 1866-ban bekövetkezett halála után vezették be.

A kaj-nyelvjárás központjában, Zágrábban fejlődött a kaj-horvát irodalmi nyelv, amelynek alapjait Ivan Pergošic és Antun Vramac rakták le a XVI. században. Az 1830-as években azonban Zágrábban létrejött az „illír mozgalom", amely egységes délszláv nyelvet akart létrehozni, és erre való tekintettel a što-dialektust részesítette előnyben. Így aztán az 1870-es évekig két irodalmi nyelv volt használatban.

Noha már 1850-ben aláírták a szerbek és horvátok közös nyelvéről szóló ún. bécsi szerződést, a što-dialektuson alapuló irodalmi nyelv a horvátoknál csak a XIX. század végén győzedelmeskedett, amikor a megfelelő kézikönyvek kiadásával Ivan Broz a helyesírást (1892), Tomo Maretic a nyelvtant (1899), Franjo Ivekovic és Ivan Broz pedig a szókincset (1901) normalizálták.

Miután az Osztrák–Magyar Monarchia 1878-ban megszállta Boszniát és Hercegovinát, nyelvi kérdésekben is dönteni kellett. Minden nehézség nélkül elfogadták Vuk Karadzic reformját, de vitát váltott ki a nyelv elnevezése. A kormányzat először a horvát nyelv elnevezést alkalmazta, de mivel ezt a lakosságnak csak kisebb része támogatta, később a bosnyák nyelv terminust vezették be. Ezt az elnevezést támogatta a nagy tekintélyű szlavista, Vatroslav Jagic is. A kormányzat azonban 1907-ben ismét változtatott: ezúttal a szerbhorvát nyelv elnevezést vezették be.

Az első világháború végén megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (Kraljevina SHS). Sándor király diktatúrájától (1929) kezdve egységesítő törekvések indultak meg a szerbhorvát nyelvben, mégpedig a szerb változat előtérbe kerülésével (pl. a hadseregben). A Nobel-díjas Ivo Andric az (i)je-ző kiejtésről áttért az e-zőre, ami a jugoszláv eszme diadalának tekinthető.

A horvátoknak az egységes irodalmi nyelv iránti lelkesedése csak addig tartott, amíg el nem nyerték függetlenségüket. A Független Horvát Állam (NDH) idején etimologikus helyesírást vezettek be, a horvát nyelv tisztaságáról és a cirill írás tilalmáról törvények és rendeletek rendelkeztek.

A második világháború befejezése az összes jugoszláv nép és nemzeti kisebbség „testvériségének és egységének" jelszavát hozta magával. 1954-ben a szerb és a horvát nyelvészek egyezményt írtak alá Újvidéken, amelynek értelmében a szerbek, a horvátok és a montenegróiak nyelve egységes (a boszniai mohamedánokról akkor még szó sem esett). A hivatalos szóhasználatban a nyelv mindkét elnevezését – szerb és horvát – együtt kellett használni (szerbhorvát, horvátszerb, szerb vagy horvát). A nyelvtani terminológiában kompromisszumra törekedtek, pl. a horvát zarez ’vessző’, tacka ’pont’ lett a hivatalos az (oroszból kölcsönzött) szerb zapeta, tocka helyett. 1960-ban jelentek meg a megfelelő helyesírási szabályzatok: Újvidéken a szerb e-ző változatban, Pravopis srpskohrvatskog jezika címmel, Zágrábban pedig a horvát (i)je-ző változatban, Pravopis hrvatskosrpskog jezika címmel.

A szerbhorvát nyelv felbomlása és az új nemzeti nyelvek megalapozása fokozatosan ment végbe. A valóságban már korábban is létező nyelvváltozatok alakultak át új standard nyelvekké Horvátország, illetve Bosznia és Hercegovina függetlenségének kikiáltása után. A folyamat kezdetei korábbra nyúlnak vissza. 1967-ben a horvát kulturális élet képviselői aláírták nevezetes nyilatkozatukat a horvát irodalmi nyelv helyzetéről (Deklaracija o pozivu i polozaju hrvatskog knjizevnog jezika). A horvátok nehezményezték, hogy a közélet bizonyos szféráiban (a hadseregben, a vasúti és a légi közlekedésben) a szerb változatot részesítették előnyben. A szerb írók egy csoportja ellennyilatkozattal válaszolt Predlog za razmišljanje (’Ok a töprengésre’) címmel, amelyben politikai bírálattal illették a szerintük elszakadásra törekvő horvátokat. A tervezett közös hatkötetes értelmező szótárnak csak a szerb változata készült el (Recnik srpskohrvatskog knjizevnog jezika, Újvidék, 1967–1976). 1974-ben módosították a jugoszláv alkotmányt, az egyes tagköztársaságoknak és a két autonóm tartománynak (Koszovónak és a Vajdaságnak) széles körű autonómiát biztosítottak. Ekkor vezették be Horvátországban a horvát irodalmi nyelv (hrvatski knjizevni jezik) terminust, amit az ottani szerb kisebbség nem akart tudomásul venni.

Jugoszlávia felbomlása után minden köztársaságban saját nyelvtörvény lépett életbe. Szerbia 1990. évi alkotmányában még szerbhorvát nyelv szerepel azzal, hogy a hivatalos dokumentumok cirill írással készülnek, a latin írás használatát külön törvény szabályozza. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság 1992. évi alkotmánya szerint a hivatalos nyelv a szerb, mégpedig mind e-ző, mind (i)je-ző változatban, a hivatalos írásmód pedig a cirill írás. Ugyanebben az évben lépett életbe Montenegró új alkotmánya, amely szerint ott a hivatalos nyelv a szerb (i)je-ző változata. Az új horvát alkotmány 1990 végén lépett hatályba. Eszerint Horvátország a horvátok és az ott élő többi nép és nemzeti kisebbség nemzeti állama. A hivatalos írásmód latin betűs. A nyelvek és az ábécék korábbi egyenjogúsága ezzel megszűnt. Bosznia-Hercegovina 1993. évi alkotmánya szerint ebben az országban a szerbhorvát vagy horvátszerb nyelv (i)je-ző változatát használják azzal, hogy mindkét ábécé egyenrangú. Hamarosan azonban úgy módosították a szöveget, hogy „Boszniában és Hercegovinában a bosnyák, a szerb és a horvát nyelvet használják". Mivel azonban Bosznia valójában két állam, feltehető, hogy a boszniai Szerb Köztársaságban más a helyzet. És valóban, a Respublika srpska 1992. évi alkotmánya értelmében ott a szerb nyelv használatos e-ző és (i)je-ző változatban.

A szerb és a horvát irodalmi nyelv között a szókincsbeli eltérések dominálnak. A legszembetűnőbb az elkülönülés a neologizmusok terén. A szerb standardba könnyedén beépülnek a nemzetközi elterjedtségű idegen szakkifejezések és divatszavak, a horvát ezeket belső képzésű szavakkal helyettesíti.

A boszniai nyelv (bosanski jezik) terminust eredetileg az egynek és oszthatatlannak tekintett Bosznia és Hercegovina összes lakosának a nyelvére értették azok nemzeti hovatartozásától függetlenül (jezik Bosanaca ’a boszniaiak nyelve’). Amikor azonban a boszniai szerbek nyelvi szempontból a szerbiai szerbekhez, a boszniai horvátok pedig a horvátországi horvátokhoz csatlakoztak, a boszniai nyelv a boszniai muzulmánok nyelve lett (jezik Bošnjaka). Maguk a boszniai muzulmánok nem használják a bošnjacki jezik ’bosnyák nyelv’ terminust. A Gramatika bosanskog jezika című gimnáziumi nyelvtan (1994) szerint „a boszniai nyelv a Boszniában és Hercegovinában, valamint azon kívül élő bosnyákok nyelvének népies elnevezése. Természetesen e nyelv mindazoké is, akik azt sajátjuknak tekintik". A boszniai standard igyekszik eltávolodni mind a szerb, mind a horvát irodalmi nyelvtől. Ennek során az alábbi tendenciák figyelhetők meg: a korábban használt szerbizmusok jelentős részét horvát szavak váltják fel, pl. a ’történelem’ povijest és nem istorija (ez annak a következménye, hogy muzulmánok a horvátokkal koalícióban harcoltak a szerbek ellen), ugyanakkor a nemzetközi szavak egy része továbbra is szerbes formájában él (Evropa és nem Europa); megpróbálnak helyi nyelvjárási elemeket beemelni a standardba; az iszlám reneszánszával együtt felelevenítik az összefoglaló néven turcizmusoknak nevezett török, arab, perzsa eredetű szókincset, és a nyelvjárási variánsok közül az eredetihez közelebb állót részesítik előnyben (pl. kahva ’kávé’ és nem kafa vagy kava).

Nem világos még a nyelvi helyzet Montenegróban. Az 1992 óta érvényes alkotmány értelmében a montenegróiak nyelve a szerb, mégpedig annak (i)je-ző változata. 1995-ben azonban a montenegróiak egy része a helyi Pen Club vezetésével nyilatkozatot fogadott el a montenegrói nyelv helyzetéről, mivel csak a montenegróiak nyelvét nevezik más nép nevével. A montenegrói nyelv e felfogás szerint sem teljesen különálló nyelv, hanem a szerbhorvát nyelvjárások rendszerének része. A montenegrói standardba elsősorban helyi nyelvjárási vonásokat kívánnak felvenni. A montenegrói Pen Club álláspontja szerint a montenegrói nyelvet irodalmi nyelvi rangra kell emelni. [Vö. ezzel kapcsolatban Vojislav Nikcevic ugyanebben a számban ismertetett cikkét is.] Ezzel szemben áll egyes szerbiai tudósoknak az a véleménye, hogy az összes szerbnek egységes irodalmi nyelvre van szüksége, ezért Montenegróban is a szerb nyelv e-ző változatát kell bevezetni. Hogy melyik irányzat fog győzni, az nyilván a politikai helyzet alakulásától függ.

Zoltán András

A montenegrói nyelv

Nikcevic, Vojislav: Crnogorski jezik. = Âzyki malye i bol’šie…In memoriam acad. Nikita I. Tolstoi. Red. A. D. Dulicenko (= Slavica Tartuensia IV). Tartu, Tartu Ülikooli Kirjastus/Tartu University Press, 1998. 116–127. p.

Vojislav Nikcevic a montenegrói nyelv legismertebb kodifikátora és népszerűsítője, 1990-től kezdve számos tanulmányt és több könyvet publikált e tárgyban, köztük egy kétkötetes nyelvtörténetet és egy helyesírási szabályzatot. Az itt szemlézett tanulmány röviden összefoglalja a szerzőnek a montenegrói nyelv fogalmára, történetére, grammatikai és lexikális sajátosságaira vonatkozó nézeteit, továbbá ismerteti a nyelv jogi státusáról folyó vitákat. A tanulmány – stílusosan – montenegrói irodalmi nyelven, annak latin betűs írású változatán íródott.

A montenegróiak montenegrói nyelven beszélnek, ez létük önkifejezési módja. A montenegrói nem rendszertanilag vagy genetikailag önálló nyelv, különállása szociolingvisztikai, etnolingvisztikai, kulturológiai, stilisztikai, emocionális és pragmatikai jellegű. A montenegrói nyelv (crnogorski jezik) terminus az a név, amellyel a montenegróiak illetik a különbözőképpen polarizált, heterogén što nyelvjárási rendszerből rájuk eső részt. Úgy különálló nyelv, ahogy különálló a szerb, a horvát és a bosnyák. A terminus tartalma lényegében az újšto-dialektus (i)je-ző ejtésű változatát fedi, amelyet annak idején Vuk Karadzic a szerb irodalmi nyelv alapjává tett. A montenegróiak maguk teremtették e nyelvet saját genezisük és fejlődésük során, ezért csak nekik van joguk elnevezni azt.

A montenegrói nyelv a szóbeli és az írásbeli (nyomtatott) kommunikáció és az önképzés eszköze, s mint ilyennek, van beszélt és irodalmi (standard) változata. Beszélt nyelvi változata azokat az idiolektusokat (helyi nyelvjárásokat, dialektusokat, interdialektust) foglalja magába, amelyeket a montenegróiak Montenegró különböző vidékein és az ország határain túl beszédükben használnak. Standard formája pedig nem más, mint az az irodalmi nyelv, amelyet a nyilvános életben használnak mint szellemi és anyagi kultúrájuk legfontosabb eszközét. A montenegrói elnevezés minden népnek és nemzetnek abból a jogából ered, hogy saját népe és nemzete nevéről nevezhesse azt a nyelvet, amelyet ő maga hozott létre, amelyen ír és beszél, amelyet használ, és amely őt szolgálja.

Az irodalmi nyelvi fejlődés Montenegróban a középkori egyházi szláv dominancia után a helyi nyelvjárásokra épült, a XVIII. században gazdag irodalom alakult ki. A XIX. század harmincas éveitől kezdve, de erőteljesebben inkább a hatvanas évektől a Vuk Karadzic-féle nyelvi és helyesírási reform következtében átmeneti irodalmi nyelv alakult ki, amely a hagyományos montenegrói és az új „szerb nyelv" (srpski jezik) keveréke volt. Ez a szerb nyelv mesterséges, nemzetek feletti konstrukció, és Jernej Kopitarnak azon a téves felfogásán alapul, hogy az összes što-zó délszláv (a szerbek, a montenegróiak, a horvárok, a bosnyákok, a macedónok és a bolgárok jó része) „mindig és mindenütt szerb" csak azért, mert a što nyelvjárási rendszert használják. A versengésből a XX. század elején a Karadzic-féle „szerb" nyelv került ki győztesen. Ennek mesterséges modelljét a két világháború között A. Belic újította meg immár „szerbhorvát" irodalmi nyelvként. Jelenleg a montenegrói nyelv – az összes što-zó délszlávot szerbnek vagy szerbhorvátnak tekintő, tudománytalan Karadzic–Belic-féle homogenizáló etnikai és nyelvészeti felfogás hosszan tartó hatására – archaizálódik, eljellegtelenedik, elnemzetietlenedik és asszimilálódik. A fenti elveken alapulnak e nyelv hibásan kodifikált irodalmi nyelvi normái, amelyek már csaknem teljesen tönkretették a montenegrói nyelvet.

A montenegrói nyelv főbb normái tekintetében visszatér a Vuk Karadzic-féle reform előtti és az átmeneti időszak normáihoz, mert ez biztosítja eredetiségét, őshonos jellegét és autonómiáját. Helyesírási szempontból a fonetikus elvet követi, a szókincs és az egyéb nyelvi elemek tekintetében a montenegrói interdialektusban közkeletű elemeket az irodalmi nyelv semleges stílusértékű alkotórészeinek tekinti. A hangtanban a szerb irodalmi nyelvhez képest hárommal több fonéma van, ezeket a helyesírás is jelöli (a latin betűs változatban: s, z, ? [= dz]), s így a montenegrói írott szöveg vizuálisan is könnyen megkülönböztethető a horváttól vagy a szerbtől. A montenegrói nyelv alaktani, mondattani és lexikális jellegzetességeit is ismerteti a tanulmány, ezek részletezésétől itt most eltekintünk.

A montenegrói nyelvet a Vuk Karadzic reformja előtti időben egyszerűen csak szlávnak (slovjenski) nevezték. Ebben az időszakban csak nagyon ritkán alkalmazták a szerb nyelv (srpski jezik) fogalmát a montenegrói nyelvre. Ez azért fordult mégis elő, mert a montenegróiak 1557–1766 között a peci szerb pátriárka egyházi igazgatása alá tartoztak, s ezért az etnikailag az ő esetükben nem helytálló srbi ’szerbek’ elnevezést a közös, „szerb vallás" okán néha rájuk is kiterjesztették. Noha a XIX–XX. század folyamán a téves Karadzic–Belic-féle etnikai és nyelvi koncepció hatására hivatalosan gyakran a szerb nyelv vagy a szerbhorvát nyelv elnevezést használták, a nyelvet nem hivatalosan a montenegróiak maguk, de kívülállók is gyakran a montenegrói nyelv (crnogorski jezik) vagy „a mi nyelvünk" (naški) kifejezéssel jelölték.

A nyelv jogi helyzete a tanulmány írásakor nem volt rendezve. Az 1992. évi jugoszláv szövetségi és az ugyanabban az évben kelt montenegrói alkotmány a szerb nyelvet (Montenegróban annak (i)je-ző ejtésű változatát) nyilvánítja államnyelvnek.

Montenegróban a montenegróiak nyelvéről két markánsan eltérő álláspont létezik. A hivatalos álláspont szerint a szerbek, a montenegróiak, a horvátok és a muzulmán délszlávok népnyelve egy nyelv, amely különbözőképpen realizálódik a különböző nyelvjárásokban. Tehát egy rendszer van és több úzus. E szerint a nézet szerint az erre a nyelvre ráépült irodalmi nyelv is egy nyelv, de ez is különféle variánsokban realizálódik. E variánsok egyike a montenegrói is. Ennek a csak kicsit modernizált Karadzic–Belic-féle koncepciónak már búcsút mondott a horvát és a bosnyák nyelv, és semmi sem szól amellett, hogy a montenegrói továbbra is kitartson mellette.

Zoltán András

Irodalmi nyelv is lesz a morva?

Šustek, Zbyšek: Otázka kodifikace spisovného moravského jazyka. = Âzyki malye i bol’šie…In memoriam acad. Nikita I. Tolstoi. Red. A. D. Dulicenko (= Slavica Tartuensia IV). Tartu, Tartu Ülikooli Kirjastus/Tartu University Press, 1998. 128–142. p.

Csehországban és Morvaországban a nyelvi helyzetet ma egy szembeszökő paradoxon jellemzi. A hivatalos felfogás szerint a lakosság többsége ugyan a régóta megállapodott irodalmi formával rendelkező egységes cseh nyelv különféle dialektusain és nyelvi rétegein beszél, de az utóbbi években még a cseh népesség legműveltebb rétegei is nyilvános beszédeikben és írásos megnyilvánulásaikban spontán módon a Csehország területén elterjedt, nagymértékben egységesült nem irodalmi interdialektust használják. Morvaországban ezzel szemben magánbeszélgetésekben a számos ma is élő nyelvjárás egyikét használják – esetenként azt irodalmi nyelvi alakokkal vegyítve –, nyilvános szereplések során azonban a beszélők többé-kevésbé betartják az irodalmi nyelvi normát. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a csehek de facto elvetik a cseh irodalmi nyelvet mint saját nemzeti nyelvüket, és tudatosan ahhoz az (egyelőre) nem irodalmi, alantasabb nyelvi réteghez pártolnak, amelyet „közcsehnek" (obecná ceština) neveznek. Ez azonban „külön bejáratú", kizárólagosan cseh (= ’csehországi’) cseh nyelv. Az utóbbi évtizedekben ez a csak csehországi cseh nyelv – a hírközlési eszközök tudósításain és néhány nagyon hivatalos rendezvényen kívül – gyakorlatilag az egyetlen, nem hivatalosan kodifikált irodalmi nyelv lett, amely teljes természetességgel nem csak szóban árad a prágai rádióból, televízióból, filmről és színpadról, hanem az utóbbi években írásban is egyre inkább terjed.

Nyugtalanítja, sőt sokszor sérti ez a helyzet azokat a személyeket, akik elsajátították az irodalmi nyelvet, valamint azokat a morvákat, akik megőrizték nyelvérzéküket. A nyelvi kultúra süllyedése meglepi azokat a beszélőket, akik hosszú ideig külföldön tartózkodtak, és távollétük következtében a cseh irodalmi nyelv szempontjából paradox módon magasabb nyelvi kultúrával rendelkeznek, mint az otthoni cseh vagy elcsehesedett lakosság többsége. (Az „elcsehesedett" jelzőt a szerző az olyan morva származásúakra vonatkoztatja, mint például Milan Kundera író). A helyzet már odáig fajult, hogy a nyelvművelő irodalom nyíltan bevallja, hogy az irodalmi nyelven már jószerint csak a Csehországba érkező morvák beszélnek, azok is csak azért, hogy ezzel leplezzék saját (morva) nyelvjárásaik alacsonyabb társadalmi presztízsét (!). A Morvaország és Csehország között fennálló, bár hivatalosan tagadott nyelvi szakadék abban is megnyilvánul, hogy a morva származású színészeket a cseh filmekben szinkronizálják, mert a cseh közönség fülében rosszul cseng az ő (cseh irodalmi!) kiejtésük. Az irodalmi nyelvtől való elfordulást és a „közcseh" agresszív terjedését Csehországban magától értetődőnek tartják, Morvaországban ez a nyelvváltozat azonban többnyire idegenül hat, és terjedése nyugtalanságot kelt.

A morvák negatív reakciói különbözőek. Egyesek közönyösen szemlélik ezt a folyamatot, mások azt javasolják, hogy a csehek kodifikálják maguknak a „közcsehet", Morvaországban pedig használják következetesen a cseh irodalmi nyelvet. A brit és az amerikai angol ismert eltéréseire hivatkozva a sajtóban hangot kapott a morvaországi cseh nyelv követelése is. A nemzeti szempontból legöntudatosabb morvák az utóbbi években nyíltan kezdenek beszélni a morva nyelvről, illetve a morva irodalmi nyelv kodifikálásáról. Egyelőre nem túl számos az ilyen hang, mert látszólag megvalósíthatatlan, objektíve nagyon igényes feladatról van szó, és nyilvánvaló, hogy nehezen terjed a morva irodalmi nyelv kodifikálásának a gondolata a jelenlegi légkörben, amikor mindent erőteljesen elnyomnak, ami morva. Sok ma még szkeptikus morva elfogadná a morva irodalmi nyelv kodifikálását, ha az megvalósulna. Nyilvánvaló, hogy a morva irodalmi nyelv kodifikálása a Morvaországban használt irodalmi nyelvet közelebb hozná természetes hazai nyelvi szubsztrátumához. Egyúttal lehetőség nyílna a helyesírás lényeges egyszerűsítésére. Az irodalmi morva nyelv kodifikálása valószínűleg magában Csehországban is a „közcseh" irodalmi nyelvként való kodifikálásának irányában gyorsítaná fel a fejlődést.

1) Történelmileg a csehek és a morvák csaknem ezer éve élnek egymás szomszédságában, a két ország egymáshoz való viszonya a teljes függetlenségtől és a nagyobb egységen belüli függetlenségtől az önkéntes szövetségen át a mostani tipikusan gyarmati viszonyig vezetett, amikor is a csehek rendszeresen beavatkoznak a morva belügyekbe. Ennek ellenére a cseh és a morva végig két különböző nép maradt. Különállásukat a múltban a Cseh-Morva-dombság áthatolhatatlan rengetege tartotta fenn. A középkortól 1945–1946-ig a cseh és a morva etnikum között a kiterjedt német szigetek alkottak választóvonalat. Szerepet játszott a vámhatár is, amely egészen 1755-ig elválasztotta egymástól a két országot. A földrajzi adottságok Morvaország egész történelme során a gazdasági kapcsolatok súlypontját Alsó-Ausztria és Magyarország, illetve Szlovákia felé irányították, s így a politikai elszakítottság ellenére fenntartották az érintkezést az egykori Nagy-Morvaország magvának államalkotó lakossága (vagyis a morvák és a szlovákok) között.

2) A morva dialektusoknak sok olyan vonása van, amelyben egyezik csaknem minden többi szláv nyelvvel, csak éppen a tulajdonképpeni csehtől tér el. Ezt az iskolai oktatásban gondosan leplezik, mert a morva alakokat csak az ócseh formákkal vetik egybe, és úgy tüntetik fel, mintha ezek a vonások a morva nyelvjárások primitívségét bizonyítanák.

3) A szerző szerint a nyelvi szubsztrátum és a fejlődési tendenciák eltérő voltát bizonyítják a két országban a nyelvjárások megoszlása is. Csehországban a fejlődés egy alapjában egységes interdialektus kialakulásához vezetett, amely három egymástól nem élesen különböző nyelvjárásterületre oszlik, amelyben ritka szigetként őrződött meg egy-egy eredeti nyelvjárás. Morvaországban a nyelvjárások sokkal tagoltabbak, változatosságuk a szlovákiaihoz hasonló.

4) Morvaországban viszonylag rövid idő óta nevezik csak a nyelvüket cseh nyelvnek. Régen Morvaországban a helyi lakosság nyelvét „Morvaországban honos nyelvnek" nevezték, a XIX. században hívták szlávnak is, de sosem csehnek. Figyelemre méltó, hogy a szlovák nemzeti újjászületés képviselői (Šafárik, Štúr) észrevették a szlovák és a morva nyelvjárások közötti nagy hasonlóságot és a kihalófélben lévő cseh nyelvjárásoktól való közös eltérésüket. Ők ketten léptek fel először a szlovákok és a morvák nemzeti és nyelvi egysége mellett is.

5) A modern cseh irodalmi nyelv jelentős mértékben mesterséges alkotás. A XIX. században éles konfliktusokhoz vezetett az ortodox csehek és egyes toleránsabb személyiségek között az a kérdés, hogy bizonyos moravizmusok beemelhetők-e az irodalmi normába. A múlt század végén már felismerték, hogy a cseh irodalmi nyelv iskolai oktatása érzéketlen a morva nyelvjárások és azok beszélői iránt.

A szerző a tanulmányban, illetve annak függelékében konkrét javaslatot tesz a morva irodalmi nyelv helyesírási és alaktani rendszerére (a részletek ismertetésétől itt eltekintünk), majd azzal fejezi be cikkét, hogy a morva irodalmi nyelv kodifikálását valószínűleg a morva lakosság egy része is tartózkodással fogadja majd, a cseheknél pedig bizonyosan erős ellenállásba fog ütközni, és megpróbálják majd nevetségessé tenni. A szerző szerint olyan kísérlet ez, amely a nemzeti kérdés iránt érzékeny morvák igényeit szolgálja, de távolról sem anakronisztikus, a mai nyugat-európai fejlődési tendenciáknak pedig egyáltalán nem mond ellent, hiszen ott is újjáélednek az olyan hosszú ideig el nem ismert, elnyomott nyelvek, mint a katalán és a gallego Spanyolországban, a breton Franciaországban, a kelta nyelvek a brit szigeteken. A morvák ezer év után térnek vissza a saját irodalmi nyelvükhöz, mert – mint a szerző írja – ez az a nép, amely 863-ban programszerűen állt a szláv írásbeliség bölcsőjénél.

Zoltán András

A kisebbséghez tartozó diákok eredményei

Weiher, Gregory R.: Minority student achievements. = The Journal of Politics, 62. vol. 2000. 3. no. 886–895. p.

A kisebbséghez tartozó diákok eredményességét vizsgáló korábbi kutatások főleg azt vizsgálták, hogy a közigazgatásban visszatükröződik-e a népesség etnikai és faji összetétele. Amennyiben magas arányban vettek részt a kisebbséghez tartozók a hivatalnoki szervezetben, úgy levonták a következtetést: a kisebbségi diákok jól teljesítettek. Voltak olyan vizsgálatok is, amelyek az iskolák társadalmi helyzetét vetették össze a diákok eredményességével. Itt olyan adatok kerültek napvilágra, miszerint a kisebbségi diákok számára inkább káros, mint hasznos a „fehér" iskolákban való tanulás, mert a többség lenézi a kisebbség kultúráját. Ezt támasztja alá az a vizsgálat is, hogy azokban a negyedekben, ahol főleg kisebbségek laknak, és ők vannak többségben, a diákok jobb teljesítményt nyújtanak, mint azokban, ahol kevesen vannak.

A dolgozatban felvázolt kutatás ezekre a fenti megállapításokra építve több további kérdésre keresi a választ. Például: Hol teljesítenek jobban a kisebbségi diákok? Azokban az iskolákban, ahová főleg fehér diákok járnak, vagy ott, ahová főleg más kisebbségiek? Ezenkívül megpróbálták azt is vizsgálni, hogy mekkora hatása van a tanárok etnikai hovatartozásának. Vajon a kisebbségi diákok eredményesebben teljesítenek-e, ha főleg kisebbségi tanáraik vannak? Ha igen, ez milyen okokra vezethető vissza? Vajon a kisebbséghez tartozó tanár korrektebb és becsületesebb módon bánik a kisebbségi diákokkal? Esetleg – mivel jobban ismeri diákjai körülményeit – más módszerekkel tanít?

Texas Államban az 1996/1997-es tanév során végezte el az Academic Excellence Indicator System (AEIS) a vizsgálatot. Kerületi, illetve iskolai szinten történt meg az adatok felvétele. Nagyon ügyeltek arra, hogy a későbbiekben megismételhető legyen a vizsgálat azonos körülmények között, illetve arra, hogy kizárják az elfogultságot.

A diákoknak a Texas Assessment of Academic Skills vizsgáját kellett letenniük. Külön elemezték az afro-amerikai és a spanyol ajkú diákok eredményességét. Először is összevetették az eredményeket a fehér bőrű diákok teljesítményével, majd a két kisebbséghez tartozók teljesítményét is egymással. Ezenkívül megnézték azt is, van-e összefüggés a kisebbségi tanárok száma és diákok teljesítménye között. Szociális körülményeiket is megvizsgálták.

Az adatokból kiderül, hogy mind az afro-amerikai, mind pedig a spanyol ajkú diákok lényegesen rosszabbul teljesítettek, ha nem etnikai csoportjukhoz tartozó tanár tanította őket. Akiket a diákokkal azonos kisebbséghez tartozó tanár tanított, azok érezhetően jobb eredményt értek el. A kerületi szinten elvégzett vizsgálatnál rákérdeztek a tanári fizetésekre is. Az afro-amerikaiaknál az átlagos fizetésű tanár esetében szignifikánsan jobb eredményt értek el a diákok, míg a spanyol ajkúaknál nem volt mérhető különbség.

A szegény körülmények között élő spanyol ajkúak rosszabb teljesítményt nyújtottak, ebben az esetben viszont az afro-amerikaiaknál nem tapasztaltak mérhető különbséget.

A statisztikai elemzés alapján három megállapítás tehető:

1. A kisebbségi diákok jobb teljesítményt érnek el olyan iskolában, ahol ők vannak többségben.

2. A kisebbségi diákok jobb teljesítményt érnek el olyan iskolában, ahol több a kisebbséghez tartozó tanár.

3. A kisebbségi diákok jobb teljesítményt érnek el olyan iskolákban, amelyek oktatási programjukban figyelembe vették a diákok különleges szükségleteit.

Törekedni kell tehát arra, hogy a kisebbségi diákoknak fejlődésükhöz olyan körülményeket teremtsenek, amelyek között a maximumot tudják nyújtani. Ehhez szükséges az iskolarendszer és a pedagógusok képzésének újragondolása politikai téren is, hiszen csak a kisebbségek nagyobb mértékű támogatásával lehet elérni, hogy eljuthassanak felsőbb iskolákba, aztán onnan vissza az iskolákba, ezúttal a katedrára, a diákok új nemzedékét oktatni. A többségi politikusok mellett szerepe van ebben a kisebbségieknek is.

Biczó Krisztina

A vallás és a nyelv szerepe az identitás alakulásában

Ilyés Zoltán: A specializált háziipari tevékenység és a vallás szerepe egy allochton szórványközösség fennmaradásában. = Erdélyi Múzeum. 62. köt. 2000. 3–4. sz. 128–138. p.

A Lápos-völgyi magyarság kulturális történeti rétegezettségét tekintve sokszínű közösség. Domokos és Magyarlápos református népességét középkori eredetű, autochton magyarság adja. A 18. század utolsó harmadától kincstári és bányakamarai telepítések következtében a Felvidékről szakmunkások érkeztek Oláhlápos-Rójahida, Oláhláposbánya, Horgospataka és Tőkés-Gereblye telepekre. A döntően nem magyar és széles területi, etnikai összetételű római katolikus vallású bányász, fémmegmunkáló, szénégető és famegmunkáló népesség a 19. században fokozatosan magyar anyanyelvűvé vált (allochton közösségek).

A környező lápos-völgyi, cibles-alji román településekhez hasonlóan Domokos számára is hagyományosan a növénytermesztés–állattenyésztés–erdőgazdálkodás hármassága biztosított megélhetést, amelybe az utolsó 30–40 évben az erdőgazdaság helyébe az ipari és szolgáltató tevékenység lépett. A 19. század közepétől a helyi piacközpont Magyarláposon kívül a bányász- és vasipari jellegű Erzsébetbánya és Oláhlápos felvevőpiaca is ösztönözte a falusi lakosságot, hogy az önellátáson túlmenően piacra vigyék terményeiket. Az endogám közösség – egy helyi faipari kisüzem és Magyarlápos üzemei ellenére – döntően mezőgazdaságból él, földjeinek egy része azonban adminisztratív, demográfiai és mentalitásbeli okok miatt fokozatosan a környező román közösségek tulajdonába megy át.

Magyarlápos magyar lakosságának életformája hasonlított a domokosiakéhoz, csak mobilisabb volt a hagyományos agráréletforma feladásában. Ez a település adminisztratív központ (járási székhely, szolgabíróság) jellegével magyarázható, valamint az értelmiségi és iparos életmódminták hatásával.

Oláhláposon a helyi vasércbányászatra (Horgospataka, ma Kohóvölgy) vasgyártás települt, ahová római katolikus vallású felvidéki, szepességi, sziléziai, morvaországi szakmunkásréteget telepítettek. Akkulturációjukban, magyarrá válásukban nagy szerepe lehetett a közös munkanyelv szükségességének, a magyar szertartásnyelvű római katolikus egyházközösségnek, a helyi magyar tannyelvű iskoláknak és a bánya, valamint a vasgyár magyar vezető elitje kulturális önszerveződésének.

Erzsébetbányán és Kohóvölgyben, valamint a nem bányász-iparos multú Rákosfalván a bányászidentitás hangsúlyozottabban érvényesül, mint a nemzeti önmeghatározás. Az 1992-es népszámlálás szerint 1883 román, 1202 magyar és 12 német él itt. Ortodox (korábban görög katolikus) románok és katolikus magyarok máig közösen használják a templomokat, látogatják egymás liturgikus eseményeit.

A 19. század közepén a Szőcs patak völgyében Tőkés község mellett megalakult a Gereblye nevű római katolikus vallású szénégető telep. A személynevek és családtörténeti hagyományok tanúsága szerint az etnikai összetétel eléggé vegyes (magyar, szlovák-morva, német, román), bár jórészt a Felvidékről telepítették át őket. Anélkül, hogy mélyebb kötődés alakult volna ki a magyar nemzethez, a katolikus vallás és pasztorizáció, a vasgyár magyar vezetősége, a magyar adminisztratív nyelv és a közös munkanyelv szükségessége miatt a magyar vált a vegyes etnikai összetételű lakosság közös nyelvévé. Feltételezhetően a letelepült szakiparos népesség egy részének otthonról hozott hungarustudata is hozzájárult a nyelvi egységesüléshez. A hétköznapokon és ünnepeken sem mutatkozott karakteres nemzeti identifikáció, de részben tovább éltek a szlovák és német eredet családtörténeti identitáselemei. A tanulmány végén közölt népszámlálási adatsorokból látható, hogy Tőkésen az 1890-es népszámlálásig megmaradt a német anyanyelvűség a gereblyeiek kis csoportjában. A századforduló évtizedeiben jelentős arányú volt még Gereblyén a rutén anyanyelv. Ennek feltehetően két oka van. Az egyik, hogy a szénégető munkások egy része a szlovák-rutén területről érkezett, a másik pedig, hogy a rójahidai vasolvasztó bezárása után jelentős munkakapcsolat alakult ki a kohóvölgyiekkel és az erzsébetbányaiakkal, akiknek zöme rutén (ruszin) volt. Az egyes etnikai közösségek eltűnése, teljes beolvadása mind a mai napig nem történt meg.

A diaszporikus létforma fenntartásában a mesterségnek, a szénégetésnek volt elsőrendű szerepe. A gereblyei szénégetők a távolabbi munkahelyekre a családjukat is magukkal vitték és 20-30 fős csoportokban egymáshoz közeli erdei kalibákban éltek. Itt a kommunikáció magyar nyelven folyt, de az élelemszerzés, a munkaszervezés, a kapcsolattartás az erdészeti szervekkel románul zajlottak. Kivétel itt a Parajd-Szováta környéki és a Zsil-völgyi terület részben magyar nyelvű környezete. Gereblyén az 1960-70-es években még magyar tannyelvű iskola is segítette a magyar nyelv továbbörökítését.

Az 1960-as évekre a szénégetés egyrészt veszít jelentőségéből, másrészt a környékbeli románok, illetve székelyek eltanulják a mesterséget. A gereblyei férfiak egy része egyéb erdei munkát, fakitermelést, útépítést vállal. Így a szénégető mesterségből adódó egyfajta elválasztó tényező elkopik, feloldódik. Az 1950-es évek végétől megszűnik a telepet Tőkés falutól elválasztó beépítetlen zóna, továbbá a vegyes házasságok szintén a román nyelvű kommunikáció erősödését segítették.

Megállapítható tehát, hogy a máig fennmaradt gereblyei magyar anyanyelvűséget kettős értelemben is a szórványhelyzet formálta. Egyrészt a meghatározó román tömb közepén élő közösség létszáma a hivatalos népszámlálások szerint sohasem érte el a 300 főt. Másrészt a századfordulótól mindennapossá váló munkamigrációk során a közösség alkalmilag szerveződött töredékei otthonuktól több száz kilométeres távolságban, többnyire román nyelvi közegben dolgoztak. A mesterség megkövetelte együttműködés és a római katolikus vallás elegendő disztantív tényezőként hatott. Amikor az 1960-as években a közösség betagozódott az országosan jellemző gazdasági trendbe, a gereblyei közösség számára rendszertelenné váltak azok a „kulturális találkozási helyzetek", melyekben szituációtól és egyéntől függően fogalmazódtak és jelentek meg sajátnak tartott kulturális és etnikai elemek.

A szerző további helyszíni terepkutatások során az etnicitás konstruálódásának közép- és mikroszintjeit kívánja vizsgálni a kulturális antropológia résztvevő, megfigyeléses módszerével.

Cholnoky Olga

Felekezet, etnikum és nyelv a XX. századi Fehéroroszországban

Bieder, Hermann: Konfession, Ethnizität und Sprache in Weißrußland im 20. Jahrhundert. = Zeitschrift für Slawistik, 45. Band. 2000. 200–214. p.

A kelet-európai politikai fordulat a nemzeti nyelvi mozgalmak és a vallási hagyományok újjászületését is lehetővé tette. A vallás és az etnikum, valamint a nemzeti nyelv összefüggése különösen azokban az országokban váltott ki beható tudományos és médiavitát, ahol a többségi etnikum nemzetté válása még nem fejeződött be, mint például Ukrajnában vagy Fehéroroszországban. Az 1990-es évek elején az újjáéledt fehérorosz nemzeti mozgalom, majd a függetlenné vált Fehérorosz Köztársaság számára egyenesen állampolitikai kulcskérdéssé vált, hogy melyik felekezettől számíthat támogatásra az új állam konszolidálásában, függetlenségének megőrzésében, valamint az ország névadó nemzete nyelvének és kultúrájának megőrzésében. Vallás és állam, nemzet és nyelv viszonyában itt elsősorban azt kellett tisztázni, hogy milyen állam-, nemzet- és művelődési eszményt képvisel az orosz ortodox egyház, illetve a katolikus egyház Fehéroroszország újabb kori történetében. A tanulmány e vitákat összegzi, vizsgálja az összes releváns keresztyén felekezet viszonyát a bibliafordítás, a liturgia és a prédikáció, a vallásoktatás, a vallási irodalom és a modern médiák nyelvéhez, továbbá kitér a papság társadalom- és állampolitikai nézeteire is.

A XIX. és a XX. század fordulóján a lakosság nagy többsége az Orosz Ortodox Egyház híve volt, miután 1839-ben a görög katolikus egyházat – amely a fehéroroszok nemzeti egyházának számított addig – hatalmi szóval felszámolták, és a hívek mintegy kétharmada kényszerből orosz ortodox lett. A cári időkben a moszkvai patriarkátus nem biztosított semmiféle autonómiát a fehérorosz vidékeknek. A XIX. század végén a fehéroroszok lakta területen zömmel orosz papok szolgáltak. Így például 1897-ben, amikor a fehérorosz vidékeken az oroszok aránya az összlakosság csupán 3,6%-ára rúgott, az ortodox papság 54%-a volt orosz nemzetiségű. Az orosz ortodoxia arra törekedett, hogy a fehérorosz lakosságot az orosz néphez asszimilálja, minden ortodox vallású fehéroroszt orosznak tekintett. Fehéroroszországot illetően az orosz ortodoxia mint orosz birodalmi államegyház a korabeli állami ideológiát képviselte, amely tagadta a fehérorosz etnikum és a fehérorosz nyelv önállóságát, s ezeket az „összorosz" nép, illetve az „összorosz" nyelv regionális változatának tekintette. Szerbiával és Bulgáriával ellentétben, ahol a nemzeti újjászületési mozgalom az ortodox egyházból indult ki, itt az orosz ortodoxia a fehérorosz nemzeti mozgalom elfojtására törekedett. Ez a magyarázata annak, hogy a XIX. és a XX. század fordulóján kibontakozó fehérorosz nemzeti újjászületési mozgalom szinte egyetlen képviselője sem az ortodoxok közül került ki.

Az 1920-as évek elején azonban Szovjet-Fehéroroszországban ortodox körökben is nemzeti kulturális törekvések jelentkeztek, amelyek következtében az Orosz Ortodox Egyházból átmenetileg kivált az Autokefál Fehérorosz Ortodox Egyház (a gyülekezetek mintegy felével). A szovjet rezsim ateista politikája következtében azonban ekkor az ortodox egyház az egész Szovjetunióban egzisztenciális válságba került, s emiatt a lakosságra gyakorolt befolyását elveszítette. Fel kellett volna vennie ugyanis a harcot a totalitárius szovjet állammal, miközben az először megfosztotta gazdasági erejétől (1917–1922), majd szétzilálta társadalompolitikai befolyását (1922–1929), s végül a papságot fizikailag is megsemmisítette (1929–1941). A Szovjetunióban – s így Fehéroroszországban is – az orosz ortodox egyház a II. világháborútól kezdve az 1980-as évek közepéig csak szerény egzisztenciát tudott magának biztosítani, azt is csak olyan áron, hogy együttműködött a szovjet hatóságokkal, ezért aztán manapság erkölcsileg kompromittáltnak tartják.

A II. világháború utáni nyugat-európai és tengeren túli fehérorosz emigráció többsége ugyan szintén ortodoxnak vallotta magát, de különféle irányzatokra oszlott. A fehéroroszok egy része az emigráns orosz ortodox egyházhoz csatlakozott, más részük a moszkvai patriarkátus fennhatósága alatt maradt, megint más részük a konstantinápolyi pátriárka fensőbbségét ismerte el. Ezek közül az első két irányzat mindenképpen az emigráns fehéroroszok eloroszosítása irányában hat, fehérorosz nyelvű egyházi irodalmat alig adnak ki.

1987-ben újjáalakult az ortodox egyházszervezet Fehéroroszországban. A moszkvai patriarkátus 1989-ben létrehozta a fehéroroszországi exarchátust, amely Fehérorosz Ortodox Egyháznak nevezi magát. A tíz egyházmegyére tagolódó exarchátus megalakulása azonban nem vezetett önálló nemzeti ortodox egyház létrejöttéhez, hanem csupán szerény autonómiát biztosít a fehéroroszországi ortodoxoknak az Orosz Ortodox Egyházon belül. A legtöbb ortodox gyülekezet Nyugat-Fehéroroszországban van, mivel Kelet-Fehéroroszországban a vallási élet az 1930-as évektől az 1980-as évekig tartó időszakban csaknem teljesen elenyészett.

Az ortodox egyház Fehéroroszországban, amely a moszkvai patriarkátus része, lényegében a cári időkből ismert asszimilációs politikát folytatja. Jellemző, hogy az ország jelenlegi politikai vezetése minden nyilvános alkalommal az ortodox egyházat favorizálja, mivel az szintén a keleti szláv népek politikai újraegyesítése érdekében munkálkodik. Az orosz ortodox egyház működése történelmi, társadalompolitikai és nyelvi szempontból egyaránt negatívan hat a fehérorosz nép nemzetté válására és a fehérorosz állam konszolidálódására. Az orosz ortodox egyház előszeretettel hangsúlyozza az oroszok, az ukránok és a fehéroroszok közös vallási és kulturális örökségét, ugyanakkor az ukránok és a fehéroroszok sajátos történeti fejlődését tévútnak állítja be. Állandóan sulykolja az egyház egységét Fehéroroszországban, Oroszországban és Ukrajnában, „az egységes szovjet nép" helyett „az egységes ortodox nép", majd végső soron „az egységes orosz nép" jelszavát hirdetve. Az ortodoxia az orosz nyelv és kultúra további terjesztését szorgalmazza Fehéroroszországban, tagadja a fehérorosz nyelv és kultúra önállóságát. Az ortodox templomokban az istentiszteletek a egyházi szláv és orosz nyelven folynak, a fehérorosz nyelv legfeljebb nagy ünnepeken jut néha szerephez.

Az ortodox papság akkor lenne hajlandó a fehérorosz nyelvet istentiszteleti nyelvként használni, ha azt az egész fehérorosz nép használná, ha annak teljesen kifejlődne a vallási stílusa, és ha lenne egy olyan pontos fehérorosz Biblia-fordítás, amelyből az istentisztelet alatt az újszövetségi textusokat az egyházi szláv szöveggel párhuzamosan felolvashatnák. A zsirovicsi ortodox papi szemináriumban az oktatás nyelve az orosz, a fehérorosz nyelvet, akár egy idegen nyelvet, csak tantárgyként tanítják. Az ortodox püspökök televízión és rádión keresztül mindig orosz nyelven szólnak híveikhez. A vallási irodalom csaknem teljesen orosz nyelvű. A katolikusok fehérorosz nyelvű kiadói tevékenységére válaszul azonban 1989 óta megjelenik néhány egyházmegyei újság fehérorosz nyelven is. 1989-ben megindultak a hivatalos ortodox Biblia-fordítás munkálatai. Eddig elkészült Máté evangéliumának fordítása, amely azonban túl szolgaian tapad az egyházi szláv és az orosz szöveghez, ezért fehérorosz nyelvhelyességi szempontból bírálható. Közben születtek szabadabb, nem hivatalos fehérorosz evangéliumfordítások is, amelyeket viszont a hivatalos ortodox egyház nem fogad el.

A Fehérorosz Népköztársaság (1918), majd a Fehérorosz Szovjetköztársaság (1919) megalakulása után a fehérorosz egyházmegyék megpróbáltak leszakadni az orosz ortodoxiáról, és Melhiszedek minszki metropolita vezetésével 1924-ben létrehozták az Autokefál Fehérorosz Ortodox Egyházat, amely a fehérorosz nemzeti törekvéseket támogatta; a Szovjet-Fehéroroszországban működő ortodox egyházközségek mintegy fele csatlakozott hozzá. A fehérorosz nemzeti ortodox egyház önállóságát a szovjet hatóságok 1934-ben felszámolták, a gyülekezeteket ismét a moszkvai patriarkátus alá rendelték. (Melhiszedek metropolitát egy kirakatperben már 1925-ben elítélték, és száműzték.) A Lengyelország fennhatósága alá került Nyugat-Fehéroroszország számára a Pilsudski-kormány 1924-ben a konstantinápolyi pátriárkánál kieszközölte az autokefáliát. A fehérorosz hívők a vilnai, a grodnói és a pinski egyházmegyéhez tartoztak, amelyekben a prédikáció, a hitoktatás, az egyházi irodalom nyelve az orosz volt. A fehérorosz társadalmi szervezetek 1930-ban megpróbálták kieszközölni a fehérorosz nyelvre való átállást, ez azonban az ortodox főpapság ellenállásán megbukott. Fehéroroszország német megszállása alatt gyorsan létrejött ismét az önálló fehérorosz ortodox egyház, amely a Vörös Hadsereg bevonulásával 1944-ben ismét kényszerűen beolvadt az orosz ortodox egyházba. Vezetői Németország nyugati részébe menekültek, az egyház függetlenségéről 1946. évi müncheni zsinatukon lemondtak, és beolvadtak az emigráns orosz ortodox egyházba. 1948-ban Konstanzban a nemzeti ügy mellett elkötelezett fehérorosz hívők és lelkészek újra létrehozták az autokefál fehérorosz ortodox egyházat, amely a nyugat-európai, az amerikai és az ausztráliai diaszpórában tevékenykedett. 1984-ben ez az egyház két irányzatra szakadt, az egyik Mikalaj torontói, a másik Izjaszlav New York-i metropolita vezetése alatt áll. Az Autokefál Fehérorosz Ortodox Egyházban a liturgia nyelve – a többi szláv ortodox egyházhoz hasonlóan – az egyházi szláv, de az istentisztelet liturgián kívüli részének (például a prédikációnak) a nyelve fehérorosz. Mikalaj metropolita 1998-ban fehérorosz evangéliumfordítást adott ki, jelenleg a teljes Biblia fordításán dolgozik. Az Autokefál Fehérorosz Ortodox Egyház intenzív fehérorosz nyelvű publikációs tevékenységet folytat, a szorosan vett vallásos irodalom mellett tudományos és kulturális periodikák kiadását is támogatja.

Az 1897. évi népszámlálás szerint az Orosz Birodalomban több mint egy millió római katolikus fehérorosz élt, ezek közül hétszázezren a vilnai és a grodnói kormányzóságban. A római katolikus egyház lengyel befolyás alatt állt, és a fehéroroszokat a lengyelséghez kívánta asszimilálni. A lengyel katolicizmus ugyan ellenezte egy külön fehérorosz nemzet és nyelv kialakulását, mégis le kell szögezni, hogy a nemzetalkotó folyamatok a lengyel kultúrához szorosan kötődő fehérorosz katolikusok között sokkal aktívabb támogatásban részesültek, mint az ortodoxok között. A XIX. és a XX. század fordulóján a nemzeti mozgalom majd’ minden jelentős képviselője olyan katolikus családokból származott, amelyek korábban – amíg lehetett – görög katolikusok voltak. A XX. század elején Szentpétervár lett a nemzeti újjászületési mozgalom központja, mert az ottani katolikus teológiai akadémián és papi szemináriumban képezték az utánpótlást a fehérorosz többségű kormányzóságok számára. Itt tanult például Janka Kupala költő, C. Hartny író, B. Taraskevics nyelvész, több politikus és egyházi író. Fehérorosz származású katolikus papok a XX. század elején latin betűs fehérorosz nyelvű katekizmusokat, énekeskönyveket és egyéb egyházi irodalmat adtak ki. 1918-ban újjáalakult a minszki katolikus egyházmegye, amely fehérorosz tannyelvű papi szemináriumot létesített. A Fehérorosz Szovjetköztársaság megalakulása után a szeminárium a lengyel fennhatóság alá került Nowogródekbe, illetve később Pinskbe helyezték át. A Lengyelországhoz csatolt Nyugat-Fehéroroszországban a katolikus egyház a lengyel asszimilációs politika hatékony eszköze lett. Ugyanakkor a fehérorosz alsó papság körében számos híve volt a fehérorosz nyelvnek és egyházi irodalomnak, amit a hivatalos egyházi vezetés üldözött. A II. világháború után sok fehérorosz katolikus kényszerült emigrációba, ahol vatikáni támogatással számos fehérorosz nyelvű egyházi kiadványt, imakönyveket, periodikákat jelentettek meg, és kialakult egy fehérorosz katolikus szellemi elit is. Fehéroroszországban a katolikus egyház az 1980-as évek vége óta újította meg szervezetét. A katolikusok száma kb. 1,3 millió (az összlakosság 11,8 százaléka). A katolikus papok 80 százaléka nem fehéroroszországi származású, hanem Lengyelországból érkezett, lengyel a fehérorosz katolikus egyház feje, K. Swiatek minszk-mogiljovi érsek is, aki nyilvánosan csak lengyelül szól híveihez. A lengyel katolikus papok lengyel nyelvű (de cirill betűs!) imakönyveket és katekizmusokat hoznak magukkal, lelkészi és hittanári munkájuk során csak a lengyel nyelvet használják, a fehérorosz nyelvet, sőt magát a fehérorosz népet és annak történelmét, kultúráját gyakran kinevetik. 1992-ben 29 katolikus papot kiutasítottak Fehéroroszországból, mert a katolikus templomokban lengyel zászlókat tűztek ki, és nyílt propagandát folytattak a „keleti végek" Lengyelországhoz való visszacsatolása mellett. Az érsekség és a fehéroroszországi lengyel kisebbség ellenállása mellett is aktívan fellépnek a fehérorosz katolikusok a fehérorosz egyházi nyelv bevezetése érdekében. 1993-ban megalakult egy komoly szaktekintélyekből álló csoport a Biblia eredetiből való lefordítására. Az 1990-es években sok régi fehérorosz nyelvű vallásos művet adtak ki újra, 1993-tól fehérorosz nyelvű katolikus folyóirat is jelenik meg.

Az 1596. évi breszti egyházi unió által létrejött görög katolikus egyház idővel az egyszerű nép nemzeti egyháza lett, amelyhez a XVIII. század végén az összlakosság 75–80 százaléka tartozott. Az unitus egyház csak egyházjogi és dogmatikai szempontból volt Rómának alárendelve, a keleti rítust és az egyházi szláv liturgikus nyelvet azonban megőrizte. A prédikáció, a hitoktatás, az ima nyelve azonban a görög katolikusoknál a fehérorosz volt, s így a XVII–XVIII. század folyamán ez az egyház védte meg a fehéroroszokat az ellengyelesedéstől. A lengyel–litván államközösség felszámolása (1795) után 1839-ben a fehérorosz területeken, majd 1874–1875-ben Orosz-Lengyelország területén is erőszakkal felszámolták az uniót. Az orosz ortodox egyház ezáltal nagyobb lehetőséget kapott a fehérorosz lakosság eloroszosítására, mivel a görög katolikus egyház ezután már nem tölthette be nemzet- és nyelvmegtartó szerepét. A XIX. század végén a fehérorosz nemzeti mozgalom aktivistái szorgalmazták a fehérorosz görög katolikus egyház feltámasztását, amely egy rövid időre – galíciai ukrán segítséggel – sikerült is. 1926-ban azonban a görög katolikus egyházat az egész Szovjetunióban felszámolták, vezetőjét letartóztatták, és kivégezték. A nemzeti mozgalom hatására 1990-ben a görög katolikus egyház is felújította tevékenységét Fehéroroszországban, de nem lett tömegmozgalom belőle, mert nemcsak az orosz ortodox egyház, hanem a lengyel befolyás alatt álló római katolikus egyház is akadályozta térhódítását. A görög katolikus egyház hangsúlyozottan fehérorosz hazafias beállítódású, a liturgiában az egyházi szláv mellett a fehérorosz nyelvet is használja, a lelki gondozás nyelve a fehérorosz, az egyház jelentős fehérorosz nyelvű publikációs tevékenységet fejt ki.

1991 óta hallat magáról az újjáalakult kis kálvinista gyülekezet, amely a Litván Nagyfejedelemség jelentős kálvinista hagyományához nyúl vissza (1562-ben a kálvinisták adták ki az első fehérorosz nyomtatott könyvet). A fehéroroszországi újprotestáns egyházak (baptisták, adventisták, pünkösdisták) a XIX. század második felétől vannak jelen elsősorban Breszt vidékén. Az istentiszteleti és gyülekezeti nyelvük csaknem kizárólag az orosz, a mai fehérorosz nemzeti és nyelvi törekvésekkel szemben közömbösek, noha korábban az emigrációban megtartották nyelvüket, és gazdagították a fehérorosz nyelvű irodalmat is.

Az áttekintés végén a szerző megállapítja, hogy a legújabb korban egy vallási felekezet sem játszott meghatározó szerepet a fehérorosz nemzeti öntudat és a nemzeti nyelv kialakulásában, a két legbefolyásosabb fehéroroszországi felekezet – az orosz ortodoxia és kisebb mértékben a római katolikus egyház is – inkább nehezítették a nemzetté válás folyamatát. Jelenleg is az a helyzet, hogy a fehérorosz nemzeti ügy és nemzeti nyelv iránt elkötelezett felekezetek periferikus szerepet játszanak, míg az önálló fehérorosz nemzet és nyelv konszolidálódását akadályozó felekezetek a vallásos lakosság körében továbbra is dominálnak.

Zoltán András

Az orosz diaszpóra nyelvmegtartó képessége

Zemskaâ, E. A.: Umiraet li âzyk russkogo zarubez’â? = Voprosy âzykoznaniâ, 2001. 1. no. 14–30. p.

Az irodalom az orosz emigráció négy hullámát különbözteti meg: az első hullámba az 1917 után távozottak, a másodikba a II. világháború következtében külföldre kerültek tartoznak, a harmadik hullámra az 1970-es években került sor, amikor megengedték a zsidóknak, hogy elhagyják a Szovjetuniót, ugyanakkor kizsuppolták a disszidenseket, a negyedik hullám pedig az 1980-as évek végén kezdődött. A szerző – neves orosz nyelvész – mintegy kétszáz emigráns nyelvét vizsgálta, akik közük 58 az első hullámba tartozott. A szerző hangsúlyozza, hogy csak olyan emigránsok és leszármazottaik nyelvét vizsgálja, akik korábban Oroszországban, illetve a Szovjetunió oroszok lakta vidékein éltek, és eredetileg orosz anyanyelvűek voltak, tehát eleve nem foglalkozik a soknemzetiségű birodalomból kivándorolt eredetileg nem orosz anyanyelvű népességgel. (A cikknek az általános tendenciákra vonatkozó megfigyeléseit ismertetjük a nyelvi példaanyag és a szociolingvisztikai szakapparátus mellőzésével.)

Az első hullám eredeti kivándorlói közül az 1990-es évek végére már alig néhányan maradtak életben, viszont élnek az emigrációban utódaik. Az ebbe a hullámba tartozó emigránsoknak és utódaiknak legnagyobb része magas műveltségű ember, akiket számos közös nyelvi és pszichológiai vonás köt egymással össze. Szüleik olyan orosz arisztokraták vagy magasan kvalifikált más rétegbeli oroszok voltak, akik odaadó hívei voltak Oroszországnak, és meg kívánták őrizni a maguk oroszságát. Soknyelvűség jellemzi őket, könnyedén váltanak át az egyik nyelvről a másikra, ugyanakkor kerülik a makaronisztikus diskurzust. Az első hullám képviselőinek utódai gyermekkorukban általában oroszul beszéltek a család összes tagjával, és általában ma is kitűnően beszélnek oroszul. Nyelvtudásuk természetes, otthonról hozott, szókincsük gazdag, az irodalmi orosz nyelvre jellemző vonásokat mutat. Látogatják az orosz ortodox templomot, ahol az istentisztelet nyelve az egyházi szláv. Többségük olvas, de korántsem mindenki ír közülük oroszul. Egyesek közülük eltérnek az orosz nyelv lexikai, grammatikai vagy fonetikai szabályaitól. Többségük számára az orosz egy a több nyelv közül, amelyet tudnak és használnak. A többnyelvűség az első hullám egyik legjellegzetesebb tulajdonsága. Származásuk és neveltetésük folytán már gyermekkoruktól kezdve több nyelvet sajátítottak el, sokuknak az Oroszországból való menekülés után számos különböző országban kellett több-kevesebb időt eltölteniük. A régi emigrációnak van még egy közös vonása: ezek az emberek úgy gondolták, hogy életüket mentve csak rövid időre hagyják el Oroszországot, magukat menekülteknek és nem emigránsoknak tekintették. Őrizték „oroszságukat", amelynek az orosz nyelv elengedhetetlen része volt. Függetlenül attól, hogy hány nyelvet ismertek, azokat milyen szituációkban használták, anyanyelvüknek mindig az oroszt tekintették. Az idősebb nemzedék nagyobb része sosem járt Oroszországban, de mindig vágyott oda. Egy az első hullám második nemzedékébe tartozó hölgy, aki 1920-ban Finnországban született, és már ötven éve az USA-ban él, így ír erről: „… kamaszkorunkban arról álmodtunk, hogy visszatérünk majd Oroszországba. Igen: visszatérünk, noha sohasem jártunk ott". Az első hullám képviselői ritka állhatatossággal őrzik az orosz nyelvet a negyedik generációig bezárólag. Természetesen nem minden egyes családban van ez így, de ez az általános a világ legkülönbözőbb tájain (Olaszországban, Németországban, az USA-ban, Finnországban, Franciaországban) élő első hullámos emigráns családokban.

A második hullám a legkevésbé egységes. Igen különböző okokból kerültek külföldre – megszállt területen laktak, katonaként fogságba estek, megsebesültek, kényszermunkára küldték őket Németországba. Innen a háború végeztével sokan tovább mentek az Egyesült Államokba, Ausztráliába vagy más országokba. A második hullám képviselői közül sokan még a Szovjetunióban végezték iskoláikat, a felsőfokú képzettségűek közül sokan jól megőrizték az orosz nyelvet. Sok ilyen, az orosz nyelvet jól őrző második hullámbeli emigránssal lehet találkozni, például a Los Angeles-i orosz ortodox templom rendszeres látogatói között. Ugyanakkor e hullám képviselői közül számosan vannak olyanok is, akik elvesztik anyanyelvüket.

A harmadik hullámban sok a másként gondolkodó, a magasan képzett zsidó származású személy, a különböző területeken alkotó értelmiségi, akiknek el kellett hagyniuk a Szovjetuniót. Többségük őrzi az orosz nyelvet, és gyermekeinek is átadja. Szeretik az orosz kultúrát, jól ismerik az orosz irodalmat, érdekli őket az orosz irodalom, szakmai munkájuk is gyakran kapcsolatos az orosz nyelvvel. Kevés köztük az ortodox vallású, ezért az orosz egyház nyelvmegtartó szerepe náluk nem érvényesül. Sokan már kitelepülésük idején tudtak angolul, vagy tanulták már a célország nyelvét. Akik nem tudtak nyelveket, azoknak igen sok energiáját felemészti a befogadó ország nyelvének elsajátítása, s ezek között sokan vannak, akiknél az orosz nyelv háttérbe kerül, ha szakmai munkájában nincs rá szüksége.

A negyedik hullámot gyakran gazdasági emigrációnak nevezik. Ezeknek az embereknek a többsége úgy hagyta el Oroszországot, hogy sohasem akar oda többé visszatérni. Sokan vannak olyanok, akiknek nincs felsőfokú végzettségük, és megérkezésükkor nem beszélték a befogadó ország nyelvét. Céljuk az, hogy minél előbb sikert érjenek el a befogadó országban, munkájuk, otthonuk, családjuk legyen. E cél elérésének fontos eszköze az új közeg nyelvének elsajátítása, ezért minél előbb ezen a nyelven akarnak beszélni, az oroszt pedig elhanyagolják. Sokan vannak ilyenek a világ minden táján, de talán Németországban vannak a legtöbben az úgynevezett „oroszországi németek" között. A Volga-vidékről, Kazahsztánból, Szibériából Németországba települő német származású emberek családtagjai között sok az orosz. Ezeknek gyakran mindent elölről kell kezdeniük, nyelvük könnyen az idegen nyelv hatása alá kerül, és egyfajta keveréknyelvvé válik. A szerző tapasztalatai alapján ez a fajta makaronisztikus nyelvkeveredés azoknak az emigránsoknak az orosz beszédét jellemzi, akik a befogadó ország nyelvét gyengén ismerik. Ez az orosz nyelv megőrzése ellen hat. Ugyanakkor ez a negyedik hullám olyan népes, hogy egyes országokban – különösen az Egyesült Államokban és Németországban – külön telepeket alkotnak, ahol sokan úgy élnek, hogy elfogadható szinten meg sem tanulják a befogadó ország nyelvét, mert jobbára csak egymással érintkeznek.

A szerző véleménye szerint az orosz diaszpórában az orosz nyelv állapota nem mondható rossznak. A nyelvkeveredés elsősorban ott jellemző, ahol az orosz irodalmi nyelv ismeretével már a kivándorlás előtt is gondok voltak – a kevésbé iskolázott rétegeknél. Az első hullámhoz tartozó sok családban az emigrációban élő harmadik, sőt negyedik generáció is megtartja az orosz nyelvet. Az egyes hullámokon belül nincs jelentős eltérés e szempontból a különböző országokban élő oroszok között. A nyelvmegtartás tekintetében a legnagyobb különbség az első és a negyedik hullám között tapasztalható, ez utóbbiban ugyanis az orosz nyelv pozíciója már az első generációban megroppanhat.

Zoltán András

(Dél-, közép)-kelet-európai régiók

Regionen im östlichen Europa: Kontinuitäten, Zäsuren und Perspektiven; Festschrift des Instituts für donauschwäbische Geschichte und Landeskunde für Horst Förster / Geographisches Institut der Universität Tübingen. Horst Fassel und Christoph Waack (Hrsg.). - Tübingen: Geographisches Institut, 2000. 310 p. (Tübinger Geographische Studien: 128).

A tübingeni székhelyű Dunai-sváb Történeti-Honismereti Intézet Festschriftje az intézet-igazgató Horst Förster tiszteletére az egyetem Földrajzi Intézetének egészen 1958-ig visszatekintő sorozatában jelent meg. Förster a gazdasági és kultúrföldrajz elismert szaktekintélye (a Duna–Tisza–Maros eurorégió-koncepció egyik kidolgozója), a Földrajzi Intézet kelet-európai földrajzi tanszékének vezetője, 1992 óta vezeti egyszersmind a Dunai-sváb Intézetet is. A tiszteletére összeállított német nyelvű tanulmánykötetben a két intézmény munkatársai, valamint bel- és külföldi partnerintézmények képviselői szerepelnek. (Magyar részről az MTA Földrajzi Intézetéből Dövényi Zoltán és Kocsis Károly, illetve Fata Márta mint helybeli munkatárs.)

A szorosabb értelemben földrajzi szakspecifikus tanulmányok általában gazdaságtörténeti és jelen gazdasági-integrációs, demográfiai, migrációs kérdéseket ölelnek fel – térségi (makroregionális, kistérségi, határtérségi) vonatkozásokban. Dövényi Z. a rendszerváltás utáni hazai, széttartó demográfiai és szociális folyamatokról ad képet regionális nézőpontból, gazdasági átalakulásunkat pedig bázeli kutató (Andrea Kampschulte) tekinti át hasonló megközelítésben. Mindkét esetben a centrum (Budapest)–periféria, a nyugati–keleti (észak–keleti) országrészek, a város–vidék között egyre növekvő differencia domborodik ki.

Rokon tematikákban találunk egy-egy elemzést lengyel és román vonatkozásban is. A mezőgazdasági termelőértéket képviselő „vidék" össz-kelet-európai súlyeloszlását, helyenkénti fejlődési lehetőségeit taglalja Peter Jordan (Bécs) – Magyarországról, demográfiai elemeken és a gyenge-közepes GDP-részhozamon túl nincs érdemi adata.

A centrum–periféria viszonylatról Oroszországból is képet kapunk (Jörg Stadelbauer, Freiburg), egyszersmind szembesülünk a helyzetképpel, amiben Kelet-Európa egésze általában, ha önmagában differenciált arculattal is, de egységesen periféria-helyzetben, a közeli EU-várományosok esetében esetleg félperiféria-helyzetben van (Bronislaw Kortus, Krakkó). Az utóbbi elemzés országcsoportokkal operál, úm.: nyugati országcsoport (Lengyel-, Cseh- és Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, Horvátország), Balkán-régió, Oroszország és más szovjet utódállamok (különvéve a Balti-régiót, amely a térségen belül „nyugati" jellegű), és nem tekinti könnyebbnek ezek egymás közötti integrációját, mint egész Kelet-Európa útját a Nyugathoz. De nem lehet másból kiindulni, mint abból, hogy a határok valahol találkoznak, és határrégiók formálódnak közöttük. Ilyen például a Duna–Tisza–Maros-régió (valaha magyarországi belföld). E történeti térség háború végi, közvetlen háború utáni, nagymérvű etnikai változásait mutatja be Kocsis Károly, a máig tartó további folyamatokról pedig Josef Wolf (Tübingen) ad számot. A két tanulmány az évszázadokon át multietnikus életet élő régió felbomlásának kezdő-, illetve zárószakaszát mutatja be, amely mára mind a magyar, mind a román oldalon erőteljesen homogenizálta az eredeti színképet, de a Vajdaságban is nagy léptekkel halad efelé.

Christoph Waack (ugyancsak Tübingen) magának a határrégió-kutatásnak mint kérdéskörnek a helyzetét (interdiszciplinaritás, szempontok tipológiája: etnikai-, kulturális- és gazdasági-politikai, politikai-diplomáciai stb.) tűzi napirendre, ennek megfelelően szemlézi a legújabb kutatásokat, s jut el a határok napi, békés interakciós szintű átjárhatóságának a kategóriájáig, aminek teljes körű meghatározásával a kutatás adós marad. A moszkvai Lomonoszov Egyetem szerzőpárosa (Nikolaj Sluka, Tatjana Tkatschenko) határozott kézzel nyúl az össz-kelet-európai migráció makroregionális kérdéséhez. (A kényszer-, az etnikai vagy gazdasági migráció, az agyelszívás, a piacozás jelenségei, útirányai.) Logikus konklúziója, hogy annak korlátozása, szabályozása érdekében (bárha a nagy migrációs hullás már tulajdonképpen lefutott) megfelelően tervezett államközi lépésekre van szükség.

A nagyrégiók mellett számos kisrégió bemutatása is sorra kerül a tanulmányokban valamilyen szempontból, így a határon túli németek által egykor tömeges települtséggel lakott régiók is, elsősorban a „dunai-sváb" régiók a Lajtától az Al-Dunáig. Kocsis, valamint Wolf éppen e sváb régiók 1945 körüli és későbbi exoduszát is tárgyalja. Német, azaz jelen esetben határon túli német szempontból a kötet fő tanulmányaként minősíthető Krista Zach (Institut für deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas, München) hézagpótló és folytatásra buzdító elemzésvázlata a német Délkelet-Európa-kutatás (magyar kapcsolatokban bővelkedő) kezdeteiről és távlatairól – aminek a tübingeni intézet is egyik mai letéteményese. A téma felvetése, rendkívül kezdetleges feldolgozottsága okán, önmagában is indokolt, ám külön aktualitást nyer a két világháború közötti kezdeteket illető gyanakvások továbbélésével, a német „történész-vita" (egykorú náci-elkötelezettség, visszamenőleges allúzió) ismétlődő kiéleződésével – hozzávéve a hidegháború idejére eső folytatás felelőtlen, felületes összemosását az elszármazottak egy részének irredentizmusával. A legyőzött Németországban egy ideig tabu volt a téma, még nyugati térfelén is, az NDK történetírása pedig egész ideje alatt nem óhajtott foglalkozni vele. A nagynémet és nemzetiszocialista törekvések egyik célpontját, csapásirányát adó Duna-térségre, illetve Balkánra irányuló megismerés állítólagos tiszta ideológia-függéséről és sovén politikai eszköziségéről van itt szó, s a letűnt, elfelejtett délkeleti német hagyományokról mit sem sejtő külföld vagy a családilag nem érintett, fiatalabb német nemzedékek rutin-szociológiája és -politológiája akár mai célzatosságot is kész feltételezni a délkeleti németekre s egyáltalán a Délkeletre vonatkozó kutatásokkal kapcsolatban. Nem utolsósorban ezektől a kimondott-ki nem mondott vádaktól vagy a puszta bizalmatlanságtól kívánja megvédeni Zach e kutatási terület múlt- és jelenbeli becsületét. S ez messze áll a ténylegesen nagynémet vagy náci érdekű s szellemű áltudományosság felmentésétől. Ennek érdekében egyfelől emlékeztet arra, hogy Délkelet-Európa mint fogalom 1848-ban születik meg, méghozzá F. Palacký cseh hazafinak a Frankfurti Parlamenthez írt híres levelében, s 19. századi eredetű a vele konvergáló-divergáló „Balkán" is; hogy a térséget – inkább mint „Balkánt" – az ottani első háborúk óta élénk figyelemmel kíséri az egész európai közvélemény; hogy az első világháború évei alatt Európa-szerte jönnek létre a térségnek szentelt, első politikai-dokumentációs centrumok, kutatóhelyek, mint ahogy a továbbiakban is német és egyéb európai színhelyekkel körülbelül egy időben indul meg az egyetemi, akadémiai szintű kutatás. A téma tehát nem egyoldalú német lelemény. Másfelől a szerző nekiindul, hogy valós tényeiben vessen pillantást a német szempontból legfontosabb korai szakműhely, a müncheni Délkelet-német Intézet (Südostdeutsches Institut) történetére és a Bánátból elszármazott, Budapesten és Berlinben Szekfű Gyulánál, Bleyer Jakabnál, illetőleg Farkas Gyulánál tanult alapító Fritz Valjavec (1909–1960) pályájára. Végleges formában 1930-tól számítjuk az intézet tevékenységének kezdetét. Tudományos produktumát könyvsorozata (Südosteuropäische Arbeiten) mellett mindenekelőtt folyóirata, a Südostdeutsche Forschungen (1940-től kezdve: Südostforschungen) hordozza – máig.

Valjavec eredeti munkáiból legismertebb a „Geschichte der deutschen Kulturbeziehungen zu Südosteuropa" (A német-délkelet-európai kulturális kapcsolatok története) monumentális, 1953–1970 között öt kötetben közreadott monográfia. Az intézet tevékenységének megszervezésében már nemzetközi: francia, angol, román (N. Iorga) eredményekre és tapasztalatokra támaszkodhatott, s hasznosította azt is, amin eredetileg nevelkedett: a Balkánon határain belül érdekelt Habsburg-Monarchia fennállásáig Bécsben, Budapesten, de akár Csernovicban is (F. R. Kaindl) elnevezés nélkül is „dél-keleti" irányultságú korai, főként etnológiai kutatásokat. (Sok értékes vázlat belekerült már az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című standard-munkába. Utal a szerző olyan magyar szakemberek balkanisztikai munkásságára is, mint Thallóczy Lajos.) Valjavecnek eszébe sem jutott más, mint hogy kezdettől fogva a sokirányú, interdiszciplináris kutatás szakmai függetlenségét, témaarányosságát biztosítsa a régió földrajzi teljességére, multietnicitására, történeti korszakolására nézve egyaránt. Így tárgyköréhez tartozott a bizantinisztika éppúgy, mint, mondjuk, az erdélyi szász dialektológia. Az együttműködő vagy együttműködésre felkért partnerek aggodalmaskodását levelek százaiban igyekezett eloszlatni. A tanulmányszerző a többi között Szekfű Gyulával folytatott, az intézeti folyóirat 1991-es évfolyamában részben közzétett levelezése alapján tökéletesen tisztázza a műhely éles szembenállását a „német" kulturális-etnikai kategória egy ideje tényleg dívó és terjedő kultúrsoviniszta vagy faji-ideológiai feltöltődésével, más tanúságtételek alapján pedig lehető teljes tartózkodását minden, az intézet fenntartása érdekében még annyira tanácsos vezetői szervilizmustól is. A Südostdeutsche Forschungen induló számában Szekfű Gyula is publikált („Ungarn und seine Minderheiten im Mittelalter"), a szerkesztő pedig elgondolkodott éppen egyes magyar aggályok jelentkezése során arról, hogy az ekkoriban kicsúcsosodó magyar fajféltés képviselői miért is kérdőjelezhetnék meg a német faji ideológiát. Valjavec a politikai aggályok eloszlatására maga döntött úgy 1940-ben, hogy kiveszi a „német" szót az intézet és a folyóirat nevéből. Zach egyébként terjedelmes tanulmánya mégis csak vázlat, mert láthatóan lezáratlan. A sokágú és önhibáján kívül negatív politikatörténeti konnotációkkal megterhelt téma feldolgozása a kezdeteknél tart.

A Förster-Festschrift további kutatástörténeti tanulmánya – Fata Márta tollából – közvetlenül magyar vonatkozású: Mályusz Elemér alakja kapcsán a magyar helytörténeti kutatás megalapozásáról ad számot. Felvett a kötet néhány kultúr- és irodalomtörténeti tanulmányt is, így Elias Canetti (1905–1994), a délkeleti makrorégiót a bulgáriai Ruszétól a német nyelvi centrumokig bejárt, nyelvei közül a németet sorssá formáló zsidó Nobel-díjas író útjáról (Elena Viorel), vagy az erdélyi és bánáti német színjátszás (eredetileg össz-magyarországi német keretekbe rendeződő, Béccsel is folyamatosan kapcsolatban álló, később Romániához került) múltjáról, jelenéről. Ez utóbbi a kötet-társszerkesztő, intézeti ügyvezető Horst Fassel nagyléptékű, szintén hézagpótló kutatásainak részeredménye; e szűkebb területi metszetében jelzi valamennyi alkotói és környezeti tényezőre – a színházépületektől a közönségig kiterjedő enciklopedikus igényét. A kötet egésze a fentiekben bemutatott és további témáinak feldolgozási elemeivel az újabb Kelet- és Délkelet-Európa-szakirodalom legjobb eredményei közé tartozik. Itt hívjuk fel a figyelmet a tübingeni sorozat két másik, rokon témakörű kötetére is: Ostmittel- und Osteuropa. Beiträge zur Landeskunde. (Festschrift für Adolf Karger, I.) 1989. és A. Kampschulte: Grenzen und Systeme – Von geschlossenen zu offenen Grenzen? Eine exemplarische Analyse der grenzüberschreitenden Verflechtungen im österreichisch–ungarischen Grenzraum. 1999.

Komáromi Sándor

Egy világ – egy nyelv? A globalizáció nyelvi lehetőségei

Wolfram Wilss: Eine Welt – eine Sprache? Sprachliche Perspektiven der Globalisierung. = Politische Studien, 51. Jg. 2000. 374. H. 126–135. p.

A legutóbbi évek vagy az utóbbi évtized egyik állandó, már-már agyonkoptatott jelszava: a globalizáció. Némely, a tárgynak szentelt rendezvény, így például a 2000. évi Hannoveri Nemzetközi Vásár keretében több mint száz politikus és vezető szakember részvételével szervezett „Global dialogue" során a fogalom valóságos apoteózisát éli, a hétköznapokban viszont egyre inkább fantom-fogalommá válik: szinte már nem is tudjuk, mit kell érteni rajta? Közben feltetszik számunkra az is, hogy a dolog, amit tulajdonképpen jelöl, egyáltalán nem olyan új, mint a fedőfogalom: név nélkül bár, de hatott és működött már a Római Birodalomban, a korai keresztény Európában, majd a nagy gyarmatosítások keretei között, s globalizációról volt szó – sajátos összefüggésben, a szocialista/kommunista internacionálé eszméjében is. És ugyanúgy működött a nyelvi egységesítés tendenciája ezekben az előzményekben, mint a ma globalizációs trendjében.

A mai globalizáció súlypontjában az európai (gyökerében nyugat-európai) egységesülési törekvések állnak, ám gazdaságilag (ami az alapfolyamatot is hajtja tulajdonképpen) a világ egészére kihatnak, ha és amennyire célt érnek. S a jelen tanulmány szerzőjét itt mindenképpen ki kell egészítenünk egy észrevétellel: az európai dimenzióban eredetileg egy másik fogalmi variáns szerepelt és szerepel ma is: „integráció"; a „globalizáció" (a szerző mindvégig csak ezt használja) ennek világméretű meghaladása. A nyelvi kérdés maga azonban tényleg az Európán túli keretekben dől el.

Az Európai Unióval s már előzményével: az Európai Gazdasági Közösséggel ténnyé vált, ma még változatlanul csak nyugati, ám keleti bővítésén hathatós eszközökkel munkálkodó integráció alapelképzelését a nyelvről az 1958-as nyelvi „Charta" rögzítette. Eszerint a Közösség, avagy Unió mint nemzetek feletti, de a nemzeteket demokratikus egységbe foglaló szervezet elvileg többnyelvűségi alapokon áll, ami azt jelenti: a velük képviselt nemzeti nyelvek mindegyike egységesen „hivatalos nyelv" a kapcsolatokban, a képviseletekben. Miként valósul ez meg? Megvalósult kezdetben a jogi iratanyag (törvények, rendeletek, irányelvek stb.) többnyelvű létezésmódjában, ahol is bármelyik nyelvi változat „eredetinek" tekintendő. Technikai, financiális akadálya nem volt ennek hat szomszédos nyugat-európai állam esetében (EGK-szinten: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, NSZK, Olaszország; három-négy nyelvvel), ma már azonban 15 államról van szó, a fordítások nem készülnek el, s ugyan most már melyik nyelven készül a szövegek alapváltozata? S mi lesz még később, a további szélesítés során. Mi lesz a kisebbségi nyelvekkel? Jogilag ki hitelesíti az egyes nyelvi változatokat? Vagyis egy sor gyakorlati buktató s egy egész sor alkérdés merül fel a párhuzamos nyelvi jogosultsággal kapcsolatban. Már ebből látszik: az integrációban részt vevő állampolitikai egységek deklarált egyenjogúsága/rangúsága a nyelvi dimenzióban nem funkcionál kifogástalanul.

A párhuzamos-nyelvűségről az EU közfelfogása ma az, hogy az angol és a francia mint „munkanyelv" – szokásjogát megtartva –, elvben fenntartja az összes nemzeti nyelv hivatalos nyelvi jogát, fordítói irodáját ezért hozták létre, és bővítik tovább. Egyszersmind hallgatólagosan tudomásul veszi az angol abszolút térhódítását az élet minden területén. Az árral egyszerűen nem lehet szembeszegülni: az angol az új, jobb „eszperanto", mondhatni, lingua franca, mert legalább természetes nyelv, és elterjedtsége ma valóban már globálisnak mondható. Az 1991-es amszterdami nyelvi világkonferencián elismerést nyert az angol nyelv „hipercentrális" nemzetközi szerepe. Az európai iskolai nyelvoktatás szintjén 1997-ben 86 százalékos szélességben szerepelt az angol mint idegen nyelv, miközben a francia 32, a német pedig csak 18 százalékot tett ki. Ebben a szélességben az angol immár nem is „idegennyelvi" kategória, hanem az európai és Európán túli érintkezés alapnyelve. Így az egyesülő Európa nyelvi távlatait tekintve, úgy tűnik, alapkövetelmény lesz anyanyelv és az angol tanítása, elsajátítása, és az „idegennyelvi" ismeret többletkövetelménye a további nyelvekre helyeződik.

Komáromi Sándor

Az államfők szerepe a nemzeti-etnikai konfliktusok megelőzésében és kezelésében

Essays on Leadership. = Perspectives on Prevention, Carnegie Commission on Preventing Deadly Conflict, Carnegie Corporation of New York, December 1998, 1–70. p.

A New York-i székhelyű Carnegie Corporation 1994 májusában létrehozta a Halálos áldozatokat követelő konfliktusok megelőzését szolgáló Carnegie Bizottságot (Carnegie Commission on Preventing Deadly Conflict). A Bizottság a nemzeti-etnikai konfliktusok kialakulásának okait vizsgálja, és egyúttal keresi egy olyan világrend alapelveit, ahol ezek a konfliktusok elkerülhetők, illetve ahol ezek az alapelvek érvényesülni tudnak. A következőkben röviden ismertetett tanulmányok öt, az elmúlt évtizedekben meghatározó szerepet játszott politikus szubjektív gondolatait tartalmazzák a politikai vezetők feladatairól és felelősségéről.

Boutros Boutros-Ghali: Hatalom és konfliktus

Most, amikor a világtörténelem talán legvéresebb évszázada a végéhez közeledik, az új, 21. század küszöbén egyik legfontosabb feladatunk a múlt konfliktusait elemezni, okaikat feltárni és egy olyan világrendszert kiépíteni, ahol a hasonló konfliktusok nem történhetnek többé meg. Ebben fontos szerep jut azoknak az intézményeknek, eredményeknek, amelyeket az emberiség a 20. században elért: a különböző nemzetközi szervezeteknek, egyezményeknek stb. Külön ki kell emelni a politikai vezetők felelősségét, akik a kritikus helyzetekben hozott döntéseikkel sokszor az egész világ sorsát meghatározzák. Ezeknek a döntéseknek a hátterében mindig világos, átlátható elképzelésnek kell állnia, amely egyrészt a múltra támaszkodik, másrészt pedig úttörő gondolatok megvalósítását is szolgálja. Ehhez pedig nélkülözhetetlen az emberek meggyőzése hatékony és felelősségteljes kommunikáció révén. Mindezeken túlmenően, az elképzelések megvalósításához ki kell alakítani az ún. közösségi szemléletet, hiszen a globalizáció minden földrajzi határt jelképessé tett, így a konfliktusok sem szigetelhetők el, és nem is oldhatók meg nemzetközi összefogás nélkül. Azonban néhány válsághelyzetben ez is kevés. Ilyenkor a vezetőknek politikai megérzéseikre támaszkodva kell cselekedniük, hiszen rajtuk múlik, hogy mi milyen világban élünk, illetve hogy gyermekeink milyen világot örökölnek tőlünk.

George Bush: Az Egyesült Államok vezető szerepe

A hidegháború végével, illetve a Szovjetunió szétesésével az Egyesült Államok maradt az egyedüli szuperhatalom. Ebben az új szituációban újra kell definiálnunk – saját nemzetünk számára is – a világban elfoglalt helyzetünket, feladatainkat és felelősségünket, hiszen döntéseink az egész világra kihatnak. Ez azt is jelenti, hogy országunk súlyának megfelelő részt kell vállalnunk a súlyos konfliktusok megelőzése terén is. A hidegháború lezárása az Egyesült Államok és a nyugati világ győzelmét jelentette. Az embereknek nem kell többé közvetlen katonai fenyegetéstől tartaniuk, az amerikai értékek és érdekek szabadon érvényesülhetnek az egész világon, ugyanakkor a globalizáció miatt a világon bárhol kialakuló konfliktusok most már közvetlenül érinthetik az Egyesült Államokat is. Azonban ez sem ilyen egyértelmű, mivel az amerikai külpolitika sajátos, ambivalens helyzetben van. Amíg egyrészt az egész világ most is elvárja (és a hidegháború alatt is elvárta) az Egyesült Államok részvételét a konfliktusok megoldásában, ugyanakkor szuperhatalmi vezető szerepét gazdasági és politikai téren az államok nehezen ismerik el. Ebben a szituációban természetesen több ok miatt sem lehet megoldás a visszatérés az izolacionizmushoz. Először is azért nem, mert az államok közötti kölcsönös függőség mára világméretűvé vált, másrészt azért, mert a külpolitika és a belpolitika közötti határ egyre inkább elmosódik, harmadrészt pedig azért, mert a fennálló világrend rendkívül törékeny, ezért az Egyesült Államoktól érdekei védelme folyamatos készenlétet és figyelmet kíván. Ha ezek ellenére az Egyesült Államok mégis az izolacionizmust választaná, akkor ugyanazt a politikát követné, amit az első világháború után Wilson elnöksége alatt, és aminek egyenes következménye lett a második világháború. Amilyen egyértelműen el lehet tehát utasítani az izolacionizmust, annyira nem egyértelmű a másik választási lehetőség, a multilateralizmus. Ugyanis bármennyire az Egyesült Államok a világ első számú gazdasági és katonai hatalma, politikai téren ez a dominanciája messze nem tud a kellő mértékben érvényesülni. Így tehát a fő kérdés az Egyesült Államok számára az, hogy akarja-e, és ha akarja, akkor hogyan tudja érvényesíteni vezető pozícióját a világban. Mindebben kulcsszerepe van a mindenkori elnöknek, akinek szüksége van az amerikai emberek és a Kongresszus támogatására ahhoz, hogy az Egyesült Államok a vezető szerepét érvényesíteni tudja a külpolitikában. Természetesen az Egyesült Államok érdekei is azt kívánják, hogy mindenkor kész legyen szövetségre lépni a hasonló értékeket magukénak valló országokkal, amelyekkel megoszthatja feladatait és felelősségét. A legjobb példa erre az 1990-es Öböl-háború, ahol az Egyesült Államok vezetésével, az ENSZ Biztonsági Tanácsának közreműködésével és a Szovjetunió hatékony támogatásával sikerült megállítanunk Szaddam katonáit. Ehhez nélkülözhetetlen volt az a kölcsönös bizalom, amely agresszor elleni közös fellépés során megmutatkozott, illetve az a konzisztens politikai akarat, ami a haderő alkalmazása mögött állt. A jövőben is hasonló nemzetközi összefogásra lesz szükség ahhoz, hogy az Egyesült Államok politikai, gazdasági, katonai és morális vezető szerepével a súlyos fegyveres konfliktusok megelőzhetők legyenek.

Jimmy Carter: Békét teremteni

Amikor 1980-ban újraválasztási kampányom sikertelennek bizonyult, elhatároztam, hogy elnökségem alatt felhalmozott tapasztalatomat és Atlantában létrehozott könyvtáramat egy nemzetközi béketeremtő szervezet létrehozása érdekében hasznosítom. Így hoztuk létre feleségemmel, Rosalynn-nal a Carter-Közponot („Carter Center") eredetileg csak azzal a céllal, hogy a közel-keleti válság békés megoldását elősegítse. Az ezt követő évek során azután a Központ tevékenységét más területekre is kiterjesztettük, mint például az emberi jogok vagy a környezet védelmére. Mára már mintegy 60 társszervezet működését hangoljuk össze az évenként megrendezésre kerülő találkozókon.

A Központ munkája nagymértékben hozzájárul az Egyesült Államok béke iránt feltétlenül elkötelezett külpolitikájához, noha el kell ismernem, hogy a béketeremtés sokszor csak véres háborúk árán lehetséges (szomorú példaként kell megemlítenem Libanont, Grenadát, Panamát vagy az Öböl-háborút). Sokszor azonban az ilyen súlyos konfliktusok is elkerülhetők lennének, ha a világ államai és mi, amerikaiak is megtanulnánk elfogadni mások álláspontját, érdekeit, és ha nem csak barát/ellenség fogalmakban tudnánk gondolkodni. Ehhez nélkülözhetetlen a toleráns és a mások iránt nyitott kommunikáció a kultúrákat és értékrendeket megkülönböztető (és nem egymással szembeállító) különbségekről, amelyek megértése pedig csak akkor lehetséges, ha megfelelő empatikus képességgel bele tudjuk képzelni magunkat a másik ember helyzetébe, gondolatvilágába, hiszen csak így tudjuk a problémák, konfliktusok megoldásához szükséges közös pontokat megtalálni és ezáltal a békét megőrizni, illetve helyreállítani. Ez a szemlélet tette számomra lehetővé, hogy az 1980-as évek végén sikeresen közvetítsek Etiópiában Mengistu Haile Mariam államfő és a nemzetközi szervezetek között. Az etiópiai diktátor ugyanis nem volt hajlandó a Vöröskereszt és az ENSZ segélyszállítmányait idegen katonák kíséretében az országba beengedi, hogy a több tízezer szomáliai és szudáni menekültet ellássák. Személyesen utaztam Etiópiába, és sikerült megegyeznem Mengistuval, hogy a segélyszállítmányokat az etióp hadsereg szállíthatja a menekülttáborokba (amivel kezdetben a nemzetközi szervezetek nem értettek egyet), cserébe viszont nemzetközi megfigyelők ellenőrizhették a segélyek szétosztását. Ezt követően a Carter Központ részt vett az etióp–eritreai tárgyalásokon, az etiópiai zsidók („Falasha") Izraelbe történő hazatérésének elősegítésében. A sikereket ezekben az esetekben is a diktátorral szemben megnyilvánuló kommunikációkészségünk biztosította, hiszen egy esetleges embargó vagy nyílt elutasítás csak tovább mélyítette volna a válságot, elvágva ezzel az utat a békés rendezés előtt. Ennek alátámasztása érdekében még két példát szeretnék megemlíteni.

Az első Haiti. 1994 szeptemberében Raoul Cedras tábornok vezetésével a hadsereg puccsal megbuktatta Jean-Bertrand Aristide hivatalosan megválasztott elnököt, aki az Egyesült Államokba menekült. Az Egyesült Államok őt tekintette Haiti törvényes vezetőjének, és akár fegyveres beavatkozással is kész volt őt hivatalába visszahelyezni. Személyesen kerestem fel Cedras tábornokot és családját, hogy meggyőzzem arról, hogy ha elutasítja a békés megoldást, az vérontáshoz fog vezetni. Amikor megtudta, hogy az amerikai csapatok megindultak Haiti felé, röviden egyeztetett Emile Jonassaint-nel, az ideiglenesen kinevezett elnökkel, aki ezek után aláírta a béke-megállapodást. Clinton elnök leállította a katonai akciót, én másnap visszatértem Washingtonba, Cedras tábornok a családjával Panamába költözött, Aristide elnök pedig 1995 októberében visszatérhetett a hivatalába.

A másik példa Észak-Korea. Ugyancsak 1994-ben történt, hogy tudomást szerzett a világ arról, hogy észak-koreai üzemekben nagy tisztaságú urániumot állítanak elő, amit atomfegyverek gyártásához is fel lehet használni. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség szakembereit kiutasították az országból, emiatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa az Egyesült Államok kezdeményezésére szankciók bevezetésére készült, amire válaszul Észak-Korea egy esetleges háborútól sem riadt volna vissza. Clinton elnök felkért a közvetítésre. Feleségemmel Szöulból Phenjanba mentünk, majd onnan vissza Szöulba annak érdekében, hogy Dél-Koreát biztosítsuk béketeremtő szándékunkról. Tárgyalásaink teljes sikerrel jártak, olyannyira, hogy Kim Il Sung észak-koreai elnök megkért, hogy a nevében meghívjam Kim Young Sam dél-koreai elnököt egy közös csúcstalálkozóra. Erre azonban sajnos már nem kerülhetett sor, mivel egy hónappal később Kim Il Sung sajnálatos módon elhunyt, utóda pedig kevésbé volt elkötelezve a válság békés megoldása és a koreai–amerikai viszony rendezése iránt.

Mi a Carter-Központ sikerének titka? Talán az lehet, hogy a Központ egy kormányoktól független szervezetként működik, és így elfogadható közvetítő mindenki számára, amelynek egyetlen célja a béke, az emberi jogok és a nemzetközi jog védelme. Legfontosabb alapelveinket a következőkben lehet összefoglalni:

- arra kell törekedni, hogy a fegyveres erő alkalmazására csak mint végső megoldásra tekintsenek a konfliktusban érintett felek;

- meg kell őrizni a Központ független közvetítő szerepét, be nem avatkozva a felek egyéb folyamatban lévő tárgyalásaiba;

- az adott konfliktus minden részletét, mindkét fél álláspontját részletesen meg kell ismerni, és ha arra szükség van, más közvetítőket is be kell vonni a tárgyalásokba;

- ragaszkodni kell az emberi jogok és a nemzetközi jog szabályainak tiszteletben tartásához;

- mindkét fél számára előnyös megoldást kell találni, hogy mindenki győztesnek érezze magát.

Befejezésül szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a Carter-Központ fontos tevékenységei közé tartozik a választások tisztaságának ellenőrzése megfigyelők helyszínre küldése révén, amennyiben a választásokon részt vevő pártok erre a Központot felkérik. Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert csak a szabad választások által létrejövő demokráciákban lehet a békét hosszú távon fenntartani.

Michail Gorbacsov: Erőszakmentes vezetés

Politikai hitvallásom mindig az erőszakmentesség volt és maradt, céljaimat mindig tárgyalásos úton próbáltam elérni, és szilárdan hittem a hatalom és a katonai erő szétválaszthatóságában, noha a történelem nagy alakjai mind arról maradtak emlékezetesek, hogy a hadsereget valamilyen ideológia vagy politikai cél szolgálatába állították (Rettegett Iván, Nagy Péter, Dzsingisz kán, Napóleon, Nagy Frigyes, Abraham Lincoln stb.). Sajnálattal kell látnom, hogy a kortárs politikai vezetők nagy része is nagyon könnyen nyúl a fegyverekhez olyan helyzetekben is, amelyekben arra igazából nincsen szükség, és a vérontás elkerülhető lenne. A modern kor másik szomorú tapasztalata, hogy a konfliktusokban bevetett katonai arzenál szinte soha nem áll arányban a fennálló fenyegetés nagyságával, s emiatt lettek mindennaposak a több ezer halálos áldozatot követelő vérontások. Nekünk, politikai vezetőknek talán a legfontosabb feladatunknak tekintem az ilyen konfliktusok megelőzését, törékeny világrendünk megőrzését az erőszak alkalmazásának minimálisra csökkentésével.

A politikai vezetés lényege a meggyőzés, és nem az utasítás. A döntések mögött intellektuális hatalomnak, világos és mások számára is elfogadható érvelésnek kell állnia, nem pedig a politikai erőnek és a katonai hatalomnak. Fontos különbséget tennünk operatív és stratégiai vezetés között. Az előbbi a mindennapos döntések meghozatalát jelenti, az utóbbi a hosszú távú célok kijelölését. A stratégiai vezetőkre az ún. átmeneti időszakokban van szükség (pl. Lenin, Roosevelt, Gandhi), amikor meg kell határozni azt a követendő fejlődési utat, amely mentes a konfliktusoktól. Az operatív vezetők pedig ezt az utat valósítják meg szilárd meggyőződéssel, radikális és néha fájdalmas döntések meghozatalával.

A politikai vezetők legnehezebb feladata a béketeremtés, a nemzetközi konfliktushelyzetek békés megoldása. A 20. század bizonyult a világtörténelem talán legvéresebb évszázadának, amelyben még ráadásul olyan, addig ismeretlen jelenségekkel kellett megismerkednünk, mint az AIDS, a környezeti katasztrófa, a túlnépesedés vagy a kábítószerhasználat robbanásszerű növekedése. Mindezek ellenére a katonai fenyegetés maradt továbbra is a legnagyobb veszélyforrás. Gondolok itt Franciaország algériai inváziójára, az Egyesült Államok vietnami háborújára vagy a Szovjetunió afganisztáni beavatkozására. Az afganisztáni háború kudarca, anyagi és emberi veszteségei tették elkerülhetetlenné a peresztrojkát, noha azokról a lakosság semmit sem tudott, és olyan háborúellenes tiltakozások sem voltak, mint az Egyesült Államokban a vietnami háború idején. Mindezek miatt érzem kiemelkedően fontosnak a politikai vezetők elkötelezettségét az erőszakmentes és az emberek elől semmit el nem titkoló vezetés iránt. Az emberekkel folytatott nyílt kommunikáció az alapja a konfliktusok megoldásának. Ugyanezek az alapelvek érvényesek az államok közötti párbeszédre is. A Szovjetunió sem tudott volna méltóságteljesen kivonulni Afganisztánból a szomszédos államokkal (Pakisztán, Irán) és az Egyesült Államokkal folytatott őszinte tárgyalások nélkül.

A politika a lehetséges dolgok művészete. Az erőszakmentes politika ezt kiegészíti a szükséges dolgok művészetével. A politikus legnagyobb bölcsessége abban rejlik, hogy fel tudja mérni, mikor kell és mekkora fegyveres erőt kell alkalmazni (az emberi jogok és a nemzetközi jog védelme érdekében), és mikor vezetne a katonai beavatkozás értelmetlen vérontáshoz. Tudnia kell azt is, hogyan előzze meg olyan konfliktusok kialakulását, amelyeket előreláthatóan csak fegyverekkel lehet majd megoldani. Példaként említem meg a Varsói Szerződés megszűnését és a szovjet csapatok kivonulását a közép- és kelet-európai országokból, hiszen csak így lehetett megelőzni az 1950-es és 1960-as évek forradalmainak esetleges megismétlődését.

Az erőszakmentes politikai vezetés igénye különösen érvényes az országon belüli konfliktusokra. A honfitársak által okozott sebek sokkal mélyebbek, és sokkal lassabban gyógyulnak be, mint az idegen katonák által ejtett sérelmek. A nehézségeket tovább bonyolítja a nemzetállami integritás és a népek, etnikumok önrendelkezési joga között feszülő éles ellentét, illetve az ilyen típusú konfliktusok nemzetközi vonatkozásai és kihatásai. Az erőszak itt is csak tovább mélyíti az ellentéteket, és újabbakat szül. Ez történt Csecsenföldön 1994-ben. Jelcin elnök és az orosz vezetés nem volt hajlandó egyenrangú tárgyalópartnerként elfogadni a „csecsen banditákat és terroristákat", és egyedüli megoldásként a fegyveres beavatkozást tudta csak elképzelni. De számos más példát is lehet említeni a mindmáig megoldatlan etnikai konfliktusok bemutatására (Észak-Írország, Baszkföld stb.). Ma még bizonytalan, hogy ezeket a problémákat sikerül-e nemzeti keretek között megoldani, vagy nemzetközi összefogásra lesz szükség, vagy esetleg a globalizáció mindent elsöprő lendülete és minden politikai határt jelképessé tevő folyamata fogja a jövőt meghatározni.

Mai tapasztalataink azt bizonyítják, hogy sok esetben nem képesek a szembenálló felek vitás kérdéseiket békés úton rendezni (pl. Boszniában). Ilyenkor szükség van a nemzetközi szervezetek és a szuperhatalmak beavatkozására. A fő kérdés itt is az, mikor elég a közvetítés a tárgyalóasztalnál, és mikor kell fegyveresen is közbelépni. Újra és újra végig kell gondolni és mérlegelni kell a katonai beavatkozás minden lehetséges következményét (gondolok itt az ártatlan polgári áldozatokra), és mindig biztosítani kell a másik fél számára egy „utolsó esélyt", hogy visszavonulhasson, és így elkerülhető legyen a háború.

Ami a 21. századot illeti, továbbra is szükség lesz olyan nagy hatalmú és erős vezetőkre, akik a közös célok megvalósítása érdekében egy személyben mozgósítják és irányítják az országokat. Azonban tanulnunk kell a 20. század szomorú tapasztalataiból és a hangsúlyt a konfliktusok megelőzésére kell helyeznünk. Egyre jobban integrálódó világunkban a nemzeti érdekek megvalósítását csak a globális problémák megoldásának alárendelve, annak részeiként tartom elképzelhetőnek. A jövő politikai vezetőinek meg kell teremteniük az egyensúlyt a saját érdekek védelme, a tárgyalásokon megkötött megállapodások és kompromisszumok között. Csak azok a vezetők lehetnek hitelesek az emberek számára, akik politikai és erkölcsi felelősségük tudatában, őszintén és nyíltan hozzák meg döntéseiket, és bátran vállalják azok következményeit.

Desmond Tutu: A karizmatikus vezetőkről

Nelson Mandela, a Dalai Láma, Teréz Anya: három kiemelkedő, karizmatikus szellemi vezéregyéniség. A következőkben röviden megpróbálom összefoglalni azokat az emberi tulajdonságokat, amelyek e három embert mindannyiunk számára követendő példaképpé teszik.

Világunk a győztesek világa. A veszteseket, a gyengéket csak kevesen karolják fel. Kevesek közé tartoznak ők hárman, akik a mindannyiunkban meglévő jóság és önzetlenség kivételes módon való gyakorlásával vívják ki csodálatunkat.

Hitelük van. Tökéletes összhang van személyiségük, szavaik és tetteik között.

Altruisták. Nem a saját boldogságukat keresik, hanem másokét. Önként vállalják a szenvedést, soha nem árulják el meggyőződésüket, nem alkudnak meg a politikával. Szolidárisak népükkel szemben, bátran küzdenek a szabadságért és az emberek boldogulásáért, reményt adva ezzel az elesetteknek.

Olyan példaképek, amilyenek mi is szeretnénk lenni, és egyszerűségükkel el is tudják hitetni velünk, hogy mindannyian képesek vagyunk azokra a csodálatos tettekre, amiket ők végrehajtottak. Erőt adnak. Olyan karizmatikus vezetők, akiket nem vakít el a világ csillogása. Felismerték az emberek szükségét a szeretetre, a gondoskodásra és a támogatásra.

Tudják, mikor kell a „harcból" visszavonulni, mikor kell kompromisszumot kötni a végső győzelem érdekében.

Ők hárman kiemelkednek a világ vezetői közül. A többi politikust hamar elfelejtik, és nevük csak halvány bejegyzés lesz a világtörténelem nagykönyvében. Ők hárman viszont örök példát és vigaszt adnak minden szenvedőnek és nélkülözőnek.

Vadász Rezső

A nők lehetőségei és szerepe a társadalmi problémák megoldásában

Hainard, François and Verschuur, Christine: Filling the Urban Policy Breach: Womens’s Empowerment, Grass-roots Organizations and Urban Governance.= International Political Science Review, 22. vol. 2001. 1. no. 33–53. p.

A szerző a nők civilszervezeteinek hatékony, hiánypótló tevékenységét mutatja be, elemezve érvényesülésük problémáit, bemutatva a nemi szerepek átrendeződését a családokban, a társadalmi mozgalmakban és a városok irányításában. A tanulmány egy ötéves és hét országra kiterjedő (Argentína, Brazília, Bulgária, Burkina Faso, Dominikai Köztársaság, Románia, Szenegál) átfogó tudományos projekt-eredményeit foglalja össze, ami Város, környezet és nemi szerepek címmel 1997-ben született meg. Munkáját egy Svájcban működő szakértői csoport koordinálta. A kutatómunka kiindulópontja két fontos megfigyelés volt:

1. A nők és a férfiak különbözőképpen viselkednek a városi környezetben. Eltérő problémákra eltérő módokon reagálnak.

2. A környezetük javítása és saját társadalmi pozícióik erősítése (nagyobb részvétel a döntéshozatali folyamatokban) érdekében megszületett női mozgalmak gyakran hozzájárulnak a problémák eddiginél hatékonyabb megoldásához.

A projekt az UNESCO TÁK programja (Társadalmi Átalakulások Kezelése – MOST: Management of Social Transformations) keretében valósult meg, létrehozva az Internet segítségével egy kutatói hálózatot, amelyen keresztül a részt vevő országok tudósai folyamatos kapcsolatban állhattak egymással. A projekt keretében három nemzetközi szemináriumot is rendeztek.

A kutatások eredményeit a következőképpen lehet röviden összefoglalni:

1. A városokban továbbra sem valósult meg a nemek egyenlősége. A nők hátrányos megkülönböztetése (kiszorításuk a hatalomból) nem környezeti, hanem társadalmi tényezők eredménye. Ennek következtében a nők a férfiaknál kiszolgáltatottabbak és védtelenebbek a marginalizálódással szemben.

2. A nők biológiai adottságaiknál fogva is sokkal érzékenyebbek a társadalmi problémák iránt, sokkal jobban félnek az elszegényedéstől, saját otthonaik elvesztésétől.

3. A háztartások közel harmadát viszont a nők irányítják, bizonyítva ezzel növekvő gazdasági szerepvállalásukat.

4. Amíg a férfiakra szinte csak a megélhetés biztosításának feladata hárul, addig a városi társadalmak a nőktől három területen is aktív részvételt várnak el: a háztartási munkák elvégzését, a családok jövedelmeihez való egyre növekvő hozzájárulást és az állam által nem finanszírozott közösségi tevékenységek ellátását (például helyi környezetvédelem). A nők ezen „láthatatlan alkalmazkodása" a városi társadalmak elvárásaihoz azonban jelentősen rontja saját és gyermekeik egészségi állapotát. A változáshoz, a problémák hosszú távú megoldásához makroökonómiai szemléletváltásra van szükség (Észak és Dél viszonyának újragondolása, a civilkezdeményezések támogatása és fontosságuk elismerése).

5. Mind a természeti, mind a társadalmi környezet megítélésében a férfias gondolkodásmód uralkodik (kiszorítva a nőket a döntéshozatalból), amely kiemeli az ember természet feletti uralmát, a hatékonyságot és a gazdasági célok megvalósítását állítja a középpontba. Az egyre súlyosbodó környezeti hatások és egy környezeti katasztrófa veszélye azonban kétségbe vonja a férfiközpontú gondolkodás helyességét, hangot adva olyan véleményeknek, miszerint egy fenntartható környezet érdekében új értékrendre, új szemléletmódra van szükség. Ehhez pedig elkerülhetetlen a nemek közötti munkamegosztás gyökeres átalakítása.

6. A városi környezet fogalma az épített, látható külvilágon kívül magába foglalja az emberek életének minőségét is (alapvető jogok és szükségletek biztosítása). Ez utóbbi területen nyílik a női civilszervezetek számára a legnagyobb mozgástér, például a szegénység és a létbizonytalanság elleni küzdelemben, vagy a társadalmi és a gazdasági szféra egymáshoz való közelítésében. E hiánypótló tevékenységek elvégzéséhez azonban gyakorta szükség van a tradíciókkal való szakításra és aktív részvételre a helyi politikai életben, amelynek köszönhetően a problémák megoldásához nélkülözhetetlen partnerségi viszony alakulhat ki a városok vezetői (azaz többnyire a férfiak) és a lakosság között.

7. E társadalmi céljaik megvalósítása érdekében a nőknek más és más stratégia kidolgozására és követésére van szükségük a világ különböző pontjain:

Fekete-Afrikában: a férfiuralommal szembeni nyílt fellépés helyett a nők megpróbálják „hasznossá", sőt nélkülözhetetlenné tenni magukat a társadalmi problémák hatékony megoldása révén. A szenegáli Santhiaba nevű településen, ahol háromezres muszlim lakosságot találunk, a háztartások többségét és ezen kívül számos üzleti vállalkozást is nők vezetnek. Szerepük a formális döntéshozatalban csekély, amin viszont a döntések előkészítésében vállalt egyre nagyobb mértékű részvétellel, szerepvállalással próbálnak változtatni. Aktívak a környezetvédelem területén is (például saját hulladék-begyűjtő rendszert hoztak létre). A nők hatékonyabbnak bizonyulnak az informális tevékenységek megszervezése során is. A hangsúly a nők összehangolt, szervezett tevékenységén van (önszervező akciók). Ezeknek az elmúlt évtizedben lezajlott változásoknak köszönhetően ma már a nők véleményét kikérik és meghallgatják a helyi döntések meghozatala előtt.

Latin-Amerikában: nyíltan fellépnek a helyi hatóságoknál és lobbyznak az elszigetelt közösségek problémáinak megoldása érdekében, azonban nem mennek ennél tovább: egy-egy aktuális feladat megoldásából nem kovácsolnak további politikai tőkét. Argentínában, a Sam Cayetano-i háziasszonyok például mintegy negyvenezren csatlakoztak a megyei polgármester feleségének „Segélycsomagok szállítása a nélkülöző családoknak" elnevezésű mozgalmához. Ezáltal társadalmi elismerést vívtak ki maguknak, és addigi zárt környezetükből kilépve megismerték tágabb világuk problémáit. Amikor azonban elérték a maguk elé kitűzött céljaikat (például áram bevezetése a faluba), visszatértek otthonaikba addigi hagyományos életükhöz. Nem folytatták helyzetük javítása érdekében megkezdett útjukat, hanem befolyásukat elaprózták, és megelégedtek kisebb helyi problémák megoldásával. Mindezek eredményeként a latin-amerikai társadalmak továbbra is férfiközpontúak maradtak, ahol a nőkre a helyi szervezetek támogatásának hiányában csak bizonyos szociális problémák megoldása hárul.

Kelet-Európában: a piacgazdaságba való átmenet vesztesei a nők, akik elveszítették korábbi, a férfiakkal [formálisan – a szerk. megjegyzése] egyenlő pozíciójukat, és szenvednek a társadalom által rájuk rótt feladatok súlyától. Helyzetük javítása érdekében új társadalmi hálózatokat próbálnak kiépíteni a vidéki mozgalmak bevonásával. Bulgáriában meghatározó szerepet játszanak a vidéki családi magángazdaságok. Ebben a helyzetben (a magas munkanélküliség miatt) a családfenntartás nagy részben a nőkre hárul, míg helyzetük folyamatosan romlik a férfiakéhoz képest. A gazdaság kritikus helyzete miatt csökken az állami szerepvállalás a szociális szektorban, s ez újabb feladatokat ró a nőkre. Ezek következtében pedig jelentős részüknél megfigyelhető a depresszió, a frusztráció és a házasságok szétesése.

8. A nők társadalmi pozícióinak megerősítése a társadalmi erőviszonyok átrendezését, illetve a gazdasági, társadalmi és politikai hatalom igazságos elosztásának megvalósítási folyamatát jelenti a családoktól elkezdve egészen a társadalom szintjéig. A nőknek ehhez kitartásra és összefogásra van szükségük. Nem elegendő azonban a saját mozgalmaik ereje, hanem kérniük kell a nemzetközi szervezeteken kívül, a helyi és az állami szintű kormányzati erők támogatását is.

A kutatások végkövetkeztetése, hogy a nők aktív részvétele nélkül számos társadalmi-gazdasági probléma megoldása elképzelhetetlen mai, még mindig a férfidominanciára épülő világunkban. Éppen emiatt, illetve a hatékonyság növelése érdekében a döntéshozóknak szabad utat kellene engedniük a nők mozgalmai, kezdeményezései előtt.

Vadász Rezső

Rendszerváltás Belgrádban – Beszélgetés Vojislav Kostunicával

Girard, Renaud [Rip.]: Changement d’ere a Belgrade. Etretien avec Vojislav Kostunica. = Politique internationale, 2001. 90. no. 251–263. p.

A Le Monde ismert riporterének első kérdése a jugoszláv elnök mérsékelten nacionalista felfogását érintette. Kostunica fölkészülten úgy válaszolt, hogy a népek vezetői mindig nacionalisták, ám a kis népekéit nevezik csak pejoratív értelemben annak.

A posztkommunista államokéhoz hasonlóan Szerbiáról is elmondható, hogy az utolsó diktátornak, Miloševicnek politikai hatalma s talán befolyása sincs, gazdasági azonban annál nagyobb. Az új rendszer tehát nem tud majd egyik napról a másikra kiépülni. Éppen a volt Jugoszláviában adódott lehetőség a központi államvezetés mellett az egyéni gazdasági kezdeményezések megvalósítására.

Hatalomra jutása után közvetlenül Kostunica nem akart megszabadulni a hadsereg és a titkosszolgálat korábbi vezetőitől. Magyarázata szerint ezt azért nem tette, mert egyrészt a szövetségi rendőrséget még Miloševic szétoszlatta, másrészt a hadsereg voltaképpen a tüntetők oldalára állt, és nem teljesítette Miloševic parancsait. Abban a bizonytalan politikai helyzetben, amelyben Koszovóba albán gerillák szivárognak be, és küszöbön áll a szerbek és Montenegró kapcsolatának elmérgesedése, a jelenlegi szerb elnök nem akart változtatni a kormányhoz hű hadsereg szervezetén.

A koalíciónak, amely Szerbiában december 23-án győzött, másik legszámottevőbb tagja a Zoran Djudjic miniszterelnök vezette Demokratikus Párt. Vajon tényleg elszánt riválisai-e egymásnak Kostunicával? Montenegró kérdésében Kostunica valóban sokkal óvatosabb. Általában is jobban tiszteli a már meglévő formációkat, és nem híve az azonnali, minden áron való változtatásoknak. Ő még emlékszik arra, amikor a montenegrói elnök Miloševic Jugoszláviáját ellenezte (1998. május), s most, hogy Miloševic nem regnál többé, még mindig Jugoszlávia ellen munkál… Kostunica a meglévő, legális, föderatív alapokon kezdené meg a tárgyalást, feltéve, hogy az a szövetségi köztársaságok szétválásához is vezethet. Úgy véli azonban, hogy egy egyesülő Európában nem értelmezhető egy 600 ezer lakosú új állam, különben is több montenegrói él Szerbiában, mint Montenegróban. Az új szerb elnök gesztusként még Montenegróba is ellátogatott, hogy Djukanovic-csal tárgyaljon.

A jelenlegi Szerbiában – Kostunica szerint – mindenkinek éppen elég munka jut. Őt elsősorban egy új szerb alkotmány létrehozása érdekli, amely rögzítené a Montenegróhoz való viszonyt is.

A riport készítésekor Miloševic még háborítatlanul élt otthonában, a volt Tito-rezidenciában. Mindazonáltal a saját, valamint pártjának halálos ítéletét jelentené, ha ténylegesen vissza akarna térni a politika élvonalába – nyilatkozta az új szerb elnök. Kostunica ellenezte a hágai Nemzetközi Büntető Bíróság általi ítélkezést; inkább a dél-afrikai, chilei gyakorlatot követte volna, hogy tudniillik a saját hazájában ítéljék el a bűnöst. Ugyanezért pl. Ratko Mladic tábornok bűneit is valamiféle független történészekből álló bizottságnak kellett volna mérlegelnie, ugyanis a szerb elnök úgy véli, a hágai bíróságot túlságosan is befolyásolja a média.

Elismerte, hogy több fontos, szerb politikai személyiség eltűnésére nem tud magyarázatot adni a rendőrség.

Kostunica régóta készülődik Ibrahim Rugovával személyesen találkozni, ám eddig csak az albán sajtó (Koha Ditore) révén alakul közöttük kedvezően a kapcsolat. A NATO-val továbbra sem javul azonban Szerbia együttműködése. Állítólag amerikaiak pénzelik az albán terroristákat.

A koszovói rendezést úgy képzeli Kostunica, hogy mind a szerb, mind az albán menekültek visszatérnek; majd Koszovó soknemzetiségű társadalmat épít, amelyben a szélsőségesek nem erőszakoskodhatnak büntetlenül a mérsékeltek fölött. Arra a kérdésre, hogy vajon Koszovó önálló államként funkcionálhatna-e, a szerb elnök úgy válaszolt, hogy ez esetben a térség összes nemzetközi határa is megváltozna, elsősorban is Boszniáé. A szerb elnök egyébként a daytoni elveknek megfelelően elfogadja egy és ugyanazon alakulatnak Bosznia-Hercegovinát. A NATO-val nem törekszik kapcsolatépítésre, annál inkább országának európai integrációját szorgalmazza. Szent Száva megállapítását ma is időszerűnek érzi, miszerint Szerbia magába foglalja a Nyugat minden keleties és Kelet összes nyugatias vonását. Ebből származik eredetisége…

Az Egyesült Államokkal ugyanolyan diplomáciai kapcsolat kialakítására törekszik azonban, mint Németországgal vagy Franciaországgal. Általában véve azonban az európai jó szomszédság megteremtése nála az elsődleges cél.

A riport készítésekor Szerbiát már nyolcadik éve sújtotta a Világbank és más nemzetközi szervezetek bojkottja. Elsőként egyes európai államok nyújtottak ismét anyagi segítséget neki. Kiemelt szerepet játszik e téren Franciaország, melynek a második világháború előtt igen jelentős kulturális szerepe volt a térségben. Szerbia ma is ezt a francia kultúrát részesítené előnyben az angolszásszal szemben.

Kostunica nem álmodozó, de eltökélten reméli, hogy országának van jövője a jogállamok közösségében.

Kakasy Judit

Rendszerváltás Belgrádban – Beszélgetés Vojislav Kostunicával

Girard, Renaud [Rip.]: Changement d’ere a Belgrade. Etretien avec Vojislav Kostunica. = Politique internationale, 2001. 90. no. 251–263. p.

A Le Monde ismert riporterének első kérdése a jugoszláv elnök mérsékelten nacionalista felfogását érintette. Kostunica fölkészülten úgy válaszolt, hogy a népek vezetői mindig nacionalisták, ám a kis népekéit nevezik csak pejoratív értelemben annak.

A posztkommunista államokéhoz hasonlóan Szerbiáról is elmondható, hogy az utolsó diktátornak, Miloševicnek politikai hatalma s talán befolyása sincs, gazdasági azonban annál nagyobb. Az új rendszer tehát nem tud majd egyik napról a másikra kiépülni. Éppen a volt Jugoszláviában adódott lehetőség a központi államvezetés mellett az egyéni gazdasági kezdeményezések megvalósítására.

Hatalomra jutása után közvetlenül Kostunica nem akart megszabadulni a hadsereg és a titkosszolgálat korábbi vezetőitől. Magyarázata szerint ezt azért nem tette, mert egyrészt a szövetségi rendőrséget még Miloševic szétoszlatta, másrészt a hadsereg voltaképpen a tüntetők oldalára állt, és nem teljesítette Miloševic parancsait. Abban a bizonytalan politikai helyzetben, amelyben Koszovóba albán gerillák szivárognak be, és küszöbön áll a szerbek és Montenegró kapcsolatának elmérgesedése, a jelenlegi szerb elnök nem akart változtatni a kormányhoz hű hadsereg szervezetén.

A koalíciónak, amely Szerbiában december 23-án győzött, másik legszámottevőbb tagja a Zoran Djudjic miniszterelnök vezette Demokratikus Párt. Vajon tényleg elszánt riválisai-e egymásnak Kostunicával? Montenegró kérdésében Kostunica valóban sokkal óvatosabb. Általában is jobban tiszteli a már meglévő formációkat, és nem híve az azonnali, minden áron való változtatásoknak. Ő még emlékszik arra, amikor a montenegrói elnök Miloševic Jugoszláviáját ellenezte (1998. május), s most, hogy Miloševic nem regnál többé, még mindig Jugoszlávia ellen munkál… Kostunica a meglévő, legális, föderatív alapokon kezdené meg a tárgyalást, feltéve, hogy az a szövetségi köztársaságok szétválásához is vezethet. Úgy véli azonban, hogy egy egyesülő Európában nem értelmezhető egy 600 ezer lakosú új állam, különben is több montenegrói él Szerbiában, mint Montenegróban. Az új szerb elnök gesztusként még Montenegróba is ellátogatott, hogy Djukanovic-csal tárgyaljon.

A jelenlegi Szerbiában – Kostunica szerint – mindenkinek éppen elég munka jut. Őt elsősorban egy új szerb alkotmány létrehozása érdekli, amely rögzítené a Montenegróhoz való viszonyt is.

A riport készítésekor Miloševic még háborítatlanul élt otthonában, a volt Tito-rezidenciában. Mindazonáltal a saját, valamint pártjának halálos ítéletét jelentené, ha ténylegesen vissza akarna térni a politika élvonalába – nyilatkozta az új szerb elnök. Kostunica ellenezte a hágai Nemzetközi Büntető Bíróság általi ítélkezést; inkább a dél-afrikai, chilei gyakorlatot követte volna, hogy tudniillik a saját hazájában ítéljék el a bűnöst. Ugyanezért pl. Ratko Mladic tábornok bűneit is valamiféle független történészekből álló bizottságnak kellett volna mérlegelnie, ugyanis a szerb elnök úgy véli, a hágai bíróságot túlságosan is befolyásolja a média.

Elismerte, hogy több fontos, szerb politikai személyiség eltűnésére nem tud magyarázatot adni a rendőrség.

Kostunica régóta készülődik Ibrahim Rugovával személyesen találkozni, ám eddig csak az albán sajtó (Koha Ditore) révén alakul közöttük kedvezően a kapcsolat. A NATO-val továbbra sem javul azonban Szerbia együttműködése. Állítólag amerikaiak pénzelik az albán terroristákat.

A koszovói rendezést úgy képzeli Kostunica, hogy mind a szerb, mind az albán menekültek visszatérnek; majd Koszovó soknemzetiségű társadalmat épít, amelyben a szélsőségesek nem erőszakoskodhatnak büntetlenül a mérsékeltek fölött. Arra a kérdésre, hogy vajon Koszovó önálló államként funkcionálhatna-e, a szerb elnök úgy válaszolt, hogy ez esetben a térség összes nemzetközi határa is megváltozna, elsősorban is Boszniáé. A szerb elnök egyébként a daytoni elveknek megfelelően elfogadja egy és ugyanazon alakulatnak Bosznia-Hercegovinát. A NATO-val nem törekszik kapcsolatépítésre, annál inkább országának európai integrációját szorgalmazza. Szent Száva megállapítását ma is időszerűnek érzi, miszerint Szerbia magába foglalja a Nyugat minden keleties és Kelet összes nyugatias vonását. Ebből származik eredetisége…

Az Egyesült Államokkal ugyanolyan diplomáciai kapcsolat kialakítására törekszik azonban, mint Németországgal vagy Franciaországgal. Általában véve azonban az európai jó szomszédság megteremtése nála az elsődleges cél.

A riport készítésekor Szerbiát már nyolcadik éve sújtotta a Világbank és más nemzetközi szervezetek bojkottja. Elsőként egyes európai államok nyújtottak ismét anyagi segítséget neki. Kiemelt szerepet játszik e téren Franciaország, melynek a második világháború előtt igen jelentős kulturális szerepe volt a térségben. Szerbia ma is ezt a francia kultúrát részesítené előnyben az angolszásszal szemben.

Kostunica nem álmodozó, de eltökélten reméli, hogy országának van jövője a jogállamok közösségében.

Kakasy Judit

Rendszerváltás Belgrádban – Beszélgetés Vojislav Kostunicával

Girard, Renaud [Rip.]: Changement d’ere a Belgrade. Etretien avec Vojislav Kostunica. = Politique internationale, 2001. 90. no. 251–263. p.

A Le Monde ismert riporterének első kérdése a jugoszláv elnök mérsékelten nacionalista felfogását érintette. Kostunica fölkészülten úgy válaszolt, hogy a népek vezetői mindig nacionalisták, ám a kis népekéit nevezik csak pejoratív értelemben annak.

A posztkommunista államokéhoz hasonlóan Szerbiáról is elmondható, hogy az utolsó diktátornak, Miloševicnek politikai hatalma s talán befolyása sincs, gazdasági azonban annál nagyobb. Az új rendszer tehát nem tud majd egyik napról a másikra kiépülni. Éppen a volt Jugoszláviában adódott lehetőség a központi államvezetés mellett az egyéni gazdasági kezdeményezések megvalósítására.

Hatalomra jutása után közvetlenül Kostunica nem akart megszabadulni a hadsereg és a titkosszolgálat korábbi vezetőitől. Magyarázata szerint ezt azért nem tette, mert egyrészt a szövetségi rendőrséget még Miloševic szétoszlatta, másrészt a hadsereg voltaképpen a tüntetők oldalára állt, és nem teljesítette Miloševic parancsait. Abban a bizonytalan politikai helyzetben, amelyben Koszovóba albán gerillák szivárognak be, és küszöbön áll a szerbek és Montenegró kapcsolatának elmérgesedése, a jelenlegi szerb elnök nem akart változtatni a kormányhoz hű hadsereg szervezetén.

A koalíciónak, amely Szerbiában december 23-án győzött, másik legszámottevőbb tagja a Zoran Djudjic miniszterelnök vezette Demokratikus Párt. Vajon tényleg elszánt riválisai-e egymásnak Kostunicával? Montenegró kérdésében Kostunica valóban sokkal óvatosabb. Általában is jobban tiszteli a már meglévő formációkat, és nem híve az azonnali, minden áron való változtatásoknak. Ő még emlékszik arra, amikor a montenegrói elnök Miloševic Jugoszláviáját ellenezte (1998. május), s most, hogy Miloševic nem regnál többé, még mindig Jugoszlávia ellen munkál… Kostunica a meglévő, legális, föderatív alapokon kezdené meg a tárgyalást, feltéve, hogy az a szövetségi köztársaságok szétválásához is vezethet. Úgy véli azonban, hogy egy egyesülő Európában nem értelmezhető egy 600 ezer lakosú új állam, különben is több montenegrói él Szerbiában, mint Montenegróban. Az új szerb elnök gesztusként még Montenegróba is ellátogatott, hogy Djukanovic-csal tárgyaljon.

A jelenlegi Szerbiában – Kostunica szerint – mindenkinek éppen elég munka jut. Őt elsősorban egy új szerb alkotmány létrehozása érdekli, amely rögzítené a Montenegróhoz való viszonyt is.

A riport készítésekor Miloševic még háborítatlanul élt otthonában, a volt Tito-rezidenciában. Mindazonáltal a saját, valamint pártjának halálos ítéletét jelentené, ha ténylegesen vissza akarna térni a politika élvonalába – nyilatkozta az új szerb elnök. Kostunica ellenezte a hágai Nemzetközi Büntető Bíróság általi ítélkezést; inkább a dél-afrikai, chilei gyakorlatot követte volna, hogy tudniillik a saját hazájában ítéljék el a bűnöst. Ugyanezért pl. Ratko Mladic tábornok bűneit is valamiféle független történészekből álló bizottságnak kellett volna mérlegelnie, ugyanis a szerb elnök úgy véli, a hágai bíróságot túlságosan is befolyásolja a média.

Elismerte, hogy több fontos, szerb politikai személyiség eltűnésére nem tud magyarázatot adni a rendőrség.

Kostunica régóta készülődik Ibrahim Rugovával személyesen találkozni, ám eddig csak az albán sajtó (Koha Ditore) révén alakul közöttük kedvezően a kapcsolat. A NATO-val továbbra sem javul azonban Szerbia együttműködése. Állítólag amerikaiak pénzelik az albán terroristákat.

A koszovói rendezést úgy képzeli Kostunica, hogy mind a szerb, mind az albán menekültek visszatérnek; majd Koszovó soknemzetiségű társadalmat épít, amelyben a szélsőségesek nem erőszakoskodhatnak büntetlenül a mérsékeltek fölött. Arra a kérdésre, hogy vajon Koszovó önálló államként funkcionálhatna-e, a szerb elnök úgy válaszolt, hogy ez esetben a térség összes nemzetközi határa is megváltozna, elsősorban is Boszniáé. A szerb elnök egyébként a daytoni elveknek megfelelően elfogadja egy és ugyanazon alakulatnak Bosznia-Hercegovinát. A NATO-val nem törekszik kapcsolatépítésre, annál inkább országának európai integrációját szorgalmazza. Szent Száva megállapítását ma is időszerűnek érzi, miszerint Szerbia magába foglalja a Nyugat minden keleties és Kelet összes nyugatias vonását. Ebből származik eredetisége…

Az Egyesült Államokkal ugyanolyan diplomáciai kapcsolat kialakítására törekszik azonban, mint Németországgal vagy Franciaországgal. Általában véve azonban az európai jó szomszédság megteremtése nála az elsődleges cél.

A riport készítésekor Szerbiát már nyolcadik éve sújtotta a Világbank és más nemzetközi szervezetek bojkottja. Elsőként egyes európai államok nyújtottak ismét anyagi segítséget neki. Kiemelt szerepet játszik e téren Franciaország, melynek a második világháború előtt igen jelentős kulturális szerepe volt a térségben. Szerbia ma is ezt a francia kultúrát részesítené előnyben az angolszásszal szemben.

Kostunica nem álmodozó, de eltökélten reméli, hogy országának van jövője a jogállamok közösségében.

Kakasy Judit

A Baltikum szovjetizálása a „helyi nacionalizmusok" letörésével 1949 és 1952 között (különös tekintettel az ún. „észt ügyre")

Zubkova, E. Ű.: Fenomen „mestnogo nacionalizma": „čstonskoe delo" 1949–1952 godov v kontekste sovetizacii Baltiki. = Otecestvennaâ istoriâ, 2001. 3. no. 89–102. p.

A második világháborút követően a közép- és kelet-európai államok zöme szovjet érdekszférába került. Miközben a szóban forgó országok mindegyike bizonyos értelemben „speciálisnak" számított, sok vonatkozásban mégis hasonlítottak egymásra. Általában jellemző volt rájuk, hogy a törzslakosság többsége nem kívánta a szovjet uralmat, inkább nyugati mintákat követő kibontakozást szeretett volna. A kommunista ideológia pozíciói is gyengék voltak. Ráadásul a régió fejleményeit Nyugat-szerte élénk érdeklődés kísérte.

Moszkva kezdetben bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy miként, milyen módszerekkel szovjetizálja ezt a térséget. A Baltikum 1940 után véghezvitt szovjetizálása mindenesetre óvatosságra intette a központi hatalmi elitet, minthogy a túlzott sietség és a bőven alkalmazott erőszak nem várt nehézségeket okozott a régió három államában. Várható volt, hogy e háború előtti „klasszikus" módszer követése az új érdekszférában sem volna üdvözítő.

És persze: a visszahódított Baltikumban sem lett volna üdvözítő. Ezért ott 1944 ősze és 1947 első fele közötti időszakban olyan liberálisnak mondható mechanizmusokat alkalmazott a moszkvai pártközpont, amelyek egyszersmind a szovjetellenes érzelmekben osztozó kelet-közép-európai, egyre inkább csak de jure szuverén államokban, „népi demokráciákban" is alkalmazhatók lettek. Így akkoriban a megtorlások csak az „idegen elemekre", a nem kommunista pártok tagjaira és szimpatizánsaira terjedtek ki, és az apparátus lépten-nyomon hangoztatta: a szocializmushoz különféle úton-módon lehet eljutni.

1947 szeptemberében a Kominform létrejöttével és a központban dúló hatalmi harcokkal (a Malenkov–Berija-csoport a Zsdanov–Kuznyecov-csoporttal szemben) párhuzamosan vége szakadt az engedékenységnek. A harmincas években kifejlesztett szovjet forgatókönyv szerint a népi demokratikus államokban nagy hirtelen monstre ügyet, pereket koholtak immár a kommunista pártok tagjai ellen azzal a váddal, hogy a megvádolt párttagok a „nemzeti szocializmus" szakértői voltak, vonakodtak elismerni a Szovjetunió jelentőségét és szerepét, a szocializmus építésének szovjet tapasztalatait stb. Magukat a pereket minden bizonnyal Moszkva sugalmazta, ám hogy az elit választékából konkrétan kit fognak perbe, az a helyi vezetőkön múlott. Nekik róható fel, hogy Magyarországon Rajk, Bulgáriában T. Kosztov, Csehszlovákiában G. Husák, L. Novomeský, M. Šverma, P. Slánsky került a vádlottak padjára. E perek következményeként a kelet-közép-európai rezsimek feltételek nélkül a szovjet politika uszályába kerültek.

Ezzel párhuzamosan a Szovjetunióban is kezdetét vette a belső tisztogatás folyamata. Ez torkollott egyebek mellett a „leningrádi ügy" megrendezésébe – a többi oroszországi régió számára a „miheztartás végett" üzenetét hordozva.

A politikai „széljárás" 1947. évi megváltozásakor mindhárom balti köztársaságban liberálisnak mondható politikusok álltak a párt- és kormányhatalom csúcsán. A helyi párt első titkára és a miniszterelnök az adott köztársaság törzsnemzetiségéhez tartozott, a másodtitkár és a miniszterelnök-helyettes viszont általában orosz nemzetiségű volt, de többnyire liberális beállítottságú.

A központi apparátus ennek ellenére csak Észtországgal szemben kívánt példát statuálni. Az Észt Kommunista Párt és a minisztertanács munkáját az 1950 májusában hozott moszkvai párthatározat a következőkben marasztalta el: a burzsoá nacionalizmus ellen szükséges harc hiánya, a szovjet intézmények káderpolitikájának ideológiai közömbössége, az elégtelen kritika és önkritika, a pártba való felvétel irányításának gyengesége, az „idegen elemek" pártba történő beszivárgásának lehetővé tétele, a felsőoktatás ellenőrzésének elhanyagolása, aminek következtében a hallgatóság egy részének körében burzsoá-nacionalista hatások figyelhetők meg, az élenjáró dolgozók (főként orosz nemzetiségűek) üldözésének, illetve a termelés dezorganizációjának eltűrése, a szovjet törvények félreértelmezésének esetei (pl. nyugdíjfolyósítások volt burzsoák és más „kapitalisták" számára), elégtelen erőfeszítések a kolhozok megerősítése terén. Mindezeket a bűnöket összefoglalóan a „helyi nacionalizmus" fogalma alá lehet sorolni.

Személyi vonatkozásban a támadásoknak mindenekelőtt N. Karotamm volt kitéve, akit 1950. március 21-én váltottak le első titkári funkciójából. A sorban második A. Veimer, az észt minisztertanács elnöke lett, kinek leváltására valamivel később, 1951 áprilisában került sor. A vizsgálódások fő informátora az észt párt másodtitkára, I. Kebin volt, aki N. Karotamm leváltása után első titkárrá avanzsált.

A leváltott Karotammot és Veimert nem zárták ki a pártból annak ellenére sem, hogy az 1952 elejére eső utóvizsgálat során mindkettő „kikérte magának" a burzsoá és helyi nacionalizmusban való elmarasztalást. Karotamm tudományos pályára lépett, megvédte disszertációját, 1969-ben Moszkvában halt meg. Veimer 1957-ben ismét közszereplést vállalt: Észtország népgazdasági tanácsának elnöke lett, 1968-ban pedig az Észt Tudományos Akadémia elnöke. Ellenlábasuk, Kebin 28 éven át maradt az észt KP első titkára, 1978-ban pedig 73 évesen az Észt Szocialista Szovjet Köztársaság elnökségének elnökévé választották.

A kérdés: miért éppen Észtországot jelölték ki a példa statuálására. Aligha azért, mert itt a csúcsvezetés fiatalabb volt, mint a két másik balti köztársaságban. Viszont a „leningrádi per" földrajzi közelségénél fogva a kiválasztásra valamelyes hatást már gyakorolhatott, de kizárólag lélektanit, ui. az ügy teljes dokumentumtermésében szinte nincs is utalás erre az összefüggésre. Valójában Moszkvának ezért volt szüksége rá, hogy folyamatában gyakorlatot szerezzen a regionális elitek „megnevelésére" és kordában tartására, aminek következtében maradéktalanabbul valósulhattak meg a központi utasítások. Az „észt ügy" a későbbiekben etalonként szolgált más ügyek lebonyolításához pl. Litvániában, Azerbajdzsánban és Ukrajnában.

Az Észtországban történtek legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy a népi demokratikus országokban és Leningrádban történtekhez képest itt nem volt nagy „felhajtás", gyors „lebonyolítás" (több mint két éven át „bíbelődtek" vele), nem született ítélet sem. A represszió inkább a közigazgatást, a kultúrát és a politikai másodvonalat (pl. N. Andersent, Ch. Kruust, A. Allikot) sújtotta börtönbüntetésekkel és Vorkutába küldéssel, de a kommunista párt egészét érintetlenül hagyta. Egyébként Észtországban a nagyrészt „importáltakból" verbuválódott pártkáderek a köztársaság szovjetizálásának egyedül megbízható hívei és támogatói-előmozdítói voltak. Moszkva mindössze rájuk támaszkodhatott teljes mértékben, ha a szovjet érdekeket (köztük a mind több betelepült orosz jogait) kellett megvédeni a „nemzeti nacionalizmus" új és új próbálkozásaival szemben.

Oroszország és a balti államok viszonyának alakulását ma már szabadon lehet kutatni-értékelni, eleddig mégis csak kevés megalapozott publikáció látott napvilágot e rendkívül érdekes és fontos témakörből. A referált szerző az Oroszországi Tudományos Akadémia Oroszországi Történeti Intézetének vezető kutatója. Tanulmányának megszületését anyagilag a Nyílt Társadalom Intézete támogatta.

Futala Tibor

Az etnikai kisebbségek és a politika kapcsolata Nyugat-Európában

Crowley, John: The Political Participation of Ethnic Minorities. = International Political Science Review, 22. vol. 2001. 1. no. 99–121. p.

A tanulmány a nyugat-európai liberális demokráciák egyik árnyoldalát mutatja be, az etnikai kisebbségek hátrányos politikai-gazdasági megkülönböztetését és marginalizációját.

A jelenség okait keresve az első problematikus pont a „kisebbség" fogalmának empirikus és normatív meghatározása, amely alkalmasint más-más jelentést hordoz az egyes országokban. Az mindenhol közös, hogy a kisebbségi csoportok a megkülönböztetés és az elismerés kettős folyamatának eredményeként jönnek létre, és maradnak fenn. A folyamat két komponensének súlya azonban már korántsem ilyen egyforma. Ez a kérdés még maguknak az etnikai csoportoknak is sok gondot jelent: hogyan határozzák meg és fogadtassák el önmagukat kulturálisan és politikailag különálló közösségként, és hogyan különböztessék meg saját csoportjukat a többségtől, illetve más kisebbségektől? Ennek az ön-definiálásnak, saját maguk társadalmi megkülönböztetésének számos összetevője van: a hit a saját közösség és kultúra létében és fennmaradásában, a széles rokoni kapcsolatok megléte, a történelem során felhalmozott közös és etnikum-specifikus tudás és tapasztalat s végül a közös kultúra. Ez utóbbihoz tartozik a saját nyelv, az öltözködés („népviselet"), a sajátos rítusok, amelyek átvétele és rendszeres gyakorlása jelenti az új tagok befogadásának előfeltételét. Egy etnikum ezen sajátosságai azok, amelyek egyrészt az önálló nemzetiségi identitást biztosítják a csoport tagjainak, másrészt pedig megvédik őket a más kulturális közösségek tagjaival való összetévesztéstől. Ennek ellenére a kultúra komponensei nem kézzelfoghatók, ezért definiálásuk és felismerésük is problematikus. Így a különböző kisebbségek állami szintű statisztikai nyilvántartása és az ettől függő gazdasági és politikai támogatása is számos nehézségbe ütközik. Így a származási országok és kulturális jellemzők szerint felállított téves statisztikai kategóriák érezhető hátrányokat okoznak a kisebbségeknek. Ennek következtében a formálisan demokratikus és liberális (és nem multikulturális) társadalmakban sem tudnak a kisebbségek integrálódni, különösen akkor nem, ha a többség előítéleteivel is szembe találják magukat.

A kisebbségek fogalmának normatív és empirikus meghatározása során a nyugat-európai országokban olyan leegyszerűsítéseket („short cuts") alkalmaznak, amelyek mind szociológiailag, mind pedig adminisztratív szempontokból megkérdőjelezik az állami szinten meghatározott etnikai kategóriákat és statisztikákat, ezek használhatóságát pedig jelentősen korlátozzák. Ennek következtében az utóbbi években sokat veszítettek értékükből és jelentőségükből az állami nyilvántartások. Példaként az MPMC projekt („Multicultural Policies and Modes of Citizenship" – „Multikulturális politikák és az állampolgárság módjai") keretében használt kategóriákat lehet megemlíteni.

Az egyes államok általában származási ország szerint kategorizálják a bevándorlókat és a kisebbségeket, külön kiemelve egy-két jelentősebb csoportjukat. Az, hogy melyik etnikum minősül jelentősnek, természetesen országonként, sőt sokszor városonként is eltér. Van azonban olyan város is (például Köln), ahol minden külföldit egy kategóriába sorolnak, és van, ahol kontinens vagy vallás szerint osztják kategóriákba a kisebbségeket. A problémát itt nem is a különböző statisztikák összehasonlítási nehézségei adják, hanem a statisztikai kategóriák és a valódi társadalmi csoportok közötti szakadék, illetve a bevándorló-szemlélet és a nemzeti kisebbségi-szemlélet közötti ellentét.

Az első probléma oka a durva adminisztratív leegyszerűsítésekben rejlik, amelyek félrevezetőek, különösen a nemzeti hovatartozáson alapuló rendszereknél, ahol a többség esetleges nacionalista előítélete a szolidaritás és társadalmi integráció legfőbb gátja lehet. A második kritikus pont a jogi kérdéseknél jelentkezik, a legtöbb nyugat-európai ország ugyanis csak nagyon korlátozott számban adja meg az állampolgárságot a bevándorlóknak és leszármazottaiknak. Ezáltal a „külföldiek", az „idegenek", a „bevándorlók" és az „etnikai kisebbségek" fogalmak közötti különbségek fokozatosan eltűnnek, hátrányosan érintve a kisebbségek megítélését, rontva esélyeiket az egyenjogúsághoz és lehetetlenné téve normatív és statisztikai megkülönböztetésüket. Hogyan lehet akkor a kisebbségeket jogi kategóriák nélkül definiálni? – merülhet fel a kérdés. A helyzetet tovább bonyolítja a személyes, empirikus szociológiai kutatások (kérdőívek) általában alacsony hatékonysága (a sok „Egyéb" válasz miatt az etnikai hovatartozásra vonatkozó kérdéseknél). A Nagy-Britanniában végzett „Labour Survey" („Munkaerő-felmérés") esetében viszont szerep jut a kérdezőbiztosok saját véleményének, benyomásának is, és a lehetséges válaszok száma is nagyobb. Itt tehát lehetőség van az etnikai csoportok hivatalos szintű distinkciójára. Franciaországban ezzel ellentétben tisztán jogi, formális kategóriákkal van dolgunk, amelyeknek szinte semmi közük nincsen a konkrét társadalmi csoportokhoz. Ebben a nacionalista-asszimilacionista modellben összesen három csoportot találunk: született franciák, honosított franciák (egykori gyarmatokról „hazatérők") és külföldiek.

A nemzeti kisebbségek meghatározásának problematikája után a tanulmány a politikai részvételükkel foglalkozik. Ennek intézményei és kontextusai is jelentősen különböznek egymástól az egyes országokban. A vizsgálat kiindulópontja az, hogy a bevándorlók a többségtől eltérő érdekekkel, attitűddel és politikai lehetőségekkel érkeznek egy országba, ahol ezt követően vagy sikerül megőrizniük különállásukat, vagy beleolvadnak a többségbe. Az első esetben jogi és gazdasági diszkriminációt is el kell szenvedniük, a második esetben pedig látszólagos egyenlőségük ellenére a rasszista, szélső-jobboldali nacionalista csoportok célpontjaivá válnak. Politikai szereplőként való integrálásuk az ún. „Vergemeinschaftung" („Közösséggé-alakítás") weberi fogalmával jellemezhető, ami bevett gyakorlat a mai nyugat-európai társadalmakban. Ennek az asszimiláció-párti folyamat megvalósításának azonban számos akadálya van, amelyek az etnikai csoportok sajátos jellegéből adódnak. A kisebbségek ugyanis nem hagyományos politikai szereplők (mint például a pártok vagy a szakszervezetek), mivel legfontosabb céljuk politikai képviseletük megvalósítása. Ezért politikai és társadalmi megítélésük élesen elválik egymástól, kettős identitást adva az etnikai csoportoknak.

Az elmúlt húsz év a kisebbségek és a politika kapcsolatában számos, a kisebbségek számára többnyire kedvezőtlen változást hozott:

- A hagyományos etnikai és politikai fogalmakkal már nem lehet pontos magyarázatot adni a kisebbségek politikai viselkedésére. Szükség van tehát a multikulturális szemléletmód általános érvényesítésére.

- A társadalmi-gazdasági problémák kezelésénél nem feltétlenül a kisebbségek jelentik az elsődleges célcsoportokat.

- A bevándorlókkal kapcsolatos politika kevéssé szolgálja a multikulturális társadalmak létrejöttét.

- Az „etnikai csoport" (bevándorlók) és a „nemzeti kisebbségek" (egy állam lakosságának politikai okokból és a történelem igazságtalanságai miatt annak határain kívül szorult része) fogalmak végérvényes szétválása.

Mindezek a változások a kisebbségek integrációjának és a multikulturalizmus ideájának egyre csökkenő kormányzati és társadalmi támogatottságára utalnak. A gyakorlat is az etnikai csoportok stigmatizálását vagy homogenizálását mutatja. Politikai szerepet a kisebbségek csak bizonyos területeken kaphatnak (például a bevándorlókat támogató szervezetekkel kapcsolatban), szavazati joguk pedig legfeljebb csak a helyi választásokon lehet. Kivételt itt is talán csak Nagy-Britannia képez, ahol az 1980-as évek második felétől a multikulturális szemlélet került előtérbe, aminek eredményeként a különböző kisebbségek mind helyi, mind pedig nemzeti szinten teljes értékű szereplőkké váltak (választásokon való aktív és passzív részvétel, politikai képviselet).

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a kisebbségekkel kapcsolatos problémák Nyugat-Európában alapvetően két területen nyilvánulnak meg: a társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek kulturális okaiban (nacionalizmus, rasszizmus, xenofóbia), illetve az etnikai csoportok kulturális fennmaradási nehézségeiben a többnyire monokulturális társadalmakban. Az „etnikai csoport" fogalma tehát nem is az elméletben, hanem inkább a gyakorlatban vált problematikussá. A megoldás azonban a közeljövőben sem várható, aminek szintén több oka van:

1. A kisebbségek közösségeinek fennmaradása számos akadályba ütközik (a társadalmi individualizmus gyakorlata, az állampolgároktól elvárt viselkedési minták követése, a közösségekre nehezedő gazdasági, illetve jogi-adminisztratív nyomás).

2. A tapasztalat azt mutatja, hogy politikai részvételük esetleges és bizonytalan, politikai különállásuk pedig az állampolgárság elnyerésével egyenes arányban csökken.

3. Az állami kisebbségi politikák is egyre kisebb jelentőséget tulajdonítanak az etnikai csoportok integrálásának, bekapcsolásának a társadalmi-politikai életbe.

Mindezek alapján elmondható, hogy a tanulmányban bemutatott problémák a nyugat-európai társadalmakban érvényesülő társadalmi egyenlőtlenségek, előítéletek és etnikai diszkrimináció egyértelmű bizonyítékai. A megoldást a multikulturális szemléletmód elterjedése, az egyenlő állampolgári jogok biztosítása és a különböző társadalmi csoportok strukturális integrációja jelentené, amelyek megteremthetnék a lehetőséget a kisebbségek számára a politikai és társadalmi életbe való bekapcsolódásra.

Vadász Rezső

Nyelvpolitika és nyelvi helyzet a Szovjetunió utódállamaiban

Bieder, Hermann: Sprachenpolitik und Sprachensituation in den Nachfolgestaaten der Sowjetunion. = Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 5. Sonderband. Wien, 2000. 123–139. p.

A nyelvtörvények mindenütt fokozatosan kívánták bevezetni az új államnyelvet a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, a törvényhozásban, az oktatásban és a médiában. A kisebbségek számára mindenütt több éves türelmi időt hagytak az új államnyelv elsajátítására. Különböző okokból azonban ezek a törvények az utódállamokban eltérő eredményességgel valósultak meg, és az oroszról a nemzeti nyelvekre való átállás nem minden köztársaságban és nem minden kommunikációs szférában történt meg. A nyelvi átállás a balti és a kaukázusi köztársaságokban gyakorlatilag befejeződött, a keleti szláv és a közép-ázsiai köztársaságokban azonban nem zajlik zökkenőmentesen.

Az utódállamok nyelvi helyzetének jellemzésére a szerző az alábbi mutatókat tartja mérvadónak:

Az etnodemográfiai helyzet: Az 1989. évi (utolsó szovjet) népszámlálásnál a nemzetiségi hovatartozás megállapítására a személyes okmányokban szereplő nemzetiségi besorolás szolgált, nem pedig az önbevallás. Az így nyert adatok szerint akkor a nem orosz tagköztársaságokban 138,72 millió ember élt, akik közül 113,43 millió (81,77%) volt a nem orosz, 25, 29 millió (18,23%) pedig az orosz. A névadó nemzet aránya az összlakosságon belül azonban igen eltérő volt az egyes köztársaságokban. A skála az etnikailag csaknem homogén Örményországtól (94,25% örmény) Azerbajdzsánon (82,62% azeri), Litvánián (79,6% litván), Fehéroroszországon (77,83% fehérorosz), Ukrajnán (71,9% ukrán), Üzbegisztánon (71 % üzbég) és Grúzián (70,19% grúz) keresztül az etnikailag nagyon heterogén Moldáviáig (64,5% moldvai román), Tadzsikisztánig (62% tádzsik), Észtországig (61,5% észt), Lettországig (52,54% lett), Kirgizisztánig (52,3% kirgiz) és Kazahsztánig (39,7% kazah) húzódik. Az 1989 óta bekövetkezett erős migrációs folyamatok miatt ezek az arányok mára részben módosultak: az oroszok nagy számban távoztak a közép-ázsiai és a kaukázusi köztársaságokból, a zsidók tömegesen hagyták el a volt szovjet köztársaságokat, a németek és a lengyelek közül sokan anyaországukba távoztak, a tatárok visszatértek a Krímbe.

A nemzeti tudat: A nemzeti önállóság, a saját történelmi és kulturális hagyomány tudata a balti és a kaukázusi népek, sőt valószínűleg a török népek között is erősebb, mint a keleti szláv fehéroroszok és ukránok körében, akiknek továbbra is nehézséget okoz elhatárolni saját nemzeti identitásukat az oroszokétól.

Anyanyelvmegtartás: E mutató a nyelvváltással szembeni ellenállást jelzi, ami a török, a kaukázusi, a balti népek, valamint a moldvai románok esetében a legnagyobb (91,6–98,5%), míg a legkisebb az ukránok (81,1%), de legfőképpen a fehéroroszok (70,9%) között. Ezek az adatok azonban csupán az anyanyelv iránti lojalitást jelzik (az adott köztársaság névadó nemzetéhez tartozók közül ennyien vallották a népszámlálásnál, hogy az anyanyelvük az adott nemzeti nyelv), de semmit sem árulnak el az így nyilatkozók anyanyelvi kompetenciájáról. Példának okáért Fehéroroszországban ugyan a fehéroroszok 70,9 százaléka nevezte meg anyanyelveként a fehéroroszt, de legfeljebb egy harmaduk rendelkezik kielégítő színvonalú anyanyelvismerettel.

Másodnyelvismeret: Azokban a nem orosz tagköztársaságokban, ahol az 1989. évi adatok szerint a névadó nemzet nagy számú orosz és/vagy egyéb, de többnyire eloroszosodott kisebbséggel élt együtt (pl. Kazahsztánban, Lettországban, Észtországban), vagy ahol az oroszosítás igen magas fokra jutott (pl. Ukrajnában vagy Fehéroroszországban), a névadó nemzet tagjai nagy arányban (54–64%) rendelkeztek másodnyelvi szintű orosz nyelvi kompetenciával („második anyanyelv" a szovjet statisztikákban). Ott viszont, ahol az etnodemográfiai helyzet nem volt túlzottan heterogén, illetve az orosz kisebbség nem volt erős (pl. Örményországban, Litvániában, Grúziában), ez az arány csak 24 és 47% között mozog. Az orosz nyelvi kompetencia az egyes tagköztársaságokon belül is differenciálódik. A városi lakosságon belül a legmagasabb a kazahok között (71,3%), legalacsonyabb az észtek között (40%), a falusi lakosságon belül pedig legmagasabb a fehéroroszoknál (59,6%), legalacsonyabb az üzbégeknél (15%). A városi férfilakosság mindenütt nagyobb arányban rendelkezett orosz nyelvi kompetenciával, mint a női népesség.

Az asszimiláció foka: A másodnyelvismerettel szoros összefüggést mutat az asszimiláció foka. Az 1989. évi népszámlálás szerint a nem orosz tagköztársaságokban 36,72 millió fő (az összlakosság 26,1 százaléka) nevezte meg anyanyelveként az oroszt, miközben az orosz nemzetiségűek száma csak 25,29 millió volt (18,23%); tehát 11,43 millió fő már asszimilálódott az orosz nyelvhez és kultúrához. Az orosz anyanyelvűek (orosz nemzetiségűek és asszimilánsok együtt) száma és aránya például Ukrajnában 16,9 millió (32,8%), Kazahsztánban 7,8 millió (47,4%), Fehéroroszországban 3,24 millió (31,9%), Lettországban kb. 1 millió (34%), Észtországban 1 millió (kb. 30%) volt. Az asszimiláció legmagasabb fokát a fehérorosz lakosság mutatta: 1989-re már 28,5 százalékuk váltott át az oroszra mint első nyelvre; az ukránoknál ez az arány 18,8% volt. Az asszimiláció legkisebb fokát a balti népek mutatták (a litvánoknál ez a mutató csak 1,8% volt).

Nyelvcsaládok és nyelvtípusok: A névadó nemzetek és egyéb nemzetiségek nyelvei különféle nyelvcsaládokhoz (indoeurópai, kaukázusi, török) és nyelvtípusokhoz (flektáló – szláv, balti, agglutináló – török, finnugor) tartoznak. E nyelvek és az orosz közötti kölcsönhatás a nyelvrokonságtól vagy annak hiányától, a tipológiai hasonlóságtól vagy annak hiányától is függött.

A nemzeti, illetve regionális irodalmi (standard) nyelvek állapota: A nemzeti irodalmi nyelvek kényszerű russzifikálódása és átideologizálása e nyelvek deformálódásához vezetett. A Baltikum, a Kaukázus és Közép-Ázsia nyelvei esetében a politikai változás után elégnek bizonyult a társadalompolitikai szókincs és frazeológia deszovjetizálása, az ukrán és a fehérorosz esetében azonban alapos reformokra volt szükség a nyelvi normák terültén, mert itt az orosz hatás a szókincsen túl a mondattant, az alaktant és a szóképzést is erőteljesen érintette. Néhány nemzeti nyelv írásrendszert is váltott, a cirill írást latinra vagy arabra cserélte. A moldvaiak visszatértek a latin betűs írásra, az azeriek török mintára szintén a latin betűs írásra tértek át; a tádzsikok perzsa hatásra az arab írást vezették be. Egyes nemzetek nemzeti nyelvük elnevezését is megváltoztatták: a moldvait újra románnak, a tádzsikot perzsának (farszi) hívják. A szovjet időkben az irodalmi nyelvek mellett a beszélt nyelvek is bomlásnak indultak. Ukrajnában kialakult a szurzsiknak nevezett ukrán–orosz, Fehéroroszországban pedig a traszjanka nevű fehérorosz–orosz keveréknyelv.

A vallásfelekezetek: Az anyanyelv megőrzésében nem elhanyagolható tényező a nemzeti jellegű vallási felekezetek megléte vagy hiánya. Az eloroszosodással szemben ilyen etnokulturális védőfalat képezett a római katolicizmus Litvániában, a görög katolikus egyház Nyugat-Ukrajnában, a protestantizmus Észtországban és Lettországban, a román ortodoxia Moldáviában, az örmények és grúzok nemzeti egyházai, az iszlám a török népeknél. Ezzel szemben az orosz ortodoxia az ukránok és fehéroroszok között az oroszosítás eszközének bizonyult.

Hasonló szempontok szerint vizsgálja a szerző az Orosz Föderáción belüli nyelvi helyzetet is. Az 1989. évi adatok szerint az Orosz Föderáció 147,02 millió lakosából 119,86 millió (81,5%) orosz nemzetiségű, 27,16 millió (18,5%) pedig a nem orosz. Oroszországban 182 nemzeti kisebbség van, ezek mintegy 200-féle nyelven beszélnek. Számuk a néhány száz főtől a több millióig terjed. A két legnagyobb kisebbség a (kazáni) tatár (5,52 millió) és az ukrán (4,36 millió). Az autonóm köztársaságokon belül a névadó nemzet képviselői csak néhány helyen vannak többségben (Tuva, Kabard-Balkár Köztársaság, Csuvasföld), a legtöbb köztársaságban (pl. Tatárföld, Udmurtia) jelentős (30–48%), néhány köztársaságban (Karélia, Baskiria) azonban csekély arányú kisebbséget (10–22%) alkotnak. Ezért a nemzeti nyelvek fennmaradásának az esélyei változók. Az anyanyelv-megtartás az oroszok esetében kirívóan magas (99,8%). Az autonóm köztársasággal rendelkező nagyobb nemzetek esetében ez a mutató az ukránokéhoz és a fehéroroszokéhoz, vagyis a legalacsonyabb anyanyelv-megtartási mutatókkal rendelkező egykori tagköztársaságokéhoz hasonlítható: a tatárok 83,2, a csuvasok 76,4, a baskírok 72,3 százaléka vallotta magát egyúttal tatár, csuvas vagy baskír anyanyelvűnek is. Az önálló politikai egységgel nem rendelkező nemzetiségek nyelvmegtartó képessége rendkívül alacsony (németek – 48,7%, lengyelek – 30,5%, zsidók – 11,1%). Általában a falusi lakosság, azon belül is a nők nyelvmegtartó képessége nagyobb. Az orosz mint másodnyelv ismerete az autonóm köztársaságokban természetesen magasabb, mint az egykori tagköztársaságokban (a baskírok 71,8, a tatárok 70,8, a csuvasok 65,1 százaléka vallotta az oroszt „második anyanyelvének"). A másodnyelvismeret az autonóm terület nélküli nemzetiségeknél ugyan kisebb (pl. németek – 45%, lengyelek – 43,9%, zsidók – 10,1%), de ez nyilvánvalóan azért van így, mert ők többségükben már egynyelvűek, vagyis már csak oroszul beszélnek. Ezzel együtt jár az asszimiláció magas foka: 1989-ben az Orosz Föderáció 7,45 millió nem orosz nemzetiségű lakosa vallotta magát orosz anyanyelvűnek. A kisebb-nagyobb oroszországi népek 75 regionális irodalmi nyelvet használnak, de ezek használati köre meglehetősen szűk. 1991/92-ben a nemzetiségi nyelvek csaknem teljesen kiszorultak az oktatásból: ebben a tanévben az oroszországi tanulók 94,51 százaléka orosz tannyelvű iskolába járt, 4,58 százaléka vegyes (orosz és nemzetiségi) nyelvi iskolát látogatott, és csupán 0,88 százalékuk tanult – többnyire az alsóbb osztályokban – nemzetiségi tannyelvű iskolában. Azóta ezek az arányok az orosz oktatási kormányzat erőfeszítéseinek köszönhetően valamelyest javultak.

Végezetül a szerző az oroszok és az orosz nyelv helyzetét vizsgálja a nem orosz utódállamokban, ahol az új szuverén államokban az oroszok kisebbségi helyzetbe kerültek. 1989-ben ezen köztársaságok, tehát az Oroszországon kívüli Szovjetunió összesen 138,72 millió lakosából 25,29 millió (18,23%) volt orosz nemzetiségű. A legnagyobb létszámú orosz kisebbség Ukrajnában (11,36 millió) és Kazahsztánban (6,23 millió) élt. A köztársaságok lakosságán belül a legnagyobb arányt Kazahsztánban (37,8%), Lettországban (33,8%), Észtországban (30,35%) képviselték. Az oroszok zömmel városokban laktak, igen magas volt az arányuk az egyes tagköztársaságok fővárosaiban (pl. Alma-Ata – 59,1%, Frunze –55,8%, Riga – 47,3%, Tallinn – 41,2%).

Az 1990-es évek elején több százezer orosz menekült el Közép-Ázsia és a Kaukázus forrongó területeiről, de Kelet-Európa és Észak-Kazahsztán viszonylag stabil régióiban helyben maradtak. Itt kisebbségi helyzetbe kerültek, bár a legtöbb helyen az oroszok alkotják a legnagyobb kisebbséget, így különleges helyzetben vannak a többi kisebbséghez képest. Privilegizált helyzetüket azonban elvesztették, sok helyütt kifejezetten nem kívánatos kisebbségnek minősülnek. Az új politikai adottságok és a régi nyelvi és kulturális beidegződések közötti ellentmondás konfliktusokat idézett elő az egyes köztársaságok névadó nemzetei és az ott lakó oroszok, illetve orosz ajkú asszimilánsok között. Az orosz kisebbség politikai szervezetekbe tömörült jogai, nyelve és kultúrája védelmében. Több köztársaságban (Ukrajna, Fehéroroszország, Lettország, Észtország, Kazahsztán, Türkmenisztán) magas számarányuk, politikai és kulturális befolyásuk révén sikerült megerősíteniük pozícióikat. Előfordult, hogy még veszélyeztették is az érintett országok létét és egységét. Ukrajnában az orosz kisebbség akadályozta az ukrán nemzeti újjászületési mozgalmat, Fehéroroszországban 1994-ben még azt is elérte, hogy a fehérorosz nyelv és kultúra megújítására irányuló mozgalom zátonyra fusson. Ukrajna egyes vidékein és városaiban – a Krímben, Luhanszkban és Odesszában – a helyi közigazgatás az 1990-es évek elején az oroszt hivatalos nyelvvé nyilvánította.

Az orosz nyelv a nem orosz utódállamokban többféle szerepben használatos. Először is anyanyelve az ezekben az országokban élő együttesen 25,29 millió orosznak, és első nyelve 11,43 millió nem orosz származású asszimilánsnak, együttvéve tehát 36,72 millió embernek gyakorlatilag ez az anyanyelve, további több millió nem orosznak pedig a másodnyelve. Az orosz az utódállamokban az interetnikus érintkezés nyelve mind a közszférában, mind pedig a magánszférában. A Független Államok Közösségén belül az orosz a hivatalos érintkezés nyelve, a FÁK-on kívül maradt utódállamok is oroszul érintkeznek a szövetség moszkvai és minszki központi intézményeivel. Az orosz az a világnyelv, amelyet az utódállamokban a legtöbben beszélnek magas színvonalon. Mindezek alapján megjósolható, hogy a politikai és ideológiai tehertételtől megszabadult orosz nyelv még több nemzedéken át minden bizonnyal jelentős szerepet fog játszani az utódállamok gazdasági, társadalompolitikai, kulturális és tudományos életében.

Zoltán András

Törökország a vádlottak padján – Az „örökzöld" kurdkérdés és a ciprusi probléma –

Yavuz, M. Hakan and Gunter, Michael M.: The Kurdish Nation. = Current History, 100. vol. 2001. 642. no. 33–39. p.

A tanulmányok Törökország két legégetőbb politikai problémájának jogi vonatkozásait mutatják be. Az első problémakör az emberi és kisebbségi jogok érvényesülése, különös tekintettel a lakosság 15-18%-át kitevő kurdok helyzetére (kultúrájuk és autonómia-törekvésük elnyomása), a másik vizsgált terület pedig az Észak-ciprusi Török Köztársaság jogsértő gyakorlata a görög cipriótákkal szemben. Ez a két látszólag belpolitikai kérdés akkor került a nemzetközi jog „színpadára", amikor Törökország 1987-ben elismerte az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát és ezzel lehetővé tette állampolgárai számára, hogy panaszaikkal ehhez az szupranacionális fórumhoz forduljanak. Három évvel később pedig az ankarai kormányzat a Bíróság ítéleteinek kötelező végrehajtását is vállalta. Ennek következményeként az elmúlt évtizedben sokszorosára nőtt a török állammal szemben benyújtott keresetek száma a törökök, a kurdok és a ciprusi görögök részéről egyaránt. Ezek azonban kevés gyakorlati eredménnyel jártak, mivel Törökország a szuverenitására hivatkozva és nemzetközi szerződéses kötelezettségvállalásai ellenére az esetek 95%-ában megtagadta a Bíróság ítéleteinek végrehajtását, s ehelyett inkább saját bíróságainak ítéleteit veszi figyelembe. A török bíróságok pedig túlterheltek, egy bíróra évente átlagosan 465 ügy jut (Európában ugyanez a szám 120), és ez a tény az ítéletek hitelességét és igazságosságát erősen megkérdőjelezi. Mindezek mellett az ország dél-keleti részében (ahol a kurdok többsége él) rögtönítélő katonai bíróságok és bírók is működtek 1982 és 1999 között, amelyek rendkívüli gyorsasággal hozták meg döntéseiket az állam feltételezett ellenségeinek (vagyis a kurdoknak) ügyeiben. Az Emberi Jogok Európai Bizottságához beadott és az előzetes szakvélemény alapján eljárásra alkalmasnak nyilvánított összes kereset több mint öt százaléka vonatkozott Törökországra. Ezek közül számos kapcsolódott az 1980-as katonai puccs során bevezetett szükségállapot ideje alatt elkövetett jogsértésekhez, akárcsak a török állam egyéb, az emberi jogokat sértő tetteihez, mint például több politikai párt betiltása (itt meg lehet említeni a kurd „Soysialist Partisi"-t, a „Halk Partisi"-t vagy a „Retah Partisi"-t). Mivel a Bíróság legfeljebb csak pénzbírságokat szabhat ki ezekben az ügyekben, a pártok betiltásának visszavonását nem tudja kikényszeríteni. A keresetet benyújtók között találunk államokat, emberjogi szervezeteket és egyre növekvő számban természetes személyeket is. A ciprusi görögök legfőbb sérelme az, hogy ki vannak tiltva a sziget északi részéről, ahol 1974 óta török köztársaság létezik. A kurdok pedig kulturális jogaik korlátozása mellett falvaik önkényes lerombolása és az emberek fizikai kizsákmányolása ellen tiltakoznak. Elmondható tehát, hogy az említett két belpolitikai probléma nemzetközivé tétele nagyban elősegíti a jogi nyomásgyakorlást Törökországra. Ebben a folyamatban a nem állami szereplők veszik ki részüket a legnagyobb mértékben, az egyes államok ugyanis sohasem gyakoroltak elég erős politikai nyomást ahhoz, hogy a helyzet jelentősen javuljon. A nem állami szereplők számára meghatározó segítséget jelent az informatika robbanásszerű fejlődése, ami jelképessé téve a földrajzi távolságokat, lehetővé teszi a hatékony szupranacionális együttműködést az emberi jogok védelme terén is. Mindez kiegészíti Törökország európai uniós csatlakozási tárgyalásait, miután a tagság iránti kérelmét a Helsinki csúcs 1999-ben elfogadta. Ennek következtében az európai integrációs intézmények fokozott figyelemmel kísérik az emberi és kisebbségi jogok érvényesülését mind Törökországban, mind pedig Cipruson, amely szeretne már a bővítés első körében az Európai Unió tagja lenni. Ez a megkülönböztetett figyelem is a nyomásgyakorlás hatékony eszköze lehet.

I. A térségben több állam területén évezredek óta, összesen mintegy 17 millió kurd él: Törökországban 7 millió, Iránban 6 millió, Irakban 3 millió, Szíriában pedig 800 ezer. Ez az állam nélküli nép azonban nemcsak földrajzilag megosztott, de politikailag, vallásilag (többségük szunnita, de sok alarita is van köztük, akik Törökországban nemcsak etnikai, hanem vallási szempontból is kisebbségben vannak), ideológiailag és nyelvileg sem egységes. Ez a tény, illetve a társadalmuk törzsi berendezkedése gátolta meg a történelem során politikai összefogásukat és önálló államalkotásukat. Az ebben a négy országban, de különösképpen Törökországban jelentkező probléma, a „kurdkérdés" a kurdok identitásának védelmét jelenti, akik társadalmi, kulturális és politikai jogaik érvényesítése érdekében lépnek fel és sokan közülük önálló kurd állam létrehozását is követelik, veszélyeztetve ezzel a térség biztonságát, illetve az érintett országuk területi integritását. A kurd nacionalizmus jellegzetessége, hogy terjedését Törökország, Irak és Irán politikai modernizációja nagyban elősegítette, mivel célja a fejlődő nacionalista nemzetállamoktól való politikai és kulturális elkülönülés megvalósítása. A társadalmuk törzsi rendszere ennek megfelelően hatékonyan tartja fenn a környező népek kultúrájától való megkülönböztetést, ugyanakkor a kurd egység megvalósítását is akadályozza. A két világháború közötti időszakban a kurdok többször is fellázadtak az autokratikus rezsimek ellen, ennek viszont csak az lett az eredménye, hogy a törökök például mind a mai napig államuk területi és politikai egységének elsőszámú ellenségeinek tekintik őket. 1969-ben megalakult a baloldali „Keleti forradalmi kulturális társaság", amely a kurdok identitásának fejlesztésére és védelmére törekedett. A mozgalom többször is felhívta a világ figyelmét Törökország területileg egyenlőtlen gazdasági fejlettségére és a kurdokat érő jogsértésekre és diszkriminációra. Mindennek eredménye azonban többéves fegyveres utcai harc lett, aminek a török hadsereg Kenan Evren tábornok vezette államcsínye vetett véget 1980-ban. Megtorlásként betiltották a kurdok kultúrájának minden megnyilvánulási formáját. Ez az elnyomás jelentősen megnövelte a Kurd Munkáspárt („Partiya Karkeren Kurdista" – PKK) népszerűségét és erejét, amely így 1984-ben fegyveres harcot indított a török állam megdöntése és egy önálló kurd állam létrehozása érdekében. A kurdok ezen lépése pedig csak megszilárdította a törökök nacionalizmusát. A kurdok és a törökök között 1984 óta tartó fegyveres konfliktusok máig összesen mintegy harmincezer halálos áldozatot követeltek. Ez a „háború" Törökország legsúlyosabb belpolitikai problémáját és egyben az ország Európába való integrálódásának legnagyobb akadályát jelenti. Nyugat-Európa államai – a kérdést jelentősen bagatellizálva és leegyszerűsítve – pusztán mint egy elnyomott kisebbségre tekintenek a kurdokra, akiknek az alapvető emberi jogait sem biztosítja a török többség. Ankara szemében pedig a kurdok egy külföldről támogatott terrorista csoportként jelennek meg, akik fegyveres akcióikkal gyengítik az állam egységét, és társadalmi-gazdasági válságba sodorták az ország dél-keleti részét. Természetesen egyik megállapítás sem fedi teljesen a valóságot, amely egy rendkívül összetett és sokrétű társadalmi, gazdasági, politikai, ideológiai és nemzetközi dimenziókkal rendelkező problémakört jelent annak ellenére, hogy a török és a kurd lakosság között csak ritkán robban ki nyílt összeütközés, illetve hogy kurd származású üzletemberek és politikusok Törökország gazdasági és politikai vezetésében sokszor fontos szerephez jutottak.

Az Észak-Irakban elő kurdok ezzel szemben teljes autonómiát élveznek. Ennek kialakulási folyamata az 1916-ban megkötött Sykes-Picot egyezménnyel kezdődött, amely felosztotta a Közel-Keletet Nagy-Britannia és Franciaország között. Irakot Nagy-Britannia hozta létre három korábbi török vilajetből: a kurdok lakta Mosulból, a szunnita Bagdadból és a siíta Basraból. Az Észak-Irakban élő kurdok vezetője Mulla Musztafa Barzani lett, aki 1946-ban létrehozta a „Kurdisztáni Demokratikus Pártot", illetve az Iránban a második világháború után kikiáltott, de rövid életű Mahabad Kurd Köztársaság egyik tábornoka volt, aminek bukása után a Szovjetunióba menekült. Az iraki királyság bukása után, 1958-ban az új iraki államfő, Abdul Karim Kassem tábornok hazahívta Barzanit, aki 1961-re újjászervezte a kurd fegyveres erőket. Az 1970-es ún. „Márciusi Manifesztum" autonómiát biztosított a kurdoknak, akiket 1975-ben az immáron Szaddam Husszein által vezetett hadsereg végérvényesen legyőzött. Ezt követően a kurdok Iránt támogatták az 1980 és 1988 között lezajlott iraki–iráni háborúban, amire az iraki diktátor számos megtorló akcióval válaszolt. Az Öböl-háborút követő kurd felkelés bukása (1991. március) után a hegyvidékekre menekült kurdok megsegítése érdekében hirdette meg az Egyesült Államok a „Teremts kényelmet" („Provide Comfort") nevű programját, amely az észak-iraki „no-fly zone" (az iraki katonai repülőgépek elől lezárt légtér) területén élő kurdok autonómiájának kibontakozását segítette. 1998-ra pedig, szintén az Egyesült Államok segítségével sikerült véget vetni a kurdok belső viszálykodásainak is.

Annak ellenére, hogy a 90%-ban siíta Iránban kétszer annyi szunnita kurd él, mint az ugyancsak főleg siíta vallású Irakban, a kurdok helyzete itt sokkal rosszabb. Ennek az az oka, hogy az iráni hadsereg szisztematikusan megölette a kurd vezetőket, és ezáltal megakadályozta az országban található 6 millió kurd politikai összefogását, akiknek erejéből így csak szétszórt gerillaakciókra futotta. Az Iránban élő kurdok tehát még ma is teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a teheráni kormánynak.

A Török Köztársaság az első világháború után felbomlott Ottomán Birodalom utódállamaként jött létre 1923-ban. Az új állam – szakítva a birodalom vallási alapú szervezettségével – a nyugat-európai modelleknek megfelelően nemzeti (nacionalista) alapokon alakult meg Mustafa Kemal Atatürk vezetésével. Az új államszervezet hat alapelvre épült: köztársasági modell, nacionalizmus, szekularizáció, populizmus, etatizmus és reformizmus. Ezek az elvek egy demokratikus, nem vallási alapon szerveződő, a kisebbségeket asszimiláló francia-típusú köztársaságot ígértek. Amíg a „török" elnevezéssel korábban az anatóliai földműves parasztokat illették, addig a 20. században egy etnikai, kulturális és származásbeli különbségeket áthidaló, a politika által egységesnek tekintett nemzet neve lett. A kurd etnikum nagy része azonban kimaradt Atatürk sikeres nemzetépítéséből. Ennek első oka demográfiai, mivel a kurdok messze a legnagyobb nem török anyanyelvű etnikumot jelentik Törökországban. A második ok geográfiai: a kurdok távol az ország adminisztratív központjától egy földrajzilag jól körülhatárolható terület őshonos lakosságát jelentik, akik a modern kori bevándorlókkal ellentétben nehezebben azonosulnak a törökök új nemzeti identitásával. A kurdok „kívülállásának" harmadik oka pedig törzsi-feudális társadalmi berendezkedésükben rejlik, ami mind a mai napig számos probléma forrása. Ezek közé tartozik az a tény, hogy miután Ankara a politikai céljainak megnyerte a törzsek teljhatalmú vezetőit, magának a kurd népnek a török társadalomba való integrálása feleslegessé vált. Ezáltal a kurdok által lakott dél-keleti területek jelentős politikai és gazdasági hátrányba kerültek. A modernizáció elmaradt, helyette viszont bevezették a kötelező sorkatonai szolgálatot, és egységes török nemzeti tantervet dolgoztak ki. Ezek a tényezők mind a kurdok etnikai identitása ellen hatottak, akik ráadásul nagy számban vándoroltak el „őshazájukból" Törökország nyugati városaiba. Ebben a környezetben a baloldali radikális ideológiák hamar elterjedtek és népszerűvé váltak a kurdok körében. Ezt segítette az 1961-ben elfogadott liberális török alkotmány, amely az emberi jogok biztosítására épült.

Ilyen előzmények után alakult meg 1973-ban Öcalan vezetésével a PKK mint a kurdok marxista–leninista katonai pártja, amelynek célja egy kommunista kurd állam létrehozása volt. Az 1980-as katonai puccs után Öcalan Szíriába, illetve az észak-libanoni Beka-völgybe tette át a székhelyét, ahonnan 1984-től irányította a párt katonai akcióit. Az önálló kurd állam tervét a PKK erőszakos politikája és Öcalan megalomániája miatt azonban egyre kevesebben támogatták. Ezzel szemben sokkal inkább akartak a kurdok egy török állam keretei között élni, amely az 1980-as és 1990-es években kiterjedt tárgyalásokat folytatott az Európai gazdasági Közösséggel, illetve a Maastrichti Szerződés hatályba lépésétől kezdve (1993. november 1.) az Európai Unióval. A PKK ennek ellenére nem tűnt el a történelem süllyesztőjében. Ennek alapját a párt folyamatos és jelentős anyagi bevétele biztosítja, ami elsősorban tiltott narkotikumok előállításából, finomításából és Nyugat-Európába való csempészetéből származik. Ennél sokkal jelentősebb tényező azonban az a (nem csak anyagi) támogatás, amit a párt más államoktól kap. Ezzel kapcsolatban a volt Szovjetuniót, Görögországot, Iránt és elsősorban Szíriát kell megemlíteni. Szíria 1998-ra a párt utolsó menedéke maradt, ahonnan azonban Törökország ultimátuma következtében 19 év után kiutasították Öcalant, akinek elfogása után a PKK gyakorlatilag letette a fegyvert. Ezzel azonban a kurdkérdés még nagyon messze van a megoldástól, mivel a kurdok etnikai különállása továbbra sem nyert intézményi elismerést. Ennek fő oka Ankara álláspontja, miszerint a kurdoknak tett engedmények a terrorizmus támogatásával lennének egyenértékűek. Az álláspont azonban a PKK megszűnése után egyre nehezebben védhető, különösen az Európai Unióval és a különböző nemzetközi emberjogi szervezetekkel szemben. A kurdkérdés megoldása tehát továbbra is Törökország demokratizálódásának és Európába való integrálódásának egyik sarkalatos pontja, ehhez azonban a nacionalizmussal való szakításra és a probléma etnikai mivoltának elismerésére van szükség. Erre a PKK legyőzése után most nyílik talán az eddigi legnagyobb lehetőség. A háború után Ankarának a békét is meg kell nyernie.

A folyamatnak azonban fontos részét képezi a nemzetközi fellépés is. Ennek gyakorlati megvalósítását szolgálja az 1992 decemberében Londonban, Kerim Yldiz vezetésével létrejött program. A „Kurdok Emberi Jogai Projekt" („Kurdish Human Rights Projekt" - KHRP) célja az, hogy támogassa a jogsértések áldozatait, és hogy a témában szakértő ügyvédeket képezzen ki. A projekt tevékenységét a kezdetektől fogva kiterjesztették a kurdok sérelmein kívül valamennyi Törökországot érintő panaszra. A kezdeményezés mindebben három másik szervezettel is együttműködött: „A Nemzetközi Emberjogi Szövetséggel" (IHD), „Mazlum-Der" nevű iszlám emberjogi szövetséggel és a török ügyvédi kamarával, amely az összekötő kapocs szerepét töltötte be az egyéni panaszosok a KHRP között. A KHRP keretében tevékenykedő ügyvédek a hozzájuk eljuttatott dokumentumok alapján előzetes jelentéseket készítenek, majd ezeket a jelentéseket a bennük foglalt jogsértések dátumától számított hat hónapon belül elküldik az Emberi Jogok Európai Bizottságához.

A Bíróság eddig a következő tárgykörökben vizsgált ki panaszokat, és hozott ítéletet:

- testi épség veszélyeztetése (falvak lerombolása és a lakosság elűzése lakhelyükről; a rendőrség és a katonaság által alkalmazott indokolatlan erőszak a letartóztatások alkalmával és a vizsgálati fogság ideje alatt);

- személyes szabadság korlátozása (vizsgálati fogság idejének önkényes meghosszabbítása; a bírói eljárás elhalasztása);

- méltányos bírói eljáráshoz való jog megsértése (a vádlott távollétében lefolytatott eljárás, katonai bíróság alkalmazása, zaklatás, bírói eljárás megtagadása);

- a magánélet és a család védelmének megsértése (falvak lerombolása, a lakosság elűzése lakhelyűkről, vagyontárgyak kisajátítása);

- vallásszabadság korlátozása (katonai bírók jogsértései az iszlám egység védelme érdekében);

- szólásszabadság korlátozása (gyűlöletkeltés és a török állam szuverenitását és területi integritását veszélyeztető megnyilatkozások megtorlása);

- gyülekezési szabadság korlátozása (a török Alkotmánybíróság számos politikai pártot feloszlatott és betiltott);

- tulajdonhoz való jog korlátozása (falvak lerombolása, a lakosság elűzése lakhelyéről).

- Törökországot tehát a legtöbb esetben a kisebbségekkel (elsősorban a kurdokkal) szembeni diszkrimináció és a szabadságjogok korlátozása miatt marasztalta el a Bíróság. Ezeken kívül meg lehet említeni a kurd vezér, Abdullah Öcalan és Cevant Soysal elfogásával és fogva tartásával kapcsolatban elkövetett jogsértéseket (illetve az ügyvédeik által benyújtott panaszokat), valamint az Öcalan halálos ítéletével szembeni fellebbezést, amelyre reagálva a Bíróság 1999. november 30-ai kommünikéje felszólította Ankarát az ítélet végrehajtásának elhalasztására a benyújtott keresetek elbírálásáig.

Mindezek mellett számos beadvány nem jutott a Bírósághoz, mivel a Bizottság valamilyen formai vagy tartalmi kifogást talált bennük. Ezzel kapcsolatban a következő eseteket lehet megkülönböztetni:

- a panasz elbírálása a Bíróság hatáskörén kívül áll:

- ratione materie: a benyújtott panasz nem az 1950-ben Rómában elfogadott „Emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezmény" tárgykörébe tartozik;

- ratione temporis et ratione loci: a jogsértés a konvenció ratifikálása vagy hatályba lépése előtt történt;

- az ún. „hathónapos szabály" megsértése: a jogsértés és az arra vonatkozó panasz benyújtása között több mint hat hónap telt el;

- a hazai jogorvoslati lehetőségeket nem merítették ki, mielőtt a Bizottsághoz benyújtották a keresetet;

- a benyújtott kereset megalapozatlan: hamis tényeket közöltek, vagy nem történt jogsértés.

A Ciprusi Köztársaság 1974 és 1994 között négyszer is fordult a Bírósághoz a szigeten állomásozó török hadsereg által elkövetett jogsértések miatt, azonban e keresetek nyomán nem született jelentős eredmény. A ciprusi görögök természetes személyként benyújtott keresetei ezzel szemben nagyobb visszhangot keltettek. Ezek közül is külön említést érdemel Titina Loizidou keresete. A görög asszony az észak-ciprusi Kyreniában született, ahonnan 1972-ben Nicosiába költözött. 1974-ben a sziget északi része a török hadsereg fennhatósága alá került, amely megakadályozta a görög lakosság hazatérését, így Titina Loizidou sem utazhatott a szülővárosába, ahol pedig több ingatlanja is volt. A „Women Walk Home" nevű nőmozgalom tagjaként többször részt vett a „Zöld vonal" mentén több faluban is egyszerre megrendezett békés tüntetéseken. Egy ilyen megmozdulás során 1989. március 19-én tartóztatta le a török rendőrség, és több mint tíz órán át fogva tartották. Az asszony e két jogsértés miatt nyújtott be keresetet a Bizottsághoz 1989. július 22-én. A Bizottság 1993. július 8-i jelentése megalapozatlannak nyilvánította a panaszt. A ciprusi kormány erre válaszul 1993. november 9-én a Bírósághoz fordult az üggyel kapcsolatban. (Fontos körülmény, hogy Törökország 1987. január 29-én ismerte el az Emberi Jogok Európai Bíróságának joghatóságát, és ezzel lehetővé tette állampolgárai számára, hogy panaszaikkal ehhez a szupranacionális fórumhoz forduljanak. 1990. január 22-én pedig az ankarai kormányzat a Bíróság ítéleteinek kötelező végrehajtását is vállalta. E két időpont előtt történt jogsértéseket tehát a Bíróság a „ratione temporis et ratione loci" miatt nem veheti figyelembe.)

A Bíróság az első ítéletében (1995. március 25.) tehát „Előzetes kifogások" miatt elutasította a keresetet. A második ítélet (1996. december 16.) azonban megalapozottnak ítélte a Titina Loizidou panaszát, amely a személyes és a mozgásszabadság korlátozására vonatkozott. Ezzel szemben a Bíróság elutasította a görög asszony politikai menekültté való nyilvánítása iránti kérelmét. Az ügyben meghozott harmadik ítélet pedig (1998. július 18.) összesen közel 460 ezer ciprusi font kártérítés megfizetésére kötelezte Törökországot a Titina Loizidounak okozott károk miatt. Ezt az összeget Törökországnak három hónapon belül kellett volna kifizetnie, de ez még mind a mai napig nem történt meg. E precedens-értékű ügy jelentősége az volt, hogy egyrészt elmarasztalta a jogsértőnek nyilvánított Törökországot, másrészt pedig, hogy kártérítést ítélt meg az emberi jogaiban sértett görög asszonynak. Ankara természetesen politikai döntésnek tekintette a Bíróság ítéletét, és a török kormány által szuverén államnak tekintett „Észak-ciprusi Török Köztársaságra" hárította a felelősséget. Azt látnunk kell a Bíróság ítéletében, hogy az a nemzetközi közösség álláspontját tükrözi, amikor nem ismeri el Ciprus török–görög föderatív államiságát (vagyis a törökök szándékaival ellentétben az ítélet nem tartalmazza hivatalosan – ami az elismerés egy közvetett formája lenne – az „Észak-ciprusi Török Köztársaság" elnevezést), ez ugyanis „Pandóra szelencéjét" nyitotta volna ki azzal, hogy a baszkok, valamint a kurdok szeparatista törekvései számára szolgáltatott volna precedens-értékű döntést. Ennek beláthatatlan következményei lehettek volna. A Bíróság tehát a ciprusi török közigazgatás létét ugyan elismerte (annak ellenére, hogy mintegy 30 ezer fős török katonaság és 300 darab S-300-típusú föld-levegő rakéta biztosítja a fennmaradását), de csak mint a török államnak alárendelt intézményeket, és nem mint egy önálló állam adminisztratív rendszerét.

Cipruson ennek ellenére állandósulni látszik a görögök és a törökök közötti „status quo". Törökország továbbra sem hajlandó kifizetni a ciprusi görögöknek a Bíróság által számukra megítélt kártérítéseket arra hivatkozva, hogy azok a szuverén Észak-ciprusi Török Köztársaságot terhelik. A ciprusi görögök szerint azonban az Ankarából irányított török hadsereg foglalta el a sziget északi részét, és követte el a jogsértéseket. Ez a „politikai állóháború" a nem állami szereplők törekvéseinek hatástalanságára utalhat. Végkövetkeztetésként annyit biztosan megállapíthatunk, hogy az európai uniós tagságra törekvő Törökország jogsértéseivel szemben csak az államok és a nemzetközi szervezetek együttesen tudnak igazán hatékonyan fellépni. Erre annál is inkább szükség van, mivel az arab–izraeli konfliktuson kívül a kurdok megoldatlan helyzete jelenti a legnagyobb veszélyt a Közel-Kelet politikai stabilitására.

Vadász Rezső

Az abszolutizmus mint jelenség és fogalom

Caplovicová, Kristína: Absolutizmus ako historický pojem a jav. = Historický casopis, 49. roc. 2001. 1. no. 100–118. p.

A közismert lexikonok és értelmező szótárak abszolutizmussal kapcsolatos szócikkeinek jellemző minősítései: az uralkodó korlátlan hatalma, minden hatalom egy kézben való összpontosítása, a rendi szervek-szervezetek likvidálása, legalábbis korlátozása.

Az abszolutizmus mint jelenség 1648 és 1789 közötti időszakban létezett, amennyiben elfogadjuk az obligát tartamkijelöléseket. Létideje alatt azonban fogalomként nem használták. Elsőként a francia kultúrkörben fordult elő a 18. század végén, de itt is csak sporadikusan. A 19. század harmincas éveiben Németországban tűnik fel, ahol kezdetben pejoratív mellékzöngéje volt. Csupán a 19. század közepén válik közkeletűvé a tudományos kutatásban és publikációkban. Azóta szinte folyamatosan foglalkoztatja – kutatásra, elemzésre és vitákra készteti – a történészeket.

Az abszolutizmus-kutatásban 150 éve a német történészek járnak az élen. Napjainkig nézeteiknek több, egymástól lényegesen különböző rétege alakult ki. Az első generáció (Leopold von Ranke, Gustav Droysen, Otto Hintze, Reinhold Koser) az abszolutizmust és az általa megvalósított államot pozitívan értékelte, a 19. századi nemzetállam előkészítőjét-előfutárát látta benne.

Jelentőségét a szóban forgó nemzedék tagjai mindenekelőtt államalkotó funkcióját illetően méltatták, ami egyet jelentett a központi állami szervek kialakításának, az igazgatási apparátus megszervezésének és a hadsereg felállításának határozott elismerésével. „Az abszolutizmus nem más – hangsúlyozták –, mint a középkori katolikus univerzalizmustól való átmenet a világi alapokra helyezett állam rendszerére." Az abszolutista állam kialakulása szerintük történelmi szükségszerűség volt. Ugyanígy vélekedtek a marxisták is. Nézeteikben, különösen hogy a nacionalista eszméktől átitatva jelentek meg, jó adag túlzás volt. A Weimari Köztársaság tapasztalatait is érvényesítve, Max Weber az abszolutizmus nyomában sarjadt modern államot „bürokratikusan működő racionális államként" határozta meg.

A nácizmus cselekedetei láttán (különösen a második világháborút követően) az abszolutizmus felettébb negatív megítélés alá esett. A korábban apologetizált II. Frigyest Bismarck és Hitler elődjének állították be, az életműveként létrehozott államot pedig a totalitarizmus melegágyának.

A ’60-as évek végén Gerhard Oestreich a „nem abszolutisztikus abszolutizmus", a „szétforgácsolt erők központosítása" tanával jelentkezett, azt állítva, hogy miközben ennek jegyében lassú központosítás folyt, a helyi erők ennek nem estek áldozatául, másként mondva: a tradicionális rendi intézmények nem szűntek meg. Az erő összevonásának mindenesetre egyfajta „fegyelmezés" (Sozialdisziplinierung) volt a velejárója, amely meghatározta és szabályozta az egyszerű alattvalók életvitelét is.

A kilencvenes években egyre többen vetették fel: létezett-e egyáltalán az abszolutizmus. Az angol Nicholas Henshall határozottan állítja, hogy az abszolutizmus „par excellence" formájában nem is létezett, hanem olyan uralkodói program volt, amely elindított bizonyos folyamatokat, s ebben az értelemben jelentőségét nem lehet tagadni. Viszont az sem tagadható, hogy a leginkább vele jellemezhető uralkodók igencsak sokféle karaktert, egymásnak ellentmondó jellemet képviseltek. A szokványos „létidő" is megkérdőjelezhető. Előtte és utána is voltak abszolutista „regnálások" (pl. korábban Corvin Mátyás, későbben pedig a Metternich vagy Bach „menedzselte" abszolutizmus).

Az is vitatott kérdés, hogy az abszolutizmus hatalom-legitimációjának kialakulásához ki és mivel járult hozzá. Hosszú a sora azoknak, akiket az abszolutizmus elméleteinek kimunkálásával kapcsolatban „gyanúba hoznak". Nicolo Machiavelli munkásságán kívül szerzőnk főként Jean Bodin (1529–1596), Thomas Hobbes (1588–1679), Samuel Pufendorf (1632–1694) és Christian Wolf (1679–1754) elképzeléseit tartja meghatározónak, de megjegyzi, hogy II. Katalin még Rousseau műveiben is talál abszolutisztikus cselekedetei számára fogódzókat.

Az abszolutisztikus uralkodó nem volt – nem lehetett – despota: hatalmának és kompetenciáinak forrása vagy maga az Isten, vagy a természeti jog. Ereje az aktuális társadalmi és politikai konjunktúráktól függött. Az udvari abszolutizmus lényegét XIV. Lajos, a Napkirály (1643–1715) a „létat c’est moi" aforizmája fejezi ki a legláttatóbban. Ő ennek ellenére még „Isten kegyelméből felkent király"-nak vallja magát (vö. Mémoires, 1671).

A felvilágosult abszolutizmus képviselője, II. Frigyes (1740–1786) már nem tulajdonosa, hanem szolgálója az államnak. Uralkodása sem Isten kegyelméből való, hanem „a szociális és államjogi formák racionálisan indokolható rendszerében realizálódik". A felvilágosodás az ő idején lett Poroszországban elfogadott állameszmévé, sőt a politikai rezsim filozófiájává. Ez azonban kizárólag politikai koncepció volt, II. Frigyes egyébként se demokratának, se emberbarátnak nem minősíthető. A nép, az „ostoba tömeg" csupán tárgya, címzettje a felsőbbség cselekményeinek (vö. Antimachiavelli, 1739).

A Habsburg Birodalomban a felvilágosult abszolutizmus legkövetkezetesebb képviselője II. József volt, aki azonban törekedett arra, hogy döntései helyességéről meggyőzze apparátusát: pl. az első népességösszeírás elrendelése során a nádornak argumentált (a szerkesztő megjegyzése).

Összegezve: az abszolutisztikus állam építése anélkül ment végbe, hogy megváltozott volna a politikai rendszer jogi alapja, csupán gyakorlata alakult át, mindössze az erők aránya változott meg a központi hatalom javára. Ennek következtében az egyes államokban átfogó változások következtek be mind a politikai és gazdasági, mind pedig a társadalmi és kulturális életben. Az abszolutizmus mindennek ellenére Európa-szerte „befejezetlen" maradt. Lényegében csupán olyan absztrakció és politikai program lett belőle, amelyet az uralkodók – mondhatni – meg akartak valósítani, ám sohase teljes mértékben, kiteljesedve sikerült ez nekik.

Az abszolutizmus jelentősége korántsem létezésében keresendő, hanem abban az útban, amelyet az uralkodók követnivalóként határoztak meg, minthogy gyakorlása közben megváltozott a történelem. „Létidejében" nem nevezték abszolutizmusnak a szóban forgó politikai koncepciót, melynek az volt a célja, hogy korlátozza és/vagy küszöbölje ki a partikuláris erőket, és a hatalmat az uralkodó kezében összpontosítsa. E cél elérésének legfontosabb eszközeként olyan intézmények létesítése szolgált, amelyek kizárólag az uralkodóktól függtek, neki voltak alárendelve, így a politikai, pénzügyi és katonai intézmények, amelyek az egyes országok gazdasági felvirágoztatását, a lakosság „társadalmi fegyelmezettségét" kívánták biztosítani. Az abszolutisztikus uralkodó arra törekedett, hogy az egyes országok életének valamennyi szektora az állam szükségleteinek vettessék alá, illetve hogy erősítse saját pozícióját és az állam egységét.

Az abszolutizmus politikájának célvíziója a nemzetközi konkurenciaharcokban helytállni tudó, erős állam. Keletkezését a legtöbb ország nagyrészt dezorganizált viszonyainak konszolidációs szükségletei siettették. Mindenképpen alternatívát jelentett a hagyományos állameszmék mellett.

Futala Tibor

Közép-Európa az 5. század végétől a 11. század elejéig

Wolfram, Herwig: Vývoj stredoeurópskych národov od neskorej antiky po zaciatok 11. storocia. = Historický casopis, 49. roc. 2001. 1. no. 3–15. p.

A bécsi középkortörténész itt referált tanulmánya eredetileg előadásként hangzott el Pozsonyban az Osztrák Kulturális Központ 2000. október 30-i rendezvényén.

A dunai és a keletalpi térség története a késői antikvitásban arról tanúskodik, hogy a Római Birodalom – a helyi közösségek alkuit és egyezségeit akceptálva – a perifériákon is pozíciói megtartására törekedett. Megtehette, mert a gyenge helyi igazgatás és a reguláris határőregységek maradványai mellett – főként – germán szövetségeseire támaszkodhatott.

A Birodalom bukását követően az egész régió etnikai összetételében radikális változások indultak meg. Nyugat- és Közép-Európa között a határvonalat az Enns folyó képezte mind a hunok és az avarok, mind pedig a magyarok és a törökök esetében: tőle nyugatabbra sohasem maradt tartós a „keleti hódítás". (A törökök óta se.)

A szlávok Elbától, Ennstől és az Adriai-tengertől keletre történt térhódításának jelenségét Wolfram szerint „semmiféle szokványos történeti kategóriával nem lehet leírni, még kevésbé megmagyarázni. Ami az 5. század végétől a 7. század elejéig Közép- és Kelet-Európa nagyobbik felén, a Balti- és az Égei-tenger között történt, az csendes forradalom volt. Vele kapcsolatban senki sem tudja megmondani, hogy ilyen rövid idő alatt miért és miképpen szlávosodott el Európa jó fele … A római impériumnak ötszáz év alatt befolyási övezetének csupán egy részét sikerült romanizálnia."

Esetlegesen feltehető, hogy amikor a germán elitek és harcosaik elhagyták az Elbától keletre eső térségeket, a visszamaradt germán-szarmata, részben pedig balti származású „parasztok" a betelepülők hatására elszlávosodtak. Különben a szlávok nem települtek szorosan egymás mellé, nagy földrajzi területeket hagytak lakatlanul, ezeket folytatólagosan szlávosították el. Ilyen volt Szlovákia mai területe is.

A szlávokról szóló első írásbeli emlék Prokopius gót krónikájában olvasható: „Egymástól távol, nyomorult kunyhókban élnek, és lakóhelyüket gyakorta változtatják. Amikor harcba indulnak, nagyrészt gyalogosan, csupán pajzsuk és kopjájuk van, vértezetet nem hordanak. Sőt: egyeseknek se ingük, se kabátjuk nincs, mindössze derékban rögzített nadrágjuk, s így vetik rá magukat az ellenségre. Mindkét törzsük (ti. az ant és a szklavén-szlovén) egyazon, de teljesen barbár nyelvet beszél, és külsejük sem különbözik semmiben egymástól. Életvitelük a hunokéhoz hasonlóan nyers és primitív, de azért nem rosszak és rosszhiszeműek…" A későbbiekben viszont – teszi hozzá Wolfram, valahogy elvesztették jámborságukat, s esetenként nem riadtak vissza foglyaik elevenen való megnyúzásától vagy karóba húzásától sem.

Az avarok megjelenésekor a szlávok jelenléte még (egészen az Al-Dunáig) a Kárpátoktól kívülre esett, legfeljebb csak itt-ott lépték át ezt a természeti „limes"-t. Törzseik, az eredetileg nem szláv antok kivételével, nem léptek egymással átfogóbb és tartósabb szövetségbe.

A magyar Nagy-Alföldön található központból irányított avar kaganátus majdnem 250 évig (558–796) jelentős hatalom volt, s mint ilyen legjobb-legsikeresebb éveiben a frankokat és a bizánciakat is defenzívába kényszerítette. 600 körül azonban már a válság látszott rajta eluralkodni, amit a 626-ban kudarcba fulladt konstantinápolyi ostrom, majd pedig Samo (659 körül halt meg) felkelése jelzett. Jóval később, 740-ben az avarok vereséget szenvedtek Karintiát megleckéztetni akaró hadjáratukban is az egyesült bajor-alpiszláv seregtől. Végül 788 és 796 között a „károlyi agresszió" áldozatává estek.

Egyébként az avar kaganátus nyitottnak bizonyult a legkülönfélébb etnikumok befogadására. A gepidákon, bolgárokon, kutrigorokon kívül mindinkább a szlávok tették ki a szóban forgó népek túlnyomó részét.

Wolfram megjegyzi, hogy mindazon etnikumok közül, amelyek jelentős szerepet játszottak a népvándorlás kori Közép-Európában, egyedül az avarok azok, akikre szinte senki sem emlékszik, és akik nem emlékeztetnek semmire. Míg a hunokról és Attiláról a Nibelung-ének részletei és vatikáni freskók „szólnak", és az általános- és középiskolai tankönyvek is szerepeltetik őket, az avar kaganátusról és Bajánról, noha mindkettő közelebb esik hozzánk időben, egyszerűen megfeledkezünk.

A szlávok a 9. században a mai Szlovéniában, Horvátországban, Magyarországon és Alsó-Ausztriában, Morvaországban és Szlovákiában már mindenképpen és magabiztosan jelen voltak, berendezkedtek, de törzseik közül egyes egyedül a morvák (maravák, marahák) tudták a maguk etnogenezisét még a frankok által ostromlott avar birodalmon belül befejezni. A szerző ezt követően ismerteti I. Mojmír (830–846), Pribina, Kocel’, Rastislav, I. Svätopluk (870–894) meglehetősen bonyolult és kusza „uralkodástörténeteit", valamint a Konstantinápoly által megbízott és Róma által is elismert Konstantin-Cirill és Metód küldetésének buktatóit.

Megállapítja, hogy I. Svätopluk sem volt valamiféle modern, stabil területtel rendelkező állam feje, hanem inkább egy polietnikus fejedelemségé. Igazából „knez-knaz" volt (ez a szó a szláv nyelvekbe a germán „kuningazból" jött), nem pedig király (ez a szláv nyelvekben és a magyar nyelvben is Nagy Károly nevéből ered).

I. Svätopluk uralkodása idején fénykorát élő politikai képződmény nem volt hosszú életű, még ha ő volt az első és utolsó olyan morva fejedelem, akit posztján fiai követtek. Új – végzetes – fenyegetésként a láthatáron már életében megjelentek a magyarok. Aztán nemsokára megkezdődött Rastislav és I. Svätopluk művének megállíthatatlan bukása. Amikor Regino 907–908-ban krónikáját megszövegezi, már megpecsételődött a morvák korábban erős fejedelemségének és szerencsétlen uralkodóinak, a fivéri kapcsolatban álló II. Mojmírnak és II. Svätopluknak szomorú sorsa.

A tanulmány ezt követően igencsak részletesen mutatja be a magyarok etnogenezisét, kezdve a finnugor törzsi „magtól", a vándorlás valamennyi állomásán át egészen a Kárpát-medencében történő megjelenésükig.

A morva fejedelemség megszüntetésétől számított mintegy száz év alatt a kelet-közép-európai térségben – rengeteg konfliktus és harc kíséretében – az államkezdemények területileg is stabilizálódni kezdtek. Sikerükhöz elengedhetetlen volt, hogy a még képlékeny területüket a pápa egyházi provincia – érsekség – rangjára emelje, amit az itteni uralkodók személyesen is áhítottak, mivel a kereszténnyé válást végrehajtó püspökök kinevezése tőlük függött. A fejlődés eszközrendszeréből a helybeli szentek sem hiányozhattak (Szent Václav, Szent István stb.).

A „területesedés" végeredményeként Lengyelországban, Csehországban és Magyarországon „új" nemzetek, tartós államalakulatok keletkeztek. Egy idő múlva a szóban forgó országok létezését egy személy fölötti fogalom, a korona volt hivatva garantálni. A „corona regni" a három állam szimbóluma lett. Az imént említett entitások közül a korona-ügyben Magyarország ért elsőnek célba, de az ezredforduló táján már mindhárom területen kialakultak a nemzetté alakulás feltételei, s általa az, hogy bízvást országként kezeljék őket.

De mi van a szlovákokkal? – veti fel végül Wolfram a mindenképpen érdekes kérdést. A válasza: „Frans Graus, a kelleténél korábban elhunyt középkorász…, már 1989-et jóval megelőzően foglalkozott a nyugati szláv nemzetek keletkezésével, és szólt a szlovák „csodáról" is. A szlovák identitás ui. valóban csoda, minthogy a kora és késő középkori etnogenezisek egyetlen emlegetni szokott kategóriáját sem lehet alkalmazni a szlovák nemzetre. Se Szent Václav, se főváros, sőt területének egyértelmű kicövekelése sem, semmiféle császár és pápa elismerte államiság, amelynek köszönhetően a szlovák identitás, hacsak korábban már ki nem alakult, abban az időben megerősödhetett volna." Ezt a kérdést – folytatja a referált szerző, csupán a nyelvészet segítségével lehet megnyugtatóan tisztázni, nevezetesen a „nép (nemzet)" jelentésű, a magyarba „tót, tótok" formában meggyökeresedett germán „theod" szó történetének megismerése révén. A honfoglaló magyarok a „nyugati végeken" talált bajoroktól hallották, hogy szláv – szlovén és szlovák – nyelvet beszélő szomszédaikat „theod"-nak szólítgatják. (Különben e szó melléknevéből a „theoticus"-ból alakult ki a „deutsch" hangzású önminősítés, majd pedig önmegnevezés is.)

Futala Tibor

A felvidéki magyarok politikai állásfoglalása az első Csehszlovák Köztársaságban

Angyal Béla: A csehszlovákiai magyarság választói magatartása a két világháború között. = Fórum, 3. évf. 2001. 3–48. p.

Az 1918. október 28-án létrejött Csehszlovákia etnikailag tarka képet mutatott: az uralmi helyzetbe került két népcsoporthoz csupán a lakosság kétharmada tartozott. Ugyanakkor e két náció közötti kulturális aszimmetriára jellemző, hogy szlovák nyelven csupán az elemi iskolákban tanítottak, s a közigazgatás és az oktatás megerősítése érdekében cseh értelmiségieket "importáltak" a keleti országrészbe.

Az új állam alkotmánya alapján a képviselőket általános, titkos és egyenlő választójog alapján választották, a választójoggal rendelkezők számára a részvétel kötelező volt. Az első Csehszlovák Köztársaság idején két hivatalos népszámlálást végeztek, 1921-ben és 1930-ban. Az adatfelvételi módszer különbözött a magyar népszámlálások metodikájától: a magyar felvétel során az anyanyelvet tudakolták, az említett két népszámlálásnál viszont a nemzetiséget kérdezték. (Szlovák nemzetiség nem szerepelt hivatalos nemzetiségként csak a csehszlovák, viszont új kategóriaként megjelent a zsidó és cigány nemzetiség – jelentősen apasztva ezzel a regisztrált magyarok és németek számát.)

1921-ben Szlovákiában az állampolgársággal rendelkező népesség 21,48%-a (637 ezer fő), Kárpátalján pedig 17,35% (102 ezer fő) vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Ezen kívül Szlovákiában 75,6 ezer, Kárpátalján 16,3 ezer csehszlovák állampolgársággal nem rendelkező személy élt, amelynek nagy része magyar volt. A magyar kisebbség 81,87%-a 5 ezer lakosnál kevesebbet számláló településen élt, és 62,47% a mezőgazdaságban dolgozott. (Ez a foglalkoztatási arány tíz évvel később 65,35%-ra emelkedett.) A népszámlálási adatok tanúsága szerint a magyar népesség egyre inkább elszegényedett, elvesztette polgárságát, illetve a polgárság, a kereskedők, hivatalnokok és szabadfoglalkozásúak körében egyre kevesebben vallották magukat magyarnak. A magyarlakta déli járásokban lefoglalt 326 ezer hektár mezőgazdasági földterületnek csupán töredékét, 22,3 ezer hektárt adtak magyar tulajdonba.

Az első köztársaság idején a magyar közösség két jelentősebb politikai tömörülést hozott létre. Az ellenzéki magyar pártok kapták a legtöbb szavazatot, átlagosan a magyar voksok 50–70%-át. A legelső parlamenti választáson volt a legkisebb a magyar pártok támogatottsága, a húszas évek közepére viszont e pártok már a magyar szavazatok kétharmadára számíthattak.

A magyarság körében a baloldal bizonyult a másik legerősebb tömörülésnek. Az első parlamenti választáson a szociáldemokraták szerezték meg a magyar szavazatoknak csaknem a felét, sőt a következő választáson a kommunista párt kapta a magyar voksok 20–25%-át. Ennek magyarázatát az elszegényedő, önálló egzisztenciáját vesztett parasztság és a munka után városba húzódó magyar nincstelen tömegek baloldali befolyásolhatóságában kell keresni. A baloldali eszmék terjesztésében jelentős szerep jutott a Magyar Tanácsköztársaság bukása után Csehszlovákiába emigrált kommunista aktivistáknak, akik hatékony propagandát fejtettek ki a szlovákiai magyar ellenzéki pártok és a magyarországi Horthy-rendszer ellen.

A harmadik legnépszerűbb politikai csoportosulás a magyarok körében az agrárpárt volt, amely a földreformot kezében tartva gyakorolt hatást a magyar paraszti rétegekre.

Jelentős különbség mutatkozott az egyes földrajzi területek magyarságának választói magatartásában. A tömbmagyarság körében a kommunisták rendelkeztek a legnagyobb befolyással; a vegyes lakosságú területek és a peremvidékek magyarsága – mert körükben nagyobb volt a veszélyeztetettségi érzés – a magyar ellenzéki pártokat támogatta. A két magyar párt közül a katolikus egyházra támaszkodó Keresztényszocialista Párt rendelkezett nagyobb szavazóbázissal (részben szlovák és német támogatással!). A pártnak erős befolyása volt a két nagyvárosban, Pozsonyban és Kassán, de a többi városban is, mint például Nyitrán és Eperjesen. A Magyar Nemzeti Párt elsősorban a református és evangélikus magyarság körében volt népszerű: Gömör megyében és azokban a délnyugati járásokban, ahol erős református közösségek éltek. Legfőbb támogatói a vagyonosabb paraszti rétegekből verbuválódtak. Érdekes szavazói arculatot mutatott az északi városok gyakran háromnyelvű lakossága. Ezeken a településeken egyre csökkenő számú magyarságot mutattak ki, ám a választási eredmények a magyar pártok és koalíciók számára mégis kedvező képet mutattak. Olyan városokban, mint Eperjes és Besztercebánya, ahol a hivatalos népszámlálások szerint csupán néhány százaléknyi magyar élt, 5–10, sőt akár 15 százalékos eredményt értek el a magyarok.

Összességében a magyar polgári pártok, amelyek a két világháború között a magyar kisebbség egyetlen legitim képviselőjeként működtek, voltaképpen a magyarság mintegy kétharmadát képviselték.

Cholnoky Győző

Vállalkozók és vállalkozások Szlovákia mai területén 1918 előtt

Holec, Roman: Podnikatelia i podnikanie na Slovensku pred rokom 1918. = Historické štúdie, 2000. 41. no. 165–174. p.

A Habsburg Birodalomban a 19. század elején a vállalkozó és a vállalkozás meglehetősen új jelenség volt. Mindkettő a polgári társadalom és az iparosítás előhírnökeként lépett színre. A birodalom nyugati részei ebben is megelőzték a keletieket.

Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a rendi társadalom elitje azelőtt nem foglalkozott volna vállalkozásszerű tevékenységekkel, manufaktúrák szervezésével, a nagybirtokok termésének piacra vitelével, a gyapjú- és gabonakonjunktúrák lehetőségeinek kihasználásával. Az e tevékenységek nyomán keletkezett hasznot azonban rendszerint nem forgatták vissza fejlesztésekbe, hanem inkább kastélyok, udvarházak építésére és jórészt a tengermelléki üdülőhelyek tékozló életvitelére.

Csupán a 19. század közepétől vált tömegessé a nem nemesi vagy a nemesből végképp pórrá „átvedlett" vállalkozó típusa, aki saját termelőüzemmel/üzemekkel rendelkezik, miközben teljes felelősséggel viseltetik üzemének működtetéséért. E fejlemény kialakulásának előfeltétele a munkaerő- és tőkepiac megszilárdulása. (Más kérdés, hogy a birodalom feudális hagyományai következtében a nem nemesi vállalkozók is nemességet kívántak egy-két nemzedéknyi idő elteltével szerezni, és a nemesség mintái szerint élni, ami nyilvánvalóan csak a legügyesebbek körében vezetett maradéktalan hasonuláshoz.)

A történeti Magyarországon, így Szlovákia mai területén is, 1849 után főleg osztrák (cseh és morva), illetve német nemzetiségű (esetenként nemesekből lett) vállalkozók jelentek meg. A Friesenhof-, Oppermann-, Hönning-, Wehle- és Wels-, Bauer-, Frey-, Gerson- és Lipmann-család tagjai a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban, a Schmitt- és Thonet-családéi pedig az egyéb, főként a helyben található nyersanyagokra alapozott iparágakban szereztek hírnevet maguknak. E betelepült családoktól elvárták, hogy hűségesek legyenek az uralkodóházhoz a forradalom bukása utáni Magyarországon.

1849 és 1867 között, tehát a kiegyezésig Szlovákia mai területe – a bányászatról nem is beszélve – Magyarország ipargazdaságában kiemelkedő szerepet játszott. Ekkor a holicsi és zayugróci posztóüzem, a szeredi cukorgyár, a körmöcbányai papírmanufaktúra, valamint több üveghuta foglalkoztatta a régióban a legtöbb munkást.

Ezután az iparosítás mindinkább Budapest-centrikus lett, aminek következtében az országrész jelentősége és az össztermelésen belüli részesedése csökkent, de Szlovákia mai területe még 1913-ban is a magyarországi papíripar 53,7%-át, a textilipar 33,7%-át adta, valamint 20–20%-át a vas- és fém, illetve a fa- és bőrfeldolgozásnak. 1910-ben a 639 olyan üzemben, amely legalább 20 munkást foglalkoztatott, összesen 85 775-en álltak alkalmazásban.

Az iparosításban a kiegyezést követő néhány évtized folyamán a nemzeti-nemzetiségi hovatartozás nem számított. Szlovákia mai területén se nézték, ki milyen nemzetiségű. A szlovák nemzetvédelmi törekvésekben hosszú ideig helyet sem kaphatott az ipari-gazdasági „szólam". A vele kapcsolatos küzdelmek politikai, államjogi, nyelvi és vallási síkon manifesztálódtak.

Csupán a 19. század legvégén kezdett a nemzetvédő akciókban feltűnni a sajátosan szlovák gazdasági motívumegyüttes. 1903-ban Milan Hodza így fordult a szlováksághoz: „Törekedjetek meggazdagodni. Ez nemzeti politikánk ábécéje. Különösen mostanában, … amikor a nemzetiségi viták immár nem politikai intrikákkal rendeződnek, hanem a gazdasági erő által. Szlovákok, törekedjünk meggazdagodni. Talán nem is annyira egyénenként, hanem mint nemzet, mint nép." Ez a célkitűzés mind erőteljesebben fogalmazódik meg a Szlovák Nemzeti Párt egymás után sorjázó dokumentumaiban (1901, 1906, 1914) is.

A korabeli magyar elit csakhamar érzékelte ezt a paradigmaváltást, s arra törekedett, hogy a szlovákok gazdasági diszkriminációja politikai formát öltsön. Erről tanúskodik a Gazdasági Matica engedélyezésének megtagadása, a Tátrabank megalapítását késleltető akadékoskodás, a túrócszentmártoni cellulóz-üzemben a cseh–szlovák együttműködés letiltása, az 1907. évi ipari törvény nemzetiségeket diszkrimináló jellege, számos szlovák szövetkezet és bank elleni támadás, Rózsahegy mint potenciális szlovák központ elnyomása stb. Ekkor már az iparosítás kezdeti multinacionalitását a mai Szlovákia területén mindinkább felváltotta – Milan Hodza szavával élve – „a gyárak és az ipar közreműködésével folyó magyarosítás", az állami iparösztönzés nemzetiségieket „elkerülő" volta.

Ezen felül a szlovákságra a tőkeszegénység is jellemző volt és maradt. Az 1912-ben szlovák kézen levő összes bank (45 intézmény, 26 fiók és 2 kirendeltség, beleértve a Békés megyei szlovák érdekeltségeket is) tőkéje mintegy 14 és fél millió koronát tett ki, miközben ennél egyetlen közepes budapesti bank tőkéje is nagyobb volt.

A szlovákság nemzeti elnyomása, kedvezőtlen gazdasági helyzete tette lehetetlenné, hogy a vállalkozók nemzetévé váljék. Pedig ebbéli tehetsége nem hagyott maga után kétséget. Ahol nem sújtotta a szlovákokat nemzetiségi diszkrimináció, számosan működtettek sikeres vállalkozásokat, így Oroszországban Rudolf Krupec, Romániában Gabriel Polóni és Jozef Capko, Bulgáriában Jozef Capko és Samuel Zachej, Varsóban az Országh-család, Bécsben Kornel Stodola, az USA-ban se szeri, se száma kis- és középvállalkozóknak.

Összességében elmondható, hogy a 19. században és a 20. század első két évtizedében Szlovákia mai területén a vállalkozók alábbi típusai határozhatók meg:

1. A kis-, illetve kézműipari vállalkozó típusa volt a legáltalánosabb és a legszámosabb. Közöttük tímárokat, drótosokat, fuvarosokat, különféle javításokra vállalkozó iparosokat és kiskereskedőket, e legváltozatosabb szolgáltatásokból élőket lehet megkülönböztetni. E sorból egyeseket vagy gazdag örökség (pl. zigmund Paulinyi-Tóthot), vagy nem kevésbé gazdag házasság (pl. a Stodolákat és Bobulákat) emelt magasabb társadalmi szintre.

2. A feltaláló-újító vállalkozó, aki originális termékeket állít elő, szabadalmakkal rendelkezik, kiállításokon vesz részt, és időnként kitüntetésekben is részesül. Ilyen volt pl. Jozef Pozdech kovácsmester.

3. A saját tőkével rendelkező vállalkozók esetenként az államtól kapott kölcsönök révén magukat felküzdő zsidókból, esetenként pedig a szlovák részvénytársaságok és bankok jól fizető tisztségeit megkaparintó részvényesekből kerültek ki. Ez utóbbiakra például a Dula- és a Jesenský-család hozható fel.

4. Az intéző, ma így mondják: menedzser-vállalkozó, aki saját tulajdonnal ugyan nem rendelkezik, ám felettébb érdekelt alkalmazója termelési-üzleti sikereiben. Ők voltak a gazdatisztek, a technikusok és a mérnökök. Az ipari menedzserek szinte kivétel nélkül osztrákok, németek és csehek voltak. A szlovákok különösen a csehekre voltak féltékenyek, mondván: ők állják el érvényesülésük útját. Egy idő után azért szlovákok is megjelennek az intézők táborában.

5. Az üzemekkel rendelkező nagyvállalkozók főként osztrákok-németek voltak (pl. a Thonet- és Stummer-család tagjai) vagy pedig a monarchia nyugati régióiból áttelepült zsidók (pl. a Popperek és a Lőwök).

Mi tagadás, a szlovák vállalkozók különféle csoportjai és bizonyos egyedei között gyakran konkurenciaharc dúlt. A nagyobb „falatért" sokan megfeledkeztek a nemzeti szolidaritás parancsolatáról. A túrócszentmártoni vállalkozók és a liptószentmiklósiak között napirenden volt az egymásnak ártás. A nagyvállalkozók, a Popperek és a Lőwök kihasználták a szlovák partnerek közötti nézeteltéréseket.

Nem volt béke a szlovák bankvilágban sem, ahol korrupció és protekció ütötte fel a fejét nemegyszer. Mindez szlovák változata volt az általános magyarországi korrupciós és protekciós szokásoknak.

Futala Tibor

Németek betelepülése a középkori Zólyom megyébe

Rábik, Vladimír: Nemecké osídlenie na území Zvolenskej zupy v stredoveku. = Historický casopis, 49. roc. 2000. 1. no. 37–62. p.

A németek betelepülése a középkori (az újkorinál nagyobb kiterjedésű Túróc, Liptó és Árva megyét, valamint Bars megye északi részét is magában foglaló) Zólyom megyébe hosszadalmas folyamat volt. A 13. század első harmadában kezdődött, és eltartott a 14. század nyolcvanas éveiig. Ezt a dél felől északnak, illetve északkeletnek tartó, nagyjából a Garam völgyét követő betelepülést az 1241 és 1242 közötti tatárjárás utáni újjáépítés gyorsította fel, elsősorban az uralkodói kiváltságlevelek bőkezű adományozása és a német jog szerinti szerveződés biztosítása révén.

A németség, amelynek eredeti lakóhelyét a tanulmány homályban hagyva olykor szászságnak aposztrofál, túlnyomóan már kiépült, esetenként a tatárjárást követően újjáépítésre váró településeken vetette meg a lábát. Viszonylag kevés az olyan közösség, amely vadonatúj terepen építkezve talált új otthonra (ilyen faluk pl. Szásza-Sása-Sasa; Németfalva-Zvolenské Nemce-Deutschendorf).

Német jelenlét a korabeli Zólyom megye huszonegy településén, a települések kb. egyhatodán mutatható ki. Szerzőnk ezt az érintett települések fellelhető adatanyagát gondosan feltárva és kommentálva meg is teszi.

Az első írásos megemlékezés a körmöcbányai és korponai németekről 1232-ből való. Korpona (Krupina, Karpfen) német lakosságának kiváltságlevele 1238-ban kelt, de a tatárjárás közben nyoma veszett. IV. Béla korponai látogatásakor 1244 decemberében újította meg a régit oly módon, hogy újabb kiváltságok adományozására valószínűleg nem szánta rá magát, amire egyébként a németség széles körű szabadságjogaira tekintettel nem is volt szükség.

Bár Korpona német hegemóniája a 13. században igencsak erőteljesnek bizonyult, a 15. és a 16. században gyöngülni kezdett. Ennek ellenére is csupán a 17. század elején sikerült a helybeli szlovákoknak és magyaroknak a városi tanácsba „beférkőzniük".

Korponától északra található Zólyom (Zvolen, Altsohl). Már a tatárjárás előtt is jelentős igazgatási központ volt. A település legrégebbi kiváltságlevele nagyjából egyidős Korponáéval. Sorsa is a korponaihoz hasonló: elveszett a tatárjárás zűrzavarában. IV. Béla a zólyomi kiváltságlevelet 1243-ban újította meg a korábbi szinten. E dokumentum érdekessége: a benne felsorolt kiváltságok főként az eredeti lakosságot kezdeményezik, nem pedig már az akkor is ott található vendégeket (németeket). Ebből következik, hogy Zólyomban a németeknek nem volt „múltjuk", mint Korponán: csak röviddel a tatárjárás után telepedtek le, illetve tettek szert jelentős befolyásra. Mindazonáltal Zólyomban a német elem korántsem volt domináns. Ennek nem utolsósorban az volt az oka, hogy tőle északra új német bányászati és kohászati központ, Besztercebánya alakult meg és gyorsan gyarapodott. Besztercebánya (Banská Bystrica, Neusohl, majd: Pistricz) németté válása kis létszámú bányászati vállalkozó letelepülésével vette kezdetét. Ez a csoport minden bizonnyal Zólyomból rajzott ki, amit Besztercebánya „Újzólyomként" való német elnevezése is megerősít.

A besztercebányai németek fellendülésüket mindenekelőtt András bírónak köszönhetik, aki nekik mint vendégeknek 1255 és 1263 között felettébb előnyös kiváltságlevelet is szerez az uralkodótól. Egyébként ő maga 1263-ban a város ezüstbányászatának felvirágoztatásáért ugyancsak jutalomban részesült: IV. Béla hatalmas, Zólyomlipcsét (Slovenská Lupca) is magába foglaló birtokkal ajándékozza meg.

Noha a város legrégebbi számadáskönyvében (1386–1393) a németek szerepelnek a legpotensebb-leggazdagabb polgárok szerepkörében, szlovák és (elvétve) magyar nevek is előfordulnak benne. Ez a körülmény Besztercebánya multietnikus jellegéről tanúskodik.

A város erőteljes kisugárzó szerepet vállalt a környék iparosításában, mivel környékén egy sor német (német többségű) bányász-kohász-szénégető falu alakult ki, többek között Óhegy (Staré Hory, Altgebürg), Úrvölgy (Špania Dolina, Herrengrund) és Németfalva, amelyről korábban már szó esett.

A betelepülés további, immár utolsó, Zólyom megyei terrénumául a Garam felső folyásának vidéke kínálkozott. Itt az első német bányásztelepülés Libetbánya (Lubietová, Libethen) volt, mely korábbi szlovák településkezdeményre épült rá. Kezdetben (vö. a besztercebányai kiváltságlevelek 1255. és 1256. évi variánsával) ehelyütt besztercebányai bányászok fejtették ki az aranyteléreket. Maga a település azonban csak jóval később, 1379-ben, 1380-ban és 1382-ben nyert kiváltságleveleket Nagy Lajostól – a selmecbányai kiváltságok szintjén. 1288-ban pedig már rendes tagja volt a bányászvárosok szövetségének. A négyszázas években jobbágyfalura is szert tett.

Végül Breznóbánya (Brezno, Bries, olykor Briesen) „karrierje" említendő meg a Zólyom megyei német térhódítás végkifejleteként. Noha IV. Béla „Berezun" néven talán ezt a települést említette, csak 1380-ban kapott Nagy Lajostól ugyancsak a selmecbányai kiváltságokhoz hasonló kiváltságokat. Ekkor azonban Breznóbánya már fejlett településsé lett. Német lakossága valószínűleg Liptó megyéből települt át, ahol Hibbe környékén drágakövek gyűjtésével foglalkozott.

Libetbánya és Breznóbánya környékén a 15. századtól kezdve további kisebb-nagyobb bányász-községek ismeretesek, ám ezek már korántsem érkeztettek új betelepülő rajokat, inkább az említett központokból kitelepülőket fogadták keretükbe.

Arra a kérdésre, hogy a kimutatott huszonegy Zólyom megyei településen milyen tartós volt a németek jelenléte, a következő válaszok adhatók:

- tartósnak bizonyult Korpona, Besztercebánya és környéke, Libetbánya, Breznóbánya és a német bányászok alapította új települések német jellege,

- másutt már a 14. század második felében elindult a „reszlovakizálódás" (pl. Zólyomban),

- a fentieken kívüli helységek németsége rohamosan fogyott, úgyhogy a 16. század elejére már mind szlovák, legfeljebb vegyes lakosságúak voltak.

A tárgyalt német betelepülés, azon kívül, hogy a régió tatárjárás utáni gyors rekonstrukcióját valósította meg, új értékeket is létrehozott a bányászat, kohászat és szénégetés terén. A németek által alapított új települések bővítették és urbanizálták Zólyom megye településhálózatát.

Futala Tibor

A nemzetfogalom változásai a cseh historiográfiában

Pánek, Jaroslav: Seminár o pojetí národa v ceské historiografii. = Ceský casopis historický, 99. roc. 2001. 1. no. 187–188. p.

A prágai Károly Egyetem Bölcsészettudományi Karának Cseh Történeti Intézete 2000. február 25-én igen élénk érdeklődést keltő szemináriumot rendezett a 14. és a 18. század közötti cseh krónika- és történetírásban felbukkant nemzetfogalmakról. Az érdeklődés érthető, hiszen a napi sajtó a maga lapos irányzatosságával állandóan napirenden tartja és manipulálja a nemzetek és a nemzetállamok jövőjével, illetve az európaisággal és a globalizációval kapcsolatos kérdéseket, s ezáltal a közvéleményt emocionálisan befolyásolja.

A szeminárium keretében öt előadást hallgattak és vitattak meg az érdekelt történészek. Közülük az alábbi főbb megállapítások kívánkoznak kiemelésre:

A Dalimil-krónika (14. század eleje) szerint valamely nemzet meghatározó jegyeit a közös nyelv, eredet, erkölcs, hagyomány, szent-kultusz, esetenként a közös ellenség teszi ki.

A IV. Károly cseh király meghatározta korszak latin nyelvű krónikái az iménti forráshoz képest jóval kevesebbet foglalkoztak a nemzettel, annak ismérveivel. Ennek ellenére ezekben a szövegekben is megfigyelhető a „nacionalizálódás" folyamata. Nevezetesen abban az értelemben, hogy az adott ország etnikailag megkülönböztetett lakosai kiválasztottaknak vagy ellenkezőleg: fenyegetettségben élőknek bizonyulnak-e.

A 15. századi huszita történetírásban erősödött a hitvallás hangsúlyozása a nemzettel kapcsolatos kérdésfelvetésekben és állásfoglalásokban, miközben a nemzeti tudat a kritikus időszakokban igencsak hozzájárult a közös rendi és állami érdekek érvényre juttatásához.

A 16–17. században a nemzetnek, a nemzetfogalomban már a középkor folyamán elfogadott ismérveihez civilizációs hozadékok csatlakoznak, mégpedig mind anyagi (termelési, gazdasági), mind pedig szellemi (főként: hitbéli, vallási) vonatkozásban és értelemben.

A 18. század első felében nem foglalkoztak különösebben a nemzet fogalmának ismérveivel, mondhatni: adottnak vették őket. Ezzel szemben előtérbe került a haza fogalma és a nemzet epitetonnal való illetése („dicsőséges cseh nemzet"), amire a csehség – így a cseh történészek –, azáltal lett méltó, hogy ez az etnikum tudott egyes egyedül államot létrehozni a német-római császársági területen.

A szemináriumot ismertető Pánek mindazonáltal nem hallgathatja el kifogásait sem. Mindenekelőtt azt fájlalja, hogy a szervezők eltekintettek a 14. század előtti és a 18. század közepétől kibontakozó időszak historiográfiájának tárgyalásától, értékelésétől.

Pánek állítása szerint a 12. század eleje, Cosmas munkássága, ugyancsak lényeges mondanivalókat örökített napjainkra Csehországról, lakosságának kollektív identitástudatáról. Ha ezek a témák is napirendre kerülnek, nyilvánvalóbbá vált volna, hogy a cseh nemzettudatnak nem mindig volt szükségképpen németellenes éle. Viszont a középkori közép-európai államok létrejötte idején felettébb erős és kölcsönös cseh–lengyel rivalizálás és ellenségeskedés bontakozott ki.

Továbbá hiányzott (igaz: csak a kiszemelt előadó betegsége miatt) a felvilágosult nemzetfogalom kifejtése is. Így hát nem derült ki e korszak hídszerepe a középkor és az újkor nemzetfogalmi meghatározásai között.

Pánek végül hiányolja az összehasonlító és terminológiai vizsgálódásokat, két vonatkozásban is. Egyrészt a cseh történetírás művelőinek kellene egységes, minden előfordulásban ugyanazt jelentő terminológiát „kiküzdeniük" a „mindenki ugyanazt mondja, de mást ért rajta" lehangoló eseteinek elkerülése végett. Másrészt ugyanezt kellene megtenni a környező (főként a szláv) államokban is dívó terminológiai zűrzavarral. Ez utóbbi vállalkozásnak minden bizonnyal az volna az egyik eredménye, hogy a továbbiakban nem lehetne az egész történeti folyamatot makacsul cseh–német, illetve közép-európai–német konfliktusként értelmezni, azzá egyszerűsíteni. A komparatív erőfeszítésekhez egyébként az ismertetett szeminárium tematikai hiányosságai, időbeli beszűkültsége ellenére is jó kiinduló pontként szolgálhatna.

Futala Tibor

A hagyományos zsidó oktatási rendszer Litvániában

Lempertene, Larisa [Lempertiene, Larisa]: Tradicionnoe evrejskoe obrazovanie v Litve. = Slavistica Vilnensis, 2000 (= Kalbotyra 49 [2]), 91–103. p.

A zsidóknak a lengyel–litván területen való megjelenésével kapcsolatban a történelmi források és a legendák alapján általában azzal számolnak, hogy két irányból érkeztek erre a területre: egyrészt a Fekete-tenger vidékéről és Dél-Oroszországból, másrészt Nyugat-Európából. Az mindenképpen valószínűsíthető, hogy a zsidók több, időpontjában és irányában eltérő migrációs hullám eredményeképpen érkeztek ide, de hogy ez pontosan mikor történt, nem állapítható meg. A zsidóknak a Litván Nagyfejedelemség területén való megtelepedéséről tanúskodó legkorábbi írásos források – Vitavt (Witold, Vytautas) – nagyfejedelemnek a breszti és a grodnói zsidóknak adott adománylevelei – 1388-ban, illetve 1389-ben keltek. A vilnai zsidó közösség a XVI. században jött létre.

A zsidó Lita (héberül) vagy Lite (jiddisül) ’a zsidó Litvánia’ hagyományos fogalma nem a litván etnikum által lakott területre, hanem inkább az egykori Litván Nagyfejedelemség területére vonatkozik. Krónikákban, levelekben és más zsidó forrásokban a régióra tágabb értelemben a Polin ’Lengyelország’ nevet is alkalmazzák, ami azt jelenti, hogy a vallási és kulturális hagyomány viszonylagos egysége miatt a két ország merev elhatárolására nem volt szükség. A Lite és Polin elnevezéseket mind a régión belül, mind azon kívül keletkezett források is váltakozva használják. A XVIII. századra egyre gyakrabban használják mind szűkebb, mind tágabb értelemben a Lite elnevezést, ami azt jelenti, hogy a régión belül megnőtt a jelentősége a litvániai vallástanításnak.

A Lite fogalma nem változott meg azáltal, hogy a Litván Nagyfejedelemség megszűnt létezni. A vilnai zsidóság például mindig a litvániai zsidó közösség részének tartotta magát. A helyzet csak az 1930-as években vált bonyolultabbá, amikor a független Litvánia zsidósága hangsúlyozottan a Lite fogalmával azonosította magát, míg az akkor Lengyelországhoz tartozó Vilna zsidóságának egy része a Polinhoz tartozónak számította magát. A fehérorosz zsidóság többsége kifejezetten litvák orientációjú volt (litvák volt a litván zsidók hagyományos önelnevezése). A Lite fogalma tehát a zsidó hagyományban a litvákok által lakott területet jelentette; ezen a „zsidó térképen" a Lite az alábbi régiókra oszlott: Zamet (Észak-Litvánia, zemaitija, lengyelül – Zmudz), a tulajdonképpeni Lite (Közép-Lengyelország) és Raisin vagy Raizen (a mai Fehéroroszország). A Lite fogalma ilyen értelemben fennmaradt egészen a második világháborúig, amikor is a litván zsidóság csaknem teljesen megsemmisült. Egészen addig azonban olyan hagyományos gyermek- és felnőttoktatási rendszer létezett itt (a XIX. század második felétől természetesen már a világi oktatás mellett), amelynek hagyományai az askenázi zsidók középkori oktatási rendszerére nyúlnak vissza, és amely a Litván Nagyfejedelemségben olyan magas színvonalat ért el, hogy a Litét az egész zsidó világban híressé tette.

A mitnaged (a hasszidizmussal szembenálló) litván zsidóság a Tóra tanulmányozását a legmagasabb értéknek tekintette, a Tóra tudósa, a talmid-hakham pedig e közösség társadalmi ideálját testesítette meg. Az ideálhoz vezető út a kora gyermekkorban kezdődött. A gyermekek házi oktatása lényegében attól a pillanattól megkezdődött, amikor a gyermek beszélni kezdett (imádságokra tanítás, majd három éves kortól az írás-olvasás elsajátítása). Öt-hat éves korában a gyermeket elküldték a tanítóhoz (melamed), aki a héderben a zsidó Biblia, azon belül többnyire Mózes öt könyvének olvasásával és értelmezésével kezdte az oktatást alapvetően héber nyelven, de a nehezebb szövegrészek jiddisre történő fordításával. A héderben való tanulás kötelező volt, 13 éves korig tartott, és napi akár 12 órás elfoglaltsággal is járhatott. A hédernek két fokozata volt, az alapfokú és a talmudista, mely utóbbiban a gyermekek 10–11 éves koruktól kezdve a Talmuddal kezdtek ismerkedni. Ha a szülők nem tudtak fizetni a melamednek, akkor a gyerekek a hitközség által a szegények és az árvák számára fenntartott alapfokú iskolákban, a talmud-torákban tanulhattak. Az alapfokú iskolák tanulóinak ismereteit (és ezen keresztül közvetve a melamedek felkészültségét is) rendszeresen ellenőrizték a hitközség képviselői. Ennek következtében a hitközség csaknem minden tagja részesült hagyományos oktatásban, és a héderben nyert tudás alkotta a közösség nemzeti és vallási tudatának fundamentumát.

A héder után a tehetséges és tanulni vágyó kamaszok a vallási főiskolába, a jesivába kerültek, ahol a Talmud és a rabbinisztikus irodalom tanulmányozásával foglalkoztak. A jesivában továbbtanulni vágyó fiúk sokan voltak, már csak azért is, mert a tanultságnak a zsidó közegben igen nagy volt a presztízse. A gazdag zsidók is igyekeztek tehetséges (és többnyire szegény) fiatal talmudistákat vőként a családjukba fogadni, hogy a pénz tekintélyét a tudás tekintélyével egyesítsék. A szegény családok gyermekei számára a társadalmi felemelkedés felé vezető utat jelentette a jesiva, ezért a kis jövedelmű szülők is igyekeztek tehetséges gyermekeiket a jesivába küldeni, és nem fogták őket mindjárt a héder után pénzkereső munkára.

Héder minden városban annyi volt, amennyit az iskoláskorú fiúk létszáma indokolt, jesiva azonban csak olyan városban volt, amelyben tudós rabbi élt, ezért két-három jesiva csak a legnagyobb városokban volt. A jesiva vezetője rendszerint a hitközség rabbija volt, aki felelősséggel tartozott az ifjúság oktatásáért és tudásszintjéért. A rabbinak természetesen magának is tanítania kellett a jesivában. Egy kiváló tanító foglalkozásaira nem csak a jesiva diákjai, hanem a hitközség más Tóra-ismerői is eljártak. A diákok gyakran jártak jesiváról jesivára, ezért a jesivák vezetőinek a híre gyorsan terjedt, s ha valakinek különösen jó híre kelt, a diákjainak a száma jelentősen megszaporodott. A jesiva és annak feje központi helyet foglalt el a közösség társadalmi berendezkedésében. A XIX. században azonban Litvániában eltűnik a hitközségi rabbi által vezetett jesiva intézménye, és átadja a helyét a hitközségtől anyagi szempontból független intézménynek, amelyet olyan szaktekintély irányít, aki teljesen a jesiva vezetésének és az oktatásnak szenteli magát. A jesivában a tanulmányi idő gyakorlatilag nem volt korlátozva, ezért a héderből frissen kikerültek mellett felnőtt, sőt családos férfiak is tanultak. A nős férfiak továbbképzésének azonban más formái is voltak, elsősorban a kollelnak nevezett esti iskolák.

A litvániai jesivák reputációja egész Európa zsidó közösségeiben rendkívül jó volt, ezért a diákok jelentős többsége nem a helyi lakosok közül került ki, hanem egész Lengyelországból, Ukrajnából, Oroszországból érkeztek. Az oktatási intézmények jelentős száma és a tudás magas presztízse következtében a Litván Nagyfejedelemség zsidó lakosságának általános műveltségi szintje igen magas szinten állt. A XVI–XVII. században mindenesetre magasabb volt, mint a többi vallási-etnikai csoporté. Igaz viszont, hogy ez a műveltség igen speciális volt, a klasszikus zsidó szövegekre és a zsidó nyelvekre irányult, ezért nem felelt meg a műveltség európai mércéjének.

Az asszonyok túlnyomó többsége nem tanult héberül, viszont szorgalmasan olvasták a jiddis nyelvű könyveket, amelyek többségét a Szentírás és a Talmud egyes részeinek fordításai, valamint héberből fordított és eredeti jiddis nyelvű erkölcsnemesítő olvasmányok tették ki.

A vallási oktatás hatékony rendszere volt a sajátos litvák kultúrát meghatározó egyik legfontosabb tényező. Kétségtelenül jelentős szerepet játszott abban, hogy a litvákok egészen a második világháborúig – E. Mendelsohn megfogalmazása szerint – „egész Kelet-Európa legkevésbé akkulturált zsidóságát alkották".

Zoltán András

Vissza