A Litván Nagyfejedelemség kulturális és nyelvi helyzete

Az egykori, XIV–XVIII. századi Litván Nagyfejedelemség nyelvi és kulturális sokféleségéről viszonylag kevés szó esik, noha az utódállamok – Litvánia, Fehéroroszország, Ukrajna – mai nyelvi és nemzeti identitásbeli problémái enélkül nem érthetők meg. Ráadásul kulturális szempontból a két nagy szomszéd – Lengyelország és Oroszország – is számos szállal kötődik e területhez. Az egyes mai nemzeti kultúrák megpróbálják „kicsemegézni" e nagy és soknyelvű állam kultúrájából azt, amit nemzeti művelődésük részének tekintenek. A közös örökségen sokszor nem is olyan könnyű megosztozni, például az ukrán és a fehérorosz nyelvemlékek nem a mai határok mentén válnak el egymástól, egy és ugyanaz a szerző gyakran több nyelven is megnyilatkozott, a litván nyelv sosem volt hivatalos nyelv a Litván Nagyfejedelemségben – hogy csak néhány ilyen problémát említsünk. Az egyes nemzeti nyelvek – például az ukrán vagy a fehérorosz – története természetesen tárgyalja az adott nyelv „litván" korszakát, de olyan modern összefoglaló munka, amely legalább a nagyobb etnikai és vallási csoportok nyelvi és kulturális viszonyait egyidejűleg tárgyalná, nem született eddig. Jelena Celunova terjedelmes tanulmánya a valóságban egy kis monográfia, amely tudományos érdemein túlmenően pontos és világos fogalmazása révén nemcsak a nyelvészek, hanem a művelődéstörténészek és más határterületek művelői számára is megbízható eligazítást nyújt e bonyolult kérdéskörről.

A jelenleg Prágában élő szerző maga is az egykori Litván Nagyfejedelemség és egyben a mai Litvánia fővárosában, Vilniusban született. Orosz anyanyelve mellett korán elsajátította a litvánt, a lengyelt, a fehéroroszt, vagyis azokat a nyelveket, amelyeket Vilnius városában, illetve a környező falvakban ma is beszélnek. A Vilniusi Egyetemen kezdett dolgozni (itt többek között lengyel nyelvet oktatott), majd Moszkvába került, ahol a már akkor is nemzetközi hírű nyelvész, filológus és szemiotikus Boris A. Uspenskij professzor irányításával készítette el nagy feltűnést keltő kandidátusi értekezését Avramij Firsov 1683. évi kéziratos zsoltárfordításáról. [ Celunova, Elena Aleksandrovna: Psaltyr’ 1683 goda v perevode Avramiâ Firsova (filologiceskoe issle dovanie pamâtnika). Moskva, 1985.] Ez a mű arról nevezetes, hogy Firsov elsőként próbált érthető nyelvű szöveget adni az orosz olvasó kezébe az addig kizárólagos egyházi szláv helyett. Firsov ebben a litvániai keleti szlávok gyakorlatát tekintette mintának: ott az egyházi szláv mellett a XVI. század óta létezett már egy másik, a beszélt nyelvre épülő irodalmi nyelv is, a prosta mova (’egyszerű nyelv’). Firsov kísérlete meghiúsult a maga korában, mivel az orosz egyházi vezetés nem járult hozzá az elkészült mű kinyomtatásához; a nyelvemléket elsőként Jelena Celunova adta ki 1989-ben, mintaszerű módon. [ Psaltyr’ 1683 goda v perevode Avramiâ Firsova. Podgotovka teksta, sostavlenie slovoukazatelâ i predi slovie E. A. Celunovoj. München, Verlag Otto Sagner, 1989 (= Slavistische Beiträge, Band 243). 652 p.] Munkája során óhatatlanul szembesült a korabeli litvániai nyelvi helyzettel, ami arra késztette, hogy új tanulmányában összefoglalja ennek legfontosabb jellemzőit.A rövid Bevezetésben (33–35. p.) a szerző felvázolja a Litván Nagyfejedelemség kialakulását. A litvánok már a XIII. században Mindovg (Mindaugas, 1230–1263) uralkodása alatt foglaltak el keleti szláv lakosságú területeket, elsőként az úgynevezett Fekete Rus’-t Grodno, Szlonyim, Gomel, Volkovijszk városokkal, majd befolyása alá vonta a belviszályokban meggyengült polocki fejedelemséget. Viteny (Vytenis, 1293–1316) és Gedimin (Gediminas, 1316–1341) idején került litván fennhatóság alá Turov és Pinszk körzete, majd Breszt vidéke (Podlasie). Olgerd (Algirdas, 1345–1377) házasság révén jutott a vityebszki fejedelemség birtokába. Ő csatolta a Litván Nagyfejedelemséghez Volhíniát, Podóliát, a kijevi és a csernyigovi fejedelemségeket. Vitovt (Vytautas, Witold, 1392–1430) alatt a szmolenszki fejedelemség is litván fennhatóság alá került. Tehát a Litván Nagyfejedelemség már kialakulása kezdetén soknemzetiségű állam volt, amelyben a keleti szláv lakosság alkotta a többséget. Az eredeti litván és a keleti szláv terület aránya már 1341-ben 1: 2,5 volt, az állam legnagyobb kiterjedése idején, 1430-ban 1: 12, a lublini únió (1569) után, amikor az ukrán területek Lengyelországhoz kerültek – 1: 7.Az állam vallásilag is sokszínű volt. A dolgozat jelentős teret szentel a vallási viszonyok ismertetésének (35–53. p.). Litvánia volt Európa utolsó pogány állama, a keleti szláv alattvalók azonban már 988 óta bizánci rítusú keresztények voltak. A litvánok hivatalosan csak 1386-ban vették fel a latin rítusú kereszténységet. A fejedelmi családban azonban már korábban is találunk keresztényeket. Mindovg például felvette a katolikus hitet, és 1253-ban királlyá koronáztatta magát. Három fia közül a két kisebbik vele együtt katolikus lett, a legidősebb azonban volhíniai kapcsolatainak köszönhetően az ortodox kereszténységhez csatlakozott. Gedimin hét fiából három orosz ortodox nevet (is) viselt (Narimant-Gleb, Karijot-Mihail, Ljubart-Dmitrij). Olgerd egyes (későbbi) orosz források szerint állítólag szintén megkeresztelkedett az ortodox rítus szerint, bár hivatalosan pogány maradt, pogány módra hamvasztották is el. Vitovt fiatal korában, amikor a litván belviszályban a Német Lovagrend segítségét kérte, katolikus hitre tért, később ortodox lett Aleksandr néven. 1386-ban, Jagelló (Jogaila) és Hedvig (Jadwiga) házasságkötése előtt a többi litván fejedelemmel együtt felvette – immár másodszor – a katolikus hitet. Maga Jagelló is ortodox keresztény volt már Jakov néven, a Hedviggel kötött házasság előfeltételeként azonban katolikus hitre tért, s ekkor vette fel a Wladyslaw (Ulászló) nevet. Az ortodox hit a litván előkelők között a rutén fejedelmi családokkal létesített házassági kapcsolatok révén terjedt. Az előkelők hatására az egyszerű litvánok egy része is ortodox keresztény lett még a (római katolikus) kereszténység hivatalos felvétele előtt. A még pogány litvánok megkeresztelése a keleti szlávokkal szomszédos litván területeken nem okozott nehézséget, Nyugat-Litvánia (Žemaitija, Zmudz) azonban ellenállt, s csak 1413-ban vette fel a keresztséget. A késői (és felületes) megkeresztelkedés következtében a pogány hiedelmek a litvánok között sokáig tovább éltek. Az a körülmény, hogy a litván–lengyel szövetség következtében a pogány litvánok a kereszténység római változatát vették fel, egyrészt bekapcsolta a Litván Nagyfejedelemséget az európai államok közösségébe, másrészt azonban konfliktusokat gerjesztett az országon belül a különböző rítusú keresztények között. Jagelló a keresztség felvétele után rögtön megtiltotta a litvánoknak a ruténekkel való házasodást, hacsak azok át nem térnek a katolikus hitre. Az ortodox vallású bojárok nem tölthettek be magas állami hivatalokat a fejedelemség litván törzsterületén (de az eredetileg rutén vidékeken igen). Az ortodoxia azonban sokáig őrizte pozícióit. A XVI. században Vilna lakosságának a fele ortodox volt, 1536-ban a városi tanácsban is fele-fele arányban ültek a római katolikus és a görögkeleti tanácsnokok; ekkoriban Vilnában 15 ortodox és 14 katolikus templom létezett. Az államhatalom a katolicizmust támogatta, Moszkva felemelkedésével azonban az ortodoxok erős külső támaszra találtak az orosz nagyfejedelmekben, majd cárokban. A litvániai ortodoxok sérelmei állandó háborús okot szolgáltattak Moszkvának, ami a litván kormányzatot önmérsékletre szorította. A XVI. században a katolicizmus a reformáció következtében meggyengült, Zsigmont Ágost (1548–1573) uralkodásának idejét a vallási türelem aranykoraként emlegette az utókor. Először a lutheri tanok terjedtek németországi egyetemekről hazatérő teológusok révén. Iskolákat alapítottak, egy időben a vilnai Szent Anna templomban is luteránus prédikátor működött. A luteránusok befolyása azonban főleg a vilnai német kereskedőkre és iparosokra korlátozódott. Lényegesen nagyobb befolyásra tett szert a kálvinizmus, amely a királyi és egyben nagyfejedelmi udvarban is támogatókra talált. 1562-ben Vilnában a kálvinisták száma meghaladta az ötszázat, és több saját templommal rendelkeztek. Később sok hívet szerzett magának az antitrinitárius irányzat is. III. Zsigmond (1587–1632) uralma az ellenreformáció jegyében telt. 1569-ben jelennek meg a jezsuiták Vilnában, s tíz évvel később Piotr Skarga már komoly katolikus sikerekről számolhatott be. III. Zsigmond a hivatalokat csak katolikusoknak juttatta, így aztán nemcsak a protestánsokká lett egykori katolikus mágnások léptek vissza a katolikus egyházba, hanem áttért sok eredetileg ortodox főúri család is (például a Tyszkiewiczek és a Czartoryskiak). III. Zsigmond uralkodásának idején köttetett meg a breszti únió (1596), amelynek következtében az ortodox hívők jelentős része elismerte Róma fennhatóságát, de megtartotta a görög rítust. Az unió ellenfelei ugyanakkor harcba szálltak az ortodoxia pozícióinak visszafoglalásáért. A katolicizmussal szemben az ortodoxok és a protestánsok gyakran összefogtak. A XVII. század második felében azonban az ortodox nemesség nagyrészt görög katolikussá, majd gyakran római katolikussá vált, és ami ezzel járt, nyelvében és kultúrájában ellengyelesedett. A vallási küzdelmek hatalmas lendületet adtak az iskolaügynek és a könyvnyomtatásnak. Az oktatásról szóló fejezet (53–64. p.) kiemeli a jezsuita iskolarendszer kiépülésének a jelentőségét. A korábbi káptalani iskolákhoz képest a jezsuita oktatási intézmények minőségi emelkedést jelentettek. Báthory István és III. Zsigmond támogatásával létrehozták kollégiumaik hálózatát az egész országban, 1579-ben Báthory István a vilnai kollégiumot akadémiai rangra emelte, s ezzel a krakkói egyetemmel egyenrangú felsőoktatási intézménye lett Litvániának is. A mai Vilniusi Egyetem jogelődje nem kis mértékben a felekezetek közötti versengésnek köszönheti létét: a jezsuitákat az ösztönözte megalapítására, hogy a kálvinisták főiskolát szándékoztak nyitni Vilnában. Minden protestáns felekezet iskolákat alapított, amelyekben jelentős szerepet kapott a helyi nyelvek (lengyel, rutén) oktatása. Az ortodoxok iskolahálózatában nagy szerepet kaptak a városi fraternitasok (bratstvo) mint iskolaalapító és -fenntartó testületek. Az első világi alapítású iskola Ostrogban jött létre 1576 körül Konstantin Ostrožskij ortodox mágnás birtokán. Ennek felépítése és oktatási rendszere leginkább a református gimnáziumokéra emlékeztetett. Konstatntin Ostrožskij halála után buzgó katolikussá vált fia örökölte a birtokot, aki az ortodox iskola helyén jezsuita kollégium létesítését segítette elő. 1588-ban alpította meg iskoláját a vilnai Szentháromság Fraternitás. Egy 1617. évi értesülés szerint az öt osztályból háromban saját tanerők hiányában „idegen hitű németek" tanították a latin tudományokat, csak a negyedik (rutén) és ötödik (egyházi szláv–görög) osztályban tanított „igazhitű" tanító. Az 1596. évi breszti unió nyomán létrejött görög katolikus (unitus) egyház kezdetben az ortodox hagyományokat folytatta az iskoláztatás terén is. 1636-ban azonban olyan határozatot hoztak, hogy a prédikáció nyelve a rutén legyen, ezért bennük nagyobb szerepet kapott a rutén nyelv.Az első nyomdát a Litván Nagyfejedelemség területén a polocki származású fehérorosz Francisk Skorina (fehérorosz névváltozat: Francišak Skaryna) alapította Vilnában 1522-ben. A szerző részletesen tárgyalja a könyvnyomtatás helyzetét és az egyes nyomdák történetét (64–76. p.), ebből itt csak két áttekintő táblázatot ismertetünk. Az egyik nyelvek szerint osztályozza a Litván Nagyfejedelemségben 1525–1599, valamint 1600–1625 között megjelent könyveket (67. p.):

A másik táblázat tematikus bontásban osztályozza ugyanennek a két periódusnak a könyvtermését (67–68. p.):

Mindezeket figyelembe véve tér át a szerző a nyelvi helyzet taglalására (76–100. p.). Megállapítja, hogy a Litván Nagyfejedelemség soknyelvű állam volt, a litvánokon és a keleti szlávokon (a mai értelemeben vett fehéroroszok, ukránok és nagyoroszok elődein) kívül laktak itt németek, tatárok, karaimok, zsidók, lengyelek is. Az ország lakói egyöntetűen „litvánnak" nevezték magukat („Lithuanus-tudat", vö. „Hungarus-tudat" a szintén soknemzetiségű Magyarországon), a közigazgatás nyelve pedig a XVII. század végéig hivatalosan a rutén volt. A rutén már a pogány korban terjedt a litvánok között, nemcsak a fejedelmi családban és az előkelő rétegben, hanem a köznép körében is. A litván nagyfejedelmi kancellária kezdetei Jagelló uralkodására nyúlnak vissza, aki lengyel királyként szembesült azzal, hogy Krakkóban már van a királyi kancelláriának rutén részlege, mégpedig a már korábban a lengyel koronához csatolt Halics szükségleteinek kiszolgálására. Ezért a legkorábbi litván nagyfejedelmi oklevelek nyelve halicsi (ukrán) nyelvjárási jegyeket mutat, s csak később tevődik át a kancelláriai nyelv nyelvjárási bázisa a Vilna környéki fehérorosz nyelvjárásokra. Ugyanakkor a fehérorosz nyelvjárási jegyek sosem jutottak benne egyeduralomra. Ennek a kancelláriai nyelvnek ugyanis a hatalmas birodalom egész lakosságát kellett kiszolgálnia, s legnagyobb kiterjedése idején az ország magába foglalta csaknem az egész későbbi ukrán nyelvterületet is. Idővel a kancelláriai nyelvből kikoptak a kizárólagosan ukrán nyelvjárási sajátosságok, de nem vertek benne gyökeret az egyedül fehérorosz nyelvi jegyek sem, hanem egyfajta ukrán–fehérorosz közös nyelv volt ez, amely befogadta azokat a nyelvi vonásokat, amelyek mindkét nyelvet jellemezték (például az egykori g hang h-ként való ejtését), de elutasította az olyan csak ukrán jellegzetességet, mint például az egykori e hang i-ként való ejtését, vagy a hangsúlytalan o hang a-ként való ejtését, amely viszont csak fehérorosz sajátosság. Mindezek alapján a Litván Nagyfejedelemség rutén kancelláriai nyelvét nem lehet egyszerűen ófehérorosznak nevezni. E kancelláriai nyelv alapján a XVI. században új rutén irodalmi nyelv jött létre (prosta mova vagy ruska mova), amely az egyházi szlávval is versenyre kelt. Ez az irodalmi nyelv erősen lengyelesedett, bizonyos művekben cirill betűkkel írt lengyel szöveg benyomását kelti. A XVII. század végén el is tűnik, kiszorítja a lengyel. A XVI. században a lengyel hatás már igen erős a Litván Nagyfejedelemségben. A litvániai nemesség nemcsak nyelvében, de szokásaiban, öltözetében is a lengyel nemességhez hasonul. A kor szenvedélyes hitvitázói lengyelül fejtik ki nézeteiket – az ortodoxok is. Lengyelek valószínűleg már a XIII. század óta éltek Litvániában (hadifoglyok, kereskedők, kézművesek), de a lengyel–litván államközösség létrejötte után terjed a lengyel nyelv nagyobb mértékben, kezdetben „felülről", a királyi-nagyfejedelmi udvar, a főúri családok felől, de hamar elérte a városi lakosságot, míg végül néhány vidéken (például éppen Vilna környékén) a parasztság is nagyrészt nyelvet váltott. A nyelvváltást természetesen hosszabb-rövidebb ideig tartó kétnyelvűség előzte meg, ami nem maradt hatás nélkül a lengyel nyelvre sem. A fehérorosz és/vagy ukrán szubsztrátumon kifejlődött sajátos kelet-lengyel dialektus (polszczyzna kresowa, ’a végek lengyelsége’) e területek politikai, gazdasági, kulturális súlya folytán tartós hatást gyakorolt a lengyel irodalmi nyelvre is. Érdekes színfoltját képezik a Litván Nagyfejedelem kultúrájának az ún. litván tatárok, akik a XIV–XV. század óta élnek itt. Nyelvüket elfelejtették, de muzulmán vallásukat megtartották, egyházi irodalmukat ezért lefordították kezdetben fehéroroszra, majd környezetük polonizálódásával párhuzamosan lengyelre, de kéziratos könyveikben e nyelvek lejegyzésére továbbra is az arab írást használták. Az állam névadó etnikumának, a litvánoknak a nyelve az országos szintű közéletben nem játszott szerepet, az a néhány könyv, amely litvánul megjelent, a litván törzsterület paraszti lakosságának hitoktatását szolgálta. Befejezésül (100–101. p.) a szerző megemlíti, hogy az utódállamok nyelvei (litván, fehérorosz, ukrán) merőben új, népnyelvi alapokról indultak fejlődésnek a nemzeti újjászületés korában, a Litván Nagyfejedelemség nyelvi helyzete azonban a XVII. század második felében igen jelentős mértékben hatott a nagyorosz irodalmi nyelvi fejlődésre. Ily módon e terület nyelvi és kulturális múltja nemcsak a mai litván, fehérorosz és ukrán irodalmi nyelvek előtörténetét világítja meg, hanem máig ható nyomot hagyott a modern (nagy)orosz irodalmi nyelv történetében, és – tegyük hozzá – a lengyelében is. A tanulmány mellékletében a szerző részletes bibliográfiai összeállítást közöl a breszti egyházi unió (1596) által kiváltott hitvitázó irodalom körébe tartozó mintegy harminc műről. Egyháztörténeti jelentősége mellett ezen az anyagon jól nyomon követhető, hogy a vitázó felek mikor mely nyelvet részesítették előnyben. Például a jezsuita Piotr Skarga egyik művét is lefordították ruténre, de az ortodoxia hívei sem restellték a lengyel nyelvet választani, ha nem csupán saját híveikhez akartak szólni.A tanulmányt részletes és friss bibliográfia zárja (105–109. p.), amelyet persze bőséggel ki lehetne egészíteni, de két klasszikus műnek mindenképpen helye lenne benne. A. I. Sobolevskijnek 1899-ben írt, de hagyatékából csak 1980-ban kiadott, címében az orosz, valójában azonban az egész keleti szláv térség irodalmi nyelvi fejlődéséről írt munkájának vonatkozó fejezetei tömören, de igen világosan vázolják fel például a rutén kancelláriai nyelv eredetének és fejlődésének főbb állomásait. [ Sobolevskij, A. I.: Istoriâ russkogo literaturnogo âzyka. Izdanie podgotovil A. A. Alekseev. Leningrad, 1980. 70–73, 80–81. p] Továbbá a lengyel nyelv térhódítását a fehérorosz és az ukrán területen mindmáig Antoine Martel írta le legrészletesebben 1938-ban megjelent szociolingvisztikai munkájában, [ Martel, Antoine: La langue polonaise dans les pays ruthenes, Ukraine et Russie Blanche: 1569–1667. Lille, 1938.] nem véletlen, hogy előkészületben van fehérorosz nyelvű fordításának kiadása. [ Vö. Belaruske Gestarycny Aglâd, 7. tom. 2000. 304. p.] Jelena Celunova tanulmányának vannak hiányosságai is. A XVI. századi nyelvi helyzet ismertetésére koncentrál, így nem kapunk teljes képet a XVII–XVIII. századi folyamatokról, pedig a Litván Nagyfejedelemség különállása a lengyel–litván államközösségen belül egészen az 1791. május 3-i alkotmányig tartott. Igaz, hogy ez a történet már nem annyira változatos: elsősorban a lengyel nyelv és művelődés előtérbe kerüléséről szól. Mindazonáltal jó szívvel ajánlható a nyelvtörténészeken kívül a kelet-európai művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasó figyelmébe is.Celunova, ?. ?.: Kul’turnaâ i âzykovaâ situaciâ Velikogo knâžestva Litovskogo. = Annali dell’Istituto universitario Orientale di Napoli (AION), Slavistica 5. Napoli 1997–1998. 33–109. p.

Zoltán András

Vissza