A bűntudat hamuja alatt

(Emlékkönyv Esterházy Jánosról)

Megdöbbentő könyv. Elszomorító s ugyanakkor felemelő olvasmány.

Elszomorító, hogy mindez megtörténhetett, s felemelő, hogy voltak, akik a magyarság érdekeit olyan elvi következetességgel és olyan magasrendű erkölcsi szinten képviselték, mint Esterházy János. Megdöbbentő, hogy mindezért az életével kellett fizetnie. Sorsának ismerete nélkül nemzeti önismeretünk csonka, s tanulságait még akkor is le kell vonnunk magunknak, ha az úgynevezett „nagypolitika" a diplomáciai udvariasság szellemében bizonyos tényeket és az ezekből levonható tanulságokat olykor kénytelen is zárójelbe tenni. Nekünk viszont az a kötelességünk, hogy ezekről ne feledkezzünk el, és szembe nézzünk velük.

Ezt a szembenézést teszi lehetővé és ugyanakkor kötelezővé is az Esterházy-Malfatti Alice és Török Bálint szerkesztette Esterházy János Emlékkönyv (Századvég kiadó. Budapest, 2001.). A könyv hét tételben, hét fejezetben bontja ki Esterházy János életének üzenetét. Az életrajzi jellegű visszaemlékezések után a kortársakat szólaltatja meg, majd evilági feltámadásáról számol be, hogy utána az „életművet" megmérje a tudomány mérlegén, az ellene folyt eljárásokat jogilag vizsgálja meg, a nagy perben meghallgassa a tanúkat, és végül számba vegye az utókor elismerését.

De hát ki is volt Esterházy János, akiről hosszú évtizedekig egyetlen árva szó sem hangozhatott el, s negyvenegynéhány évvel halála után azon kevesek közé tartozik, akinek emlékét az elítéltetés szégyenbélyegétől szülőföldjén, a Felvidéken, Szlovákiában a mai napig nem tisztították meg?

Esterházy János (Nyitraújlak, 1901 – Mirov, 1957) a trianoni békediktátumot követően az idegen uralom alá került felvidéki magyarok politikai vezetője, jogaiknak védelmezője volt. A kisebbségbe került magyarság képviselőjeként az egykori csehszlovák parlament munkájában aktív részt vállalt, s a törvényes keretek közt követelte Szlovákia autonómiáját, s azon belül a magyarság számára a kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogok érvényesítését. A trianoni békediktátum felülvizsgálata és korrekciójának követelése programjának természetesen része volt. Az etnikai határokat lehetőség szerint figyelembe vevő müncheni döntést követően, miután Nagy-Britannia és Franciaország garantálták az új határokon belül Csehszlovákia területi integritását, Esterházy János bejelentette, hogy nem költözik a megnagyobbodott Magyarországba, hanem a Csehszlovák, illetve a Tiso-féle Szlovák Állam fennhatósága alatt marad, s a töredék magyarság érdekeit továbbra is képviseli. Hitler mintaállamában, a Tiso atya vezette Szlovákiában a náci mozgalmakkal minden együttműködést megtagadott. Mikor a német Reich nyomására a szlovák nemzetgyűlés elé terjesztették a „Szlovákia teljes zsidótlanításáról szóló törvényt", hogy annak alapján a Szlovákiában élő valamennyi zsidó származású embert német koncentrációs táborba szállítsák, a parlamentben egyedül Esterházy János szavazott a törvény elfogadása ellen. A ház elnökének többek közt a következőkkel indokolta meg álláspontját:

„A magyarság Szlovákiában nemzeti kisebbséget alkot, és ezért teljesen lehetetlen, hogy elfogadjon és magáévá tegyen olyan törvényjavaslatot, mely a többségnek jogot ad arra, hogy egy kisebbséget kitelepítsen.... Veszélyes útra tért a szlovák kormány akkor, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhatja. Én mint az itteni magyarság képviselője leszögezem ezt, és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom."

Ezt a valóban „egyedülálló" bátor tettet, valahányszor szó kerül róla, meg szokták említeni. Ez érthető és jogos, bár Esterházy János egész tevékenységét nem az ilyesféle látványos és huszáros tettek jellemzik. Hanem a szívós és következetes munka, mondhatnám, aprómunka, amellyel minden alkalmat felhasználva képviselte, védte a Szlovákiában rekedt magyarság – és ezzel az összmagyarság – érdekeit.

Esterházy János azonban hiába volt egész élete során náciellenes, a magyarság érdekeit védő politikáját az új szlovák vezetés is ellenséges tevékenységként értékelte. A változást követően azonnal letartóztatták, átadták a szovjet KGB-nek, hogy a Szovjetunióba hurcolják, majd szibériai táborokba viszik. Otthon pedig távollétében perbe fogták és „in contumaciam" kötél általi halálra ítélték. Egyetlen valódi „bűne" a magyarság védelme volt.

Azokban az években ez valóban halálos bűnnek számított. A halálos ítélet hallatára a felvidéki Stószon élő Fábry Zoltán, aki kommunista lévén sok mindenben nem értett egyet Esterházy Jánossal, a következőket írta a Magyar Nemzet október 5. számában:

„Megrendülten, tehetetlenül és szívütötten állunk az ítélet előtt. Az igazság újra csatát vesztett Szlovákiában. Halálos ítélet: mentő körülmény nélküli végkonklúzió. Kötélhalál: aljas indokból elkövetett tett megbélyegzése. És a tempó és a gyorsaság, amivel az ítéletet keresztülhajszolták, egyetlen tárgyalás subája alatt. Micsoda nemzet ez! A nyílt fórumon, a világ színe előtt micsoda bátorság, mekkora arcátlanság így hazudni. Hitler tanulni jöhetne. Nemhiába volt Szlovákia a Führer mintaállama. Most fölülmúlta mesterét is. ... Ez tiszta gyilkosság, de a bírák ugyanakkor nem tudják, hogy öngyilkosság is; a szlovák nemzet, a szlovák antifasizmus ezzel az ítélettel kimondta önmaga felett az erkölcsi halálos ítéletet. A bűntudat teljes hiánya judicium-hiányra utal. Ez az ítélet történelmi példa és erkölcsi elmarasztalás. Mach (cseh náci politikus, a zsidók internálásának szorgalmazója, 1968-ban amnesztiával szabadult – A. G.) 30 éves büntetése és Esterházy halálos ítélete kötetek helyett beszél. A szlovák nemzet újra fel van mentve. Újra felmentette magát mások befeketítésével, föláldozásával. Meddig tarthat büntetlenül az ilyen játék? Az áldozatok újra a szlovákiai magyarok, mert Esterházy személyében az egész szlovákiai magyarság nyakába dobtak kötelet. A szlovákiai magyarok alkotják a bűnbakot, mely a nagyobb szlovák bűnöket hatálytalanítja."

A Tiso elnöksége idején elkövetett „szlovákiai bűnöket" csak tetézte a kassai program, a bene i dekrétumok alapján hivatalossá tett, már korábban is meglévő és működő, de most intézményesített magyarüldözés, a „lakosságcsere" címszóval leplezett kizsuppolás, a teljes magyarság törvényen kívül helyezése, a magyar iskolák megszüntetése, a deportálások és a hírhedt reszlovakizáció. A győztesnek nyilvánított Csehszlovákia kényére-kedvére tiporhatta a vezető nélkül maradt, kollektíve bűnösnek nyilvánított magyarságot.

Igaz, Esterházy Jánoson az ítéletet nem hajtották végre. Mikor a szovjet KGB végre átadta a csehszlovák hatóságoknak, elnöki kegyelemmel az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítették. Barátai a szökést is felajánlották, de ő, mint korábban is, maradt. Súlyos betegen csak azt kérte, hogy engedjék szülőföldjén meghalni. Ezt a kívánságát sem teljesítették. Sőt, a családnak még hamvait sem adták ki.

És azóta mi történt?

Emlékét Budapesten, a Szép utcában emléktábla őrzi. Könyvek jelentek meg munkásságáról, Ébert Tibor drámát írt róla, válogatott írásait kiadták, s 1996-ban postumus neki ítélték Budapesten a „Magyar Örökség" oklevelet a magyarság érdekében kifejtett korszakos jelentőségű áldozatos tevékenységének elismeréseként.

Sőt, 1993-ban Moszkva is rehabilitálta Esterházy Jánost. A szlovák rehabilitáció azonban egyre késik. És ez a legszomorúbb.

Esterházy János sorsa összefonódott a felvidéki magyarság, egyáltalán a magyarság sorsával. Őt és a magyarságot nem a tettei, tevékenysége, hanem a begyökeresedett előítéletek alapján ítélték el, és ítélik meg manapság is. Ennek a gyűlölet táplálta előítéletnek volt keserű és gyalázatos gyümölcse a kassai program és a bene i dekrétumok, amelyek jogfosztottá nyilvánították a magyarságot. „A bene i dekrétumok és végrehajtásuk – olvasom az Emlékkönyv egyik tanulmányában – kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását." Ezek a jogszabályok ugyanis – ne felejtsük el – ma is élnek, csupán nem érvényesítik, és semmi jogi akadálya sincs annak, hogy érvényesítsék, hogy újra jogfosztottá tegyék a határaikon belül élő magyarságot.

A szlovák politikai vezetés mind a mai napig nem kért bocsánatot a háborút követő magyarüldözésért, a bene i dekrétumokat a mai napig nem vonták vissza, Havel elnök csak a németeket követte meg a szudétanémeteket ért sérelemért, a távoli cseh területekre deportált magyarok semmi elégtételt nem kaptak.

A magyarellenesség parazsa pedig ott izzik a bűntudat hamuja alatt, ott lappang a törvénykönyvekben, Szlovákia hatályos rendeleteinek tárában. Amíg ezeket nem nyilvánítják érvénytelennek, addig nincs mit várnunk, addig nem rehabilitálhatják Esterházy Jánost, s addig nem lehetnek illúzióink. Addig minden barátságos gesztus csupán álszent képmutatás, legfeljebb az egyéni jóindulat megnyilvánulása. Addig az ott élő magyarság feje fölött szüntelen ott lebeg a hazaárulás Damoklesz-kardja.

Esterházy János mártíriumának emléke, az avatott kézzel szerkesztett Emlékkönyv erre a fenyegetettségre is figyelmeztet.

Ez talán legfontosabb tanulsága.

Albert Gábor

Vissza