Kisebbségkutatás - 10. évf. 2001. 1. szám |
Keszeg Vilmos
A kisebbségi sors narratív megjelenítéseThe Narrative Presentation of Minority Existence
History survives in composed form, in the narrative; the authenticity of the narrative is guaranteed by the documents behind it. Transylvanian stories told by Hungarians that come from Aranyosszék (Torda-Aranyos County), a village inhabited by Hungarians have a special status because their historiography differs from the official Romanian one. Thus these stories have become widespread with the help of informal social events and relationships and they have been handed down from parents to children. Story telling - as a rite - has created and creates even today cultural space, and communicational and social relationships.
A gyűjtő ritkán szokott beszélni kutatási tárgya, a szöveg létrejöttéről. Pedig olyan tudás, olyan élmény ez, amelynek egyedül ő van birtokában. A szöveg az ő jelenlétében, sőt az ő jelenléte miatt jön létre. Nem is tudja kivonni magát a szöveg teréből, láthatatlanná tenni magát, mert ezzel a szöveg megérthetőségét veszélyezteti. A szöveg csupán úgy létezik, ha egyik oldalán ott van a beszélő, a másik oldalán pedig a hallgató. Ha valamelyikük, akárcsak a közöttük zajló-alakuló kapcsolat leírása hiányzik, az olvasó kényszerül rá arra, hogy a rendelkezésére álló információk és képzelete segítségével rekonstruálja a szöveg mikrokontextusát. Továbbá: ha akár a beszélő, akár a hallgató személye homályban marad, a hiány a szöveg hitelességét, empirikus értékét teszi kérdésessé. A szövegnek ekkor nincs kiterjeszthetősége, extenziója, lehetetlen rávetíteni a valóság valamely történésére, az egyén és esemény viszonyára, beszédhelyzetre, két személy találkozására.
A kommunikáció mint esemény szerepeket, cselekvési formákat és módokat, jogokat és kötelességeket ír elő az egyén számára. Éppen ezért a jelen gyűjtés során keletkezett szöveg nem értelmezhető a kommunikációs helyzeten, a beszédeseményen kívül. A beszédhelyzet, a beszédesemény a szöveg értelmezési horizontjaként működik.
Sok-sok, archívumokban elhelyezett, kötetekben közzétett szöveg áll a rendelkezésünkre. Egy tudományos paradigma heroikus munkájának nagy eredménye ez a szövegrepertórium, akárcsak a szövegek rendszerezésére, tárolására, tipologizálására tett kísérlet. Ricoeur mondja, hogy az archívum a történelmet fenntartó, legitimáló intézményként definiálja önmagát. A dokumentumoknak nevezett anyagai nyomai, töredékei, részei korábbi történéseknek, s ezért alkalmasak az elmúlt idő megidézésére, bizonyítására. Egyfajta metonimikus, mágikus viszony, a pars pro toto elve kapcsolja össze a dokumentumnak nevezett objektumot és a történelmet. A történelem elrendezett, megszerkesztett formában, narratívában él, a narratíva hitelességét, érvényességét a mögötte álló dokumentumok garantálják.
A történelemtudomány tárgyát képező történelem mint az időbe beleszerkesztett, artefactum jellegű tárgy helyett itt és most egy sajátos politikai és társadalmi helyzetben élő személyek emlékezésében, történetmondási gyakorlatában állandóan jelenlévő történetekre és előadásukra kívánjuk ráirányítani a figyelmet. Ezért is vetünk fel olyan kérdéseket, amelyek megválaszolására az archívumok felkészületlenek: kinek a történetei azok a narratívumok, amelyek az archívumokba bekerültek? Ki alkotta meg és mi végre, hogyan használta/használja őket? Mikor és miért hangzottak/hangzanak el? Melyek azok a mikrokontextusok, amelyek előadhatóvá teszik a történeteket? Milyen interpretációs szabályok biztosítanak társadalmi tekintélyt ezeknek a történeteknek? A történetmondás helyzete milyen egyéb szövegekkel helyezi egyazon kontextusba a történeteket, s tulajdonít nekik ezáltal velük azonos használati értéket?
A történetmondás, a történetek követése, akárcsak a többi emberi cselekvés, különböző jelentéseket hordoz, különböző szándékokat, stratégiákat követ. A narratológiát hosszú ideig a narratívumok struktúrájának megértése tartotta izgalomban. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy alig van tudomásunk arról, hogy milyen igények tartják életben a történeteket, milyen társadalmi konszenzusok rendelnek jelentést a történethez, a történetmondáshoz, illetve miért vannak időtálló és tiszavirág életű történetek, egyes történetek miért képesek újra és újra felkavarni a kedélyeket, másoktól pedig miért fordul el mindenki. Melyek azok a társadalmi úzusok, amelyek a szöveget mint virtuális tárgyat emberi attitűddé, viszonyulássá alakítják át?
E kérdésekre egyetlen emlékezési eseményből, és az ennek keretében rögzített történetből kiindulva reflektálunk.
* * *
1999. október 23-án harmadmagammal utaztam ki a Torda melletti Aranyosszentmihályra. Sem a település, sem a lakossága nem volt ismeretlen számomra. Aranyosszentmihály is egyike azon aranyosszéki településeknek, amelyek az utóbbi 2-3 évtized során az intenzív földművelésre tértek át. A falu határában elfolyó Aranyos közelségét kihasználva a gazdáknak évente két termést sikerül betakarítaniuk és a piacon értékesíteniük. A piacra járás, akárcsak a községen áthaladó műút forgalma az idegenekkel szemben közömbössé és bizalmatlanná tette a lakosságot.
Dézsi Mózes (sz. 1932) és felesége, Margit (sz. 1938) is az idegenekkel szembeni bizalmatlansággal fogadott. Néhány perc után azonban, a riportermagnó láttán a családfő bizalmatlansága örömre váltott. Kiderült, hogy sok-sok éve várt erre az alkalomra. Gyermekkora óta, egy életen keresztül hordozta élete meghatározó, tragikus eseményének emlékét. A történet megőrzését, átadását, a felejtéstől való megóvását Dézsi Mózes feladatának, kötelességének érezte.
A beszélgetés során a történeti tudat szerveződéséről és működéséről kívántunk tájékozódni. A hosszasabb beszélgetés egy részlete a következő.
(A - férfi, sz. 1932, B - nő, sz. 1938, K - kérdező)
K: - Az első világháborúban sokan vettek részt?
A: - Vótak, vótak. Nagyapám mind csendőrőrmester vót... Vincen. Édesapám, nyugudjék, ott is járt iskolába. Tetszik tudni, édesapámot... /megölték. Könnyezik/ Édesapám volt, amelyik még élt kilenc napot... Szóva nagyapámékat amiko kivégezték... 44 szeptember 15...Azután rátörtek édesapámékra... 56 szilveszterén vót egy szilveszteri bál. És a gyilkosok tőllünk tartattak legjobban. S akkor a bálba ott vót a két testvérivel, apjával. És ott aztán ránk törtek. Már láttam, hogy veszély van. A feleségemnek egy unokatestvéritő kértem egy bicskát. Olyan hitván dolog vót, hogy nem vótunk mi erre rákészülve. Ott hangosan a bálba kiábálta, hogy az éjje végzek veled. De már úgy forrt a méreg bennük, hogy mi menekülni nem akartunk. /Könnyezik./ Má vártuk az összecsapást. S akkor aztán a bálterembe ránk jöttek. Engemet az apjak, körülbelöl 70 éves ember, ha nem több, itt né átölelt, megfogatt. Miko megfogatt, felemeltem a fejemet, a kisebbik fia a késsel így vót né... De akko még én is a bicskáva. S a bicskával aztán én is elvágtam az orcáját s egyik kezit. S akkor ő aztán leesett s a testvérei körülbelül mentségire siettek, s én addig sikerült hátul elmeneküljek. Nekem is aztán el vót vágva a kezem. De én a bicskát szorítattam. Úgy el vót sasulva a kezem, nem éreztem egyáltalán. S akkor én hátul elmenekültem. A feleségemnek még akkor udvaroltam, nem is tudam, kik aztán menekítették el. Meg vót vadulva az egész társoság. Még két fiút könnyebben megszúrtak. Miko bevisznek a kórházba, há éppen oda visznek, ahol ő ki van nyújtóztatva. Nagy kendőve bekötették itt a nyakát né. S aztán észrevették a doktorak a dógat s etávolítatták ott a terembe. Elég messze tőllem. Nekem aztán a fejem össze is vót szúrva, egész turbán vót körbe a fejemen.
Aztán folyt a per. Hittak, mindig hittak. Egy szombaton édesanyám el vót menve, még nem vótam megnősülve. És azt mondja nekem egy tiszt, Dumneata aici rămâi, de aici nu pleci. Le lesze tartóztatva. Vót nekünk egy jó emberünk, aki nagy kommonista vót, de igazságos ember vót. S ott a milíciáná miko nézelődek, az öreg Ianc bácsi... magyar vót a felesége, rokanság is vót, éppeg akko ment e. Én mondam neki, Ianc bácsi, bajba vagyak, le akarnak tartóztatni. Az öreg mindjá elment a párthaz, onnan küdtek egy Mureşan nevezetűt, s akko behíttak engemet is. S azt mondták nekem, hogy hát maga nem mondta meg, hogy hogy vót magáva? Há mondam, meg se kérdeztek, csak azt mondták, hogy engem letartóztatnak. Má nekiek vagy 3-4 tanújak má benn vót s az ő tanúvallomásak után úgy látták, hogy én teljes bűnös vagyok. Akkor aztán elengedtek. Na aztán folyt a per, és nem értünk el semmit se.
B: - Pont az esküvőnk napján mondták ki az ítéletet. Úgyhogy nem vót ott senki, hogy megtudjuk, hogy mi történt.
K: - A 44-es esemény hogy zajlott le?
A: - Szeptember ötödikén édesapám, nyugyodjék, be vót koncsentrálva. Elég messze. A katonaságnak vót egy ződséges kertje. S édesapám hogy ne menjen messze, 15 ezer lejt fizetett. Ez körülbelöl egy állatnak vót az értéke. Hogy ne vigyék messze. S ő itt maradt Tordán egy ződséges kertnek a munkáját vezette. 944 szeptember ötödikén mentünk ki a mezőre paszulyt szedni. Mikor emegyünk a falu végire, gyünnek a... Mi nem tudtuk, mi történt. Hogy má regge áttörték a frontat a Feleken. Mindenkit a csendőrség az állatakka irányítatt bé Tordára menekíteni a főnökeket s mindenféle hivatalt. Engemet is, 13 éves gyermek vótam, irány bé, gyermek, arra felé. Édesanyáméknak mondam, menjenek csak itt, me emenyek én. Kimentem a falu végin, ott jött egy autó, csapatt egy nagy port, rávágak az állatakra, s irány ki a mezőre. S eszaladtam. Szedjük a paszulyt, szedjük, jönnek a repülők, de olyan lent szállnak. A töröbúza mind úgy mozog né. Mi bebúvunk oda. Istenem, mi lehet? Halljuk ecce, bum, bum, a repülőtértő egy kilométerre vótunk. Felállunk a szekérre, hogy nézzünk úgy a repülőtér felé, égtek a repülők. S akko kinézünk az országút felé, amelyik megy Enyed felé. Hát az egész országút egy nép, folyik. Na, megint jöttek vissza, hogy febombázzák Tordát. Szaladunk mi is haza. Kijövünk az országútra, s pont ott van egy tiszt, aki nállunk lakatt. S na ott mindjár, hogy mi történt, mi van. Azt mondja, nincs semmi, menjenek haza, me jönnek a magyarak. Na, jövünk hazafelé, egy szógánk az ökrekke kinn maradt a mezőn, s ebújtak a kukorica közé. S mi jövünk haza, mikor má jövünk haza, nyugudjék szegény édesapám, már jött elénk. /Könnyezik./ S na jó, hogy jöttek, gyertek elénk, má né, mi van. Ez körülbelül 10-11 órakkor. Délután 5 órakkor má az első ódalcsónakas motorbicikli megjelent. A faluba figyeltek erre-arra, a temetőbe, hogy nehogy történjék valami. Kérdezték a falunak az összetételét, a népeket, hogy milyen nemzetiségűek. Mik vannak, hogy vannak? S avval elmentek. Reggelre má azan éjjel bejöttek a magyarak, németek. Ezután aztán megválasztatták a községbe a nemzetőrséget. Demeter Gyula vót a parancsnok, édesapám az alparancsnok /könnyezik/, keresztapám, Fülep Miklós, akit szintén kivégeztek, ő vót a bíró a községbe. Na. De senkinek semmi bántódása nem vót. A magyaraknak nem vót senki haragossak. Itt ültek tíz napig a magyarak, tizenkettőt. Mi lenn laktunk, ott nagy berendezés vót, fenyőfás, mindenféle. Onnén ejöttünk, me féltünk ott ülni. Itt ültünk ebbe a házba. Itt egy őrmester lakatt. Nagyon rendes ember vót. Akko má nyugdíjba vót, csendőrőrmester vót a községbe. Rendes ember vót. S akkor már bejöttek az oroszak s a rományak ide, édesapámot fehívták ecce, elengedték. S másodszo miko fehívatták, többet haza nem jött édesapám. Akkor valaki leértesített, hogy menjünk, mert ott bent a román templom mellett, Vana Vasi kertjibe ott van édesapám keresztapámma meglöve. Nekifogtak, őket összekötözték külön-külön, s akkor kettőt a hátakkal összekötöttek. A gyermeknek a hintájáró vették le a drótat s avva kötették össze. S akkor édesapámon bément a golyó s kijött. A bémenetelnél egy kicsi lyuk vót, de a kijövetelné nagy. Emagyarázto, hogy történt. Hogy kérelték őket, hogy ne öljék meg. Össze vót gyűlve a románság. Ne lőjjék meg őket. Nem törődtek semmive. Alapasan elverték őket, azt mondta édesapám, hát amit szegény Miklós kapatt, az elég lett vóna nekie. Keresztapámnak. S akko édesapám mondta, hogy biztos ő is eszméletét veszítette, hogy mire ő észhez tért, azt mondja, Miklós még vagy kettőt rúgatt s vége lett. Akkor aztán nagyapám, Dézsi Vilmus egy süket emberre, aki Wolfná vót virágkertész... A szekérbe béfogták az állatakat s hazahozták édesapámat. S édesapám akko elmagyarázta, hogy őket ki lőtte meg. Ez egy községbeli vaddisznó ember vót. Még csinált később gyilkosságat. S életfogytiglan e lett ítélve. Aztán kiszabadult s aztán csak nem élt sokáig.
Ahogy elmagyarázta édesapám, hogy őtet ki lőtte meg, ennek a gyilkasnak a nagyapja kandász vót itt Wolfnál. Az uradalamnál. S az én szülőnagyapám ott vót mind bíró. S akko nagyanyám ekiátatta magát: - Jaj, Istenem, az rendezte el az én gyermekemet, akinek az én édesapám adatt ennie, kenyeret adatt a kezibe. S ez a fülibe ment. Mer itt laktak 300 méterre csak. Fülibe ment, hogy Ráki néni, nagyanyám mit kiabált, hogy a Vakár fia lőtte meg, akinek kenyeret adott az ő apja. Vette az apját s ejöttek ide. S azt mondták nekie, hogy Ráki néni, há miféle kiabálást csinált maga, hogy az én fiam lőtte meg a maga fiát. - Hát - azt mondja nagyanyám - , ezt beszélik. - Há ne beszéljék eztet, me ha meghallam, hogy beszélik, ejövek és úgyis főbelövem. Ezt mondta. S akkor mi megijedtünk, fepakoltunk a szekérre, a két szekérre... Vót két ökrünk, két tehenyünk, s itt né, a háború folyt, keresztü a mezőn, emenekültünk Bágyonba, hogy édesapámat ne lőjjék meg még egyszer. Semmi bántódásunk nem vót az utan. Néztük, hogy az orosz katonák a lövészárkokbó hogy figyelnek. Elmentünk Bágyonba, hát ott az orosz orvosak megvizsgálták, amennyire megvizsgálták, de nem adtak reánk semmi.t. Kilenc napig élt édesapám. Mindenfélét megmondatt. Elmondta.
De hogy mindent összezavarjak, mielőtt mi elmentünk Bágyonba, nagyapám elment, hogy nézze meg, a leánya mit csinál, Dézsi Vilmusnak. Itt tőllünk 200 méterre bombáztak, s az öreget egy szillánk elérte a veséjinél. Este lefeküdt az öreg, efolyt az egész vére. Reggere meg vót halva. Akkor az öreget itt hattuk, vót egy öreg ház itt né. Itt hagytuk a házba meghalva, felpakoltunk s irány Bágyan, hogy menekítsük édesapámat. S ott aztán még élt édesapám kilenc napig és kilenc nap után meghalt és hazajöttünk. Feltettük a szekérre és hazavittük. Pap nékü, minden nékü, egy bácsi elmondta a Miatyánkat /sír/, itt teli vót katonasággal. Mikor vittük hátra édesapámat a kertbe, a vót a számításak, hogy egy sortüzze minket letakarítnak. S annak a bácsinak a léányának udvarolt egy tiszt. S az a tiszt aztán nem engedte, hogy megtegyék eztet. Minket is... Jött a háború... magyar emberek, sajnos, édesapám emagyarázta, hogy kik rendezték e. Béadtuk aztat a magyar embert a törvénybe, hogy bizonyítsa, hogy igenis, Dézsi Mózes azt mondta nekem, hogy Vakár lőtte meg. Az az ember etagadatt mindent. Köpenyegforgató emberek vótak. Szembesítették Icának az apjával, Kis Miklós bácsival, nyugudjék békébe. Kis Miklós bácsi megállatta, igenis megmondta nekem, hogy Komáromi Elek mondta, hogy Vakár lőtte meg Dézsi Mózsit. Szembesítették s mindent etagadatt. Aztán jöttek a törvényességek, a perek, semmit nem értünk el. Ugyébár akkor 45-be semmi jogunk nem vót.
(Fia): - Nagyapámék itt vannak eltemetve a kertbe, nagyapám is, dédnagyapám is.
K: - Vallásos szertartás nélkül temették el?
A: - Egy Miatyánkat mondatt... A kaszárnyákkal szembe lakik egy Székely Miklós. Ők ide menekültek hozzánk. Ide vittük hátra a kertbe, ide temettük el nagyapámat is, édesapámat is. Itt vannak a kertbe. Nem is vittük e aztán.
(Fia): - Fülep Miklós bácsi is ide van eltemetve.
A: - Ő is oda van eltemetve a kertbe, keresztapám. Bajka Mártont főbelőtték a református parókia kertjibe. Doktor Wolf Gyulát azt a sánc szélin, ahogy mentünk az állomásra, azt ott kapták meg. Hát mondjuk, doktor Wolf Gyula egy alázatos úriember vót. Az olyan ember vót, hogy az útan már mikor ment, ő emelt kalapat mindenkinek. Nálla minden szegény támagatást kapatt. S mégis evették az életit. Nagyon rendes földbirtokos ember vót...
K: - A kivégzések ugyanazon a napon zajlottak?
A: - Nem. Doktor Wolf Gyulát 14-én és Bajka Mártont. S édesapámékat másnap. De, mondom, nem vót senki haragasak a magyarak közt. S nekiek annyi hibájak vót, hogy tíz nap alatt e kellett venni az életüket. Más két ember, Fülep Miklós és Bágyoni Miklós, egyszerű földműves emberek, jó gazdálkodók vótak, őket ugyanez a gyilkas és még egy másikka vitték ki a mezőre. Mikor kiértek a mezőn kívül, ezek má észrevették, hogy baj van. És szembeszálltak velek. S a puskatusakka főbe ütették.
.
A fenti történet mögött álló eseményre tehát 1944. szeptember 14-15-én került sor. Az emlékező Dézsi Mózes 13 évesen volt az esemény szem- és fültanúja. A II. világháború tordai frontjának összeomlása után az aranyosszéki falvakból visszavonult az orosz és román katonaság, rövid időre magyar és német katonák telepedtek a faluba. A magyar hadsereg visszavonulása után a helybéli román lakosság koholt vádakkal a helyben lakó magyarok ellen fordult. Szeptember 14-én két személyt gyilkoltak meg. Bajka Mártont a református parókia kertjében, dr. Wolf Gyulát az állomás közelében végezték ki. Másnap újabb négy személlyel végeztek. Dézsi Mózest és komáját egy, az ortodox templom melletti telken kínozták meg és pusztították el. Ugyanazon a napon, ugyanazok a gyilkosok a határon végeztek két magyar földművessel, Fülöp Miklóssal és Bágyoni Miklóssal. 1945-ben az igazságszolgáltatás nem volt hajlandó kimondani a román gyilkosok bűnösségét. Az eset folytatására 1956 szilveszterén került sor. A gyilkos családja újra meg akarta félemlíteni áldozatai hozzátartozóit, közöttük az időközben legénnyé nőtt Dézsi Mózest. A véres összetűzést követő tárgyalás és per újra védelmébe vette a verekedést kezdeményező román lakosokat.
A történet paradigmatikus értéke abból ered, hogy a helyi eseményt egy általános narratív sémára telepíti rá. A két etnikumot, a többségi román és a kisebbségi magyar etnikus elemet egyazon történetbe, epikus szituációba integrálja, s a történések során egy feloldhatatlan oppozíció ellentétes pólusain helyezi el. A történet folytonos jelenlétével egy elvesztett demográfiai küzdelem kudarcát, a magyarság geográfiai és politikai térvesztésének, kiszolgáltatottságának, védtelenségének érzését, az állami intézményekkel és a román etnikummal mint absztrakt kollektívával és mint a lokális közösség tagjaival szembeni bizalmatlanságát fejezte ki és termelte újra.
Az évtizedeken keresztül folytonosan újratermelt történet (hasonló történetekkel együtt) tekintélyre, kollektív figyelemre tett szert. A családi emlékezet a nagyapa, az apa, valamint más ismerős személyek, rokonok brutális meggyilkolását a személyesen megélt történelem epizódjaként tárolja. Ezáltal alkalmas a történelem struktúráinak, a másodlagos, társadalmi makroformációk viszonyának a lokális világba való közvetítésére. A családi és lokális narratívumok az individuális sorsokat, a lokális történelmet a romániai magyar kisebbség állampolgári jogvesztésének, diszkriminációjának részeként kezelik és reprezentálják. A helyi, individuális kezdeményezésből induló, a román etnikum nevében végrehajtott, látszólagosan az informális nacionalizmus irányította gyilkosságokat az állami politikai, ideológiai és intézményi struktúrák által is támogatott formális nacionalizmus dokumentumaként jeleníti meg. A román részről kezdeményezett és végrehajtott atrocitást ugyanis a román állami közbiztonsági és törvénykezési szervek elnéző és bátorító magatartása követte.
A genealógiai emlékezet fenti epizódja a történelmi tapasztalaton túl egyúttal az államhoz, intézményeihez, a többségi nemzethez való viszonyulás, pontosabban a bizalmatlanság narratív modelljévé, egy társadalmi és politikai előítéletet, egyenlőtlenséget reprezentáló narratívummá alakult át. Előadása, felidézése, egyéb társadalmi rítusokkal együtt újratermeli a kisebbségi státust és identitástudatot, az állammal, a nemzeti többséggel szembeni magatartást. Ezzel egy időben pedig a csoporton belüli vélemények újragondolását teszi lehetővé, a kisebbségi társadalmon belüli véleménykülönbségeket számolja fel.
A megemlékezési rituálé a román nemzeti, majd a szocializmus homogenizáló, a nemzeti kérdést bagatellizáló ideológiájának idején a nemzetiségi identitást és attitűdöket termelő szimbolikus cselekvés, a kisebbség szerveződésének belső formája volt. A történet a hivatalos román történelemtől való elhajlása miatt az informális társadalmi helyzetekben és kapcsolatokban terjedt el; szülőkről gyermekekre hagyományozódott. Emellett a férfiak zártkörű, bizalmas összejövetelein került újra és újra szóba. A történetmondás mint rítus kulturális teret, kommunikációs és szociális kapcsolatokat teremtett és foglalt le a maga számára.
A Dézsi-család két alkalommal kísérelte meg a családi verzió elfogadtatását, a nyilvános társadalmi emlékezetbe való beépítését. Közvetlenül a gyilkosság után, a haldokló jelenlétében az anya sírva és kiabálva fedi fel a gyilkos kilétét. A megnevezett család azonban nem vállalja bűnének beismerését. A vádra megfélemlítéssel válaszol. Dézsi Mózes szerint a bűnös agresszív válasza, a megfélemlítés kiváltotta félelem miatt az emlék a nyilvánosság alatti szférába süllyedt.
A faluban hatalomra kerülő nacionalista és soviniszta garnitúra is védelmébe vette a gyilkos férfit, V.-t, szemet hunyt a gyilkosságok fölött. A család narratívuma nem tudott legitimitásra szert tenni. Terjesztése miatt a család bármikor megvádolható lett volna rágalmazással. A történetnek a nyilvánosságból való visszavonására még egy további esemény is ösztönözte ifjú Dézsi Mózest. 1957-ben, az 1956-os szilveszteri bálon az 1945-ös események folytatásaként kirobbanó véres összetűzést követő tárgyalásokon a hatóságok újra nem voltak kíváncsiak az igazára.
Dézsi Mózes a történetet családon belül a fiainak, majd unokáinak elevenítette fel újra és újra, a családi történelem, a genealógiai tudás részeként. Az elődökről szóló emlékezet alapvetően narratív módon szerveződik. Ezek a narratívumok ugyanazon szövegrepertóriumba tartoznak, mint az igaz történetek és a nyilvános térben elhelyezett gyászjelentés, sírfelirat. Dézsi Mózes az 1944 őszének tragikus eseményéről készített narratív reprezentációt a maga korai árvaságának, családja tragédiájának, a háborús idők és a román sovinizmus kegyetlenségének, igazságtalanságának dokumentumaként, bizonyítékaként forgalmazta. A korán és tragikus körülmények között elpusztult apa emléke a róla szóló narratívumban élt és él tovább.
A faluban az esemény többi áldozatának rokonságával ez az esemény teremtette meg Dézsi Mózes családjának szolidáris kapcsolatát. A narratív hagyomány olyan mikrotársadalmi tudást képez, amely a település lakosságán belül láthatatlan kapcsot tart fenn.
És végül a korábban is említett férfiösszejövetelek (italozás, férfimunkák szünetei, megbeszélések, virrasztóbeli beszélgetés) képezik azokat az alkalmakat, amikor a település közelmúltjának rendezetlen eseményeit, személyek, családok közötti feszültségek eredetét felemlegetik. Kiderítetlen lezajlású tolvajlások, gyilkosságok, bosszúállások, igazságtalan osztozkodások, meghurcolások, verekedések, a nyilvánosság előtt titkolt morális vétségek, gonddal rejtegetett ellenérzések kerülnek ilyenkor terítékre. A beszélgetések hangulata fojtott, ünnepélyes, titokzatoskodó. Gyakran kirobbanó, heves szóváltásra, vitákra kerül sor, amelyek a jelenlévőket, olykor az esetbe implikált egyéb személyeket is napokon belül nyílt színvallásra kényszerítik.
Dézsi Mózes apjának története a falutörténet azon fejezetébe tartozik, amely a kommunista rendszerben cenzúra alatt állt. A történet forgalmazása ezért is használta ki azokat a helyzeteket és kapcsolatokat, amelyek a beszélgetők számára a történet és a beszélgetők biztonságát garantálták. A történet, a hasonló történetek forgatókönyvével, a bizalmas kapcsolatokkal és a beszédhelyzetekkel együtt képezte azt az intézményt, amely a kisebbségek és a kisebbségi identitások felszámolásának évtizedei során az identitás megélését, kinyilvánítását és újratermelését valósította meg. A történetek hitelességét a felidézést biztosító szituációk, mikrokontextusok erősítették meg.
Az 1944-es aranyosszentmihályi események narratív feldolgozása egy tágabb, különösen 1918 után átfogó eseménysor részét képezi. A román-magyar viszonyról szóló történetek 1848-1849-ből is megőrződtek az emlékezetben. E történetek a hegyekről leözönlő, portyázó, az anyagi javakat elragadó, a lakosságot és a településeket elpusztító havasi románságról szólnak.
A történetben megjelenített esemény előzményét és hátterét összetett események és történések alkotják. A bennszülött és számbeli fölényben lévő magyar lakosságnak a kisebbségi státusba való átmenetele traumája a két világháború közötti korban állandósult. A kisebbségi hátrányos helyzetet és komplexusokat 1918-tól folyamatos romániai rendelkezések, valamint európai politikai döntések termelték ki és állandósították. Az 1921. július 30-i, Erdélyre vonatkozó agrártörvény Torda-Aranyos megyében a magyar földbirtokos lakosságot hátrányosan, a román lakosságot pedig pozitívan diszkriminálta. A hatalmi intézmények szintén bátorították a román agressziót. 1933-ban Sinfalva megfélemlítésére került sor. A falun áthaladó vonattal mócvidéki román lakosság érkezett a faluba, s a helybéli románság irányításával több magyar családra rátámadtak. A következő évben, 1934 karácsonyán Harasztoson történt meg a román és magyar fiatalok véres összetűzése. S bár az ezt követő per is elismerte a román provokáció kezdeményező szerepét, az ítélet a magyar férfiakra mondta ki a büntetést. Ugyanebből az időből Aranyosgerenden, Mészkőn, Rákoson is emlékezetesek maradtak a román fiatalok és férfiak garázdálkodásai, magyarellenes tüntetései, megfélemlítési akciói.
A román ajkú lakosság ezekben az évtizedekben folyamatosan áramlott be az aranyosszéki településekre. Az 1940-es bécsi döntés után elinduló román migráció egyik célpontja Torda volt. Az ekkor a városba telepedett hivatalnokok évtizedekre kisajátították a város közigazgatását, véglegesen lefoglalták az államosított lakásokat, ápolták a román nemzeti sérelmeket. Egy ismeretlen személy 1943-as helyzetjelentése szerint "nagyon súlyos helyzetet, majdnem kibírhatatlan helyzetet teremtettek a román hatóságok Tordán és Torda-Aranyos megyében azáltal, hogy a megye határán keresztül jövő román menekülteket a magyarok házaiban helyezik el." Később a földművelés kollektivizálása a mócvidéki román településekről újabb betelepülő hullámot indított el, ezúttal az aranyosszéki rurális települések felé. A korábban kisebbségekben élő bennszülött románság örömmel fogadta a beköltözőket.
Alább néhány, 1999 és 2000 során rögzített emlékezést közlünk.
Sinfalva (Nő, sz. 1922. Sinfalva)
Leszállították itt a vonatró, s onnan jöttek be. S ahogy jöttek be, ott a kertekrő téptek le ágakat s fákat s nállak is vót vaj egy kézbeli. S akko aztán bejöttek. De vezették őket. Bejöttek eddig. Édesapám figyelte őket, s mi el vótunk bújva az ágy alá s az Isten tudja, merre. S aztán miko eddig bejöttek, egy Puşcaş nevű kiátotta, hogy - Ajunge. Inapoi. Aztán mentek vissza. De a papéknál. A papék felmenekültek a toronyba. Aztán... Egy torta ki vót dobva a sáncbo. Feborítva minden a lakásbo. Ők ott szegények reszkettek. Összetörték a tükröt, bútorakat. Aztán több házná, nemcsak nálluk.
Öten-hatan vótak köztük Sinfalváról. Ilyen gimnáziumat végzett pasasok voltak azok a sinfalviak. S akkor vezették, hogy acolo, acolo, înapoi.
(Nő, sz.1923, Kolozsvár)
23-ban születtem és ez 32 május-júniusában volt, tudom, hogy olyan nyári időszakban volt, mert anyám éppen azelőtt való nap ültette át a cserepes virágait. Ott a templom melletti kis lakásban, mi ott laktunk. Hallottam a felnőttektől, s tényleg utólag tudatosodott bennem, hogy Tordán választások voltak. Azt hiszem, hogy a sinfalviak ott helyben szavaztak, vagy mindenki bent /Tordán/, nem tudom, de azt is tudtuk, hogy a mócokat levitték Tordára szavazni. S valami volt a levegőben, a nagyok biztos tárgyalták, anyámék már el voltak válva, én csak anyámmal éltem, ott szembe laktak Árkosiék, a papék, hogy na, lesz a választás, valami volt a levegőben, mindenki egy kicsit irtózott. És akkor egy vasárnap volt a választás napja, s egy délután egyszer csak, olyan jó meleg volt, olyan morajlás hallatszott. Biztos a tiszteletes úr figyelte, s tudta, hogy akkor kell jöjjön vissza a vonat Abrudbányára. S tényleg a morajlás, s akkor ők jöttek át /a papék/, hogy gyertek gyorsan s felmentünk a toronyba. Nem tudhattuk, hogy mi lesz. S felmentünk a toronyba remegő inakkal, és én kicsi voltam, nem emlékszem, hogy kinéztem volna, de bevonult a tömeg, utólag mondták, hogy állítólag Acél, a tordai iskola igazgatója, Acél Teodor vagy hogy hívták, nem emlékszem már, ő odaállt a mozdony elé, me ugye a mozdonyvezetőnek kellett vóna indítani, leállította és bevezényelték oda /a tömeget a faluba/. De hogy mér pont Sinfalvára, vagy hogy máshova is, én azt nem tudom, csakhogy bevezényelték a népet, és jöttek úgy, ahogy az állomásról bejöttek, jöttek, a templom felé kanyarodtak. Ott még vót egy másik utca, oda nem tudom, hogy bementek-e, és hát nállunk, ugyé ők tudták, hogy ki hol lakik, ott csak betörték az ablakainkat, egy függönyszárnyat kihúztak. Hanem ugyé bementek, tudták ők, hol lakik a pap, oda bementek, a lakásba, és lévén, hogy Árkosinak második felesége volt, a nagy ebédlőben két kredenc is volt tele porcelánedényekkel. És emlékszem, hogy oda biztosan ilyen husángokkal bevertek, úgy folyt ki a porcelánözön. És végigmentek a lakáson. Utólag mesélték, hogy nagyon keresték Szabó Jánost. Torda felé, lefelé menve szép nagy háza volt. Nem tudom, iskolázott ember volt-e vagy mi, de tekintélyesebbnek tartották. Nem is volt Sinfalván olyan szép nagy ház, vasrácsos kerítéssel. Őt nagyon keresték. És azt mondták akkor, hogy a hálóból egy tapétaajtó nyílott a fürdőszobába. És ő oda ment be. S szerencse, hogy azt a tapétaajtót nem vették észre.
Végigmentek, s aztán mentek vissza a vonathoz s aztán elmentek.
A papék, s Juliska néniék s akik jöttek hozzánk, rombolásnak emlegették. Hát megrémülve.
Mészkő (A - nő, sz. 1921, B - férfi, sz.1916)
A: - Szegény édesanyám, nyugudjék, arról vót szó, hogy pünkösd másodnapján jönnek ide is, Mészkőre. A havasiak. S akko aztán azelőtt való este krétávo megkeresztezték a magyarok kapuit.
B: - Meszelték.
A: - Mit tudom én. Vót egyes kereszt, kettős kereszt. Kettős kereszt, amelyiket inkább... Aztán szegény édesanyám, lehet, hogy nem vót csak két ruhám, de egyiket húzta rám, a másikat vetette le. Úgy meg vótunk ijedve...
B: - Itt az utcajtó is le vót... csík vót meszelőve húzva.
A: - ... hogy mi lesz velünk. Na de aztán hála Istennek, nem jöttek e. Valaki lehet, hogy megállítatta.
K: - Melyik évben volt?
A: - 1935-36, 1934-35.
B: - Készültek, hogy jönnek ide is. Fel vótunk készülve. Kökösi Kálmán vót a pap. És akkor itten a románság összeállott és elindultak tüntetni. És akkor, amikor jártak tüntetni, hát kiabáltak, hogy /skandálva/
Bem sânge de ungur,
Bem sânge de ungur.
Afară cu hortiştii,
Afară cu hoţii.
Ungurii-s ţigani.
Ezt kiabálták. S viharlámpával jártak az utcákon. S akkor mi a magyarak, vótunk egy páran, szegény Kökösi Kálmán is a vasvilláva pap létire, a templam megett gyülekeztünk. Me az Alszegbe talán egy magyar család lakatt, a többi a Felszegbe. Ejöttek, lementek a templomnál, fejöttek a másik utcán, Nyitrai Andrásná betörték az ablakokat, jöttek fel, de állandóan kiabáltak. Mi a templom mellett össze voltunk gyűlve, hallottuk, ahogy kiabáltak, a viharlámpákkal. S itt, ahol ágazik el az út jobbra és balra, ott megvan a kis istálló a sarkon, oda mentünk, oda menekültünk bé. S onnat figyeltük őket. Eljöttek itt fel az utcán, és az egyik, me itt szalmafedeles háza vót apósomnak, és fent lakatt ez az Isaic, a mai papnak a veje és nagyon korekt vót. Amikor ezek jöttek fel, ő hallotta, hogy
Bem sânge de ungur,
s eljött ide, hogy lássa őket, hogy mi van. Az egyik má odatartatta a viharlámpát az ereszhez.
A: - Édesanyám szegény a ház megett mind úgy reszketett. Aztán jött a pap, s ementek, ezavarták őket.
Harasztos (A - férfi, sz. 1929; B - férfi, sz. 1914)
A: - A 34-es... Ugyé, 34-be vót az, miko a kultúrházba megölték a magyarakat?
B: - 33-ba. Én akkor jöttem haza a frontról, ... a katonaságból akkor szereltem le.
A: /.../Most már hogy elölrő kezdjük. A harasztosi magyaroknak meg vót üzenve, hogy ne csináljonak bált karácsonba, mert véres karácsonyjuk lesz.
B: - Megvót, meg.
A: - Csak elég az hozzá, hogy mindenrő beszéljünk, én még azakat a botokat is láttam, amik akko ott arra a célra vótak készítve. Négyszegű és tovább gömbölyű, olyan 40-50 centi vót. Aztán a romának ténleg bementek, egyenesen a lámpákat verték le, mer ők úgy mentek.
B: - Én otthon vótam, miko a három Inocan és Şerban jöttek. Jöttek. Én ott állottam, én, sógorom, Széll Gábor. Ott állottunk künt a tornácbo. És Gáborral jól vótak ezek, nem vótak haragba. Na, szerusztak. Szerusz. Azt mondja Gábor nekik, hova mentek. Megyünk, azt mondja, vigyük e a ... Azt mondja Gábor, te, legyetek emberek, ne legyetek disznók. Hagyjatak békét, hogy mullassan a nép, ha már nekifogtak. Vettétek volna akkor el, mikor nem vót itt. Na elég az hozzzá, hogy hoztak egy 5 vedres korsó bort, hozták, és vót két literes üveg. S azt mondja sógaramnak János, Inocan János, nesze, testvér, igyál bort, kóstold meg. Azt mondja, én nem iszok, én nem akarak itt... Igyál, me ha nem, én hozzád vágom. Evve a szóva. Mondam sógaramnak, te, hát kóstald meg, hadd a dühübe, hogy ne verekedjék. Ezek csak azt tudták, hogy verekedjenek, me olyan disznók. Ezek nem vótak a faluba senkik. Azak a disznók vótak, hogy örökkétig verekedtek. És akko miko találkoztunk, s diskuráltunk, akko bément Vaszi, és... bément Vaszi s egy jó darab fával megütette a bírót. Amikor megütötte a bírót, a másik leverte a lábáról.
K: - A bíró magyar volt?
A: - A bíró román vót. De nem szerette halálró a románokat. Most is él még a bírónak a léányo. Na elég az hozzája, hogy ottan kettőt főbevertek, és a harmadik is úgy maradatt ott, hogy meg van halva. A kultúrház ugyé tele volt néppel, az ki az ablakon, ki az ajtón...
B: - Ki ahogy tudatt menekülni.
A: - Amikor arra került a sor, a tábelt megszerezték, hogy ki volt a bálbo, aztán sokan kihúzták a nehéz időt. Józsi bácsi, hol vótak ezek elzárva?
B: - A harasztasiak?
A: - Igen.
B: - Tordán. Állj meg, én megmondom, hogy hogy vót. Ez akko, hogy megütötte a bírót, Inocan János meg akarta lönni a bírót. S akkor öcsém honnat, honnat nem, kapatt egy tégladarabat, úgy megütette a kezit, hogy rögtön etört a keze. A pisztolyt leejtette. Nem tudta lelönni. Azé kapatt öcsém három esztendei tömlecet.
A: - S a vén Rác aztán jött reggel, mikor meghallatta, és a pisztoly... egy vót vagy mennyi, összeszedte s evitte.
B: - Ő szedte össze. A pisztolyt ott kapta meg, nem vette e a kutya se. Ott kapta meg a főden. Aztán biza kettő meghalt és a harmadik is úgy maradatt ott, hogy meg van halva. De aztán nem halt meg. Biza afféle négy esztendőket kaptak.
K: - A magyarok voltak bezárva?
B: - A magyarak, persze. Vót a Laji Pali két fia, öcsém, Kicsi János, Szász Gerő.
A: - Szász Gerő aztán ki vót hozva ide a Boer tanyára, ottan vót egy uradalom, Boerunak hitták. Aztán ki vót hozva, ő mind disznópásztor.
B: - Szász Gerő egy közepes gazdánok a fia volt. Közben neki vót az üzlete. Szóval kocsma is vót s fűszert is árult.
A: - Most már Kovács Gyula aztán kimentődett?
B: - Ki.
A: - Szász Gerő mindig haragudt, hogy védte Kovács Gyulát, s bényomta őtet... Vót itten egy pap, akit Muresannak hittak, most halt meg a léánya. És a románság jött, hogy pusztítsák a magyarakat. Aztán az öreg pap ment vellek szembe, és visszatérítette. Ki tudja, még mi lett vóna itt. Vérengző, vérengző magyar emberek vótak. Vót egy utca, azt mondták, hogy a Bároczok utcája, másik hogy a Radóké. Aztán oda román nem nagyon dugta bé az orrát.
Ez vót 33-34-be. 38-ba jöttek a vasgárdisták. Eztet a Jenőt, eztet a Horváth Jenőt vajon hányba ölték meg?
B: - Várjál csak, ez most vót nem rég.
A: - Ez most vót a demokráciába.
B: - Nem tudam pontosan, hogy hányba vót.
A: - A kocsmába vótak. Jóska táti vót a kisbíró. A demokrácia kezdetén lehetett. 47-48-ba lehetett.
B: - Szász Gerőné vótak, a kocsmába. Szóval ott mullattak.
A: - Szóva ez kora délután vót.
B: - Belékötöttek. Ezek az Inocánok. Belékötöttek. S akko az má menekült. Nem akart bajt.
A: - Nagyon erős ember volt.
B: - Ki is tépett egy ilyen utcai cüveket, de eltört. Aztán egy fiatal került bé akkor a tömlöcbe, vellem egy idős vót. Kiskorú vót.
A: - Moldovan Gligor. Ő került bé.
B: - Gligort kiskorúnak tették, de nem vót kiskorú. A fiú ahogy menekült, az a Jenő, bément Rad Iuonhaz. S hogy menjen a kerten keresztül. S a másik a kést belevágta. Én úgy láttam, mind téged. Én vótam otthan s ők a másik jószágan.
A: - Aztán 38-ba jött a Vasgárda világ. Keresztet emeltek ide a néptanács elé. Aztán ők minden nap ott énekeltek. Ződ ing, ződ szvetterek rajtuk. S ott énekeltek. S nem vót szabad beszélni magyarul. S jártunk az iskolába. De milyenek vótunk mi, magyar gyermekek? Azért beszéltünk. A románok árultak be. Kaptuk a négy vagy nyóc tenyerest, naponta kétsze, háromszo is. Iar o vorbit ungureşte. Biza-biza kaptunk.
Mer ezek közül az Inocanak közül amelyik megmaradatt, ez lett a főnöke a Vasgárdának. És annyira nyomazták őket, miko evesztették a hatalmat. De emberei vótak, ismeretségei, hogy egészen utolsó pillanatig bújkált, amég má a csendőrek efogták. De már a posta az állomásró hozta a szabadságos levelét. S aztán csak most halt meg.
Aztán ez vezette bé a gázot a faluba. Az apjak egy nagyon rendes ember vót. Itt fenn a hegyen az állomás felé vót egy kis fődünk, s mindig, amiko jött ki, úgy köszönt, hogy jó napot, jó magyarak. Magyarul beszélt. És barát vót a magyarakka. De a fiai... Szóva én azt hiszem, hogy Inocánné, az asszony vót olyan rosszféle, rosszindulatú asszony. A fiúk oda hasonlítottak.
B: - A vén Inocan, az egy tisztességes, becsületes ember vót. Ha magyar, ha román, ha zsidó, akkármi, az mindenkivel tisztességes, becsületes ember volt. Aztán a gyermekei... még a léánya is olyan vad vót.
A: - Aztán a bíró román vót, s avva vót szerencséjek a magyaraknak, hogy nagyon kipártolta a magyarakat, de vót egy testvére, amelyik ügyvéd vót. Tordán. Aztán avval, úgyhogy csak négy éveket kaptak. Aztán azakat le is ülték.
B: - Hásztán öcsém is leülte a hármat. S ezek a négyet. Aztán amiko kijöttek, el is mentek. Öcsém is elment 40-be.
Aranyosegerbegy (Férfi, sz. 1911)
Megmondam én jó bőven. Én is ott vótam Harasztosan. Az én anyám harasztasi vót, s mi szoktunk Harasztasra járni. Gyermekkori játszókollégáim Bartha András, Szász Lőrinc, Szász András. Ezek harasztasiak vótak. Az én nagyapám a Malam utcábo lakatt.
Hogy felnőttünk, még mindig tartattuk a gyermekkori barátságot. Nagy bál készült Harasztasan. Moldovannak hívták a bírót. A magyarakat pártolta. Nemcsak én voltam. Volt Németi Dani, Szász József, Tar József, öcsém, Szász Feri és még többen.
Elég az hozzá, mikor bementünk, mi egerbegyiek, a bíró a pódiuman vót. S azt mondta:
- Itt vannak az egerbegyiek. Örvendünk, hagy itt vannak az egerbegyiek. - Magyarul. Úgy tudatt magyarul, mint én. - Vigyázzanak - azt mondja -, legyenek segítségünkre.
Ezt mondta. S miko ezt mondta, azt mondta, itt vannak a kézbelik né. Mer van egy család, három Inocan. Mullattunk ott. Mulatatt a jónép elég rendesen. 11-12 óra között bejöttek. Ott az egyiket... az egyik meghalt, a másik kettő elmenekült. De akko mindegyik kiszaladt, az ablakan, ajtón, ki hagy érte. Úgy mentek e.
Aztán rá vaj háram napra össze is szedtek minket is, egerbegyieket is mind. Evittek Gyéresre az őrsre. Egerbegyen akko nem vót rendőrség, csak Gyéresen. Aztán akko kivallattak. Vót még amelyik kapatt egy salátát is. Én nem kaptam, öcsém kapatt. S Németi Dani, Fehér Károly, talán még Tar Józsi is. Én s Szász Józsi, mük ketten megúsztuk.
Aztán evittek tárgyalásro is. Azt mondták, a ződ asztalhaz. Akko két törvényszék vót Tordán abba az időbe. Vót, ahol a tyúkokat s az efféle dógokat, s vót ahol a haláleseteket ítélték. Minket oda vittek.
Bé is zárták szegényeket, tizenhat személyt. Bíróstó együtt.
K: - A Vasgárda itt a magyarokat nem bántalmazta?
Aranyosrákos (Nő, sz. 1924)
Vótak biza rosszindulatúak, hogy béárulták, hogy ez ilyen s ez olyan, s evittek biza egy jópár magyart. S Tordára békísérték. S olyan procseszt csináltak, hogy rossz emberek s partizának. S aztán azakat evitték táborba, hogy nem is kerültek haza.
Ez a háború után vót, 45 körül.
Földvár (A - férfi, sz. 1950; B - férfi, sz.1937; C - nő, sz. 1932)
K: - A falut a háború mennyire érte?
B: - Kezdjed a vasgárdistákkol.
C: - Nem itten laktunk, me ezt a helyet kaptam apámtól s mi ketten építettük. Ott túl laktunk. Akkor a vasgárdisták nagyon csúful bántak a szüleimmel, s mi mind gyerekek voltunk. Nyolcan voltunk testvérek. Négy fiú, négy lány. És vót itten egy család, egy uraság, Groza nevezetű, ők vótak vasgárdisták. Nem is ő, hanem a felesége, de őtet is bevonta. Akkor jöttek, hogy minket lőjjenek le. Én gyerek vótam, álltam az ablaknál, féltünk.
Jön egy férfi, s azt mondja apámnak s anyámnak, vigyázzatak, me az éjje az egész családatakat lelövik a vasgárdisták. Nem hagyják még a macskát sem. S itten egy Roman nevezetű férfinek adják a mi házunkat. Meghalt. /.../ nevezetű. Az meghalt, a felesége él. /.../ Mellékes. Akkor jött azon éjjel, amikor mondták jönnek, hogy lőjjenek le münket, jött egy lóva, úgy mondták a szüleim, hallottam őket diskurálni, nagy félve, mint gyermek, hogy jött egy lovas Tordáról a jelentéssel, hogy nem szabad senkit lelőjjenek. Húzódjanak vissza, me veszítettek. Aztán hogy milyen vezetőség jött, arra nem még emlékszek.
K: - Ez 44-ben lehetett?
C: - Én gondolam. Aztán bejött a háború, bombázták az állomást, bombázták a falut. /.../ Van Pesten egy bátyám, a nagyobbik ott lakik Pesten. 44-be ment ki, me itt nem tudott ülni. Egyebet nem tudok mondani.
B: - A vasgárdisták miatt.
C: - Meg akarták ölni. Aztán elment ő is más fiúkka.
A: - Az én nagymamám egy délután levágott három vagy négy libát. Hogy jön a háború s legyen mit adjan hat gyermeknek enni. Abba az időbe forrázott a disznóknak is. És mikorrá kész vót, nagyanyám itt lakott az innetső ódalán, ott vót egy bikák istállója, ahol fajbikákat, annak vót egy fődalatti pincéje. Az oroszak nagyon csúful vadászták ezeket a fiatal leányakat. 18-20 éveseket. Édesanyám oda bébújt, még ki tudja hány léánnyal. Várta nagymamát, hogy vigyen nekiek enni. Me vágatt libát, tokánt csinált, puliszkát. És mikorrá kész lett a tokány s a puliszka, bé az oroszak a házba. Azt mondta nagymamám nekem, édes gyermekem, nemhogy tokány maradt vóna vagy puliszka, még a disznók ételét is megették. Me az pityóka vót összetörve lisztte. Mikorá kimentem, semmi se maradott. Nem vót elég, bémentek az istállóba, vót egy három éves bornyúja, meglőtték, levágták az egyik hátsó lábát elvették magukkal, a többit otthatták.
Vót olyan eset is, mondta nagymama, nem tudtunk aludni, rugdosták a kerítést a lábakka. Ezek a vasgárdisták, ezek ződ ingbe jártak.
A fenti válogatásban csupán a románok részéről tapasztalt agresszivitásról szóló történetek szerepelnek. Valójában az emlékezés repertoárja jóval gazdagabb. Külön tömböt képeznek a szórványosodásról, a vegyes házasságról, a külföldre való kiköltözésről, a román lakosság számára biztosított előnyökről szóló narratívumok.
Miért örült meg a 67 esztendős Dézsi Mózes a gyűjtőknek? Az 1945-ös, majd az 1957-es törvényszéki per eredménytelensége bizonyította, hogy a romániai törvénykezés nem hajlandó igazságot szolgáltatni a kisebbségi állampolgárainak. A történet a kommunizmus évtizedeit a kvázi-nyilvánosságban vészelte át. Az 1989-es változások felszámolták azt az öncenzúrát, amely a pogromok történetét a nyilvánosság alatt tartotta. Dézsi Mózes azt a lehetőséget várta, amely az aranyosszentmihályi brutális gyilkosságok történetét a kommunizmusnak az országos közvéleményben és a médiában zajló perével összekapcsolja. Az ezoterikus családi hagyománynak társadalmi nyilvánosságot kívánt biztosítani, a lokális köztudat helyett a regionális és országos köztudatot vette célba, az orális forma helyett a regisztrált, illetve a nyomtatott formát kívánta biztosítani az emléknek. Öröme és közlésvágya személyünkön túl a mögöttünk álló intézményeknek (egyetem, média) is szólt.
Az írásos rögzítés igénye mögött az a meggyőződés húzódik, hogy az emlékezet kisajátítja, elhasználja, felemészti a közösségi múltat. Mihelyt funkciója két etnikum konfliktusos viszonyának szemléltetése, a történetek egyazon településen belül is ellenkező érdekek alátámasztására szolgálnak, s ezért homlokegyenest ellenkező verzióban élnek. Ugyanakkor az emlékezetben tárolt történelem a szemtanúkkal együtt megsemmisíthető. Dézsi Mózes a maga verzióját kívánta megörökíttetni és publikussá tenni.
Az 1945-ös gyilkosság 1990 utáni nyilvánosságra hozása része volt az emlékek egy általánosabb kollektív birtokbavételének, kiterjesztésének, az etnikai identitás felszabadításának, újraszervezésének. Aranyosszék művelődési élete a magyar ajkú lakosság számának tulajdoníthatóan korántsem hasonlítható a többi szék mozgalmas életéhez. Az elmúlt években azonban helyi kezdeményezésre és az országos civil szervezetek támogatásával beindult egy identitástermelő folyamat. Az intézmények és kommemorációs rítusok közül az alábbiakat tartjuk fontosnak megemlíteni. 1990. március 15-én jelent meg az aranyosszéki regionális identitás alakítását megcélzó lap, az Aranyosszék első száma. 1990 januárjában újraszerveződött az 1980-as években a tordai pártszervek által önkényesen beszüntetett, az aranyosszéki magyar lakosságot tömegesen aktivizáló, a magyar nyelvű kultúrába bekapcsoló Jósika Miklós Művelődési Kör. 1994. április 28-án emléktábla került a város szülötte, Jósika Miklós szülőházának falára. Az ótordai református templom udvarán 1990 után ünnepélyes keretek között emléktáblát helyeztek el a város három neves szülötte, Jósika Miklós, Tulogdi János és Kőváry Lászlóemlékére. 1990 után állandósult és egyre nagyobb tömegeket vonzott az ótordai református parókia udvarán, Petőfi Sándor tordai szálláshelyén zajló, felvonulással, a magyar nemzeti szimbólumok felmutatásával egybekötött március 15-i emlékező ünnepség. 1999 és 2000 júliusában a tordai Petőfi Társaság szervezésében került sor a Petőfi Sándor családjától való elbúcsúzásának, Tordáról való távozásának emlékére szervezett tudományos, közművelődési rendezvényekkel feltöltött emlékünnepségre. Ennek keretében 1999-ben a parókia falára felkerült Suba László Petőfi Sándorról készített domborműve. 1997-ben és 1998-ban a tordai és aranyosszéki tanulók számára a helyi tanerők honismereti felkészítőt és vetélkedőt szerveztek. 1994-1995-ben Aranyosegerbegyen Kiss Katalin szervezte meg az aranyosszéki amatőr színjátszók fesztiválját. 1990 szeptemberében Várfalván kórustalálkozóra került sor 16 kórus és együttes részvételével. A tordai RMDSz 1995 szeptemberében a II. világháború idején a frontra és munkaszolgálatra elhurcolt áldozatok (hozzávetőlegesen 400-700, közülük 207 név szerint azonosított személy) emlékére kopjafát állított. 2000 októberében pedig a II. világháború tordai frontján 1944-ben elhunyt honvédek és orosz, valamint német katonák (szám szerint 186 halott) tordai síremlékének felújítása szolgáltatott alkalmat a megemlékezési szertartásra. Ebből az alkalomból került sor a Tordai Honvéd Hagyományőrző Társaság megalakítására. 1996-ban a honfoglalás 1100. évfordulóján Torda magyar lakossága emléktáblát avatott, és 11 ünnepi csemetét ültetett el.
Irodalom
Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Bp. 1999.
Beaugrande, Robert de - Colby N., Benjamin: Az akció és az interakció narratív modelljei. In: Kanyó Zoltán - Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudományok köréből. Bp. 1988. 341-366.
Connerton, Paul: Megemlékezési szertartások. In: Zentai Violetta (szerk.): Politikai antropológia. Bp.1997. 64-82.
Goody, Jack - Watt, Ian: Az írásbeliség következményei. In: Nyíri K. - Szécsi G. (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. Bp. 1998. 111-128.
Fejős Zoltán: Kollektív emlékezet és az etnikai identitás megszerkesztése. Magyarságkutatás. 1995-1996. 125-142.
Hunyadi András: Sztereotípiák a változó közgondolkodásban. Bp. 1996.
Lapointe, Roger: Hagyomány és nyelv: a szóbeliség jelentése. Pannonhalmi Szemle. V (1997). 2.8-21.8.
Keszeg Vilmos: Szórványsors a történetekben. Erdélyi Múzeum. LXII. 2000. 3-4.158-163.
Lyotard, J. F.: Széljegyzetek az elbeszélésekhez. In: Habermas, J. - Lyotard, J. F. - Rorty, R. : A posztmodern állapot. Századvég. Bp. 1993. 146-150.
Bán D. A. - Diószegi L. - Fejős Z. - Romsics I. - Vinnai Gy. (szerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. A magyar Miniszterelnökség Nemzeti és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919-1944. Bp.1995.
Ong, Walter J.: A szöveg mint interpretáció: Márk idején és azóta. In: Nyíri Kristóf - Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Bp. Áron Kiadó. 1998. 143-166.
Ravasz István: Háború Észak-Erdélyben. 1944. Bp. 1998.
Ricoeur, Paul: Temps et récit. Éd. du Seuil. Paris, 1985.
Szász Zoltán (szerk.): Erdély története. 1830-tól napjainkig. III. Bp. 1986.
Van Dijk, Teun A.: A történet felfogása. Kanyó Zoltán - Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudományok köréből. Bp. 1988. 309-329.
Varga E. Árpád: Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Jegyzetek Erdély és a kapcsolt részek XX. századi nemzetiségi statisztikájának történetéhez. Bp. 1992.
R. Várkonyi Ágnes: Élmény, tudat, történelem. In: Kriza Ildikó (szerk.): Történelem és emlékezet. Bp. 1998. Néprajzi Társaság. 13-32.
Zsigmond Győző: Az emlékező Harasztos. In: Zsigmond Győző (szerk.): Harasztos. Sepsiszentgyörgy. 2000. 46-76.