A sztálinizmus mint hadjárat az idegenek ellen

Baberowski, Jörg: "Entweder für den Sozialismus oder nach Archangel'sk!"
Stalinizmus als Feldzug gegen das Fremde. = Osteuropa 2000. 6. H. 617-637. p.

Az állam által szervezett deportálás és a megbélyegzett embercsoportok tömeges lemészárlása a XX. századra jellemző tevékenység. Szülőhelye a Szovjetunió, végrehajtója a bolsevizmus. Azok az értelmiségiek, akik kezdettől egy vélt "rózsás jövőt" láttak maguk előtt, amelyet az emberiség szerencséjének gondoltak, nem tűrtek meg senkit, aki ezzel ellenkezőt vallott, az ilyenre megsemmisítés várt. Trockij szerint "az emberi fajt radikálisan meg kell dolgozni", sőt Zinovjev már 1918 őszén 10 millió ember megsemmisítésével számol, hogy Oroszországban megvalósulhasson a szocializmus. Mégis 1929 teléig, a kényszer-kollektivizálás kezdetéig kellett várni a bolsevikok álmára, "a nagy operációra". A Központi Bizottság már az ősz folyamán rámutatott a kapcsolatra a kollektivizálás és a "társadalmilag idegen elemek" felszámolása között. Az osztályellenséget ekkor a vidéki társadalomból akarták eltávolítani. Kezdetben megkísérelték, hogy a kulákokat távol tartsák a kolhozoktól, de ekkor még fizikailag nem akarták megsemmisíteni őket.

Sztálin azonban marxista agrártudósok egy értekezletén "a kulákságnak mint osztálynak a likvidálására" hívott fel, ez a biztatás aztán meghozta a várt eredményt. A Politbüró bizottságot szervezett, amely megsemmisítési programot fogadott el, elnökéül Molotovot választotta. A köztársaságok pártvezetőit instrukcióval látták el, hogyan bánjanak a kulákokkal. "Az ellenforradalmár parasztokat" agyon akarták lövetni, vagy koncentrációs táborba hurcolni. Az instrukció ekkor mintegy 60 ezer emberről beszélt mint tájékozódási számról. 1930 májusáig azonban 150 ezer kulákcsaládot deportáltak a Szovjetunió távoli körzeteibe, de a Politbüró elégedetlen volt. Molotov magához hívatta a köztársasági vezetőket, és továbbképzést tartott nekik a programról: "Először agyonlövetni, aztán kitelepíteni! A hatalom rákényszerül erre a lépésre - folytatta Molotov -, meg fogjuk találni azokat a helyeket, ahová ezeket az embereket kitelepíthetjük. Talán Szibériában, fafeldolgozáson fognak a kulákok dolgozni, vagy szűzföldek feltörésén. Talán még szovhozt is fogunk szervezni belőlük! A családokat pedig széjjel kell telepíteni."

Aztán arra is figyelmeztette az összehívott pártvezéreket Molotov, hogy hallgassanak a Politbüró határozatáról, a kulákok megöléséről és deportálásukról. Így hát, a parancs szerzőjének a személye hetven évig homályban maradt, Molotov hagyatékából csak véletlenül került elő 1999-ben. Ezért tudnak kevesebbet nyugati tudományos intézetek a sztálini rendszer rémtetteiről, mint a nemzetiszocialista diktatúráról. Kortárs és később született kommunisták sem voltak hajlandók beszélni ezekről a dolgokról, így fordulhatott nem kommunista nyugati értelmiségiek rokonszenve is a kommunizmus felé.

A Szovjetunió soknemzetiségű ország volt. A különböző hagyományok és kultúrák gyakran versengtek egymással. Hogy a szocializmus "modern" legyen és "európai", mindez csak hiú ábránd maradt. Ez a "megalapozatlan racionalizmus" volt egyúttal a kudarc csírája is. Az idegenséget megszüntetni - ez jelenti a sztálinizmus ideológiai rendszerének az alapját, de ugyanez a szemlélet uralkodott korábban a cári Oroszországban, a modern Törökországban vagy Iránban. Röviden: a Szovjetunió a modern terror laboratóriuma lett. Hogy a terror és az "idegen világ" milyen sajátos módon viszonyult egymáshoz, arra a legjobb példát Azerbajdzsán szolgáltatta.

Az 1917-es orosz forradalom nem csupán szociális robbanást hozott magával. A cári Oroszország határvidékein komoly erők álltak szemben az orosz autokrácia civilizációs kampányával. Azokat a rendszereket (pl. a mohamedán közösségeket), amelyek életmód és világszemlélet dolgában különböztek a központi hatalomtól, "barbárság gyanújában" elmarasztalták, kriminalizálták, végül száműzték a politikai életből. Amit a Korán és a szokások előírtak, mindebből semmi sem maradhatott meg a cári hatalom nyilvánossága előtt. A mohamedán jog és oktatás, a vérbosszú és a többnejűség törvénye a barbár létformát jelentette, a cári "modernizátorok" ezt meg akarták szüntetni. Csak azokat a hagyományokat fogadták el, amelyek beilleszthetők voltak az európai szokásrendbe. Orosz kormányzók, bírák, orvosok és tanítók igyekeztek a helyi társadalom életét átformálni, a kereszténységet terjeszteni.

Azerbajdzsánban, 1917-ben elűzték az orosz gyarmatosítókat és a keresztény térítőket, a helyi iszlám hagyományok vetélytárs nélkül maradtak. A rövid életű független köztársaság létét azonban a bolsevikok nem tűrhették (1917-1920). A stratégia sajátos volt: egyetértettek a nemzeti mozgalom első eredményeivel, majd bennszülött, de Moszkvában végzett kommunista kádereket ültettek vezető funkciókba. Sztálin 1920-ban így fogalmazott Azerbajdzsánról: "Nemzeti a formában, szocialista a tartalomban". Így remélték a hódítók, hogy leküzdhetik a meghódítottak bizalmatlanságát.

1920-ban eltűnt a gyarmati (értsd: orosz) közigazgatás, és helyét anyagelvű szovjet tisztviselők foglalták el. A helyi kommunisták egyetértését megnyerték a moszkvai kommunisták, támogatták a kulturális autonómiatörekvéseket, a helyi elit nemzeti öntudatát. Ez volt a köszönet, amiért az "orosz keletet" a saját vezetői a bolsevik pártba terelték. A bolsevikok nagy árat fizettek azért a törekvésükért, hogy a forradalmat a birodalom végvidékén is meggyökereztessék, olyan hagyományokat és világnézetet hagytak meg, amely valójában aligha felelt meg az elképzeléseiknek.

Az Azerbajdzsán Kommunista Párt tagjainak a 60%-a analfabéta volt 1929-ben, aligha tekintették őket Moszkvában együttműködő partnernak. "Vannak elvtársak, akik rosszabbak, mint a mullahok" - vélték az új kommunista vezetők, és kénytelenek voltak folytatni a feudális patrónusrendszert. Az agrárreform sem úgy zajlott le, ahogy a bolsevikok Oroszországban megszokták: a bejek (a földesurak) elvesztették ugyan birtokaikat, de gazdasági befolyásuk megmaradt. Néhol a parasztok vonakodtak az államosított földeket elfoglalni, visszaadták a régi tulajdonosoknak.

Az egymással versengő klánok az állami és pártvezetés kulcspozícióit családtagjaik számára szerezték meg, a családok egymással sorozatosan vérbosszúba keveredtek, egész körzetek váltak kormányozhatatlanná. A városoktól távolabb élő paraszti népesség semmit sem érzett a változásokból, különösen igaz ez Nahicseván vagy Hegyi-Karabah lakosaira. Rikov szovjet kormányfő még 1925-ben is megütközve tapasztalta, hogy minden hatalom egyetlen helyi klán kezében összpontosul, és a párttitkár akkor tért meg az iszlám szent városaiban tett zarándokútjáról. A helyi hatalom vezetőit 1925 tavaszán aztán - mindenféle bírói ítélet nélkül - agyonlőtték.

A hatalomgyakorlás azonban ezúttal sem ment könnyen, az állam intézményes szervei ugyanis a városokban működtek, de nem is terjedt a hatalmuk túl a városok határain. A falvakban már közel egy évszázada a rablóbandák kezében volt a valódi hatalom. Ezeket elszegényedett bejek, szökött fegyencek és csavargó árvagyerekek vezették, a falusiak védelmükbe vették őket a szervezett városi hatalommal szemben. A szovjetrendszer ugyan nem fogadhatta el a kettős hatalomnak ezt a módját, de Bagirov, az azerbajdzsán GPU főnöke pragmatikus viszonyt alakított ki ezzel a kettősséggel szemben. A szovjethatalommal egyetértő rablókat felfegyverezte, és büntetésük elengedését ígérte nekik, a legfőbb rablóvezérek egyenesen a védelme alatt álltak. A korábbi iszlám törvények továbbra is érvényben maradtak, legalábbis hallgatólagosan, polgári ügyekben a papok mondták ki a döntő szót. Ez a helyzet 1928-ig változatlanul fennmaradt.

A világnézeti különbség sehol nem mutatkozott meg olyan erősen, mint a Szovjetunió iszlám hitet valló tagköztársaságaiban. Az államosítás elvét itt össze kellett kapcsolni a civilizációs misszióval, a kettő egymás nélkül megvalósíthatatlan volt. A civilizálás koncepciója itt valóban az iszlám-török múlt tagadását jelentette, és a lakosság többségének az akarata ellenére kellett végrehajtani. A bolsevikok azonban a nép ellenállásában "szociálisan idegen elemek" működését érezték, a terror bevezetésével válaszoltak rá. 1929-ben aztán meghirdették a "kiélezett osztályharcot" a kulákok ellen - nemcsak a gazdaságban, hanem a kultúra és az életforma területén is.

A GPU felfedezte a Muszavat-féle összeesküvést a párton belül. Letartóztatási hullám indult meg az ország egyetemein, a régi értelmiséget akarták megtörni, kivégzések követték egymást, sokan emigráltak (Reza iráni sah és Kemál török elnök több menekült azerbajdzsáni értelmiségit magas beosztásba segített). A hatalom urai a nacionalizmust külföldi ügynökök művének bélyegzik, a "nem kívánatos külföldiektől" szabadulni igyekeznek. A terror a vidéki Azerbajdzsánt is eléri, a mohamedán nemességet deportálják, a kánokat, bejeket, földbirtokosokat letartóztatják, a birtokaikat elkobozzák. 630 bejt családostul széttelepítenek az ország legtávolabbi zugaiba, a legbefolyásosabb bejt és családját a Szovjetunióba telepítik, és megtiltják, hogy valaha is hazatérjen.

1928-1929-ben a GPU osztagai "totális megoldást" hajtottak végre, magát Bagirovot, a korábbi pártelnököt, Ali Bej Garunt, a legendás rablóvezért is kivégzik, a falvakban pedig elkeseredett irtóháborút folytattak a megmaradt rablóbandák és paraszti támogatóik ellen. A hajtóvadászat azonban többnyire komoly ellenállásba ütközött, különösen, amikor a szovjetrendszer "kultúrforradalmi csapást" akart mérni az iszlám hitre és a "vallási babonákra". Kezdetben ateista felvilágosító propaganda folyt, majd számos mohamedán papot agyonlőttek, bebörtönöztek, a többit Iránba száműzték, a mecseteket bezárták és "társadalmi tulajdonba vették".

De a hagyományos ruházat és a zene is gyanús volt, a közkedvelt tar helyett az "európaibb" gitárt népszerűsítették, a kaukázusi prémsapkát "barbárnak" minősítették, és viselését megtiltották, sőt később rendeletet hoztak az elégetéséről is. Az intézkedés következménye az lett, hogy a parasztok bojkottálták az állami nyilvánosságot, mivel a vallás tiltotta, hogy fejfedő nélkül jelenjenek meg.

A szovjethatalomnak az is célja volt, hogy a nőket megszabadítsa a korábbi férfi-dominanciától. Ezt a folyamatot a társadalmi felszabadulás egyik felének tekintették, míg a másik felét a férfiak "barbárságának" a megszüntetése jelentette, tehát a személyes és a politikai szabadság párhuzamát.

A valóságban persze a falusi iszlám társadalomban a férfiak és a nők eltérő életrendje a gazdasági munkamegosztásnak is az alapját képezte, és egyáltalán nem úgy érintkeztek egymással, mint elnyomók és elnyomottak. A bolsevikok ezzel szemben a nőket politikai munkásokká akarták átformálni, és szembefordítani a férfiakkal, ez a törekvés a vidéki helyi társadalom ellenállásán szenvedett hajótörést. Maguknak a pártvezetőknek a feleségei is csadorban jártak a nyilvánosság előtt, ami 1929-ben Moszkvában nagy fölháborodást keltett. Ekkor született a dekrétum, amely a csadorok nyilvános elégetéséről rendelkezett, megtiltotta kiskorú lányok házasságát és a többnejűséget. Több faluban "a nemek közti kirakatpert" rendeztek, de a valóban emancipálódott nők számára az azerbajdzsán vidéken "nem maradt túlélési perspektíva".

A kultúrforradalom aligha érte el a célját, az országban káosz és anarchia tört ki, a rablóbandák újraszerveződtek, a meggyalázott mecsetek iránt érzett bosszúból felgyújtották a pártházakat és a női klubokat.

A mezőgazdaság kollektivizálása 1930-ban kezdődött meg Azerbajdzsánban, a szovjethatalom (itt is) a magántulajdonú földvagyon teljes megszüntetésére törekedett, a parasztokat halálos fenyegetéssel kényszerítették be a kolhozokba. A rendeletet végrehajtó csekisták a címben szereplő alternatívát kínálták az azerbajdzsán parasztoknak. Az ellenszegülőket agyonlőtték, koncentrációs táborba hurcolták vagy kitelepítették Közép-Ázsiába. Az ellenállás azonban új formákat öltött: a parasztok leöldösték állataikat a beszolgáltatás elől, feldúlták gyapotföldjeiket és felgyújtották gabonás csűreiket. A kommunisták sok körzetben csak katonai kísérettel közlekedhettek, a helybeliek és az elűzöttekből szervezett fegyveres szabadcsapatok lestek rájuk és megtizedelték őket.

Lomanidze, Sztálin személyes képviselője a Kaukázuson túli területen, 1930 nyarán vette át a "parancsnokságot", fizikai megsemmisítést helyezett kilátásba az ellenszegülőknek, majd túszként összegyűjtötte a kereskedőket, a papokat és a kulákokat. Támadás esetén minden megölt kommunistáért tíz azerbajdzsánit agyonlövetett. A Vörös Hadsereg reguláris alakulatai is megjelentek, tüzérséggel, légitámadással és gázbombával támadták a parasztok állásait.

1930 és 1933 között 6000 kulákcsaládot telepítettek át Közép-Ázsiába, több ezret a hegyekbe száműztek. A létrehozott kolhozokban azonban a gazdálkodás a régi formában történt, a kulákok is visszaszivárogtak, de visszaálltak a korábbi népszokások és vallási hiedelmek is. A szovjethatalommal együttműködő bírák és ügyészek maguk is az iszlám hitből eredeztették mentalitásukat, hallgatólagosan elnézték a hagyományos morál és a szokásjogok továbbélését. Nagy árat fizettek azonban "megértő magatartásukért", a bíráknak több mint a fele az NKVD bakui pincéiben fejezte be életét.