Čiubrinskas, Vytis (ats. red.): Lietuvos sentikiai: duomenys ir tyrimai, 1996-1997 - Čubrinskas, Vitis (otv. red.): Staroobrâdcy Litvy: materialy i issledovaniâ, 1996-1997. Vilnius, Vilniaus Universiteto Leidykla, 1998. 207 p.

A litvániai nemzetiségi viszonyok érdekessége, hogy az országnak az Orosz Birodalomhoz, majd a Szovjetunióhoz tartozása során betelepült orosz (nyelvű) lakosságon kívül Litvániában élnek olyan oroszok is, akik éppen az Orosz Birodalom elől menekültek a mai Litvánia területére még akkor, amikor az a lengyel-litván államközösséghez tartozott.

Oroszországban a Nyikon pátriárka erőszakkal bevezetett egyházi reformjait ellenző ortodox híveket az 1667. évi zsinat eretneknek nyilvánította. Az óhitűeket (starovery), helyesebben a régi rítusok híveit (staroobrâdcy) a hivatalos egyház szakadároknak (raskol'niki) nevezte, és elérte, hogy az államhatalom is üldözze őket. Hátrányos megkülönböztetésük Oroszországban egészen 1905-ig tartott; üldöztetésük legkegyetlenebb időszaka a XVII. század vége volt, amikor egyes források szerint mintegy húszezren szenvedtek közülük máglyahalált. Ekkor kezdenek menekülni az óhitűek egyesével vagy egész gyülekezeteik együttesen a távoli északi tartományokba és a birodalom határain túlra - Svédországba, Törökországba, Németországba. Ekkor jelennek meg Litvániában is.

1995-ben a Vilniusi Egyetemen interdiszciplináris kutatócsoport alakult a litvániai óhitű oroszok tanulmányozására Vytis Čiubrinskas történész vezetésével. A kutatócsoportban vannak nyelvészek (Valerius Čekmonas, Nadiežda Morozova), folkloristák (Jurij Novikov, Ramunas Trimakas), egy író (Vasilij Baranovskij), egy etnológus (Dmitrij Holopov), egy muzikológus (Žanna Lebedeva), valamint még egy történész (Grigorij Potašenko). Az alább ismertetett litván és orosz nyelvű tanulmánykötet e kutatócsoport tagjainak és az általuk bevont más szakembereknek a munkáit tartalmazza.

A litvániai orosz óhitűek korai történetére, bevándorlásuk kezdeti szakaszára vonatkozó adatokat számba véve Grigorij Potašenko arra a következtetésre jut, hogy a legkorábbi hiteles adat szerint 1679-ben már érkeztek óhitű immigránsok Litvániába, de számuk 1679-1710 között nem volt jelentős. Első imaházuk 1710-ben épült a mai lett határ melletti Rokiškis környéki Pušča nevű, ma már nem létező településen. Litvániában az óhitűeknek az az irányzata vert gyökeret, amely a papi intézményt nem tartotta szükségesnek az üdvözüléshez. Első tanítójuk ugyan eredetileg pap volt, később azonban saját maguk közül választottak lelki vezetőket, tanítókat (nastavnik). A XVII. századi háborúk folytán a Litván Nagyfejedelemség lakosságának jelentős része (mintegy harmada) elpusztult, ezért a litvániai földbirtokosok örömmel fogadták az Oroszországból áttelepülő óhitűeket.

Valerius Čekmonas és Nadiežda Morozova nyelvészeti tanulmányából kitűnik, hogy a mai Litvánia egymástól is elszigetelt orosz óhitű településein beszélt nyelvjárások leginkább a Pszkov környéki orosz nyelvjárásokkal mutatnak hasonlóságot, tehát a népesség alaprétege erről a vidékről származik.

További sorsukat Petras Blaževičius tanulmánya vázolja fel. A lengyel-litván államközösség többszöri felosztása után a XVIII. század végén az Orosz Birodalom "utolérte" a litvániai óhitűeket. A cári hatalom az első időszak véres leszámolásait követően továbbra is jogfosztottként kezelte őket. Nem költözhettek a határ menti körzetekbe vagy külföldre, nem vásárolhattak földet a Baltikumban. Tiltva volt saját vallásuk oktatása, gimnáziumba, egyetemre csak úgy vették fel őket, ha előbb felvételt nyertek a hivatalos ortodox egyházba. Egyházi esküvőiket nem ismerték el érvényesnek, az asszonyokat továbbra is leánykori nevükön tartották nyilván, gyermekeiket törvénytelennek tekintették. Óhitűeket nem lehetett felterjeszteni állami kitüntetésre, a bíróságon nem tanúskodhattak újhitűek ellen. A cári kormányzat oroszosító politikájával szemben az óhitűek közömbösen viselkedtek, sőt inkább szolidárisak voltak a katolikusokkal a szabad vallásgyakorlásért vívott küzdelmeikben. A litván nemzeti felszabadító mozgalom a XX. század elején gyakran nem tett különbséget és egyforma gyűlölettel tekintett az egykor Oroszországból menekült és a litvánok iránt mindig lojális óhitűekre és az oroszosítás eszközeiként a XIX. században betelepített oroszokra. Az óhitűek így két tűz közé kerültek: továbbra is üldözte őket a hivatalos orosz államhatalom, ugyanakkor egyre ellenségesebb lett velük szemben a litván közeg is, amelyben éltek. Sorsuk gyökeresen megváltozott II. Miklós 1905. április 17-i, a vallásszabadságot biztosító rendelete után. Gyülekezeteik újjászerveződtek, valóságos szellemi pezsgés indult meg az első világháború kitöréséig tartó rövid időszakban.

Litvánia mindjárt a háború kitörésekor hadszíntérré változott. Sok orosz menekült el, de az evakuált óhitűek zöme a háború végén visszatért Litvániába. A két világháború közötti időszak független Litvániájában az óhitűek lojális állampolgárként viselkedtek. 1925-től az óhitű egyházközségek bizonyos állami segélyben is részesültek (átlagosan több állami segély jutott egy óhitű oroszra, mint egy katolikus litvánra vagy lengyelre).

Számuk a mai Litvánia területén a XX. század első felében 80-90 ezer főre rúgott. Alapvetően három társadalmi csoportba tartoztak: parasztok, iparosok és kereskedők voltak. A parasztok nemcsak béreltek, hanem - mihelyt erre alkalmuk nyílt - vásároltak is földet, így aztán később a szovjet hatalom által Szibériába száműzendők sorát gyarapítják. A kereskedők is parasztok voltak eredetileg, akik saját termésükön kívül felvásárolták mások termékeit is (gabonát, lent, szarvasmarhát, fát), és ezeket az árukat Rigába, Szentpétervárra és más városokba szállították, cserébe heringgel, sóval, egyéb fogyasztási cikkekkel látták el a litvániai piacot. A kereskedők ápolták a szellemi kapcsolatokat a birodalom más óhitű közösségeivel is.

Az iparosok közül sokan foglalkoztak fafeldolgozással, fűrészmalmokat működtettek, kiváló kerékgyártók, ácsok kerültek ki soraik közül. Kelet-Litvániában sokan foglalkoztak édesvízi halászattal. Egész Litvániában híresek voltak az orosz óhitű kőfaragók. Általában véve a két világháború közötti időben az óhitűek módos emberek hírében álltak, jó minőségű, esetenként kifejezetten drága ünnepi viseletük határozottan megkülönböztette őket a falusi szegény néptől.

Mindez hátrányukra fordult 1940-1941-ben. A szovjet hatalom államosította a magántulajdont, kisajátította az imaházakat, bezárta vasárnapi iskoláikat. Vallási és társadalmi vezetőiket letartóztatták és kivégezték, szellemi elitjüket szétszórták vagy megsemmisítették. 1941-ben a száműzötteket szállító első vagonokban ott voltak az orosz óhitű családok is. A litvániai birtokos parasztok, módosabb iparosok, kuláknak minősített parasztok Szibériába száműzött ezrei között deportálták őket is. Sokan közülük sosem térhettek vissza Litvániába. A második világháború alatt az óhitűek többsége Litvániában maradt. Nagy részük közömbösen szemlélte a hadi eseményeket, bár voltak olyanok is, akik részt vettek a németek elleni harcban. A németek üldözték mindazokat, akik korábban együttműködtek a szovjet hatalommal. A partizánmozgalmat a németek kegyetlenül megtorolták, falvakat gyújtottak fel, lakóikat németországi koncentrációs táborokba hurcolták.

A második világháború utáni évek az óhitűek számára sem voltak kedvezőek. Az újra visszatérő szovjet hatalom a maga harcos ateizmusával az orosz óhitűeknek éppúgy nem kedvezett, mint a katolikusoknak. Az 1948-ban újra megindult tömeges deportálások során a marhavagonokban számos óhitű orosz család is útnak indult Szibéria felé. A második világháború utáni szovjetellenes partizánháborúban az orosz óhitűek abszolút többsége semleges maradt, kerülte a fegyveres harcot. A partizánvadászok nem a helybeli, hanem az Oroszországból idevezényelt oroszok közül kerültek ki. Az idős óhitűek visszaemlékezéseiből az derül ki, hogy sokuk társadalmi helyzete és nem vallási hovatartozása miatt került konfliktusba a szovjet hatalommal. A szovjetektől vallási okokból nem az egyszerű hívek, hanem elsősorban a vallási vezetők, a hitoktatók szenvedtek. Ugyanakkor tudnak olyan esetekről is, hogy egy falu lakói sikeresen megakadályozták az imaházuk bezárását.

A Sajudis idején az orosz óhitűek tartózkodóan viselkedtek. Riasztotta őket egyes radikális Sajudis-tagok élesen oroszellenes retorikája. Tartottak attól is, hogy megnehezülnek kapcsolataik Oroszországban élő rokonaikkal, mivel a szovjet időkben a fiatalok jelentős része más szovjet köztársaságokban kereste boldogulását. Ezek a félelmek a litván függetlenség elnyerése után be is igazolódtak, a kapcsolattartás valóban megnehezült. Ez rendkívül fájdalmasan érintette mindazokat, akiknek Litvánián kívül élő rokonaik vannak.

A rokiškisi járásban az oroszok a legnagyobb nemzetiségi kisebbséget alkotják, 1979-ben háromezren voltak, ami a lakosság hét százalékát tette ki. Túlnyomó többségük az óhitűek leszármazottja. Jelenleg Rokiškisban működik egy orosz nyelvű középiskola, amelynek tanárai igyekeznek ápolni az óhitű tradíciókat.

A hitélet a második világháború után az új hatalom által támasztott nehézségek ellenére újjáéledt, noha sok óhitű elköltözött a közelebbi-távolabbi litván és lett városokba. 1996-ban az imaházat több mint háromszáz hívő látogatta rendszeresen.

A litván történetírás sokszor igaztalanul aggatott bántó jelzőket az óhitű oroszokra. Leírtak olyan megállapításokat, hogy az orosz óhitűek műveletlenebbek a litvánoknál, nem képesek eredményesen gazdálkodni, vagy hogy isznak, verekednek és lopnak. Természetesen az óhitűek körében is előfordult ilyesmi, de a tárgyilagos szemlélő kénytelen megállapítani, hogy legalábbis a XX. század közepéig igyekeztek a legszigorúbban betartani a keresztyén törvényeket. A cári hatóságok tiltása ellenére az imaházban és otthon a családban, a két világháború között pedig az iskolában is tanították gyermekeiket a keresztyén erkölcsre. A távoli orosz városokat is felkereső kereskedők könyveket is hoztak magukkal, nemcsak vallási irodalmat, de szépirodalmi műveket is. A részegeskedés körükben ugyanolyan halálos bűnnek számított, mint a gyilkosság. Az öregek ma is úgy emlékeznek, hogy fiatalkorukban az alkoholfogyasztás nagy bűnnek számított, aki részegen hal meg, még ma sem részesülhet egyházi temetésben. A szovjet korszakban lazultak az erkölcsök minden téren, de ez az oroszokat és a litvánokat egyformán érintette. A XIX. századi leírások szerint az óhitűek arról voltak nevezetesek, hogy sem nem dohányoztak, sem nem ittak pálinkát, ami jótékonyan hatott egészségi állapotukra és munkabírásukra. Természetesen a mai litván közvéleményben elismerő hangok is elhangzanak róluk. Ez utóbbiak szerint tiszteletre méltó, hogy az óhitűek a cári és a szovjet korszak üldöztetései közepette is megtartották hitüket, szokásaikat, nyelvüket és kultúrájukat.