Szimon Kandibovics (1891-1972) paraszti származású fehérorosz politikus volt. Tanítóképzőt végzett, 1914-1917 között pedig a cári hadseregben szolgált. 1922-ben járási elöljáró lett, 1926-ban belépett a kommunista pártba, különböző járási és megyei állami vezetői beosztásokba került, majd 1931-1933 között Szovjet-Fehéroroszország kormányának, a Népbiztosok Tanácsának titkárává nevezték ki. 1935-ben begyűjtési biztos volt. 1940-ben letartóztatták. A II. világháború éveiben a németek által megszállt Fehéroroszországban működő Fehérorosz Központi Tanács tagja, 1944 januárjától osztályvezetője volt. Részt vett az 1944. júniusi II. Fehérorosz Világkongresszuson. 1944 nyarától Németországban élt, 1954-től a Szabadság Rádió fehérorosz részlegében dolgozott. 1956-tól a fehérorosz emigráns kormány titkárságának népgazdasági ügyekben illetékes előadója. Az alábbiakban ismertetett mű az 1950-es években íródott a Szabadság Rádió számára, nyomtatásban most jelent meg először a New York-i Fehérorosz Tudományos és Művészeti Intézet és a minszki Belaruskí Gístaryčny Aglâd ('Fehérorosz Történelmi Szemle') közös történeti forrásfeltáró programja keretében.

Az 1917. februári forradalom fordulópontot jelentett a fehérorosz nemzeti mozgalomban. Az első világháború alatt elfojtott nemzeti törekvések felszínre törtek, egész Fehéroroszországban számos kongresszuson, tanácskozáson vitatták meg az ország sorsát és jövőbeli állami berendezkedését. A fehéroroszországi mozgalmak hírére fehérorosz nemzeti bizottságok és egyesületek jöttek létre Pétervárott, Odesszában, a balti flottánál és a román fronton. Az első Fehérorosz Világkongresszus 1917. december 18. és 31. között ülésezett Minszkben. A kongresszus nem tudta ugyan befejezni munkáját, mert bolsevik fegyveres csoportok feloszlatták, de mandátumát ráruházta a Fehérorosz Népköztársaság Tanácsára, amelyet még sikerült megválasztania. A tanács a háborús viszonyok és a bolsevik terror közepette rendkívül nehéz körülmények között, többnyire illegalitásban működött, majd 1918. március 25-én kikiáltotta a független Fehérorosz Köztársaságot. Az ország először német megszállás alá került, majd 1919-1920-ban a szovjet-lengyel háború hadszínterévé vált. A háborút lezáró rigai béke Fehéroroszországot felosztotta Lengyelország és Szovjet-Oroszország között. Ez utóbbi országban megalakult a Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaság (orosz rövidítéssel: BSSR), de csak az egykori minszki kormányzóság területén, miközben a vityebszki, a mogiljovi és a gomeli kormányzóságok az Oroszországi Szövetséges Szovjet Szocialista Köztársasághoz (orosz rövidítéssel: RSFSR) kerültek. A szovjet rendszer megdöntésére nem volt kilátás, ezért a fehérorosz nemzeti mozgalom a hadikommunizmus múltával beköszöntő NEP-korszak lehetőségeit próbálta a nemzeti célok megvalósítására felhasználni.

A nemzeti mozgalomban vezető szerepet vállalt Uszevalad Ihnatovszki, a BSSR művelődési népbiztosa. Számos nemzeti aktivista vette körül, élvezte azoknak a kulturális és gazdasági vezetőknek a támogatását is, akik maguk nem kívántak nyíltan kiállni a fehérorosz nemzeti ügy mellett. Felkutatták a nemzeti érzelmű értelmiségieket, akik többnyire falura menekültek a városokat sújtó éhínség elől, segítségükkel megszervezték a közép- és felsőfokú oktatást, felkészítették a fiatalokat a legkülönfélébb feladatok ellátására. Az adott körülmények között nem gátolták, sőt ösztönözték, hogy a fiatalok lépjenek be a kommunista pártba, mert úgy gondolták, hogy a fehérorosz fiatalok így gyorsabban foglalhatnak el vezető tisztségeket az állami és a pártapparátusban.

A nemzeti mozgalom 1930-ig jelentős eredményeket ért el. Megszervezték az anyanyelvi oktatást, ami nem volt egyszerű dolog, mert hiányoztak a fehérorosz nyelvű tankönyvek, a nyomdák a háború alatt elpusztultak, így kezdetben külföldön kellett kinyomtatni a tankönyveket. Megszervezték a pedagógusképzést, de amíg az első évfolyamok végeztek, gyorsított tanfolyamokon is kellett tanítókat képezni. Nagy erőfeszítések árán 1924-re sikerült megszervezni a fehérorosz nyelvű oktatást az iskolákban, az óvodákban és a felnőttoktatásban. A fehérorosz lakosság anyanyelvi oktatásának biztosításával párhuzamosan megszervezték a nemzeti kisebbségek anyanyelvi oktatását is. A zsidóságnak mindenütt biztosították a jiddis nyelvű általános iskolai oktatást, a városokban a középiskolait is, Gomelben jiddis nyelvű tanárképző főiskola működött.

A Művelődési Népbiztosság nagy figyelmet szentelt az 1921-ben újonnan létrehozott minszki Fehérorosz Állami Egyetemnek. Rövid idő alatt sikerült neves professzorokat alkalmazni, köztük számos fehérorosz származású tudóst is. Első rektora Uladzimir Picseta történész volt, akit később, a harmincas években letartóztattak, és Oroszország belsejébe száműztek. A tudományos és kulturális munka irányítására 1922-ben létrehozták Minszkben a Fehérorosz Kulturális Intézetet (Inbelkult), amelyből 1928-ban létrejött a Fehérorosz Tudományos Akadémia. Első elnöke Uszevalad Ihnatovszki lett, akit a művelődési népbiztos posztján Anton Balicki váltott fel. Balicki kidolgozott egy olyan közoktatási rendszert, amely megfelelt az akkori fehérorosz viszonyoknak, de némileg eltért attól, amelyet az Orosz Föderációban vezettek be. Balickit 1930-ban letartóztatták, reformjait lesöpörték az asztalról.

Az 1920-as években a kultúra minden területén nagy pezsgés volt tapasztalható. A kultúra persze csak formáját tekintve volt nemzeti, ideológiája ugyanis kényszerűségből jobbára kommunista volt. Ezzel együtt soha nem látott számban jelentkeztek új költők, írók, művészek, tudósok, akiket az akadémia, az egyetem, az állami könyvkiadó felkaroltak, és akik maguk mögött tudhatták a nemzeti mozgalom aktivistáinak támogatását is. Újságok, folyóiratok, szaklapok indultak nemcsak fehérorosz, hanem jiddis és lengyel nyelven is. Fellendült a színházi élet, különösen a minszki Első Fehérorosz Színház, a Minszki Zsidó Színház és a Fehérorosz Vándorszínház vívott ki magának hírnevet. Fehérorosz és zsidó zeneszerzők a népzene, a népdal és a népi táncok gyűjtése terén végeztek rendkívül jelentős munkát, ráadásul még éppen időben: a hamarosan bekövetkező kollektivizálás feldúlta a népi kultúrát hordozó paraszti közösségeket. 1927-re több lépcsőben sikerült egyesíteni a Szovjetunióban élő fehéroroszok többségét. 1924-ben a vityebszki és a mogiljovi, 1926-ban a gomeli kormányzóság nagyobb részét csatolták a Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársasághoz. A nemzeti mozgalom sikereit a szovjet propaganda felhasználta a lengyelországi fehéroroszok lázítására. A nemzeti nyelv szabad használata, az egyetem és az élénk fehérorosz kulturális élet nem kis vonzerőt gyakorolt a jogaiban korlátozott lengyelországi fehérorosz értelmiségre. Sokan átszöktek a határon, hogy képzettségüknek megfelelő munkát találjanak Szovjet-Fehéroroszországban. 1930 után legtöbbjük súlyos árat fizetett hiszékenységéért.

1930-ig több első titkár váltotta egymást a Fehérorosz Kommunista Párt Központi Bizottságának az élén. Ezek közül egy sem volt fehérorosz, de még csak fehéroroszországi illetőségű sem; a Kreml nem bízott az itteni kommunistákban, így saját helytartókat küldött. 1920-ban egy Bagucki nevű lengyel töltötte be ezt a posztot, aki a nemzeti mozgalom szempontjából nem játszott különösebb szerepet. Őt a lett Vilgelm Knorin követte, aki viszont megértette és támogatta a fehérorosz nemzeti törekvéseket. Utána két orosz váltotta egymást, majd egy osztrák s végül egy észt. Ezek a figurák közömbösek voltak a fehérorosz nemzeti mozgalom iránt, nem segítették, de nem is gátolták; a fehéroroszok saját céljaik érdekében ki tudták használni azt a központi jelszót, hogy "nemzeti formájú és szocialista tartalmú kultúrát építünk". A nemzeti újjászületés viszonylag rövid idő alatt komoly eredményeket ért el.

1930 előtt mindössze egyetlen olyan per volt, amely a nemzeti mozgalom képviselője ellen irányult. 1926-ban Szluckban letartóztatták a párton kívüli Jurij Lisztapad fehérorosz szakos középiskolai tanárt szovjetellenes összeesküvés vádjával. A per nyilvános volt, a diákok megéljenezték Lisztapadot, virágot vittek neki. Aljas módon úgy rendezték a dolgokat, hogy a bírók fehérorosz értelmiségiek voltak, a közvádló pedig nem volt más, mint Zmicer Zsilunovics nemzeti érzelmű író. Lisztapadot leglelkesebb híveinek kellett vádolniuk és elítélniük. Öt év börtönre ítélték. A pereknek egy ideig nem volt folytatása, de hamarosan kezdtek gyülekezni a viharfelhők. A NEP-korszak végét jelezte a városokban már 1928 végétől érzékelhető élelmiszerhiány. Ukrajnában és a nagy gabonatermelő körzetekben egyre-másra alakultak a gépállomások, ezek előre vetítették a hamarosan várható gyors kollektivizálás rémét.

1930 elején a GPU első áldozata Uszevalad Ihnatovszki akadémikus, egyetemi tanár, a fehérorosz nemzeti mozgalom vezetője lett. Kihallgatásra rendelték a GPU-ba, a kihallgatás után lakásán főbe lőtte magát. Titokzatos haláláról később az a hír járta, hogy a professzort olyan fehérorosz aktivisták megnevezésére akarták rávenni, akik állítólag összeesküvést szőttek a szovjethatalom megdöntése és Fehéroroszország demokratikus átalakítása érdekében. A másik érzékeny csapás Dzmitrij Priscsepav fehérorosz mezőgazdasági népbiztos letartóztatása volt, aki mint korábbi néptanító, ismerte a fehérorosz parasztság ragaszkodását a földhöz, s ezért az egyéni parasztgazdaságok megerősítésén, fejlesztésén fáradozott. Az erőszakos kollektivizálás előestéjén kikiáltották a nép ellenségének, kártevőnek, kulákbérencnek.

Ihnatovszki professzor és Priscsepav lefogásával csaknem egy időben tartóztatták le a fehérorosz kulturális élet és gazdasági élet vezetőinek egy népes csoportját. Köztük volt a rendkívül népszerű Jazep Ljoszik nyelvész, akadémikus, Arkadz Szmolics neves földrajztudós, akadémikus, Vaclav Lasztovszki akadémikus, a Fehérorosz Tudományos Akadémia titkára, Uladzimir Picseta professzor, a Fehérorosz Állami Egyetem rektora és sokan mások. 1930 első felében leváltották, majd hamarosan letartóztatták és kényszermunkára ítélték a már említett Anton Balicki művelődési népbiztost.

A fehérorosz nemzeti művelődésben fontos szerepet játszott a Fehérorosz Állami Könyvkiadó, amely az újságokon és a folyóiratokon kívül gyakorlatilag a köztársaság egész könyvtermését gondozta. Vezetője Zmicer Zsilunovics író és politikus, aki 1919-ben a Fehérorosz Szovjet Szocialista Köztársaság megszervezője és első kormányfője volt. Személyesen ismerte Sztálint abból az időből, amikor az a nemzetiségi népbiztosi tisztet töltötte be. Túlzottan ismert figura volt ahhoz, hogy rövid úton eltegyék az útból. Először csak a kiadó éléről távolították el, párttagságát még megtarthatta az 1933. évi nagy tisztogatásig. 1936 végén vagy 1937 elején letartóztatták, a kínzások következtében megtébolyult, és a mogiljovi elmegyógyintézetbe szállították, ahol még 1937-ben meg is halt (lehet, hogy megmérgezték). Sírját máig sem találták meg.

1930 közepén tömeges letartóztatásokat hajtott végre a GPU Minszkben. (A terror a vidéket jóformán nem is érintette.) A tudományos akadémia, az egyetem, a művelődési népbiztosság és részben a mezőgazdasági népbiztosság fehérorosz munkatársaira került sor. Letartóztatták Alesz Adamovicsot, a művelődési népbiztos helyettesét is. Őt a Fehér-tengeri Szoloveckij-szigeteken berendezett börtönbe szállították, 1937 után nyoma veszett. Az 1930-1931-ben letartóztatott idősebb tudósok között volt például Mitrafan Dovnar-Zapolszki történész, Makszim Harecki irodalomtörténész, Uladzimir Picseta történész, Uladiszlav Csarzsinszki irodalomtörténész. De sor került a fiatal egyetemi oktatókra, tanárokra, irodalmárokra is (Adam Babareka irodalomkritikusra, Alesz Dudar költőre, stb. - összesen 69 vezető értelmiségire). A fehérorosz nemzeti mozgalmat gyakorlatilag lefejezték. Pereik titokban folytak, csak annyit lehetett megtudni, hogy a letartóztatottakat egy "Fehérorosz Felszabadító Szövetség" vagy "Fehérorosz Újjászületési Szövetség" elnevezésű ellenforradalmi és szeparatista szervezet megalakításával vádolták, amely el akarja szakítani Fehéroroszországot a Szovjetuniótól és egy polgári nemzeti demokratikus köztársaságot akar létrehozni. A szovjet propaganda orosz rövidítéssel megvetően nacdemeknek nevezte őket, és igyekezett mindegyiküket kompromittálni. A vádak légbőlkapottságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a fehérorosz nacionalizmus bűnében vétkesnek kiáltották ki a litván Petras Ambražunas állami funkcionáriust vagy a zsidó Szamuil Plavnyik irodalmárt is. A letartóztatottak később távoli börtönökben és munkatáborokban bukkantak fel, némelyeket egyszerűen csak száműztek távoli, többnyire északi orosz településekre, ahol értelmiségi munkát természetesen nem kaptak, ahol sokan nem bírták ki a megpróbáltatásokat.

A "nacdem" értelmiségiek eltüntetése után kivonták a könyvtárakból minden munkájukat függetlenül attól, hogy összefüggésbe hozták-e azokat a koholt vádakkal vagy sem. Lecserélték az iskolai tankönyveket, még a matematikai példatárakat is, nehogy az egyéni paraszti gazdálkodásból vett példák "mérgezzék" a fiatalságot. A lelki terror folytán a magánkönyvtárak fehérorosz könyvállománya is hatalmas károkat szenvedett, hiszen a letartóztatástól félve mindenki szabadulni akart a "nacdem" szerzők munkáitól. A könyvesboltok már nem tették ki a kirakatba és nem reklámozták a fehérorosz nyelvű könyveket, mert ki tudja, mikor derül ki egy fehérorosz szerzőről, hogy ő is "rejtőzködő nacdem". Hatalmas pusztítást végeztek a múzeumokban is: szükségtelennek, sőt károsnak nyilvánítottak minden helyi népművészeti vagy kézműipari tárgyat, tönkretették a szép eredménnyel működő honismereti mozgalmat.

Az eltávolítottak helyébe vagy képzetlen hazaiak, vagy idegenek kerültek. A letartóztatott Anton Balicki művelődési népbiztos helyére a még középiskolai végzettséggel sem rendelkező Antun Platun szakszervezeti funkcionáriust helyezték, s hogy némi tekintélyt biztosítsanak neki, kinevezték akadémikusnak. Az egyetem új rektora Jazep Karanyevszki lett, aki hasonló eszmeiséget képviselt, mint a letartóztatottak, így aztán 1931-ben őt is bebörtönözték. Sokáig betöltetlen maradt az akadémia elnöki széke, hiszen ide mégsem tehettek teljesen képzetlen embert. Végül Moszkvából küldtek egy Horin nevű állítólagos történészt, akit 1935-től egy Szurta nevű, szintén Moszkvából küldött funkcionárius váltott fel. Egyébként 1938-ban Horint is kivégezték. Az akadémia első elnökhelyettese egy Tomasz Dšbal nevű lengyel volt, akit szintén Moszkva helyezett ide. Ez a Dšbal volt a lengyel szejm első kommunista képviselője, akit azonban kommunista tevékenységéért a lengyelek megfosztottak mandátumától, bebörtönöztek, majd kicseréltek egy szovjet börtönben sínylődő katolikus püspökkel. Azt híresztelte magáról, hogy fontos tudományos munkát végez - feltérképezi a fehéroroszországi folyókat. Ez irányú tevékenységét később kémkedésnek minősítették, és őt is kivégezték.

1933-ban további letartóztatásokat foganatosítottak, amelyek a nemzeti értelmiség két csoportját érintették: azokat a fiatal írókat, akik 1930-ban még elkerült ez a sors, valamint a Lengyelországból kiutasított és itt befogadott fehérorosz vezetőkre. A legtekintélyesebb tudóst, Branyiszlav Taraskevics professzort ugyanekkor Moszkvában fogták le.

1936-1937-ben a terror tömegessé vált. Öngyilkos lett Aljakszandr Csarvjakov, a fehérorosz államelnök, helyére Voszip Sztakun került, akit néhány hónap múlva letartóztattak. Mikalaj Haladzed kormányfőt leváltása után Moszkvában tartóztatták le, ahol kihallgatás közben kiugrott az ötödik emeletről. Vaszil Saranhovicsot, a fehérorosz kommunista párt első titkárát a moszkvai Buharin-perben ítélték halálra. A helyükre kerülő Moszkvából küldött vezetők feladata a nagy terror levezénylése volt. Az akkoriban körülbelül 250 ezer lakosú Minszkben éjszakánként négy-ötszáz embert tartóztattak le.

A terror súlyosan érintette a régi kommunista párttagokat, alig élték túl néhányan azok közül, akik már 1917 előtt csatlakoztak a bolsevikokhoz. Mindenkivel leszámoltak, akinek valami köze is volt a párton belüli valamelyik ellenzéki csoporthoz. Letartóztatták a fehérorosz értelmiség maradékát, azokat, akik semmiben sem vettek részt aktívan, de mint tanítóknak, mérnököknek vagy agronómusoknak lehettek önálló gondolataik. Alig néhány fehérorosz irodalmár maradt életben (Janka Kupala, Jakub Kolasz neves költők, Mihasz Klimkovics kommunista írószövetségi elnök, Zmitrok Bjadulja költő, továbbá két, akkoriban még kezdő író - Pjatrusz Brovka és Pjatro Hlebka).

A fehérorosz nemzeti mozgalom résztvevőit, követőiket és tanítványaikat nagyrészt megsemmisítették. A szerzőnek az ötvenes években megfogalmazott véleménye szerint a hatalmas áldozat nem volt hiábavaló, mivel a húszas években viszonylag rövid idő alatt lefektették a fehérorosz tudomány, kultúra és művészet szilárd alapjait, amelyekre kedvezőbbre forduló körülmények esetén építhetnek majd a következő nemzedékek.