Német-lengyel kapcsolatok a Vilnói Területen 1944-ben

Reichsführer SS: Kein Pakt mit Slawen. Deutsch-polnische Kontakte im Wilna-Gebiet 1944. = Osteuropa-Archiv 2000. April. A-133 - A-153. p.

A táviratok és a levélváltás alábbi 22 dokumentuma a németek által elfoglalt litván-fehérorosz határvidéken kialakult katonai nézeteltérésekről tájékoztat. 1944 első felében a lengyel Honi Hadsereg (Krajowa Armija) helyi vezetői és a Wehrmacht illetékesei, valamint a biztonsági erők között felmerült valamiféle kooperáció lehetősége a szovjet partizánokkal szemben.

A dokumentumok nyomán lehetőség nyílik, hogy a Szovjetunió megszállt területeinek eseményeit más szemmel nézzük, mint korábban. 1941 óta folyt valójában a megszállt területeken polgárháború, amelyet nem "a szovjet nép" vívott "a fasiszta betolakodók" ellen, hanem különböző etnikai és politikai csoportok küzdöttek egymással. Különösen problematikus terület volt a Vilnó-vidék, a korábbi Fehérorosz Szovjet Köztársaság, amelyet a lengyelek és a litvánok egyaránt maguknak követeltek. A németek ingadozó magatartást tanúsítottak a konfliktusban résztvevő felek között anélkül, hogy elkötelezték volna magukat "a szlávok" mellett. A dokumentumok hű tükröt mutatnak a hivatalos német nyelvhasználatról, amely brutális álláspontot foglalt el a lengyelekkel szemben (a lengyelek a "katonai becsületszót emlegetik a tárgyalásokon, míg a német SS vezetői elutasítóan nyilatkoznak minden kapcsolatról "a szlávokkal").

A dokumentumok tanúsága szerint katonailag nem voltak a kapcsolatfelvételnek következményei, inkább az ellenállásról és a kollaborálásról villantanak fel jellemző momentumokat. A közeledő véget jelzik, hogy a jelentésekből egyre inkább eltűnnek a háborús megfogalmazások, helyettük inkább a rendezési koncepciók jelennek meg, és gyakran homlokegyenest ellentétes elképzelések kapnak hangot mind a német, mind a lengyel oldalon. Sőt, a Honi Hadsereg helyben tevékenykedő tisztjei is gyakran eltérően ítélik meg a hadi helyzetet, mint a Londonban székelő emigráns kormány. A katonák között egyre erősebb volt az a vélemény, hogy a "reszovjetizálást" minden áron meg kell akadályozni, még a német megszállókkal is hajlandók voltak együttműködni. A szovjet partizánmozgalom is folyamatosan építette ki állásait, a Honi Hadsereg is a lengyel lakosság egyre nagyobb és újabb rétegeit igyekezett mozgósítani. A vegyes lakosságú Kelet-Lengyelországban mindenesetre egyre nőtt a feszültség, és állandóan nőttek az ellentétek a Szovjetunió által megszállt Baltikum népei között is.

A felsorakoztatott dokumentumok új adalékokkal egészítik ki a II. világháború történetét. Ezek egy része alig több elszigetelt "nemzeti történelemnél". A Honi Hadsereg története elsősorban a lengyel és a fehérorosz történészeket érdekli, a német köztudatban alig van jelen. Hasonlóan kevéssé ismert a lengyel határvidékek "szovjetesítésének" története. A legújabb kori szovjet-lengyel történészvita számos olyan körülményt tárt fel, amelyet a német hadtörténeti kutatás eddig alig méltatott figyelemre. A viták során és a szovjet levéltárak részleges megnyitása következtében jelentős dokumentumok látnak folyamatosan napvilágot.

A kaueni Biztonsági Rendőrség (Sipo) a Birodalmi Biztonsági Főirodának "A fehér-lengyel bandák Litvániában" címen küld táviratot 1944. január közepén. Markov "bandavezér" - mint írják, - lövette a litván-fehérrutén határvidéket. (A nemzetiségi megnevezések következetlenek, és nem a mai értelemben használják.) A banditák egy része egészen Bialystokig előretört, más részük Délkelet-Litvániába tette át a működési területét. Ezek a lengyelek alkotják a "Konfederacja Narodowa" mozgalmat, amelyet Varsóból irányítanak. "A bandák" - folytatódik a jelentés - szervezetten és fegyelmezetten léptek fel, és élvezték a nagyszámú lengyel lakosság rokonszenvét. A bandák csak a legszükségesebb élelmiszert viszik magukkal, és mindenről számlát adnak. A lengyel parasztoktól katonai egyenruhát és fegyvert igyekeznek szerezni, vagy egyéb olyan eszközt, amivel a felszerelésüket kiegészíthetik. A Wehrmacht és a német rendőrség alakulataival szemben csak akkor lépnek fel ellenségesen, ha ezek megtámadják őket. A Sipo helyi vezetője támogatja a kapcsolatfelvétel lehetőségét a lengyelekkel, bevethetőnek tartja őket a szovjet partizánok ellen. A lengyeleknek azokat a tapasztalatait akarják felhasználni, amelyeket a vasúti vonalak felrobbantása terén szereztek. A litvániai rendőrfőnök támogatja a Sipo tervét, a katonai főmegbízott azonban a tárgyalások terve ellen lépett fel.

Mintegy három héttel később a kaueni Sipo arról értesíti a Főirodát, hogy a fehérlengyel bandák ismételten támadják a "bolsevik-zsidó bandákat", és jelentős veszteségeket okoznak nekik. A lengyelek vezetője 1944. január elején kapcsolatot keresett a német katonai állásokkal. A lengyelek kiszivárogtatták, hogy tíznaponként kapnak üzenetet a londoni emigráns kormánytól, amelyet repülőgépen juttatnak el Londonból. A térségben tevékenykedő lengyel harci erő kb. 1300 fő, könnyű gyalogsági fegyverrel. Mivel a térségben nincs a szovjet partizánok ellen bevethető német erő, ezért a kaueni Sipo vezetője, Dr. Fuchs SS-Oberführer engedélyt kér a kapcsolatfelvétel elfogadására a lengyel partizánokkal. A kapcsolatok nem jelentik - teszi hozzá sietve - "a fehérlengyel banditatevékenység legalizálását", sem semmiféle politikai elismerést, a lengyelek teljesen egyoldalúan vállalnak kötelezettséget, hogy harcolnak a "bolsevik-zsidó bandák" ellen - bizonyos feltételek mellett. A feltételek: lőszerszállítás, gyógyszerellátás, súlyos sebesültek felvétele német hadikórházakba, és tisztességes gyógykezelés (a lengyel partizánok több esetben emberségesen elláttak német sebesülteket). A tárgyalások idejére a lengyelek fegyverszünetet ígérnek.

Vilnóból már másnap megkapják az engedélyt, "tekintettel a nemzetközi katonai helyzetre". A lengyel akciók azonban nem irányulhatnak a litván önkormányzat szervei ellen, valamint a hadműveletek miatt nem következhet be fennakadás a hadiszállításban. A lengyelek ezekből a mezőgazdasági termékekből csak akkor kaphatnak, ha a német hadseregnek fölöslege marad, vagy a kiesés máshonnan pótolható. A katonai akciókat a német állásoktól távol kell megszervezni, mivel számítani lehet rá, hogy "Litvániában hamarosan bizonyos könnyítések várhatók". Német követelés viszont, hogy az egyes fehérlengyel egységek működési területét pontosan határozzák meg, és hogy a kapcsolatot bizalmas személyeken keresztül tartsák (Meldeköpfe). Tervezik a szovjet partizánok hadmozdulatairól szerzett értesülések cseréjét is. A lengyel akciók ugyanakkor nem akadályozhatják a szállítást, és az ipari üzemek működését. A fegyveres támogatást a minimális szinten kell tartani, egyhavi lőszernél több egyszerre nem juttatható a lengyeleknek, nehézfegyverek vagy egyenruha szállítása tilos. A túszejtést is korlátozni kívánják az elkövetkező időben, csak közbűntényeseket (rablókat és gyilkosokat), valamint az aktív ellenállókat és kémeket vonják felelősségre a rendőrség bevonásával, a halálbüntetést pedig lehetőleg mellőzik.

Az 1944. február közepén a német hadvezetés és a lengyel partizánmozgalom között megindult tárgyalások egyik jellegzetessége a lengyelek óvatossága: a lengyel küldöttség vezetője csak a tolmácson keresztül érintkezik a németekkel. A lengyel álláspont szerint Vilnó Lengyelország része, tehát helyzete elválaszthatatlan Lengyelország háború utáni helyzetétől. A német hadvezetés ezt a kérdést a lojális lengyel magatartástól teszi függővé, a döntést azonban a háború utánra halasztják. A lengyelek 18 gyalogos zászlóaljat (kb. a fele motorizált) és 12 lovasszázadot állítottak fel, de nem hajlandók német vezetés alatt szabadcsapatként harcolni.

Egyetlen nap múlva megérkezik a válasz a Birodalmi Főirodától, benne az SS birodalmi vezető álláspontjával: "Nincs szövetség a szlávokkal". Ugyanakkor a "szovjetveszély" éppen Lengyelországban és a hadseregnél nagyobbnak tűnik, mint Berlinben. A keleti ügyek referense, Panzinger SS-Oberführer, praktikus ember: "Azon az állásponton vagyok, hogy minden eszköz helyes, amely közelebb visz a megbékéléshez". Azért a végén hozzáteszi: "A lengyelek ravaszságát mindig számításba kell venni".

Vilnóból ezután egy jegyzőkönyv másolata indul útnak Berlin felé, a megbeszélést egy német magánlakáson tartották. Wilk - így nevezi magát a lengyel Honi Hadsereg helyi vezetője - szemrehányásokat tesz a német politikának, amely mind helybenhagyta a szovjethatalom intézkedéseit: a magántulajdon államosítását, a lengyelek megalázását - egy tiszta lengyel etnikumú területen. Legalább azt szeretné elérni, hogy a különösen lengyelellenes litvánokat mozdítsák el hivatalukból, a litván rendőrség a razziák alkalmával ne csak a lengyel fiatalokat fenyítse meg. Wilk rámutat, hogy a litvánok sosem harcoltak a bolsevizmus ellen, mégis kaptak felszerelést, fegyvert, míg a lengyelek életüket és vagyonukat áldozták fel, a németek mégis vonakodnak a támogatásuktól. A németek aktív szovjetellenes együttműködést ajánlanak, ettől megváltozik a kedvezőtlen kép, amely a németek körében a lengyelekről kialakult. A német hadvezetés közelebbi célja, hogy a lengyelek mintegy 3000 főnyi fegyverest mozgósítsanak a szovjet partizánok ellen, távolabbi célja viszont lengyel szabadcsapat felállítása - német vezetés alatt. Wilk utalt rá, hogy ők (a Vilnói Területen) nem követtek el terrorakciókat a németek ellen, mint a Kormányzóságban (a megszállt Lengyelországban), ők csak az árulókon hajtották végre a lengyel titkos bíróság ítéletét. Ezért cserébe a tömeges letartóztatások felfüggesztését kérik, és emberségesebb bánásmódot a politikai foglyokkal. A németek a kémcsoportok és a fegyveres ellenállók ellen továbbra is kérlelhetetlenséget tanúsítanak, de megállapítják, hogy a kölcsönös ellentéteknél erősebb mindkét félben a gyűlölet, amely a bolsevizmus ellen irányul. A lengyelek a felszereléshez nehézfegyvereket is kérnek (páncéltörő ágyút, gránátvetőt, lángszórót), és lehetőséget, hogy az utánpótláskérdésről maguk gondoskodhassanak.

A megvalósult kapcsolatfelvétel eredményeként az SS-Oberführer a lengyelpolitika valamelyes újragondolását javasolja Berlinnek. A német hadi jelentés hangsúlyozza, hogy a lengyelek felderítő szolgálatukat is hajlandók a németek rendelkezésére bocsátani, a szovjet hírszerzés ellenében. A tizenkét órás tárgyalást őszintének és konstruktívnak tartják. A lengyelek "próbaakciót" ígérnek a rudniki erdőben, a németek pedig megakadályozzák a litvánok oldaltámadását a lengyelek ellen.

A lengyel Honi Hadsereg egységei másnap a rudniki erdőben rajtaütnek egy szovjet partizánoktól megszállt bunkeren és repülőtéren. A német politikai vezetés azonban továbbra is bizalmatlan a lengyelekkel szemben, a német közvélemény megpuhításának a szándékát gyanítják a tárgyalások mögött, a harci eseményeket pedig komolytalannak érzik. Nehézfegyvereket továbbra sem hajlandók adni, félnek a lengyelek árulásától, vagy attól, hogy fogság esetén szovjet kézbe kerülnek ezek az eszközök. Az utánpótlás szervezését is megtiltják: "Ne erősítsük a lengyel bandákat, a parasztok pedig inkább műveljék a földet!" A lengyelek harci tevékenysége fölött amúgy sincs a németeknek kellő ellenőrzése. A hírszerzői támogatást szintén komolytalannak minősíti a német hadvezetés (a londoni kormányt pedig "emigráns klikknek" nevezi).

A kapcsolatfelvételt más lengyel egységek is megkísérlik a németekkel, az egyiket egy német népi származék vezeti, legalább semlegességet akarnak elérni, ha már a fegyverszállítást a németek megtagadják.

Egy másik lengyel egység elfoglalt két falut és a tóvidék egy részét, az egységnek Maxim típusú géppuskája és modern, elemes rádiója van. Az egység Angliából vár utánpótlást, amelyet ejtőernyőn dobnak le nekik. A lengyel partizánegység 1944 januárja óta folyamatos harci kapcsolatban áll a szovjet partizáncsoportokkal, többször is súlyos veszteséget és kárt okozva az ellenségnek. A hadsereg felső vezetése mégis húzódozik: "Wehrmacht tiszt ne tárgyaljon az ellenséggel!", ezt a munkát végezzék a biztonságiak.

A lengyel egységek - "a lojalitás jegyében" - a tárgyalások idejére leállították támadásaikat a németek ellen, de a szovjetek ellen továbbra is folytatják harci cselekményeiket.

Március elején a lengyel "bandacsoport" mozgósítási parancsot ad ki a fegyverfogásra alkalmas lengyel lakosság számára, amely kézről kézre jár. A környéken máris egy új, 160 fős lengyel partizánegység alakult.

A varsói titkos lengyel központ utasításai szerint a vilnói partizánok szakítsák meg a tárgyalásokat a németekkel, akik láthatóan bizalmatlanok, és az időt húzzák. Figyelmüket a "bolsevik bandák" ellen fordítsák.

A vilnói lengyel egységek azonban elégedetlenek a központ merev álláspontjával, ők fontosnak érzik a tárgyalást és az együttműködést a németekkel.

A vilnói lengyel partizánok együttesen lépnek fel a rudniki erdő szovjet partizán-csoportja ellen, a varsói titkos központ utasításával minden egységük szembehelyezkedett.

Május végén a londoni emigráns kormány képviselője fényképet mutatott a polgári ruhás lengyel partizánokról, akik német fegyverrel, német tábori kórházban, német tisztek vezetése alatt készülnek összehangolt támadásra a szovjet partizánok ellen.

Június elején a lett-fehérrutén határon rajtaütöttek a lengyel szabadcsapatok az ellenségen, olyan térségben, ahol korábban nem folytattak harci cselekményeket. Ugyanezen a napon egy magas rangú SS-tisztet német egyenruhába öltözött egyének feltartóztattak, lefegyvereztek, és fogságba ejtettek. De jelezték, ők nem bolsevikok, hanem lengyel szabadságharcosok, a tisztnek nincs félnivalója. Német egyenruhákat "gyűjtöttek".