Pauer, Jan: The problem of ethical norms and values in the Czech-German discussion. =Perspectives, 1999. 12. no. 65-82. p.

Amikor Václav Havel 1989 folyamán bocsánatot kért a németek háború utáni erőszakos kitelepítéséért Csehszlovákiából, nem gyanította, hogy nemsokára összeomlik a teljes kelet-európai kommunista rendszer, és ez lehetőséget teremthet a cseh-német kapcsolatok problematikus pontjainak tisztázására is. A szovjet rendszer bukásával megtörtént Németország újraegyesítése is, amely Európa békés integrációjának jelképe lett, és szinte euforikus örömöt váltott ki az emberekben Nyugaton és Keleten egyaránt. A bocsánatkérés, amely eredetileg egy magánember gesztusa volt, a múlt lezárásának lehetőségét villantotta fel. Mindkét oldalon világos volt, hogy meg kell szabadulni a múlt terheitől, új alapokra kell helyezni a cseh és a német nép kapcsolatát.

Német oldalról Weizsäcker államfő válaszolt Havel bocsánatkérésére, és a válasz barátságossága meggyorsította a jószomszédi viszony kialakulását. A szudétanémetek azonban, akiknek tulajdonképpen Havel bocsánatkérése szólt, nem fogadták a gesztust kitörő lelkesedéssel, hiszen nem erkölcsi elégtételt vártak, hanem konkrét intézkedéseket, mégpedig törvényi szabályozást és anyagi kompenzációt. Valóban félő volt, hogy az akkor még csehszlovák kormány a bocsánatkéréssel le is zárja a szudétanémetekkel kapcsolatban a múlt problémáinak megoldását. Tekintettel arra azonban, hogy Csehország EU-taggá válása nagymértékben függ Németország támogatásától, a kérdés nem került le a napirendről. Folytatódtak a tárgyalások, leginkább a titkos diplomácia eszközeivel, s több évi kemény munka után a cseh fél is belátta, hogy az erkölcsi jóvátételen túl anyagi kárpótlásra is szükség van, mégpedig nemcsak a holokausztot túlélt cseh zsidók részére, hanem a kitelepített szudétanémeteknek is.

Mi bizonyult a legsúlyosabb problémának a tárgyalások során? A háború utáni kitelepítés megindoklása, a németség kollektív felelősségének deklarációja, vagyis az ún. beneši dekrétumok. Ez a dokumentum a szudétanémetek kollektív bűnössége indoklásakor azzal a váddal él, hogy ők jövőjüket az 1930-as évektől a Harmadik Birodalomban képzelték el, és ezzel kapcsolatban a cseh állammal szemben bűnöket követtek el. A cseh fél megfeledkezett arról, hogy ez a népcsoport az első világháború után nem kapott kollektív jogokat, megtagadták tőlük az önrendelkezés jogát, amit pedig biztosítani kellett volna számukra. És ez lehetett a fő indítéka annak, hogy nem Csehszlovákián belül szerették volna leélni életüket, s támogatták Hitler terjeszkedő politikáját, ami a második világháborúhoz vezetett. A csehek úgy gondolták, és úgy gondolják a mai napig is, hogy jogos volt a németek megbüntetése, hiszen olyan bűnöket követtek el ellenük a világháború során, amik megbocsáthatatlanok. A nemzetet pedig, amelynek hatalmi törekvései kirobbantották a világháborút, nehéz elválasztani az embertől, a bűnöst az áldozattól. Ezért lehet kollektív bűnösként kezelni a németséget - legalábbis a csehek szerint. A beneši dekrétumok ráadásul érvényesek a mai napig, erről 1995-ben egy cseh alkotmánybírósági határozat is született.

A szudétanémetek viszont az egyén felelőssége mellett teszik le voksukat, és a kollektív büntetést nem tartják jogszerűnek. Szervezeteik különböző módon, de egyazon célért küzdenek: vonják vissza a dekrétumokat, a kollektív felelősség elvének alkalmazását. Vannak, akik csupán ezt szeretnék, s azt, hogy joguk legyen visszatérni szülőföldjükre, visszakaphassák állampolgárságukat. Mások viszont anyagi kárpótlást is szeretnének, egyrészt az elkobzott javakért, másrészt pedig az elszenvedett sérelmekért.

Amikor 1992-ben a bonni kormány aláírta Csehszlovákiával a jószomszédsági egyezményt, expressis verbis nyitva hagyta a szudétanémetek anyagi kárpótlás iránti igényének kérdését, s a csehszlovák kormány pedig természetesen nem forszírozta, hogy tisztázzák ezt. Az elmúlt néhány évben azonban egyre nagyobb hangot kap a nemzetközi közvéleményben a háborúban elszenvedett károk anyagi kompenzációja, Németország is fizet a holokauszt áldozatainak, joggal várja azt, hogy polgárai is kapjanak kártérítést a rajtuk elszenvedett sérelmekért. Közelíteni kell tehát a csehek és a németek álláspontját. Talán úgy, ahogy Kurt Biedenkopf fogalmazott egy prágai beszédében: "Az én álláspontom szerint igazam van, ez azonban nem jelenti azt, hogy neked nincs igazad." Ehhez persze meg kell látni a másik fél álláspontjában is az igazságot, túl kell lépni a kirekesztő nacionalizmuson. Ez nagyon nehéz feladat, különösen úgy, hogy mindez a közelmúltban történt, hiszen élnek és emlékeznek mindkét oldalon a bűnösök és az áldozatok. Remélhetőleg azonban mindenki képes lesz belátni saját felelősségét is a történtekért, és hajlandó lesz az együttműködésre. Csak így biztosítható, hogy a konfliktus feloldhatóvá válik, a következő nemzedék pedig megszabadul a vele járó tehertől.