Podiumsgespräch: Zukunft einer Konfliktregion. Aus der Sicht von Serbien, Montenegro, Kosovo und Mazedonien. = Südosteuropa Mitteilungen. 40. Jg. 2000. 3. no. 235-265. p.

A Südosteuropa-Gesellschaft más müncheni politikai fórumokkal karöltve pódiumbeszélgetésre hívta meg a térség néhány jeles politikusát és politikai szakértőjét (B. Küppers, belgrádi állandó tudósító, Süddeutsche Zeitung; B. Lukovać külügyminiszter, Montenegro; Vesna Pesić, Polgári Szövetség, Belgrád; V. Surroi lapkiadó, Priština; A. Xhaferi, Albán Demokratikus Párt, Macedónia), hogy közvetlen, helyszíni tapasztalat alapján tekintsék át a Balkán stabilitásának állását és jövőbeli esélyeit. A beszélgetés időpontja - nem sokkal a Balkánnal foglalkozó lissaboni EU-különcsúcs után, kevéssel az új balkáni stabilizációs egyezmény tárgyalása előtt, egyebekben pedig a jugoszláviai NATO-bombázások megindulása évfordulójának a másnapján - természetesen jócskán megelőzte a 2000 októberi belgrádi hatalomváltást, így a legtöbb kérdés még nyílt kérdésként került terítékre, de az azóta bekövetkezett változások közepette sem veszítettek aktualitásukból. A beszélgetést a Südost-Institut vezetője (F-L. Altmann professzor) moderálta. A szót, R. Schönfeld (Südosteuropa-Gesellschaft) bevezetője után elsőként Küppers kapta meg, aki a kérdéskör egészének az áttekintésére tett kísérletet, majd a régió egyes képviselői következtek sorra. Végül a hallgatóság soraiban helyet foglaló szakemberek, civil szervezeti aktivisták a Balkáni Béke Csoportból, a Német Munka Központból stb. és menekült személyek reflektáltak a hallottakra.

A fórum - amint azt bevezetőjében R. Schönfeld jelzi, az európai Nyugat és az Unió részéről - a szép szavakon, az "elvárásokon" túl a gyakorlati segítség dolgában - a meglevő tartozásokra is szeretné felhívni a figyelmet: ha a régió gazdasági és politikai stabilizálásának útja az európai integráción át vezet, akkor ideje volna valamit tenni is ez irányban. Mármost természetesen nem olyan egyszerű egy olyan övezetben ténykedni, amely éppen lángokban áll belső agressziók és külső kényszerítő akciók közepette. Iszonyú elgondolni is, micsoda pénzeket öltek mindebbe bele, mennyi értéket és emberi életet áldoztak fel, amit a jövő érdekében is fel lehetett volna használni. Az EU különben 1991 óta eddig 17,6 milliárd márkát vitt a Balkánra, s vegyük ehhez hozzá a soron következő stabilizációs paktum pénzügyi hátterét, de ez mind elenyészően kevés a nélkülözhetetlenül szükséges mértékhez képest. Sok egyéb között előbukkan azután a például Németországból visszatelepedő albán menekültek problémája is.

A bombázások, bármennyire is abszurd és vitatható eszköznek tűntek is akkor, meghozták eredményüket: Koszovóban le lehetett rakni a stabilizálás alapjait. Ugyan a gerillák egy része kivonta magát a lefegyverzés kötelme alól, és készenlétet tart a hegyekben, pedig egyre kevesebb alkalmuk, okuk lehet a további fellépésre. Bár helyi összetűzésektől nem mentes a megbékélési folyamat, ezek lokalizálható, kezelhető eseteknek látszanak. Koszovó jelenlegi, átmeneti konszolidációját talán nem veszélyeztető, de nehezítő új elemek: a határain kívüli dél-szerbiai albánok mozgolódása, valamint a függetlenség erősödő követelése. Az ENSZ a NATO-megszállási időszak végére középtávon széles körű jogosultságokkal bíró területi anatómiát garantál Koszovó számára a jugoszláv szövetségen belül. Az albánokat ez általában nem elégíti ki: a teljes függetlenségre gondolnak, éspedig rövid távon. Úgy gondolják: csak ilyen perspektívában lehetséges "kreatív és imaginitív" közösségépítés, s csak úgy érhető el a valódi konszolidáció a tartományban. Sőt szerintük ez volna a leghatékonyabb ellenszer a felelőtlen "nagyalbán" tervekre, elképzelésekre is. Ez a radikális koncepció: az albán állam, Koszovó, valamint Macedónia és Montenegró albánlakta területeinek egyesítése nemcsak a még fegyverben álló UÇK egyik csoportjának egykori víziója, hanem ma is létező irányzat, legfeljebb egyelőre messze nem uralja a politikai mezőnyt. A koszovói függetlenség gondolatát egyébként itt-ott már a nemzetközi közvéleményben is felkarolják a protektorátus nehézkesen alakuló gyakorlata láttán. Csakhogy önmagában annyi bizonyosan nem elég az üdvösséghez, hogy a tartomány független legyen Jugoszláviától: önállónak is kell lennie, gazdaságilag és politikailag meg kell állnia a saját lábán. Az alternatív lehetőségek egyike: Koszovó euró-régió formájában történő integrálása a délkelet-európai stabilizálás folyamatába. Mindenesetre, bármely végleges és megnyugtató koszovói megoldás csak a térség egészét átfogó konszolidáció kereteiben képzelhető el. A stabilizálás legfőbb gátja akármely szempontból természetesen a Milošević-rezsim. De hol kezdődik a belgrádi rezsim "vége"? Az, hogy a NATO- és az ENSZ-közigazgatás oly döcögősen halad előre, hogy gyakorlatilag egymást érik az albán-szerb összetűzések, sajnos pontosan Miloševićék malmára hajtja a vizet. Ugyanakkor a rezsim fönnmaradása szintén csak "igazolja" az albán nacionalistákat. Ördögi kör, amelyből, úgy látszik, nincs kilépés. Az ellentmondás annál nehezebb, mivel a feladat nem egyszerűen a Milošević-garnitúra leváltása, hanem a szerb társadalom nagy részébe beleivódott és a Milošević-ellenzéktől sem idegen soviniszta-totalitárius ideológia leküzdése volna. (Ennek jeleit - immár a Milošević-rezsim bukása után is tapasztalhatjuk. - a szerk.)

Nos, a nyugat a bombázások árán hozzáférhetett Koszovóhoz, de mit sem tehetett egyelőre a Milošević-diktatúra ellen, amely csak tovább keményedett. (Persze, a saját "felelősségére", mert majd csak eljut a kritikus pontra, amelyen - a külső elszigetelődéséből fakadó nélkülözéssel együtt - végre elidegeníti magától a társadalom egészét.) A bombázások utáni, minden eddiginél nehezebb télre a belső ostromállapot olyan fokozódása következett, amelyben "szerb hazafi" és "hazaáruló" között már semmilyen átmenet nincs, amikor a sajtó és a tömegkommunikáció még független helyi sejtjeit sorban felszámolják. A tömegeiben megfoghatatlan ellenzék, mint az egész külvilág, a tehetetlen várakozásra rendezkedett be, megválaszolatlan a kérdés: hogyan, mikor szabadulunk meg végre Miloševićtől? S e téren Vesna Pesić sem bocsátkozhatott jóslásokba, de bízik a független civil mozgalmak (mint például az OTPOR) kiszélesedésében, és elsősorban ezekben bízik. A diktatúra által kilátásba helyezett előrehozott választásokat illetően senkinek sincsenek illúziói, mindenki úgy tartja: kizárt, hogy a választások meghozzák az elnök és pártja vereségét. Közben maga az ellenzék vitatja a lezajlott légiháború, valamint a hágai nyílt vádemelés, sőt az immár majd' évtizedes embargó értelmét, célszerűségét. Egyidejűleg újabb tűzfészek van keletkezőben: a dél-szerbiai Preševo körzetében, Koszovó határainál tömörülő 80 ezres (?) albán lakosság és a hatóságok között éleződő ellentéttel.

A mai Jugoszlávia szövetséges kisállamaként Montenegró is osztozik a kitartóan túlélő rezsim válságában. Djukanović elnök egyéni kurzusával itt sor került bizonyos áttörésre a belgrádi hegemóniával szemben, de körülötte találhatók Milošević emberei is, nemkülönben a hadsereg egységei. Ugyanakkor komoly aggodalmakat is keltett a Belgrád és Podgorica közötti viszony: elképzelhető volt Belgrád újabb katonai frontnyitása Montenegróban. Ma ennek az esélye kisebb, mert nincs teljes bizonyosság a hadvezetők Belgrád-hűségére vonatkozólag. Djukanović politikájának viszont Szerbiára semmiképp sem lehet befolyása, s a függetlenségi "adu" sem komoly fenyegetés (ha Belgrád egyáltalán tétlenül elnézne egy erre vonatkozó referendumot), hiszen a belgrádi diktatúra elutasításán túl semmilyen más belső érdek nem fűződnék az elszakadáshoz. De továbbra is fenntartják egy ilyen referendum jogát. Jelenleg mindenesetre a Belgráddal való kapcsolatok olyan torzulása állt elő, hogy a tartomány határai leginkább Szerbia irányában zártak. Tehát a helyzet kulcsa itt is: a belgrádi rezsim további fennmaradása avagy leköszönése.

A régi Jugoszlávia déli utódállama, Macedónia aránylag sokkal kevesebbet hallat magáról, mint az északra fekvő régiók; itt nem dúlnak fegyveres harcok, nincsenek véres összecsapások. De itt sem takarították még el teljesen az összjugoszláv összeomlás romjait, és - miután megszenvedték a déli és a nyugati szomszéd obstrukcióját -, nem maradtak hatás nélkül a szomszédságban zajló koszovói folyamatok sem, főként a 140 ezer menekült befogadásának terhe a harcok idején. Az új szuverenitás önmeghatározásának megkerülhetetlen eleme egyébként a 20-40% között (számítási érdekektől függően) becsült albán kisebbség. A. Xhaferi állítja: nincs megfogható nyoma annak, hogy a macedóniai albán kisebbségnek akár csak egy hányada is a nagyalbán ideológia híve lenne. Egy albán területi elszakadás különben a létében fenyegetné Macedóniát, ezért a többségi-kisebbségi viszony megfelelő stabilizálása elsőrendű nemzeti-politikai érdek. Az albánok szerencsére kezdettől fogva konstruktív részt vállaltak etnikai pártjaikkal a plurális demokrácia politikai struktúrájának kiépítésében, és ciklusonként akár kormányoldalon is szerepet vállalnak. Ez, a macedón oldalon feltetsző pozitívabb kép adhatja meg a pódiumnak a végszót: béke és demokratizálás - valamennyi ponton, akármilyen apró lépésekkel is, minden lehetséges szinten. Talán Belgrádban is eljön ennek az ideje nem is olyan soká.