Sümegi György: Orbis Pictus Kolozsvárról. Miklóssy Gábor művészi világáról. = Korunk, harmadik folyam. 2000. 10. sz. 101-105 p.

Sümegi György Miklóssy Gáborról készülő monográfiájának bő szinopszisa arra mutat, hogy a nagyváradi születésű, Kolozsvárott élő nagy formátumú festő, muzsikus, tanár életműve a Rudnay-szisztéma Kolozsvárra történt plántálásával és művei jó részével a magyar művészettörténet szerves része; ugyanakkor azonban 1950-es évekbeli periódusával a román művészet kiemelkedő, nemzetközi sikereket elért alkotója.

A különös, sok tehetségű Miklóssy Gábor 1912-ben, a Monarchia végső éveiben született Nagyváradon. 10 éves korától kezdve intenzíven tanult zenét, majd Budapesten a Zeneakadémián Zathureczky Ede és Koncz János tanítványa lett. Sikeres zenei tanulmányai ellenére 1935 őszén a Képzőművészeti Főiskolára felvételizett, ahol Rudnay Gyula tanítványa lett. Művészi előmenetelét tehetségének és rendkívüli szorgalmának egyaránt köszönhette. Már főiskolai évei alatt jelentős szakmai díjakat nyert (Székely Bertalan kompozíciós díj, Ballo díj kétszer, Székesfőváros díja, Nagybányai pályázat díja, Székelyföldi ösztöndíj). A főiskolát a legtehetségesebb hallgatónak járó (nem minden évben és nem minden műfajban osztották ki) kitüntető éremmel fejezte be.

Pályakezdő periódusa a Rudnay-iskola szellemisége jegyében a magyarországi művészettörténet jelentős fejezete. Főiskolai nyarait a Kecskeméti Művésztelepen töltötte, ahol a természetet tanulmányozta, és elsősorban Paál László panteisztikus sugallatú művészetének hatása alatt dolgozott. Tájképeket, portrékat festett, a színek világításbeli fokozatait és a valőrértékeket, valamint a kompozíció belső viszonyait tanulmányozta. Többalakos történeti és irodalmi tárgyú illusztratív kompozíciók is foglalkoztatták (Tatárjárás, 1938; Sirató asszonyok, 1938; Dorottya, 1938; Spanyol cigányok, 1939; Sába királynő, Mátyás király, 1940 stb). "E munkákon a Rudnay-féle csoportfűzés és komponálási mód a sötétből indított színvilágba becsattanó világos akkordok, fehérek, valamint az ugyancsak mestere által is közvetített spanyol festészeti tradíció (Velázquez) halványuló visszfénye is föl-föltűnik."

Első önálló kiállítása Szentesen volt 1941-ben. Festőművész barátja, főiskolai társa, Tokácsli Lajos szervezte a kiállítást, és Koszta József mutatta be a festőt a város közönségének. 1942-től szülővárosában, Nagyváradon dolgozott, ahol alapító tanára lett a váradi Képzőművészeti Iskolának (1945-1949). 1949-től a kolozsvári Magyar Művészeti Intézet, majd az ebből szervezett Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészettanára, több generáció művészi pályára bocsátója volt. Két múzsa szolgálója, de az ecset és a hegedű mellett a tanárságot is hivatásszerűen művelte. Határozott tanáregyéniség volt. A magyar és egyetemes képzőművészet példatárának egészéből merítve elsősorban az érzelmi elemek hangsúlya dominált a tanításában. Ismerte a legújabb és legszélsőségesebb művészi kísérleteket is, de számára csak a konkrét művészi felhasználhatóság képviselt értéket. Elsősorban a hagyományosabb, klasszikus értékeket igyekezett átadni előadásaiban és korrektúráiban egyaránt. Miklóssy művészi eszménye, a "szépség és a szellem rangja" jegyében közeledett tanítványaihoz, és az epreskerti műterem a Rudnay-iskola szellemiségét sugározva vált sok fiatal festő művészi útját elindító, meghatározó és éltető közeggé. Az egyfajta nemes romantikával átszőtt Rudnay-modell átültetése a korabeli nagyváradi-kolozsvári művészeti közeghez képest konzervatív volt, és fáziskésést mutatott, de az egyidejű romániai művészetoktatás szegmensében nézve a szakmai ismereteket jól begyakorló, színre, formára érzékeny, az egyén kibontakozását is megengedő Miklóssy-módszer szakmailag eredményes és magas színvonalúnak bizonyult.

Miklóssy Gábor festőként belesodródott - képességei predesztinálták is erre - a szocialista realista festészet élvonalába. Nagy történelmi pannókat készített, hatalmas manuális erőkkel és kifogyhatatlan energiákkal volt képes elképesztően rövid idő alatt nagyméretű képeket festeni. Számos díjat kapott az 1950-es években. A hírnevet és meglehetős konszolidált életvitelt biztosító munkáknak a művész belső meghasonlása vetett véget. Szocreál periódusa után visszatért a kezdeti, ám sokkal egyénibb festésmódhoz. Figurális kompozíciók, aktok, csendéletek, tájképek foglalkoztatták. Csakúgy, mint korábban is mindig a drámai megoldások, a felfokozott érzelmi állapotok, az erő jelenléte érdekelte. "Miklóssy művészetének két széles ívű és gazdagon differenciálódott medre alakult ki: szürrealisztikusnak mondott kompozícióinak csoportja (1967-től az 1970-es évek közepéig) és a nagyobb számú hagyományosabb témafölfogású és formaképzésű művek együttese. "...Ellentétek küzdenek benne, ezért drámai a festészete, dramatikusak a csendéletei is, tájképei izzanak és felfűtöttek, vagy súlyosan melankolikusak. Ezeken a művein keresztül lendült legmesszebbre a Rudnay-iskola tagjai sorából is, így emelkedve a legmagasabbra."

A szürrealista, a romániai magyar képzőművészetben is fontos eredményeket összegző periódusa szinte társtalan a magasrendű szellemiségével, egyéni vizuális nyelvteremtő erejével.

Miklóssy életműve magában hordozza a kétkultúrájúság stigmáit, s olyan magyar és romániai magyar képzőművésze a 20. századnak, akinek művészeti munkásságában elsődlegesen tematikai elem jelenti a román művészethez sorolhatóság kritériumát. "Egyebekben pedig erdélyi, romániai magyar művész, akinek tanítványaival együtt rendezett tárlata elsősorban a Mesterre, a művésztanárra, a nagy hatású alkotóra hívja fel a figyelmet."