Minden szláv országban a többségi nemzet nyelve a törvényesen elismert államnyelv. Az egyetlen kivétel Fehéroroszország, ahol az 1995. májusi népszavazás nyomán két nyelvet nyilvánítottak hivatalosan államnyelvvé: a fehéroroszt és az oroszt. Ez a helyzet de jure az 1996. évi - a civilizált világban nem mindenütt törvényesnek tekintett - új alkotmányban van rögzítve. A két nyelv egyenlő jogi státusa de facto azt eredményezte, hogy a fehérorosz nyelv rövid időn belül teljesen kiszorult az ország társadalmi, gazdasági, iskolai stb. életének csaknem minden területéről, és az őshonos lakosság nyelvét úgy kezdték tanítani, mint valamiféle holt nyelvet, amelyet nem használnak sem a parlamentben, sem a kormányban, sem a köztársasági elnöki hivatalban, ami természetesen kihat az ezeknek alárendelt alacsonyabb szintű adminisztrációra és a társadalmi élet minden területére. A két nyelv egyenjogú használatáról szóló törvény gyakorlatilag csaknem mindenütt a fehérorosz nyelv kiiktatásához és az orosz mint ténylegesen kizárólagos államnyelv használatához vezet. Különösen szembetűnő ez az oktatásban: Minszkben és a fehérorosz nagyvárosokban nem maradt egyetlen fehérorosz középiskola sem. Ezt a folyamatot befolyásos oroszországi erők, de ami még ennél is fontosabb, Fehéroroszország legmagasabb állami szervei is támogatják, a lakosság túlnyomó többségének hallgatólagos beleegyezésétől vagy passzív közömbösségétől kísérve. A lakosság többsége ugyanis szívesebben beszél tört oroszsággal vagy a "traszjankának" nevezett orosz-fehérorosz keveréknyelven, hallani sem akar róla, hogy két nyelven vagy egyedül csak fehéroroszul beszéljen.

Ez az egyedülálló helyzet elfogulatlan elemzést és tudományos magyarázatot igényel, s ennek alapján bizonyos ajánlások megfogalmazására is szükség van ahhoz, hogy megszűnjék ez a szokatlan helyzet, amelyet a fehérorosz társadalom kisebb, nemzeti érzelmű része szégyenként él meg. A fehérorosz nyelv jelenlegi helyzetéhez vezető külső, azaz nyelven kívüli (főleg politikai és társadalmi) okai az alábbiakban foglalhatók össze:

1. Történelme során Fehéroroszország gyakorlatilag sosem volt független. A középkori polocki és turovi fejedelemségek idején (X-XII. sz.) még nem volt fehérorosz irodalmi nyelv. Később Fehéroroszország a Litván Nagyfejedelemség része lett (XIII-XVI. sz.), majd a lengyel-litván államközösséghez tartozott (XVI-XVIII. sz.), azután Oroszország (1795-től), illetve a Szovjetunió fennhatósága alá (1922-től). A rövid ideig tartó relatív szuverenitás 1918-1920-ban (a polgárháború alatt) és jelenleg (1991 óta) inkább deklaratív, mesterkélt önállóságot takar, semmint valódit. A fehérorosz államképződmény életképtelensége mutatkozik meg abban, hogy saját politikai vezetése erőlteti az Oroszországgal való egyesülést. Ha Oroszország csak egy kicsit is erősebb lenne politikailag és gazdaságilag, a fehérorosz szuverenitás már de jure is megszűnt volna. Egy olyan állampolitika szempontjából, amely még a csupán papíron létező szuverenitást is fel akarja adni, teljesen fölösleges, sőt zavaró annak a fehérorosz nyelvnek az ápolása, amely a kivívott nemzeti függetlenség fő ismérve. Az államvezetésnek a fehérorosz nyelvet elutasító politikáját az alsóbb néprétegek szolgai módon támogatják, mert a fehérorosz nyelv nem vált a nemzeti önkifejezés fő eszközévé, nem fejlődött a társadalom polifunkcionális igényeit kielégítő modern irodalmi nyelvvé.

2. Lengyelország és Oroszország erős nyomása rendkívül negatívan hatott a fehérorosz nyelv státusára. Nyilvános használatát 1696-ban Lengyelország, 1867-ben Oroszország tiltotta be. A tiltásokat lengyelesítés és oroszosítás kísérte, ami nemcsak a fehéroroszok iskolai, kulturális, közigazgatási életére terjedt ki, hanem magára a fehérorosz nyelvre is, amely szóbeli formájában a falusi lakosság (abban az időben a lakosság többsége) érintkezési eszköze volt. A nyelv írott formájának történetében azonban egy majdnem kétszáz éves szünet állt be a XVII. század végétől a XIX. század közepéig. Az új fehérorosz irodalmi nyelv nem folytatója a régi fehérorosz irodalmi nyelvnek, hanem a fehérorosz nyelvjárásokra épül, létrejötte óta elsősorban a szépirodalom, kisebb részben a publicisztika és csak elenyésző részben a tudomány és az oktatás nyelve. Fehéroroszországnak a két nagyobb szláv ország határvidékén elfoglalt köztes helyzete nem kedvezett erős nemzeti tudat kialakulásának.

3. Amikor a XX. század folyamán a fehérorosz lakosság nemzeti elkötelezettségű képviselői töltötték be a legmagasabb állami vezetői posztokat, a fehérorosz újjászületés komoly ösztönzést kapott. 1918-ban, a Fehérorosz Népköztársaság megalakulásakor Vaclav Lasztovszki író, történész és nyelvész, majd Ciska Hartni ismert prózaíró, majd az 1990-es évek elején Sztanyislav Suskevics fizikaprofesszor, egy fehérorosz író fia töltötte be a legmagasabb állami méltóságot. Ezekben az időszakokban a lakosság legnagyobb érdeklődése mutatkozott meg a nemzeti kérdések iránt, ekkor lendült fel a fehérorosz nyelv használata a társadalmi élet minden területén, de leginkább az oktatásban. Ezek a periódusok azonban túl rövidek voltak ahhoz, hogy a fehérorosz nyelv térhódítása visszafordíthatatlanná váljék. A XX. század folyamán az országot többnyire Moszkva által kinevezett funkcionáriusok vagy a fehérorosz nyelvvel szemben ellenséges vagy közömbös konjunktúralovagok igazgatták. Így ma a fehérorosz nyelv spontán, természetes használata csak néhány könnyen behatárolható helyre jellemző (a falusi iskolák egy része, az egyetemek, főiskolák bölcsészkarainak fehérorosz tanszékei, egyes könyvkiadók); ezek sajátos rezervátumokat képeznek az orosz nyelvű közegben. E "szigeteken" kívül a fehérorosz nyelv használatának nemcsak hogy nincs presztízse, hanem egyenesen visszatetszést kelt a környezetében. Bizonyos helyzetekben - ellenzéki tüntetéseken, nagygyűléseken - a fehérorosz nyelv használata veszélyes is lehet, mert a letartóztatás és az ütlegelés elsősorban a fehérorosz résztvevőket fenyegeti.

4. Lényeges körülmény, hogy a fehérorosz nyelv hordozói - egyrészt maguk az élő emberek, másrészt az általuk létrehozott nyelvemlékek (kéziratok, nyomtatványok) - bizonyos periódusonként hatalmas mértékű pusztulásnak voltak kitéve. Egyedül az orosz cárok által fehérorosz területen folytatott úgynevezett lívlandi háború (1558-1583) alatt a helyi lakosság száma a felére csökkent. Az Alekszej Mihajlovics cár 1654. évi hadjárata során a fehérorosz lakosság 52 százaléka pusztult el. A túlélők egy harmada Nagy Péter svéd háborújában, egy negyede a Napóleon elleni háborúban vesztette életét. Legalább egy harmada pusztult el a fehérorosz lakosságnak a XX. századi két világháborúban. Ezenkívül a kutatók 1795-től kezdve nyolc nagy kivándorlási hullámot tartanak nyilván, amelyek során szociális vagy politikai okokból éppen a legaktívabb, legvállalkozókészebb lakosai hagyták el az országot. Igaz, ezeknek köszönhetően Nyugat-Európában, Észak-Amerikában és Ausztráliában olyan fehérorosz szigetek jöttek létre, amelyek a fehérorosz nyelvet a nagymértékű eloroszosodás előtti állapotában őrzik meg. A lívlandi háborútól a második világháború végéig tartott a fehérorosz kéziratok, régi nyomtatványok, magángyűjtemények, egyházi, kolostori és állami könyvtárak külföldre szállítása, megsemmisítése és kirablása.

5. Céltudatosan zajlott a fehérorosz nemzeti értelmiség megsemmisítése az 1930-as és 1940-es években. Az akkoriban ismert körülbelül ötszáz irodalmárból több mint kétszáz esett áldozatul az üldözésnek. Hasonló mértékű "tisztogatást" hajtottak végre az értelmiség más csoportjaiban is. A szellemi elit elpusztítása következtében egyfajta történelmi amnézia lépett fel a nemzet nagy részénél, amely elvesztette a tájékozódó képességét az egyszeri és megismételhetetlen értékeit - nyelvét, hagyományait, történelmét, népköltészetét - őrző nemzetekre tagolt világban. A sztálini népirtás nemcsak az értelmiség, hanem az élő fehérorosz nyelv legnépesebb hordozója, a parasztság ellen is irányult, annak is elsősorban a legaktívabb és legtekintélyesebb rétegét, a "kuláknak" minősített módosabb parasztcsaládokat érintette. Korábban a parasztság tartotta fenn nyelvjárási szinten a fehérorosz nyelvet akkor is, amikor az irodalmi nyelv használatát megtiltották (XVIII-XIX. sz.). Most azonban már csak a kis számú nemzeti elkötelezettségű értelmiség beszéli magas szinten a fehérorosz nyelvet, mert a falusi lakosság, amely ma már korántsem képezi az összlakosság többségét, többnyire a fentebb említett "traszjankát" használja vagy - legjobb esetben - saját helyi dialektusának az orosz nyelvű médiumok által (főleg szókincsében) erősen russzifikált változatát. A városi lakosság vagy oroszul beszél, vagy a "traszjanka" legváltozatosabb formáit - az orosz és a fehérorosz legkülönbözőbb arányú vegyületét - használja.

6. Az orosz uralkodók a keleti szlávokat mind orosznak, Fehéroroszországot pedig az egységes és oszthatatlan Oroszország részének, annak északnyugati területének tekintették. Ennek a szemléletnek egyenes folytatása volt a XX. században az a még globálisabb kommunista politika, amely a nemzetek és népcsoportok közötti különbségek elmosására és egy olyan egységes szovjet társadalom kialakítására törekedett, amelynek egyetlen kommunikációs és információs eszköze az orosz nyelv lesz. Ennek érdekében a szovjet szervek egy sor rendeletet, utasítást adtak ki, amelyek az orosz nyelv alkalmazását szorgalmazták az egész Szovjetunióban a közigazgatás, az oktatás, a hadsereg, a kultúra, a tudomány stb. területén. A fehérorosz etnikum különállóságának az elismerését nyelven belüli, pontosabban terminológiai bizonytalanságok is nehezítették. Fehéroroszország ugyanis virágkorában (XVI-XVII. sz.) a "Litvánia" (Litva) nevet viselte, az ófehérorosz nyelvet pedig "orosz" nyelvnek (russkaja mova) hívták. Később a terminusok és az általuk jelölt fogalmak sajátos újrafelosztása révén a modern Litvánia sajátította ki az egykori Litván Nagyfejedelemség kulturális javait, míg a modern Oroszország magáénak tekint számos olyan "orosz" nyelvemléket, amely Fehéroroszországban keletkezett. A "Fehéroroszország" (Belarus') elnevezés országnévként csak a XIX. század végén rögzült, ezért sok korábbi történelmi esemény, kulturális teljesítmény, sőt maga a nyelv, amelyet a XIX. század közepéig russkaja mova-nak hívtak, nem kapcsolódik egyértelműen az ország fogalmához.

7. A fehéroroszok felekezeti megosztottsága katolikusokra (nyugaton) és ortodoxokra (keleten) Jagelló litván nagyfejedelem és Hedvig lengyel királynő házasságkötéséhez és a lengyel-litván unióhoz (1386) vezethető vissza. A felekezeti megosztottság akadályozta az egységes nemzeti tudat kialakulását, mert a keleti szlávoknál az ortodoxia az orosz, a katolicizmus pedig a lengyel etnikumhoz kötődik. Egy fehérorosz paraszt számára az 'úr', a 'katolikus' és a 'lengyel' jelentésű szavak egy és ugyanazt az embercsoportot jelölik. A breszti egyházi unió (1596), amely éppen ezt a felekezeti különállást akarta áthidalni, csak újabb zavart vitt a felekezeti viszonyokba, ráadásul ürügyet teremtett az orosz és a lengyel beavatkozásra, ami az első világháború után Fehéroroszország kettéosztásához vezetett. Először a lengyelek fogtak hozzá a hozzájuk került Nyugat-Fehéroroszország gyors lengyelesítéséhez. 1920-ban itt még ötszáz fehérorosz iskola működött, 1925-ben már egy sem, ráadásul a fehérorosz nyelv használatát a templomokban is betiltották. Szovjet-Fehéroroszországban az 1930-as évektől kezdték korlátozni a fehérorosz nyelv használatát, és ez az akció - rövid szünetekkel - Fehéroroszország függetlenségének 1991. évi kikiáltása ellenére mindmáig tart. A szovjethatalom harcos ateista politikája elnyomta a felekezeti különbségeket és a nemzeti kérdést. Ma azonban - a helyreállított vallás- és lelkiismereti szabadság közepette - újra szembeszökő a fehéroroszok felekezeti megosztottsága: keleten ortodox, nyugaton többnyire katolikus templomokat építenek vagy renoválnak.

8. A második világháború nemcsak a fehérorosz lakosság egyharmadát pusztította el, hanem porig rombolt majd' minden várost és falut. A háború utáni újjáépítés össz-szovjet szervezésben valósult meg, nagy számmal vettek részt benne a Szovjetunió más régióiból érkező munkások is. Nemzetközi lakosságú és orosz nyelvű városok épültek (Novopolock, Szaligorszk), illetve az új ipari nagyüzemek létesítésével meglévő városok lakossága internacionalizálódott (Minszk, Gomel, Mogiljov, Grodno stb.). A második világháborút követő hidegháborús időszakban Fehéroroszországban - földrajzi helyzete folytán - igen sok katonai bázis létesült, s a hatalmas létszámú katonaság szintén az oroszul beszélők számát gyarapította. Mindezek a tényezők a fehéroroszok nagymérvű elnemzetietlenüléséhez vezettek. A hagyományos népszokásokat ideologikus szocialista rendezvények, rítusok, ünnepek váltották fel, amelyeket természetesen orosz nyelven celebráltak.

9. Általános az a tendencia, hogy a legelterjedtebb élő nyelveket nemcsak közvetítő és irodalmi nyelvekként, hanem beszélt nyelvekként más etnikumok is használják, amelyek ezeket az úgynevezett világnyelveket önként vagy kényszerből anyanyelvük mellett de jure egyenjogú államnyelvnek is elismerik. Lehetséges, hogy Írország után most Fehéroroszországgal folytatódik Európában a "kis" nemzeti nyelvek kiszorítása a világnyelvek által. A folyamatot kezdetben hazug módon "kétnyelvűségnek" nevezik, mert papíron a két nyelv egyenjogúságát rögzítik, az anyanyelv azonban valójában mintegy bekerül az elfekvőbe, kihalásáig csak vegetál.

Mindezek az okok - felerősítve a fehéroroszokra jellemző identitás-zavarral - együttesen vezettek mára egy olyan országlakosság kialakulásához, amelynek többsége a nemzeti eszméket és a fehérorosz nyelv napi használatát nem tartja időszerűnek, hanem szolgaian meghunyászkodva mindent megtesz, amit az államhatalom e tekintetben elvár és előír.