Kisebbségkutatás - 10. évf. 2001. 1. szám |
Crettiez, Xavier (szerk.): L'etno-nationalisme en Europe occidentale. = Problemes politiques et sociaux, 2000. 843. no. 3-83. p.
A több mint harminc szerzőtől származó összeállítás nagy része a 90-es évek második felében, empirikus tapasztalatokra támaszkodott. A tanulmányrészleteket, melyeket Xavier Crettiez szerkesztett egybe, hasznos táblázat egészíti ki, a mai Nyugat-Európában működő, ún. etnonacionalista pártok nevével (országonként), fő programjuk és választási súlyuk százalékos ismertetésével. Ezenkívül rövid glosszárium (regionalizmus, szeparatizmus stb. fogalmak), bibliográfia, valamint forrásjegyzék egészíti ki az összeállítást. Crettiez előszava érthetően ötvözi az írások és a szerkesztés gondolatmenetét is.
Nyugat-Európa az elmúlt több mint negyven évben nem szembesült nagyobb konfliktussal saját felségterületén. Az államok többsége erős hatalommal, szuverenitással bír, és demokratikusan működik; a mára kialakult politikai államhatárokat senki nem vitatja, a gazdaság mindenütt működőképes, s így az előnyöket együttvéve kívánatos terrénum a bevándorlók számára. Az egységesülés felé tartó kontinens nyugati fele a gazdagság és nyugalom áldásait látszik megízlelni. Mindezt időről időre, immár néhány évtizede meg-megzavarja a Spanyolország, az Írország és a Franciaország területén belül fellángoló ún. etnonacionalizmus, mely kétségbe vonja a területi egységesülés elvét. A baszkok, az írek és a korzikaiak a terrorizmus meglehetősen radikális nyelvén fejezik ki magukat elutasítva a másság identitását, illetve nem találva megfelelő módot az önazonosság megfogalmazására a nemzetállam keretein belül. Míg a XIX. századot a gyakran fajvédő, idegengyűlölő gyarmatosítás jellemezte, addig e mostani, közösségi mozgalmak a dekolonializáció eszköztárából veszik történelmi példáikat. Az etno-nacionalizmus az erőszak képében jelentkezik, és ügyetlen módon a nemzeti felszabadító harcot vívó, a múltat misztifikáló, áldozattá lett "kis nemzetek" mozgalmaiból eredezteti magát.
Az etnonacionalizmus erőszakos, de még legvehemensebb formájában sem feltétlenül hatékony. Az európai integráció, az etnorégiók döntő helyzete kereskedelmi és politikai vonatkozásaiban, valamint a gazdasági globalizáció fellendülése együttesen eltorzítják a nemzetállam kincstári képét, amihez hozzájárulnak még az állampolgári jogok rovására gyakorlandó, "szomszédok" iránti kötelezettségek, hogy - a fentiek eredményeképpen - biztos táptalajt nyújtsanak az etnonacionalizmusnak. A mai katalán, skót, lombard nacionalizmusok így jöttek létre. Nyilvánvaló, hogy a mai etnonacionalizmus egyáltalán nem a feltételezett, mitikus "aranykorhoz" való visszatérés vagy netán a polgárosodás következménye. Gyökereit éppen a modernizmusban, a területi elrendezettséget mélyrétegeiben megmozgató globalizációban, a politikai és gazdasági élénkségben találjuk meg.
Azt a látszólagos paradoxont jól illusztrálják a német 'Land'-ok, melyek - bár erőteljes regionális jegyeket mutatnak - nem etnikai alapon szerveződtek. Erejüket mégis a közös államon belül érvényesülő, föderatív struktúrából merítik, valamint az Európai Unió egyes szervezeteihez kapcsolódó aktív kötődésükből. A formálódó eurorégiók ugyancsak kereskedelmi vagy kulturális alapon egybeszerkesztett, decentralizált közösségek (ld. A Baden-Würtenberget s Rhone-Alpes régióval egyesítő, 1986. június 17-én kelt együttműködési szerződést).
Az etnonacionalizmust azok a közösségek testesítik meg, melyek "kis nemzet"-nek vélik magukat, állam nélkül, és bizonyos nemzetközi elismertségre vágynak, vagy éppenséggel autonómiára. Ulster, Korzika, Skócia, Flandria, Katalónia vagy Lombardia azok a régiók, amelyek kulturális, nyelvi, politikai vagy gazdasági sajátosságaikért küzdenek. Az identitásnak ez a különös követelése gyakran a központi államhoz fűződő rossz kapcsolatokból adódik, a kultúrában perifériára szorult, megbélyegzett voltából vagy az egyszerű politikai elnyomásból, illetve a gazdasági kizsákmányoltságból. A nacionalista retorikában állandó vád éri a "zsarnok" államot; ennek felsőbbrendű mivoltát vitatja, a pártrendszer alulreprezentáltságát hangsúlyozza, "összeomló közigazgatásról", "gazdasági rablásról" beszél. Az elszenvedett sérelmek tudatosulásától egyenes út vezet a közösség nacionalista korszakához. Nagy szerepet játszanak ebben a hivatásos és más, intellektuális közvéleményformáló fórumok. A feltételezett fájdalom interiorizálása óhatatlanul egy-egy népcsoport sajátosságaira hívja föl a figyelmet. Egy etnikum múltjának újraírása, eredetének mitikussá nagyítása, a regionális idiómával időszerűvé alakított változatban a különbözőség gyakran rasszista hangsúlyozásával a nemzeti identitás mesterséges előállításához vezet. Így születik az etnonacionalizmus, mely ezután politikai szerepre, választási sikerekre törekszik.
A stratégia egyik módja, hogy úgy igyekszik kibújni a nemzetállam gyámkodása alól az etnikum, hogy megmutatja magát a világnak, és igyekszik elfogadtatni magát vele. A modern nemzeti mozgalmak, mint pl. a katalán kereszténydemokratáké (CIU), a lombard Lega Norte így tesznek. A saját diplomáciai csatornák kiépítése, a szabad kölcsönösség bátorítása, a Brüsszellel kialakított közvetlen és széles körű kapcsolat megteremtése jellemzik ezeknek az európai etnonacionalista mozgalmaknak az erőteljességét. S noha még nem beszélhetünk a "régiók Európájáról", mindez nem tesz jót az Európai Közösségek klasszikus értelemben vett kettős ívének.
Az érdekérvényesítés másik stratégiája a szembefordulás a leginkább jogi úton - főleg, ha az alkotmány ezt lehetővé teszi. Kétségkívül ezt látjuk Belgium s főleg Spanyolország esetében, ahol az érvényben lévő alkotmány támogatja a legfelsőbb szintű peres eljárásokat, mintegy az autonóm közösségek kompetenciáját erősítve ezzel. Gyakorlatban azonban a törvényhozói-bírói keretek rohamos atomizálódásához vezetett ez az út Kasztíliában. A politikának ez az erősödő jogi/igazságszolgáltatási gyakorlata jelentkezik Baszk-földön, Ulsterben, Korzikán. Ezt a stratégiát nem támogatja a terrorizmus és a különféle erőszakos cselekmények elleni, ténylegesen nem túl hatékony fellépés. Radikalizmusában, hevességében, de politikájában is merőben különbözik a fentiektől a Bretagne-ban, Alsace-ban mindennapos regionalizmus.
Nyugat-Európának nem kell tartania a balkáni típusú "törzsi" konfliktusoktól, a politika etnicizálódásától azonban igen. A terrorizmus a szélsőséges jelzője ennek. De a különböző közösségek megerősödése, a jogi érdekérvényesítés bátorítása további, kimeríthetetlen eszköztárat adnak az etnonacionalizmusnak. Az elismertetés joga nem hordja magában feltétlenül a különbözőséghez való jogok elismerését: ugyanis a "kis különbségek" utáni nosztalgia támogatása a politikában - mint tudjuk - nem kockázatmentes.
Kakasy Judit