Rouleau, Éric: Ce pouvoir si pesant des militaires turcs. = Le Monde diplomatique, 47. vol. 2000. 558. no.

A török hadsereg teljes súlyával nyomást gyakorol a politikai életre, ami meglehetősen idegen az Európai Közösségekben elfogadott normáktól. Külső szemlélő számára semmi szokatlan nem volt abban, hogy 2000. május 27-én, a "demokratikus forradalom" negyvenedik évfordulóján ünnepélyes külsőségek között éltették Kemal Atatürköt. Főleg azok nem csodálkoztak, akik tudták történelmi ismereteikből, hogy a török hadseregnek - elsősorban is a janicsároknak - mennyire meghatározó szerepük volt mindig is az ország belpolitikájában. Kemal Atatürk is a fegyverforgatók egy részére támaszkodva űzte ki a megszállókat, s alapított egy modern államot, 1923-ban. Az őt követő tíz elnök közül hat magas rangú tiszt volt, s az ún. "radikálisok" 1960-as föllépése óta Törökország a katonai összeesküvések folytonos színtere lett. Az utolsó, 1997 februárjában "virtuálisan" ment végbe, a vezérkar főnöke húsz, ún. "ajánlással" megdöntötte az iszlámista Necmetin Erbakan koalíciós kormányát. Néhány lelkes újságíró ettől fogva egyszerűen csak a "pasák" uralmáról beszél.

A pasák kivétel nélkül mind a kemalizmus zászlóját lengetve léptek színre. Persze kockázatos lenne minősíteni Kemal Atatürk ideológiáját, aki vizionárius államfőként a nagy francia forradalom példájában és a kortárs totális államberendezkedések gyakorlatában látta a modern török állam jövőjét megvalósulni. Politikai örökösei mit sem változtattak az egypárt-rendszeren, az állammonopolista gazdaságon, a politikai államhatáraikon túl élő muzulmán törökök védelmére nem keltek. Atatürk egyébként megtiltotta, hogy a katonák politikai ügyekbe avatkozzanak.

A kemalizmus dogmává vált. Így, a rá való hivatkozással - a valóságos tartalmat meghazudtolva - bármi elfogadtathatóvá tehető a közvélemény számára. A lényeg változatlan: területi integritás, a nemzet egysége, a köztársaság világi jellege. Ezekhez az eszményekhez nem lehet nem csatlakozni, ám gyakorlati védelmezői kizárólag a hadsereg tagjai.

A tisztek szabályosan elit kasztot alkotnak. A karrierkatonák kiválasztása még kamaszkorban történik; ettől fogva szigorú feltételekkel működő képzésben vesznek részt, a szaktudományok mellé egyetemi szintű történelmi, politológiai, gazdasági, szociológiai és idegennyelvi tanulmányok csatlakoznak. Később lényegesen magasabb fizetésért dolgoznak, mint a civilek. Kedvezményesen jutnak lakáshoz, bármilyen árucikkhez; kizárólag részükre fenntartott üdülőkben, klubokban, hotelekben kapcsolódnak ki.

Az 1982-ben megfogalmazott török alkotmány, mely intézményesíti a hadsereg politikai hatalmát, ma is érvényben van. Ez azt jelenti, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács - mint árnyékkormány - rendszeresen "tanácsokkal" látja el a kormányt, azaz közvetlenül irányít a háttérből mind a kül-, mind a belpolitikai kérdésekben. De az alkotmány - minden demokratikus gyakorlattól eltérően - autonómiát is biztosít a fegyveres testületek részére. A legfőbb vezérkari tiszt utasíthatja a honvédelmi minisztert és bármelyik más kormánytagot. A protokoll szerint közvetlenül a miniszterelnök után következik, a kormányfőnek viszont valójában nincs is beleszólása a hadsereg ügyeibe. Így fordulhatott elő, hogy mielőtt még a Parlament egyhangúan megszavazta volna, már megjelent a Défense Week hasábjain (2000. február 14-én), hogy a sereg modernizálására 70 milliárd dollárt fordítanak a következő tizenöt évben.

Az alkotmány azt is lehetővé teszi, hogy a vezérkar ellenőrzést gyakoroljon a felsőoktatásban, illetve a törvényhozásban. (A 130. cikkely kiköti pl., hogy csak az előírásos értékeknek megfelelő kutatásokat folytathatnak, illetve publikálhatnak az egyetemi oktatók.)

A pasák politikai hatalma kevésbé lenne beágyazott, ha nem volnának szilárd gazdasági-pénzügyi alapjai. A hadsereg a birtokosa a polipszerűen szerteágazó OYAK holdingnak, ami a legkülönbözőbb iparágakban mintegy 30 ezer embert foglalkoztat. Az egyik legsikeresebb csoport az OYAK-Renault, 160 ezer autót gyárt évente. Az OYAK holding a vezető 3-4 török vállalatcsoport egyike. Gazdálkodása a legrentábilisabb, adó- és vámmentességet élvez, amit konkurenciája nem kap meg. Az egyes OYAK-vállalatok vezetőségében nyugdíjas katonatisztek kapnak helyet, s így végül is senki nem emel kifogást a kivételezett helyzet ellen; a nagytőke és a katonai elit szövetsége meg van pecsételve.

A kizárólag fegyvergyártásra szakosodott TSKGV-cég hasonlóan kiváltságos feltételekkel működik, mint az OYAK-vállalatok, és előbbi ugyancsak vagy harminc ezer embernek ad munkát.

A pasák tehát nem tartoznak elszámolással a parlamentnek, s ez érvényes az Izraellel kötött megállapodásukhoz vagy az Észak-Irán területén a kurd nacionalisták ellen folytatott harcaikra.

A nyilvánosság előtt a vezérkar egy-egy tagja csak "ajánlást", "vágyat" hangoztat a katonaság részéről, a kulisszák mögött azonban valószínűleg más eszközöket is alkalmaznak. A hadsereg régi hívei számára az utóbbi időkben két körülmény is igazolja a pasák "jogfolytonosságát". Az egyik a Szovjetunió összeomlásával valóságos veszéllyé lett iszlám fundamentalizmus, a másik a kurd szeparatizmus. Azokat a török vagy kurd értelmiségieket, akik a kurdok pusztán kultúrához való jogát hirdették, szeparatizmussal és a Kurd Munkáspárttal való cinkosság vádjával illették. A kurdok elleni háború 1984 óta tart. Eddig 150 millió dollárt költöttek rá, s noha a kurdok és a törökök közötti szakadékot növeli, a török nemzet egységét nem erősíti jobban. A szélsőbaloldalhoz tartozó kurdok elleni harc 1980 óta másképpen is folyik. Ekkortól kötelező az állami iskolákban a vallástanulás. 1994-1995 óta választási sikerekkel is büszkélkedhet az iszlám Refah párt.

Paradoxon, hogy Törökországban a világiasság fogalma nem kötődik az állam és az egyház szétválasztásához, hanem éppen a vallás ellenőrzését jelenti a közhatóságok felett. A gyakorlatban vagy ötszáz középiskolást képeznek ki folyamatosan imámmá. A cél egy ún. "felvilágosult" kemalista iszlám elterjesztése az országban. Lassan kötelező lesz a személyi igazolványokban is föltüntetni a vallási hovatartozást.

A másik paradoxon, hogy a "virtuális" államcsínnyel 1997-ben megbuktatott kormánnyal a Refahot is betiltották; helyét a Fazilet vette át. Necmetin Erbakanról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy valaha is fundamentalista lett volna. Pártja, a nyugati keresztény-demokraták mintáját követve, a köztársaságtól a "franciás stílusú" világiasságot követeli, vagyis a parlamenti pluralizmust és a személyi jogok érvényesítését.

A csatározásokban eltűnt baloldali pártok helyett is a munkások, a városi és vidéki kispolgárság, alapvetően a "mélytörök", muzulmán anatóliaiak gyűjtőpártja kíván lenni, amely kétségbe vonja a hadsereg politikai hatalmát, valamint lándzsát tör a kurd identitás mellett.

Így egyre inkább érthető, hogy a vezérkar miért nem teljesíti az Európai Unió által évek óta szorgalmazott (legutóbb 1999 decemberében, a Helsinki csúcson követelt) demokratizálódási folyamatot. Törökország az ún. koppenhágai politikai kritériumoknak öt év óta nem képes megfelelni, márpedig ezek feltételei az Európai Uniós tagságnak. A feladat - ha komolyan veszik - igen nehéznek látszik: tudniillik le kellene végre rombolni egy szilárdan lehorgonyzott, koherens államalakulatot.