A szomszéd népek megítélésében a személyes tapasztalatokon túl lényeges szerepet játszanak a hosszú évek során kialakult sztereotípiák is. Ezek a sztereotípiák az idők folyamán változhatnak, akár még az ellentétükbe is átfordulhatnak.

Csaknem minden kutató megegyezik abban, hogy a fehéroroszok nagy toleranciával viseltettek mindazon nemzetek nyelve, hagyományai és szokásai iránt, amelyek szerepet játszottak a fehérorosz területek történelmében. E kontaktusok folytán egyrészt gazdagodott a fehéroroszok mentalitása, másrészt viszont elmosódott a nép szellemi arculatának sok fontos vonása. A történelmi körülmények változásai miatt az egyes, a fehéroroszokkal aktív kölcsönhatásban élő nemzetek képviselőinek megítélése meglehetősen tarka képet mutat. Az értékítéletek azért is ellentmondásosak, mert a fehérorosz lakosság egy része - mégpedig a nemzet intellektuális arculatát meghatározó része - e kontaktusok eredményeképpen ellengyelesedett vagy eloroszosodott. Tehát meg kell különböztetni az egyszerű nép és az iskolázott rétegek körében élő sztereotípiákat.

A nép körében élő etnikai sztereotípiákat P. Ceraskovics dolgozta fel a fehérorosz folklórgyűjteményekben talált mintegy kétszáz olyan szólás és közmondás alapján, amelyek más népekre vonatkozóan értékítéletet tartalmaznak. Ezeket zömmel a XIX. században és a XX. század elején jegyezték fel. Ennek alapján megállapítható, hogy a XIX. századi fehéroroszok szerint a lengyel nem volt "rossz nép". (Érdekes azonban, hogy a folklóranyag tanúsága szerint a fehéroroszokban a legpozitívabb kép a XIV. században betelepült tatárokról alakult ki. Ezekről még olyan pozitív tartalmú szólások is vannak, mint például "A tatár jó gazda", ami általában is ritkaság az etnikai sztereotípiák körében.)

A sajátos fehérorosz körülmények között tisztázni kell azt is, hogy a fehéroroszok számára mit jelentett az, hogy "lengyel". A fehérorosz területekért folytatott évszázados lengyel-orosz küzdelemben a lakosság felekezeti hovatartozását az etnikai hovatartozás ismérvének is próbálták feltüntetni. "Ha ortodox, akkor orosz, ha katolikus, akkor lengyel" - állította egybehangzóan az orosz ortodox és a lengyel katolikus egyház. A fehérorosz nemzeti öntudat kialakulatlansága folytán a fehéroroszok nem tiltakoztak ez ellen, de a gyakorlatban csendben elhatárolódtak mind a lengyelektől, mind a nagyoroszoktól. Az is igaz azonban, hogy a fehérorosz társadalom jelentős részének, különösen a felsőbb rétegek képviselőinek, fokozatosan megváltozott az etnikai tudata. Ezek kezdték lengyelnek tekinteni magukat, bár kisebb-nagyobb mértékben "litván" lokálpatrióták is maradtak. A fehérorosz népi értékítélet nem ezekre a "helyben termett" lengyelekre, hanem a Lengyel Korona területéről betelepült lengyel etnikai csoportokra vonatkozott. Ezek közé tartoztak a mazur telepesek, a földbérlő kisnemesség, a poleszjei szénégetők. Ezek a lengyel csoportok érintkeztek a helyi lakossággal, de megőrizték etnikai különállásukat, ami lehetővé tette, hogy a fehérorosz lakosság véleményt alkosson róluk.

Ez a vélemény alapvetően jóindulatú, de gyakran ironikus volt. A közmondásokban és szólásokban kifejezésre jut a mazurok bátorsága, sőt vakmerősége ("A mazurnak verekedni annyi, mint másnak vajaskenyeret enni", "A mazur a halál láttán sem bújik el"), büszkeségük, az a törekvésük, hogy eltitkolják szegénységüket ("A varsói, ha éhes is, fütyörészik"). Ugyanakkor szemükre vetették, hogy szeretnek szórakozni ("A mazurnak csak a mulatsághoz van esze"). Leginkább azonban nevetségesnek tartották őket ("Ezek a mazurok csúfolásra vannak teremtve").

Sokkal kritikusabb a lengyelek megítélése, ha társadalmi és gazdasági szempontból ítélték meg, vagyis ha a földesurat vagy a hivatalnokot látták benne ("Ahány úr, mind kutya"). Ezek azonban nem valódi etnikai sztereotípiák. Hasonlóképpen nem etnikai hovatartozásuk, hanem előkelősködő modoruk miatt gúnyolták a parasztok a földművesmunkából élő kisbirtokos nemeseket.

Egész más a helyzet, ha az iskolázott rétegek körében élő sztereotípiákat vizsgáljuk. Ezeknek alakításában az iskoláé a meghatározó szerep. A sajátos fehérorosz viszonyok között azonban nem alakulhatott ki önálló fehérorosz történetírási koncepció. Fehéroroszország történetét nemrég még csak az orosz történelem fakultatív mellékleteként taníthatták az iskolákban. A fehéroroszok tehát arra kényszerültek, hogy mások szemszögéből nézzék saját történelmüket.

Ennek megfelelően az 1980-as évek végéig a tankönyvek és a történelmi munkák a lengyeleknek a fehérorosz történelemben játszott szerepét rendkívül negatívan ábrázolták. A fehéroroszok voltak az áldozatok, akik egész történelmük során Lengyelország szociális, gazdasági, nemzeti és vallási elnyomása alatt sínylődtek. A XX. század első felének lengyel-fehérorosz kapcsolatai, köztük az 1918-1920. évek története olyan megvilágítást kapott, hogy a burzsoá-földbirtokos Lengyelország a szovjethatalom létrejöttét akarta megakadályozni Fehéroroszországban. Az 1990-es évek elején ezzel homlokegyenest ellenkezően azt kezdték hangsúlyozni, hogy Józef Piłsudski hadműveleteinek a célja nem volt más, mint a lengyel-litván államközösség helyreállítása az 1772 előtti határok között. Ez a példa is azt mutatja, hogy nem halasztható tovább az önálló fehérorosz szempontok érvényesítése a történetírásban és az oktatásban. Egyes történelmi események megítélése a legjobb akarat mellett sem eshet egybe a lengyel felfogással. Így például Nyugat-Fehéroroszország és Szovjet-Fehéroroszország 1939. évi egyesítése, bármily katasztrófa volt is az Lengyelországra nézve, fehérorosz nemzeti szempontból minden más körülmény ellenére történelmi igazságtétel volt. Az 1990-es évek első felében a fehérorosz-lengyel történész - vegyesbizottságban igen eredményesen folyt az ilyen és hasonló vitás kérdések megtárgyalása annak érdekében, hogy az iskolai tankönyvekből kölcsönösen kiiktassák a másik nemzetet igaztalanul sértő kitételeket.

A szerző végső következtetése szerint a fehéroroszok tudatában a történelmi viszontagságok ellenére sem sikerült meghonosítani ellenséges, soviniszta érzelmeket a lengyelekkel szemben.