Auer, Stefan: Nationalism in Central Europe: A chance or a threat for the emerging liberal democratic order? = East European Politics and Societes, 14. vol. 2000. 2. no. 213-245. p.

A nacionalizmus összefügg a liberális demokrácia létrejöttével és fejlődésével. Tocqueville ezt így fogalmazta meg: "A nemzetiség érzése nem más, mint a társadalmi szolidaritásnak és a liberális társadalom politikai stabilitásának fontos forrása." A 19. században Giuseppe Mazzini a békés nemzetközi kapcsolatok szükséges feltételének tartja a nacionalizmust. A 20. században azonban már megváltozott a nacionalizmus felfogása, fanatikus felfokozása vezetett el a világháborúkhoz és más háborúkhoz, etnikai tisztogatásokhoz és a holokauszthoz is. Ezért egyes elemzők a demokrácia kifejlődésének akadályaként tekintenek a nacionalizmusra.

Az eredeti, felvilágosodásból eredő nemzetfogalom nem volt más, mint a társadalom alsóbb rétegeinek harca az emberek szuverenitásáért, és követelésük, hogy a hatalomból, az irányításból ők is részesülhessenek. Ezért akkoriban az etnikumhoz való tartozás kevésbé volt fontos, inkább az állampolgári egyenlőség kivívása volt a cél. Például amerikainak érezte magát az is, aki franciául beszélt.

A 19. század végén került előtérbe az etnikai alapú nacionalizmus, Közép- és Kelet-Európában már ez vált uralkodóvá. Ekkorra a nacionalizmus már nemcsak kulturális összetartást, érzelmi elkötelezettséget jelentett, de politikai funkcióval is rendelkezett. Mindazok beletartoztak a nemzetbe, akik "itt élnek, itt haltak meg, vagy itt fognak megszületni". Felfogásuk szerint a nemzet dicsőséges múlttal rendelkezik, és tagjai ígéretes jövő előtt állnak. Mindegyik közép-európai nép így érzett, még azok is, akiknek történelme nem tartozik a dicsőséges múlt kategóriájába, legalábbis kívülről nézve nem. Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy miután Közép- és Kelet-Európa népei sokkal később léptek a modernizáció útjára, kultúrájukat és saját magukat alacsonyabb rendűeknek értékelték, ez pedig védekezésre késztette őket. Egyszerre kellett ugyanis nemzeti mivoltuk és államuk elismertetéséért harcolniuk, mégpedig nagyon keményen, ami a többi néppel szembeni intoleranciához vezetett.

Nyugatról nézve nem egyértelmű, hogy Közép-Európa hozzájuk tartozik, és tartozott mindig is, noha a Közép-Európában élő emberek ezt így gondolják. A nyugatiak az itt élők kirekesztő nacionalizmusát róják fel nekik. Ha ilyen alapon kívánják a Nyugatot a Kelettől elkülöníteni, ugyanabba a hibába esnek, mint amit a Keletnek felrónak. Ne feledjük azt sem, hogy Nyugat-Európa országai között is volt olyan, amelynek történelmét - legalábbis egy ideig - a keleti típusú intoleráns és erőszakos nacionalizmus határozta meg. Elég, ha csak Németország náci korszakára gondolunk. Ráadásul - mivel a nemzeti identitás emberi alkotás -, megváltozhat. Közép-Európa nemzeteinél sem feltétlenül várható a kirekesztő nacionalizmus további fennmaradása. A régi szimbólumok új jelentést kaphatnak, ha a nemzet tagjai nemzeti érzésüket nem mások ellenében értelmezik. Az, hogy Masaryk mit jelent a cseheknek, Tišo a szlovákoknak, Piłsudski a lengyeleknek, sokban függ az épp aktuális politikai rendszertől és vezetőitől. A nemzeti kultúrkincsből úgyis azt emeli ki a politikai vezetés, amely számára a legmegfelelőbb. Elmondható az is, hogy Közép-Európában a nacionalizmust elsősorban a szélsőségek - szélsőjobboldaliak és szélsőbaloldaliak egyaránt -használták fel a hatalom megszerzése és megtartása érdekében.

1989/1990 folyamán a térségben a kommunizmus összeomlása bizonyos mértékig a nemzeti érzés feltörésének volt köszönhető, hiszen a csehek, szlovákok, magyarok és lengyelek egy idegen hatalommal (a Szovjetunióval) szemben teremtették meg saját szabad államukat. Ezekben az országokban a rendszerváltás során a Nyugathoz tartozó liberális demokráciák jöttek létre. Konrád György így fogalmazott: "Tetszik vagy sem, Magyarország - egész Közép-Európával együtt - elkerülhetetlenül demokratikus állam lett." Grendel Lajos pedig, a Szlovákiában élő magyar író ezt mondta: "Közép-Európa polgárainak az a küldetésük, hogy felszámolják ezt a történelmileg elkülönült, etnikai konfliktusoktól terhelt és diktatúráknak kiszolgáltatott régiót, Közép-Európát."

A nacionalizmus szerepét megvizsgálva a posztkommunista társadalmakban kiderül, hogy vannak olyan tényezői, amelyek elősegítik a demokrácia fejlődését, viszont vannak olyanok, amelyek veszélyesek. Jelzőkkel megkülönböztetve a liberális nacionalizmusnak más tartalma van, mint a nacionál-sovinizmusnak. Az idegengyűlölet a második fogalom természetes része, míg azt az első elutasítja. A pluralizmus, a tolerancia és a másság elfogadása viszont természetes a liberális nacionalizmusban, míg a sovinizmus teljesen elveti ezeket az elveket. A szétválasztás természetesen nemcsak Közép-Európára jellemző, hanem Nyugaton is találunk negatív nacionalista megnyilvánulásokat. A posztkommunista államok nem olyan régi demokráciák, mint a nyugatiak, de törekszenek "visszatérni" Európába. A visegrádi országok lakói és vezetői elfogadják a nyugati értékrendet, a liberális demokráciát, a szükséges gazdasági átalakulást. Persze azért még sokat kell dolgozniuk, hogy a nyugatiak is elismerjék: ők is "Európa" (ti. a szűkített jelentésű földrész) teljes jogú tagjai.

Az elismerés gyakorlati módja lehet az, hogy a második világháború után Nyugaton kialakított nemzetközi intézményrendszer kiterjedjen a közép-európai országokra is, a NATO, illetve az Európai Unió felvegye őket tagjai közé. A tagjelöltek nemcsak politikai fejlődést, hanem gazdasági előnyöket is remélnek a csatlakozástól.

Újra kell definiálni a nyugati civilizáció határát, ami persze nem könnyű. A lengyelek, csehek, magyarok számára például Bulgária és Románia nem tartozik a nyugati kultúrkörbe, ha viszont ugyanerről románokat vagy bolgárokat kérdeznénk meg, alighanem más eredményt kapnánk.

Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy Közép-Európa hidegháború utáni átalakulásában szerepet játszott ugyan a nacionalizmus, de nem a kirekesztő vonásai voltak erősek, hanem inkább a múlttól való elhatárolódást segítette. A rendszerváltást megélt országokban működik a liberális demokrácia, és ha gazdasági fejlettségük is megközelíti az európai átlagot, elérik a rég áhított célt: az Európai Unió tagjai lesznek.