Madievski, Samson

Jews and the Russian Revolution

The historian living in Aachen and coming from a Jewish family in Russia answers to a reader's comment, in which the reader claims that the conditions of Jews in Tsarist Russia had been gradually improving, so it was pointless for them to change over to the Bolsheviks. However, Madiewski believes that the Jewish masses had no other choice than Bolshevism. Exactly those social powers did not give them any alternatives that were responsible for strengthening traditional antisemitism by the idea of ˝Jewish-Bolshevism˝.

Az egyik Németországban megjelenő orosz nyelvű újság (a kölni Krug Kör) megküldte nekem egyik női olvasójának a levelét. A levélben az áll: "Nemrégiben érdekes könyv (nyilván bibliográfiai ritkaság) akadt a kezembe, egy tanulmánygyűjtemény "Oroszország és a zsidók" címen, amely 1923-ban jelent meg Berlinben. A cikkek szerzői - I. M. Bikerman, G. F. Landau, I. O. Levin, D. O. Linszkij, V. Sz. Mandel, D. Sz. Paszmanyik (ezek a nevek semmit sem mondanak nekem) - azt állítják, hogy a zsidók helyzete a cári Oroszországban, (bizonyos korlátozásoktól eltekintve) fokozatosan javult, és idővel bizonyára létrejött volna a teljes egyenjogúság. Ezért helytelen volt a zsidók együttérzése a forradalmi mozgalommal, még inkább, hogy részt is vettek benne. Nem kellett volna üdvözölniük még a februári forradalmat sem, kiváltképp nem az októberit. És amikor kitört a polgárháború, a fehéreket kellett volna támogatni, nem a vörösöket.

Az események további fejlődését tekintetbe véve Ön szerint igazuk volt? Hiszen köztudott, hogyan viszonyult azután a kommunista hatalom a zsidókhoz. Az én korosztályom egész tudatos életútja a volt Szovjetunióban - a negyvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig - az állami antiszemitizmus sötétségében vezetett."

Az alábbiakban igyekszem válaszolni az olvasó kérdésére.

* * *

A könyv, amelyről az olvasó ír, ismert a történészek előtt. Szerzői zsidó közéleti férfiak és közírók, akik a kadet párt tagjai voltak, vagy közel álltak hozzá. Megjelenése idején elkeseredett polémiát váltott ki a zsidó emigráció körében, ám a vita zsidó "belügy" maradt. Csakhogy az eszmék története nem végződik létrehozóik életével. Lám, most is, 77 év után, a levélíró elgondolkodott: Lehet, hogy a szerzőknek igazuk volt? Ezért van értelme annak, hogy emlékeztessünk a valóságos eseményekre.

A századfordulón az Orosz Birodalom több mint ötmilliós zsidó lakossága nyílt diszkrimináció, üldözések, megaláztatások áldozata volt. Ez megnyilvánult a vallási türelmetlenségben, a hozzá tapadó előítéletekben, a félelemben a gazdasági és egyéb konkurenciától, a kételkedésben arról, hogy a zsidók lojálisak "a trón és a haza iránt".

A diszkrimináció a lakóhely megválasztásával kezdődött. Az oroszországi zsidók túlnyomó többsége csak az ún. "letelepedési övezet" határain belül élhetett. Ezek a nyugati és déli kormányzóságok voltak, ahol őseik már akkor éltek, amikor ezeket a területeket Oroszországhoz csatolták, vagy ahol szükség mutatkozott a pusztán maradt földek betelepítésére és művelés alá vételére. Csakhogy még az "övezeten" belül is számos korlátozás létezett. Így 1904-ig a zsidóknak tilos volt a nyugati országhatár mentén 50 versztányi sávban letelepedni. 1882-ben megtiltották a megtelepedést a falvakban, ami gyakorlatilag az "övezet" területét 90 százalékkal csökkentette. A városokban összezsúfolt és a foglalkozás-választás jogától megfosztott zsidók nagy többsége nyomorban tengődött.

A "zsidó hitvalláshoz tartozó lakosok" közül - az 1860-1870-es évek liberális reformjainak a korában - csak kevesen kaptak jogot arra, hogy Oroszország egyéb területein éljenek: az ún. első osztályba tartozó kereskedők, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők, az akkor még csekély létszámú kézművesek, ideiglenesen pedig az egyetemi hallgatók, a kézműves-tanoncok, az alsóbb osztályokba tartozó kereskedők élvezhették ezt a jogot.

A rendőrség éberen őrködött ezeknek az előírásoknak a betartásán. Moszkvában pl. az utcákon és a pályaudvarokon vadásztak a "szemita arcú" járókelőkre, a gyanús külsejű egyéneket bekísérték az őrszobára az iratok átvizsgálására. Kijevben legalább hetenként egyszer éjjeli hajtóvadászatokat tartottak a szállodákban és vendégfogadókban. Időnként elűzték a városokból azokat is, akik korábban lakhatási engedélyt kaptak (1888-ban Jaltából, 1891-1892-ben Moszkvából).

A zsidók számára tilos volt az állami szolgálat, a szabad foglalkozásokban való részvételt pedig (pl. ügyvédi hivatást) korlátozták. A hadseregben zsidó még altiszt sem lehetett. A gárdába és a határt őrző hadseregbe zsidókat nem engedtek be.1890-től kezdve a zsidókat megfosztották attól a jogtól, hogy válasszanak a helyi önkormányzati szervekbe (zemsztvók, városi dumák), vagy őket beválaszthassák oda.

Különösen érzékenyen érintette a zsidókat a művelődéshez való jog korlátozása. 1886-1887-ben a zsidók számára ún. "százalékos normát" vezettek be a közép- és felsőfokú tanintézetekben: a letelepedési övezetben a hallgatók 10%-a kerülhetett ki közülük, 5% az övezeten kívül és 3% a két fővárosban (1908-ban és azután 1915-ben a "fővárosi normát" valamelyest megemelték).

Az élethez és a személyes biztonsághoz való alapvető jog égbekiáltó megsértését jelentették a zsidó pogromok. Első hullámuk 1881-1884 közt söpört végig Dél-Oroszországban. 1903-ban az egész világot megrázta a szörnyű kisinyovi pogrom. 1905-1907 során az ún. "fekete százak" városok tucatjaiban rendeztek vérfürdőt. Egyedül Odesszában több mint 300 zsidót gyilkoltak meg.

Sz. D. Uruszov herceg kisinyovi kormányzó tanúbizonysága szerint a cári bürokrácia és a tisztikar a pogromokat úgy tekintette, mint "természetes jelenséget ... annak a példáját, ahogy az egészséges szervezet harcol a belehatoló fertőzés ellen". Ezért a rendőrség és a katonaság tétlenül szemlélte a gyilkosságok, erőszakosságok, rablások, vandalizmus bacchanáliáját, míg meg nem kapták végül a parancsot a "zavargások megszüntetésére". A bírák többsége is egyetértett a vandalizmussal: a bűncselekmény színhelyén elfogott pogromlovagokat "bizonyítékok hiányában" felmentették, a ha mégsem, az elítéltek büntetése nevetségesen enyhe volt, a továbbiakban pedig majdnem mindnyájuknak megkegyelmezett az uralkodó.

Az állami antiszemitizmus egyik legundorítóbb megnyilvánulása volt az időről időre összeeszkábált perek sora, amelyekben a zsidókat "rituális" gyilkosságokkal vádolták (a legnagyobb port közülük a "Bejlisz-ügy" verte fel 1912-ben).

A diszkrimináció, az üldözések, az emberi méltóság megsértése kiüldözték a zsidókat Oroszországból (1881 és 1914 közt 1,9 millió fő vándorolt ki). Az emigránsok fő árama Amerikába ment, a cionizmus eszméit vallók Palesztinába vándoroltak ki.

Ugyanezek a tényezők - a birodalom lakosságát gyötrő közös társadalmi és politikai elnyomás által felerősítve -vitték a zsidó fiatalok egy részét a forradalmi mozgalom soraiba. Sok zsidó fiatal, akik "az igazságért kívántak harcolni" beléptek az illegális politikai pártokba, vagy a zsidó mozgalmak sorait erősítették (Bund, Poalé Cion stb.). Egy részük - az összorosz-mensevik szociáldemokraták, forradalmi szocialisták (eszerek) - baloldali pártokba lépett be, a legkisebb számban a bolsevikok pártjába. A "letelepedési övezetben" főképp az elsőkbe, az övezeten kívül az utóbbiakba.

Az elmondottak fényében nem lehet csodálkozni azon, hogy a zsidók százalékos aránya a forradalmárok soraiban jóval magasabb volt a lakosságon belüli arányuknál. Viszont a forradalmi szervezetek zsidó tagjai a teljes oroszországi zsidó lakosságnak csak töredékét tették ki. Való igaz, elterjedt volt körükben az együttérzés vagy legalábbis a türelem a forradalmi tevékenységgel szemben. Ez pedig teljesen érthető - hiszen a baloldali, forradalmi táborból indultak ki a szolidaritás megnyilvánulásai, az antiszemitizmus elítélése, a teljes egyenjogúság ígérete. Ott és csakis ott fogadták el a zsidókat egyenrangúaknak.

A cári időkben az utolsó nagy államférfi, P. A. Sztolipin (aki egyébként egyáltalában nem volt filoszemita) felismerte a zsidók helyzetének abnormális voltát, ennek összeegyeztethetetlenségét azzal a feladattal, hogy Oroszországot burzsoá monarchiává alakítsák át, ezért 1906 októberében javasolta az Államtanácsnak, hogy a "zsidó hitvallású egyéneket" a formális jogokban egyenjogúsítsák a birodalom egyéb lakosaival. Abban reménykedett, hogy ilyen formában "megnyugtatja a zsidóság nem forradalmi részét, és megszabadítja törvényhozásunkat azoktól a rárakódott elemektől, amelyek számtalan gaztett forrásául szolgálnak". A cár azonban nem volt hajlandó jóváhagyni a felterjesztett tervet. "Egy belső hang - írta II. Miklós a kormányfőnek, - egyre nyomatékosabban azt sugalmazza nekem, hogy ne vegyem magamra ennek a döntésnek a terhét." Ezzel szemben a cár szívélyesen fogadta az "Orosz Nép Szövetsége" küldöttségét - ez volt az a legnagyobb feketeszázas szervezet, amely rengeteg pogromot hajtott végre -, megígérte támogatását, felvette és viselte a szervezet tagját megillető jelvényt.

Mit tehettek ebben a helyzetben az oroszországi zsidók? Várták volna nyugodtan az új uralkodót?

Az első világháború új, súlyos megpróbáltatásokat rótt rájuk. Az orosz hadsereg vereségei és visszavonulása után 1915-ben a főparancsnokság jónak látta, hogy a kudarcokért a felelősséget a szokásos bűnbakra hárítsa. A hadbíróságok a teljes ezerkilométeres frontszakaszon hozzáláttak kémügyek koholásához a zsidók ellen. Számos ártatlan embert akasztottak fel. Azután elhatározták, hogy az "ártalmas elemet" eltávolítják a frontközeli területekről. "A zsidókat egyenként űzték el, nemre és korra való tekintet nélkül... betegeket, hadisérülteket, sőt terhes asszonyokat is, - mondja a minisztertanács titkos jegyzőkönyve. - Amit ezeknek az evakuációk során elkövettek, az leírhatatlan... Természetesen ezen zsidó tömeg (amely a menekültekkel együtt közel 350 000 főt tett ki - S. Madievski) feldühödött, és az új letelepedési körzetekbe forradalmi hangulatban érkezik meg." Ennek a represszív akciónak az eredményeképpen viszont a "letelepedési sáv" összeomlott. Végül a katonai hatóságok betiltották a zsidó ábécé használatát a sajtóban és a magánlevelezésben.

A leírtak fényében el lehet-e ítélni az oroszországi zsidókat azért, hogy a cári rendszer megdöntése megkönnyebbült sóhajt váltott ki belőlük? Ez az érzelem valóságos ujjongásba ment át, amikor az Ideiglenes Kormány 1917. március 21-én minden felekezeti és nemzeti korlátozást megszüntetett.

Ugyanakkor emlékeztetni kell arra a történelmi tényre, hogy az 1917. februári pétervári forradalmi eseményekben, amelyek a régi rendszer összeomlásához vezettek, a zsidóknak gyakorlatilag semmi részük nem volt. Az új kormányba egyetlen zsidó sem került be, a pétervári szovjet végrehajtó bizottságába is csak néhányan. Csak amikor Pétervárra és Moszkvába visszatértek az emigránsok és száműzöttek, akkor kezdett a zsidók reprezentációja gyorsan növekedni az oroszországi politikai elitben. Ekkorra O. V. Budnyickij történész számítása szerint elérte a 10 %-ot, vagyis a lakosságon belüli arányuk több mint kétszeresét. A jelenség magyarázata egyszerű: a zsidók voltak a birodalom legurbanizáltabb és leginkább írástudó etnikuma, és amikor eltűntek az akadályok, amelyek lehetetlenné tették részvételüket a politikai életben, a zsidók lefojtott szociális energiái látványosan felszínre törtek. Az igazsághoz tartozik, hogy a legismertebbé vált zsidók rendszerint magukat vagy érdekeiket az oroszországi társadalom egyik vagy másik osztályával vagy rétegével kötötték össze, nem kívánták a zsidóság sajátos nemzeti érdekeit képviselni.

Egyébként a politikai megítélés szempontjából nem volt lényeges, milyen volt a zsidók valóságos (kétségtelenül jelentős, bár nem döntő) részvétele a forradalomban. Mint O. V. Budnyickij megjegyzi, egyre inkább erősödött a hajlam, hogy 1917 politikai erőterében mindenekelőtt zsidókat lássanak; ez a hajlam egyaránt megmutatkozott a művelt társadalom egyes rétegeiben és az "egyszerű" nép számottevő rétegeiben egyaránt.

Ezt a megítélést az orosz társadalom kiterjesztette a bolsevik pártra is. Az októberi forradalom előestéjén a zsidók aránya 5%-nál kevesebbet tett ki a bolsevik pártban. De a Központi Bizottságban az (asszimilált) zsidók aránya elérte az egyharmad részt, köztük találni Lenin legközvetlenebb munkatársait: Trockijt, Zinovjevet, Kamenyevet, Szverdlovot.

A társadalom antiszemita érzületű rétegeit ez a tény, mondhatni, hipnotizálta, így önkényesen azonosították a bolsevik zsidókat az ország egész zsidó lakosságával, ezért a zsidókra hárították a felelősséget mindenért - a februári forradalomért is, meg az októberiért, a parasztok tetteiért, akik elvették a földesuraktól a földet, kirabolták és felégették az udvarházakat, az anarchistává vált katonák és matrózok kilengéseiért, akik tiszteket és junkereket gyilkoltak, a Cseka terrorjáért stb.

Az oroszországi zsidók közt persze hogy voltak olyan emberek is, akik eszmeileg és pszichológiai szempontból közel álltak a bolsevikokhoz. 1917 végére azonban ezek csak elenyésző kisebbséget tettek ki. A zsidó lakosság nagy tömegeiben nem támogatta Lenin és Trockij pártját (erről meggyőzően tanúskodnak az adatok arról, hogyan zajlottak le a választások az Alkotmányozó Gyűlésben a "letelepedési övezet" meg nem szállt részén). Valamennyi zsidó politikai párt, beleértve a szocialistákat is (csak a Poalé Cionról hallgattak) és az egész zsidó sajtó elítélte a hatalom megszerzését a bolsevikok által.

Az októberi napokban a barikád mindkét oldalán lehetett zsidókat látni. A petrográdi szovjet VRK (Katonai-Forradalmi Bizottsága) tagjaival és biztosaival, G. Csudnovszkijjal, M. Laseviccsel, Sz. Rosaljjal szemben ott voltak a Téli Palota védelmét vezetők közül P. Rutyenberg, a petrográdi városfő G. Srejder, az ezekben a napokban létrehozott Bizottság a Haza és a Forradalom Védelmére elnöke, A. Goc. A zsidók közül nemcsak bolsevik biztosok kerültek ki, hanem a "biztosi hatalom" ellen aktívan harcolók is, még 1918-ban is. Elegendő hivatkozni L. Kanegisszerre, aki megölte a petrográdi Cseka elnökét, Urickijt, és a Lenin elleni merényletet elkövető F. Kaplanra. Amikor válaszként ezekre az akciókra a bolsevikok meghirdették a "vörös terrort", a Cseka által kivégzett túszok első jegyzékében a 130 ember közt 12 zsidó név akadt.

Ahogy az ismert közgazdász és közíró D. B. Bruckusz megjegyezte, "a szovjet hatalom harca a magángazdaság ellen jelentős mértékben a zsidó lakosság elleni harcot is jelenti". Csak természetes, hogy a zsidóságnak a kereskedelmi és ipari tevékenységgel kapcsolatban álló körei éppúgy, mint a választójoggal rendelkező zsidó értelmiség együtt érzett a bolsevikok ellenségeivel, és ennek megfelelően cselekedett is. Így is volt, egészen odáig terjedően, hogy zsidók részt vettek a fehérek oldalán a fegyveres harcban. A polgárháború első jelentős hadjáratában - a Dontól a Kubanyig tartó "jéghadjáratban" L. G. Kornyilov vezetése alatt 1918 januárjában - zsidó önkéntesek is részt vettek.

Csakhogy a zsidóságnak ez a része hamarosan a nem kért és nem kívánatos szövetségesek furcsa helyzetében találta magát. Csúfolódtak rajtuk, megalázták őket, olykor saját fegyvertársaik gyilkolták meg őket. Ez végeredményben arra kényszerítette a "Dél-Oroszországi Fegyveres Erők" főparancsnokát, A. I. Gyenyikint, hogy a zsidó tiszteket tartalékba helyezze, a katonákat pedig külön tartalékos szakaszokban szigetelje el. A tömeges dezertálás az említett egységekből, valamint a szándékosan szigorú követelmények az újoncok besorolásánál végeredményben arra vezettek, hogy a fehér katonai csapatokban szinte nem maradtak zsidók.

Felvetődik a természetes kérdés: tudtak-e erről az "Oroszország és a zsidók" c. könyv szerzői? Igen, tudtak. D. O. Linszkij például beismerte: persze "a zsidóságot kizárták abból a hőstettből, hogy harcoljanak az orosz (vagyis fehér - S. M.) ügyért", csakhogy ... "a zsidóság köteles volt eltávolítani az eltávolítókat és kiharcolni magának a jogot, hogy vérét onthassa a hazáért..." Kit eltávolítani - magukat a fehéreket? No persze, papíron minden lehetséges.

Az antiszemitizmus eluralkodása a fehér hadsereg soraiban, a zsidógyűlölő kiadványok özöne tömeges zsidóellenes pogromokra vezetett, ezek áldozatai emberek százezrei lettek - akiket meggyilkoltak, megcsonkítottak, megerőszakoltak, kiraboltak. Ezeknek az embereknek rendszerint a legcsekélyebb közük sem volt a forradalmi mozgalomhoz, sőt egyáltalában távol álltak a politikától. Az oroszországi zsidóság számára az 1918-1921 közt átéltek nemzeti tragédiát jelentettek, amelyet csak a Holocaust múlt felül.

De ki viseli a felelősséget ezért a tragédiáért - vajon csak maguk a pogromlovagok, vagy a fehér mozgalom vezetése is? Linszkij saját szavai szerint erőt gyűjtve beismeri: "Az ideológiai előítélet, miszerint a zsidóság természeténél fogva együtt érez a forradalommal, amelyet a főparancsnokság is osztott, sok vonatkozásban bűnös abban, hogy súlyos vád érhette a hadsereget. A csőcselék ösztönösen megérezte, hogy a harc során kimutatott pogrom-hajlama bizonyos mértékben rokon a hatalom világnézetével is; ez szárnyakat adott neki, mert előre látta, hogy nem fogják megbüntetni."

De még ebben a precedens nélküli tragikus helyzetben is akadtak zsidók, akik minimális, lényegében véve szimbolikus érdekek mellett hajlandók voltak továbbra is támogatni a fehéreket. Így 1919 őszén az Ideiglenes Kormány egykori franciaországi nagykövete, V. A. Maklakov üzenetet hozott Gyenyikinnek zsidó emigráns köröktől. Ezek azt kérték, adjon ki ünnepélyes nyilatkozatot, amely elítéli a pogromokat, és legalább egy zsidót vonjanak be a kormányba. (Megtette ezt az Ukrán Központi Rada-Tanács és a Direktórium, ez azonban, mint tudjuk, nem vetett véget a pogromoknak.) De a fehér parancsnokság még az ilyen kozmetikázást is fölöslegesnek tartotta.

A bolsevizmus zsidó ellenfeleinek és a fehér mozgalom messzebbre látó képviselőinek a törekvése az együttműködésre semmivé vált a fehérek köreiben uralkodó leküzdhetetlen zsidógyűlölet miatt. Íme még egy jellegzetes példa. 1919 őszén Gyenyikin legnagyobb sikereinek időszakában, vezérkara elhatározta, hogy tekintélyes küldöttséget meneszt az Egyesült Államokba, hogy propagálja a fehér mozgalom céljait, és hasson ellene a baloldaliak velük szembeni ellenséges agitációjának. Linszkij visszaemlékezései szerint "egy ismert politikus - közéleti férfiú és jeles orosz tudós" (valószínűleg V. I. Vernadszkij - S. M.) azt javasolta, vegyenek be a küldöttségbe egy zsidót, aki születése pillanatától kezdve szoros kapcsolatban volt a fehér mozgalommal. Ezt a jelölést azonban elutasították. Elvetették egy olyan ember jelölését is, akinek csupán az ősei voltak zsidók, és aki a forradalom idejéig orosznak számított, és a titkos diplomáciai szolgálatban tevékenykedett. Linszkij értékelése szerint ez az eset "plasztikusan megmutatta, hogy a bolsevikellenes mozgalom szervei képtelenek maguk mellé állítani... a lakosság minden bolsevikellenes rétegét." "Lehetetlen leküzdeni a hadsereg zsidóellenes hangulatát egészében, és a vezetését különösen."

A hadsereg felbomlásának megakadályozására a fehérek parancsnoksága 1919 végén néhány intézkedést tett a pogromok megelőzésére. Ezek az intézkedések azonban elkéstek, a pogromok egyéb helyeken folytatódtak a büntető intézkedések bevetése után is. Később, a Krímben, P. V. Wrangel, aki Maklakov értékelése szerint A. I. Gyenyikinnél világosabban látta "az antiszemitizmus káros hatását az államra nézve", elhatározta, hogy az általa ellenőrzött területeken nem enged meg zsidópogromokat. Külügyminisztere, P. B. Sztruve szavai szerint csak nagynehezen birkózott meg a "szinte állati" gyűlölettel a zsidókkal szemben, amely áthatotta az egész tisztikart, és a papság és értelmiség nagyobb részét is, ezért számos kilengést nem tudott megakadályozni.

A fehér tábor néhány valóban liberális képviselője (P. N. Miljukov, V. D. Nabokov, F. I. Rogyicsev, V. L. Burcev) hiába intéztek felhívásokat, hogy vessék le "az antiszemitizmus béklyóit", amelyeket "a bolsevikok Oroszországban és a külföldön az ellenünk vívott harcban használnak fel", hiába figyelmeztettek: "amíg a bolsevikellenes táborban él a zsidófalás ingere és a pogrom iránti lelkesedés, nem győzzük le a bolsevikokat". A fehérek többségükben nem hallgattak szavukra sem a polgárháború idején, sem később, amikor már emigrációban voltak.

Meg kell állapítani, hogy zsidópogromokat gyakorlatilag minden fegyveres erő rendezett, amely részt vett a polgárháborúban - a fehérek, az ukrán és egyéb nacionalisták, mindenféle lehetséges atamánok. Hiszen az emberanyag, amelyből a katonaság kikerült, sok szempontból azonos rétegből verbuválódott (többek között át volt itatva antiszemitizmussal). Ezért a vörös zászló alatt fellépő osztagok is beszennyezték magukat. Így 1918 januárjában és februárjában a régi orosz hadsereg felbomlóban lévő ezredei, amelyek a német csapatok nyomására visszavonultak, anarchikus állapotokba kerültek, de bejelentették, hogy elismerik a népbiztosok tanácsának a hatalmát, a csernyigovi kormányzóság északkeleti kerületeiben számos véres pogromot rendeztek (különösen kegyetleneket Gluhovban és Novgorod-Szeverszkijben). A bolsevikok ezeket a pogromokat ellenfeleik számlájára írták, de levonták a történtekből a következtetéseket. 1918. július 27-én a népbiztosok tanácsa a lakossághoz és a helyi hatóságokhoz intézett felhívásban előírta, hogy "hozzanak határozott intézkedéseket a politikai antiszemitizmus gyökerestől való kiirtására". A dokumentum utolsó mondatát Lenin saját kezűleg írta rá. Ez úgy szólt: "A pogromlovagokat és a pogromok mellett agitáló vezetőket előírás szerint törvényen kívül kell helyezni." Az internacionalizmuson túl, amely akkor a bolsevikok ideológiáját és politikáját jellemezte, állásfoglalásukban megnyilvánult az az indokolt meggyőződés, hogy a zsidó pogromtól a hatóság elleni pogromig csak egy lépés kell, hiszen a hatóságot sokan ugyanúgy gyűlölték, mint a zsidókat.

Ennek ellenére a vörös parancsnokság a továbbiakban sem tudta ellenőrizni saját csapatainak, különösen nem a kozákoknak a fellépését. Így, 1920 nyarán nyugat-ukrán földeken át megtámadva Lengyelországot, Bugyonnij csapatai teljesen kifosztották a zsidókat (ahogy egyébként a többi lakost is, csak ez utóbbiaknál nem kiáltották, hogy "zsidók"). Ősszel pedig, amikor a lengyelek nyomására visszavonultak, az Első Lovashadsereg 4. és 6. hadosztálya, a lövészhadosztály 44. ezrede a zsidó pogromok történetének új oldalait írták meg, amikor Zsitomir körzetében a kisvárosok és városok lakosait kifosztották vagy megölték.

Csakhogy amilyen mértékben megerősödött a bolsevikok hatalma, akik kezdettől arra törekedtek, hogy totális ellenőrzésük alatt tartsanak minden társadalmi megmozdulást, az önkényes, nem felülről előírt, így a pogrom-cselekedetek lehetősége is megszűnt. Ezért egyszerűsödött le az alternatíva számára így: vagy a bolsevikok vagy a pogromok vagy a szovjethatalom vagy a monarchia visszaállítása, amely pedig a feketeszázasokra támaszkodott. A liberális-demokratikus alternatívát a zsidók tömege nem tekintette reálisnak, hiszen az konkrét helyi és időbeli körülmények között nyilván nem is volt az.

Nem csodálkozhatunk tehát, hogy bár a szovjethatalom a zsidó lakosság többségének gazdasági létfeltételeit rekvirálta, a zsidók ezt a hatalmat mégis a kisebbik rossznak tartották a fehérek lehetséges győzelméhez képest. Még vagyonos emberektől is azt lehetett hallani: "jobbak a bolsevikok, akik ugyan megvernek minket, de legalább a nem zsidó "burzsujokkal" együtt, míg a fehérek külön nemzeti csoportba sorolnak minket, amelyet meg kell semmisíteni".

El lehet-e ítélni az oroszországi zsidókat, hogy "többségük nem volt képes másként látni az orosz történelmet, mint a "zsidó pogromok" szemszögéből"? (Ezt a szemrehányást P. B. Sztruve tette.) Azért, mert V. Sz. Mandel és I. O. Levin szavaival szólva "a fehérek ruháinak sötét foltjaitól nem voltak képesek meglátni a fehér mozgalom tiszta lelkét", és nem voltak képesek megérteni, hogy "a pogromok csak az egyik végzetes mellékes eleme" volt a fehér mozgalomnak?

A leírt hasadási folyamat következtében még a vallásos zsidók és a cionisták egy része is - akik ideológiai szempontból idegenkedtek a bolsevikoktól -, belépett a Vörös Hadsereg soraiba, hogy megvédjék önmagukat és családjukat. Trockij mint a forradalmi katonai tanács elnöke és hadügyi népbiztos nyilván elgondolkodott ezen, mert azt követelte, hogy korlátozzák a zsidók belépését a hadseregbe, mert "helytelen indítékokból" választották ezt a lépést. Más bolsevik vezetők azonban kevésbé voltak finnyásak. Kalinyin például, amikor felhívta a zsidó fiatalságot, hogy lépjen be a Vörös Hadseregbe, éppenséggel önvédelmi ösztönükre apellált: "a zsidó kispolgárságnak tudnia kell, hogy csak a szovjet hatalom menti meg a pogromoktól".

* * *

Az Oroszország és a zsidók szerzői a maguk módján féltették Oroszország (a "nagy", az "egységes és oszthatatlan" Oroszország) sorsát, (sajnálták a nemzetiségi határvidékek elszakadását), de féltették az oroszországi zsidóság sorsát is. A zsidóság különböző rétegeinek pszichológiájában és magatartásában, az egyszerű oroszországi lakos, a vörösök és fehérek lélekalkatában sok mindent jól láttak, és helyesen magyaráztak. Gondosan figyelmeztettek előre: a bolsevikok csak addig lesznek a zsidók mellett, amíg ez számukra előnyös lesz. Csakhogy az oroszországi zsidók címére intézett szemrehányásaik nem voltak reálisak, még kevésbé mértékadóak a magatartásukra nézve nekik felkínált receptjeik. A zsidó tömegnek akkortájt gyakorlatilag nem maradt más választási lehetősége, mint a bolsevizmus. Éppen azok a társadalmi erők nem hagytak nekik a valós választási lehetőséget, amelyek a hagyományos zsidógyűlöletet a "judeo-bolsevizmus" koncepciójával erősítették meg, és ugyanennek a Bikermannak a szavai szerint verték a zsidókat, "válogatás nélkül, nem különböztetve meg az igazat a bűnöstől".