Bereczki András

It is a common feature of Baltic peoples that although their standard literary language appeared quite late, on a world scale they distinguish themselves by their rich folk-poetry. The most significant linguistic effects upon the Finnish peoples came from the Germans and Slavs, and Christianity took root among them only after the Reformation. The two major Finnish peoples, the Finlanders and the Estonians both declared their independence in 1918. Finland has managed to preserve it all the while (in spite of the Finnish-Soviet war), while Estonia retrieved its liberty (following some detours) in 1991. Minor Finnish peoples have a certain degree of autonomy at best and their number of inhabitants is decreasing continually.

A balti finn (finnségi) nyelvek kifejezést az uráli nyelvcsalád finnugor nyelvei közül a finnre, karjalaira, vepszére, izsórra, továbbá az észtre, vótra és lívre használják. E nyelvek tehát közeli rokonságban állnak egymással, egy közös ősből, a közfinnből származnak, de a földrajzi távolság miatt különböző módon fejlődtek, melyet történelmi, kulturális és politikai okok még tovább mélyítettek. Így e népeknek különböző identitástudata alakult ki.

A balti finn népek valamikor óriási területet népesítettek be: északon a Botteni-öböl környékétől a Fehér-tengerbe torkolló Északi-Dvináig, délen pedig Moszkvától egészen a Nyugati-Dvina torkolatánál lévő Rigáig és a Kurland félszigetig. Az általuk lakott terület nagysága az utóbbi évezredek során jelentősen leszűkült. A finnségi népek a lakosság számát tekintve sohasem voltak "nagy népek", nem alkottak hatalmas birodalmakat, bár nagy területen szétszórva éltek. Számos - gyakran egymástól igen különböző - nyelvjárást beszéltek. Idegen befolyás, majd uralom alá kerülve a 10-13. századtól kezdve saját történelmük alakítására egyre kevesebb lehetőségük nyílt annak ellenére, hogy térségük életében korábban meghatározó szerepet játszottak. A finnek és észtek kivételével e népek fokozatosan kisebbségbe kerültek szülőföldjükön.

A balti finn népek életében meghatározó szerepe volt a földművelésnek és az állattartásnak, s ezeket kiegészítette még a halászat, vadászat, tengerjárás, kereskedelem stb. Idegen uralom alá kerülve hosszú évszázadokon át az "elfelejtett" vidéki lakosságot alkották, amelyről a "művelt Európa" nem sokat tudott, a történetírók sem sok tintát pazaroltak rájuk. Mivel stratégiailag rendkívül fontos területeken éltek: birodalmak ütközőpontjain, a keleti és nyugati kultúra határán és a kelet-nyugati kereskedelmi utak térségében, földjüket újra és újra háborúk pusztították, a lakosságot járványok és erőszakos áttelepítések tizedelték. Közülük a történelem viharait nehezebben átvészelt csoportok beolvadóban vannak a többségi népekbe (orosz, lett, finn, észt) vagy egymásba, kulturális, nyelvi és etnikai identitásuk eltűnőben van. A finneken és észteken kívül más finnségi népek önálló irodalommal nem vagy csak alig rendelkeztek, anyanyelvük csak szóbeliség szintjén létezett. Ha irodalmi nyelvüket idővel meg is teremtették, általában csak néhány tucat könyvet jelentettek meg. Amivel azonban e népek világviszonylatban is kitűntek, az a hihetetlenül gazdag népköltészet, amely egészen a 19-20. századig fennmaradt.

A finn és észt kutatók többsége jelenleg azt vallja, hogy a balti finn népek ősei valamikor a Kr. e. IV-III. évezredben, az ún. fésűskerámia-kultúra idején kerültek a Finn-öböl északi és déli partjára, ahol a jégkorszak vége óta már élt valamilyen ismeretlen eredetű népesség, amelyet az újonnan érkezők magukba olvasztottak, vagy (és) maguk olvadtak beléjük. Olyan feltételezések is napvilágot láttak, hogy e népek ősei eredetileg is az említett területen éltek. Mindenesetre a régészek, a vércsoport- és génkutatók a települések folyamatosságát hangsúlyozzák a fésűs kerámia kultúra óta annak ellenére, hogy később is megtelepültek itt finnugor és indoeurópai népcsoportok, a népesség azonban már nem cserélődött ki teljesen. A korai közfinn nyelvi közösséget balti, majd később germán nyelvi hatás érte. A lapp nyelv Kr. e. 1000 körül vált ki a korai közfinnből, de a lapp nép kialakulása még tudományos vita tárgyát képezi. A közfinn nyelvi közösség népességének szétválása külön törzsekre, majd ezek külön néppé érése még sok megoldatlan vagy vitatott kérdést hordoz magában. Mindez - az írott források szerint is - a Kr. u. I. évezred folyamán ment végbe, s annak vége felé teljesedett ki. A finnségi népekről és lappokról beszámoló forrásokban (Tacitus, Jordanes, Cassiodorus, Halogalandi Ottár, ibn Fadlan, Brémai Ádám, al-Idrisi, Saxo Grammaticus, [Lett] Henrik, a Nyesztor krónika stb.) a népnevek nem egy esetben más népcsoportot takartak, mint amelyet a név alapján felfedezni vélhetnénk bennük, s ezekkel kapcsolatban is vannak még tisztázatlan kérdések.

A következő idegen nyelvi hatás a finnségi népek szomszédságában a szláv törzsek honfoglalásából adódott. Régi orosz krónikákban a 859-es évnél említik először a balti finn népeket, a csúd névvel illették őket, akik a Finn-öböl és a Ladoga-tó környékét népesítették be. Külön népneveket e krónikák a balti finn népekre csak a 11. századtól használnak. A novgorodi állam létrejöttében és fejlődésében - a krónikák tanúsága szerint - a környező területek finnségi (csúd) lakosságának is fontos szerep jutott. A kihalt merja (meri) nyelvet egyes kutatók az utóbbi időben már nem a volgai finnugor nyelvek közé, hanem a balti finn nyelvekhez sorolják, vagy a kettő közötti átmenetnek tekintik. Nyugati források az I. évezred vége felé többször is említik a gazdagságáról híres bjarmák földjét a Fehér-tenger környékén. A bjarmákban valószínűleg a karjalaiak és vepszék őseit sejthetjük.

A balti finn népek történelmének fénykora a 9-12. századra tehető, amikor a csökkenő normann (viking) aktivitást kihasználva a fontos kelet-nyugati kereskedelmi utak térségében megpróbálták átvenni az ellenőrzést. A jelentős fejlődés ellenére a hagyományos értelemben vett önálló államalkotásig egyik balti finn nép sem jutott el ebben a korszakban. A 11. század második felétől kezdve megnövekedett a keleti és nyugati egyház, valamint különböző államok érdeklődése e területek iránt. A 12-13. század folyamán állandósultak a keresztes hadjáratok, háborúk, erőszakos térítések. A finnek lakta területeket Svédországhoz csatolták, a vótok, izsórok, vepszék fokozatosan Novgorod adófizetőivé váltak. A 13. században írták nyírfakéregre azt a karjalai nyelvű, Novgorodban talált varázsigét, mely egyben az első balti finn írásos emlék. A karjalai területekért a svédek és oroszok hosszú háborúskodást folytattak. A két hatalom 1323-ban megkötött szerződése (pähkinäsaari béke) alapján a határ kettévágta a karjalaiak által lakott területeket, és fontos kultúrák közötti választóvonallá vált. 1323-tól 1809-ig Karjalában a határvonal a svéd és orosz erők katonai és diplomáciai egyensúlyán alapult. Az észtek és lívek lakta területeket hosszú, véres harcok után Dánia és a Német Lovagrend szerezte meg, majd egy évszázad elteltével e földek mind a lovagrend uralma alá kerültek, amelyet a gazdag északnémet Hanza-városok támogattak pénzzel. A későbbi Livónia (Ó-Livónia) állam elvileg a Német-római Császársághoz tartozott, gyakorlatilag azonban teljesen önállóan intézte ügyeit, a hatalmon a lovagrend, a püspökségek és a városok osztoztak. A földrajzi kapcsolat hiánya miatt a német lakosság sem árasztotta el e területeket.

Az idegen uralom alá került balti finn népek kezdetben gyakran lázadoztak elnyomóik ellen. Lassan terjedt a keresztény hit is. A vótoknál és izsóroknál - a korabeli források szerint - a 16. század közepén is erős volt még a pogányság. A finneknél és észteknél is csak a reformáció után vert mélyebb gyökereket a kereszténység, de még hosszú évszázadokra volt szükség, hogy a pogányság gyakorlata és emléke elhalványuljon. Folytatódott az oroszok betelepülése a karjalaiak, vepszék, vótok és izsórok területeire, mely az Orosz Birodalom nyugati végeinek biztosítását is szolgálta. Az orosz nyelv és kultúra a későbbiekben egyre nagyobb hatást gyakorolt e népekre, melyet a görögkeleti egyházhoz való tartozás is tovább mélyített. Az egykor jelentős lív nép beolvadása a lettekbe már a 13-14. században megkezdődött. A finnek lakóhelye tartományként, hercegségként, nagyhercegségként Svédországhoz tartozott, s ez a finn nyelvre és kultúrára is rányomta a bélyegét. A Német Lovagrend uralta Észtföld azonban hét évszázadon át a német kultúra befolyási övezetébe került. A német területekről érkező nemesek olyan tökéletesen építették ki a jobbágyrendszert az észt és lív területeken, hogy a 14. században Livóniát a földesurak mennyországának, a papok paradicsomának és a parasztok poklának nevezték. Svéd-Finnországban nem jött létre a jobbágyrendszer, a parasztok személyükben szabadok maradtak, önálló rendet alkottak. Az oroszországi karjalai, vepsze, vót és izsór lakosság feudális terhei általában nem különböztek az orosz lakosság kötelezettségeitől. A 16. század legelején az észtek létszáma még nagyjából megegyezett a finnekével (kb. 250 ezer fő). A Livóniáért folytatott hosszú háborúk azonban erősen megritkították a helyi lakosságot. A 17. században a protestáns Svéd Birodalom megszerezte magának a Finn-öböl térségét, s csak a vepszék és a karjalaiak egy része maradt továbbra is orosz fennhatóság alatt. Az ingermanlandi és a svédekhez került karjalai területekről az 1620-as évektől kezdve - a megnövekedett adózás és az evangélikus hit erőszakos terjesztése miatt - az ortodox lakosság fele (kb. 30-50 ezer ember) áttelepült a Ladoga-tó és az Onyega-tó közé és a szinte teljesen elnéptelenedett Tver Tartományba. Így jött létre a Moszkvától északnyugatra levő ún. Tveri Karjala, melynek az 1920-as években még több mint 150 ezer karjalai lakosa volt. (Ez a szám napjainkra hivatalosan kb. 20 ezerre csökkent.) A kivándoroltak helyére, a vótok és izsórok szomszédságába evangélikus finnek költöztek. Őket nevezik inkeri finneknek, számuk a 20. század elején még kb. 130-140 ezer volt, de sorsuk később rendkívül tragikusra fordult. Dél-Észtország és a lívek falvai a 17. század első évtizedeiben az ellenreformációt hirdető Lengyelországhoz tartoztak, mielőtt Svédország megkaparintotta volna őket. A balti német nemesség egészen a 19. század végéig megőrizhette kiváltságait, függetlenül attól, hogy melyik országhoz tartozott Az evangélikus lakosságú területek műveltségi színvonala fokozatosan emelkedett, s a 18-19. századra eltűnőben volt az analfabétizmus. Tartuban és Turkuban egyetemet is alapítottak (1632, 1640).

Újabb nagy változást hozott a balti finn népek életében a nagy északi háború (1700-1721), melynek során Nagy Péter ablakot vágott Európára, és ezzel az észtek, lívek, vótok, izsórok, inkeri finnek és a karjalaiak egy része az Orosz Birodalom alattvalója lett. Az 1703-ban alapított Szentpétervár városa számára a cár biztonsági övezetet alakított ki: Oroszországhoz csatolta Finn-Karjala nagy részét, a Karjalai-földszorost és a Ladoga-tó környékét. Ezeket a területeket (Régi-Finnország) Finnország csak 1812-ben kapta vissza. Az evangélikus lakosság szabadon gyakorolhatta vallását. Az új orosz fővárosba és környékére egyre több orosz települt be, de folytatódott az oroszok bevándorlása az Onyega-tó vidékeire is, így a már korábban kisebbségbe került vótok, izsórok, vepszék mellett lassanként a karjalaiak is ugyanerre a sorsra jutottak. A tisztán finn és a vegyes lakosságú települések határa évszázadokon keresztül a Karjalai-földszoros déli része volt, változás csak 1940-től következett be.

1809-ben Finnország autonóm nagyhercegségként Oroszország kebelébe került. Maga a cár lett az alkotmányos uralkodó (nagyherceg), aki egyébként a birodalom egyéb részein önkényuralkodóként tevékenykedett. Finnországnak volt saját kormánya, s fél évszázad múlva már saját pénze is. Estland, Livland és Kurland kormányzóságokban - ahol korábban szabadon adták-vették a jobbágyokat - a 19. század első felében a parasztok személyükben ugyan szabaddá váltak (1816, 1819), de a földbirtokok megvásárlására csak a század második felében kerülhetett sor.

A finnek és észtek számára a 19. század döntő jelentőségű a nemzetté válás szempontjából. Fejlődött a gazdaság, a kultúra, a műveltségi szint, erősödött az identitástudat, lassanként megalakultak az első politikai pártok, megteremtették az irodalmi nyelvet, a svéd, illetve a német nyelv használata egyre szűkült. A cári kormányzat az 1880-as évektől kezdve többször próbálkozott azzal, hogy egységesítse birodalmát, megszüntesse a balti németek és a Finn Nagyhercegség autonómiáját, de kül- és belpolitikai tényezők mindig megakadályozták, hogy maradandó sikereket érjen el. A múlt század általában fejlődést hozott a többi balti finn nép életében is. A vótok kivételével növekedett lélekszámuk, igaz, folytatódott a más népekbe történő beolvadás is. Az inkeri finnek ez alól kivételt képeztek, amiben segítségükre volt az anyaország közelsége és a protestáns és ortodox vallás közötti jelentős eltérés.

Az I. világháború rendkívül súlyosan érintette a már csak a Kurland félszigeten élő líveket, akiknek nagy részét evakuálták a front közeledtével. A finnek és észtek kihasználták a történelem kínálta lehetőséget, és kikiáltották függetlenségüket. Finnországban ezt véres polgárháború (1918) követte, mely a fehérek győzelmével ért véget. A fiatal észt állam sikeres függetlenségi háborút vívott az egykori cári birodalom határai visszaállításáért küzdő Vörös Hadsereg (melyben észt kommunisták is voltak), majd a balti német nemesség kiváltságainak fenntartásáért harcoló német csapatok ellen. Finn önkéntesek katonai segítséget nyújtottak mind az észteknek, mind pedig a határon túli karjalaiaknak, akik autonómiát követeltek, majd Finnországgal kívántak laza államszövetségre lépni. Mikorra a karjalaiak nemzeti fejlődése, identitástudata megérett arra, hogy önkormányzatot vagy önálló államot hozzanak létre, azt már a külső körülmények nem tették lehetővé, fegyveres felkeléseik kudarccal végződtek. Később a Szovjetunió nem tartotta be a karjalaiak autonómiájára tett ígéreteit. Az inkeri finnek harca az autonómiáért ugyancsak sikertelenül ért véget. A finn és az észt kormány a két világháború között - miközben egyre inkább szövetségesek nélkül maradt - megpróbálta semlegesíteni mind a kommunista, mind pedig a nemzeti szocialista veszélyt. Finnországban kommunista-ellenes törvényekkel és a Lapua-mozgalom betiltásával sikerült fenntartani a parlamentáris demokráciát. A sikertelen kommunista államcsínykísérlet meghiúsulását követően (1924) Észtországban a Németországra kacsingató nemzeti radikális erők hatalomátvételét csak úgy sikerült megakadályozni (1934), hogy a vezető elit egyik csoportja átmenetileg tekintélyelvű elnöki diktatúrát vezetett be, melyet saját pozícióinak megerősítésére is felhasznált.

Az 1920-1930-as évekre tehető a lív nép nemzeti ébredése, mely erőteljes észt, finn és részben magyar támogatásban részesült. Megkezdődött a fakultatív nyelvoktatás, kb. 20 könyv és egy folyóirat is megjelent ebben az időszakban.

A Szovjetunió megalakulása kezdetén jobbra fordult a balti finn népek sorsa is: nemzetiségi körzeteket, falvakat hoztak létre, megteremtették az izsór, a vepsze, a tveri karjalai, majd a 30-as évek végén az "összkarjalai" irodalmi nyelvet. Könyvek, tankönyvek, folyóiratok láttak napvilágot, bevezették az anyanyelv oktatását. A szovjet korszak elején az inkeri finnek is szabadon ápolhatták kultúrájukat. A vótok ekkor már olyan kevesen voltak, hogy sem anyanyelvi oktatásra, sem pedig az irodalmi nyelv megteremtésére nem került sor. A Karjalai ASzSzK-ban - politikai megfontolásokból - az orosz mellett a finn nyelvet használták az iskolákban, hogy alkalomadtán - egy esetleges finnországi rendszerváltásnál - kéznél legyenek a finnül jól tudó, megbízható pártkáderek.

Az 1930-as évek második fele aztán véget vetett a viszonylag liberális nemzetiségi politikának. A sztálini terror lesújtott a kisebbségek kultúrájára és értelmiségére, erőszakos asszimilációs politika kezdődött. Az inkeri finnek közül sokakat kivégeztek, több tízezer embert deportáltak szülőföldjéről, s közülük sokan börtöntáborokban pusztultak el. 1942-ben, a leningrádi blokád idején újabb 25-30 ezer inkeri finnt hurcoltak Szibériába. A II. világháború nagy pusztítást okozott a balti finn népek lakta területeken, sokan a harcoknak estek áldozatul, s még többen lakóhelyüket voltak kénytelenek elhagyni huzamosabb ideig vagy végleg. Sztálin 1940-ben a Szovjetunióhoz csatolta Észtországot. Megkezdődött - majd a német megszállást követően folytatódott - Észtország gyarmati sorba süllyesztése, az ország kifosztása. Lakói közül sok ezret kivégeztek, tízezreket Szibériába deportáltak, helyükbe oroszokat telepítettek, hogy így pótolják a keletkezett munkaerőhiányt, és hogy ezzel is biztosítsák a birodalom nyugati peremét. Az észt nemzetiségű lakosság aránya 97%-ról (1945) 1989-re kb. 60%-ra esett vissza. Észtország 1991-ben nyerte vissza függetlenségét, az utolsó idegen (orosz) csapatok 1994 augusztusában távoztak.

Finnország az ún. téli háborúban (1939-1940) nagy áldozatok árán megőrizte függetlenségét, de területi engedményekre kényszerült (Karjalai-földszoros, a Ladoga-tó nyugati partvidéke stb.). Az átengedett területekről a lakosság teljes egészében Finnországba menekült. Ennek a több mint 400 ezer embernek a befogadása és letelepítése óriási feladatot jelentett a befogadók számára. Az ún. folytatólagos háborúban 1941-1944 között Finnország ugyan visszaszerezte az elveszített területeket, sőt Kelet-Karjala jó részét is elfoglalta, de a háború végén erről le kellett mondania. Finnország a II. világháború után is képes volt megőrizni függetlenségét, s a világ legfejlettebb országai közé emelkedett. 1943-1944-ben több mint 60 000 inkeri finnt, s rajtuk kívül vótokat és izsórokat is evakuáltak Finnországba, akiket a finn-szovjet fegyverszünet megkötése után vissza kellett küldeni a Szovjetunióba, ahol az ígéretek ellenére nem települhettek haza (csak 1956 után), hanem szétszórták őket a birodalomban. Jelenleg az oroszországi finnek száma (akiknek többsége Ingermanlandból származik) meghaladhatja az 50 ezret, Észtországban is kb. 15 ezren élnek, az asszimiláció azonban - főleg a fiatalabb nemzedékek körében - igen erős.

A II. világháború, a szovjet nemzetiségi politika, a hagyományos életmód felbomlása, a falvak tömeges megszüntetése, az anyanyelvi oktatás és irodalmi nyelv hiánya, az előrehaladott asszimiláció és a gyenge identitástudat erősen megkérdőjelezik az önálló állammal nem rendelkező balti finn népek jövőjét. Kétségtelen, hogy az 1980-as évek végétől kezdve a glasznoszty pozitív változásokat hozott: könyvek, folyóiratok jelentek meg, lépéseket tettek a karjalai és a vepsze irodalmi nyelv újbóli megalkotására, az anyanyelvi oktatás részleges bevezetésére és a felsőoktatás biztosítására is, karjalai és vepsze nyelvű televízió- és rádióműsorok indultak. A kulturális, sőt nemzeti alapon szerveződő társaságok, mozgalmak szabadon működhetnek, a helyi lakosság egyre nagyobb beleszólást követel saját létének alakításába. A vótok, lívek, izsórok sorsa valószínűleg már megpecsételődött. A fiatalok asszimilációja, az állandó nyelvi közeg hiánya s a nyelvet még beszélők csekély száma nemigen teszi lehetővé a nyelv és a kultúra fennmaradását, ha történnek is erre irányuló kísérletek. A karjalaiak, vepszék és az inkeri finnek kicsit jobb helyzetben vannak, azonban a moszkvai vezetés anyagi és politikai támogatása és a többségben lévő oroszok megértése nélkül nekik sincs sok reményük nyelvük, kultúrájuk és gazdag hagyományaik továbbörökítésére.

Az anyanyelvüket beszélők száma a balti finn népeknél

*Az utóbbi időben a - valószínűleg a karjalai és a vepsze nyelv keveredéséből származó - lűd nyelvet külön nyelvként szokták feltüntetni.

**Egyes kutatók szerint a valódi vót nyelv már kihalt, a néhány tucat idős ember az izsórnak egy vóttal keveredett nyelvjárását beszéli.

Válogatott irodalomjegyzék

Bán Aladár - Csekey István - Faragó József: Finnek. Észtek. A magyarok északi testvérnépei. Budapest 1928.

Inkeri. Historia, kansa, kulttuuri. Szerk.: Nevalainen, Pekka - Sihvo, Hannes. Pieksämäki 1991.

Itämerensuomalaiset. Heimokansojen historiaa ja kohtaloita. Szerk.: Jokipii, Mauno. Jyväskylä 1995.

Jaanits, L.- Laul, S.- Löugas, - V. Tönisson, E.: Eesti esiajalugu. Tallinn 1982.

Kirkinen, Heikki: Merjasta Mikkeliin - Kadonneen sukulaiskansan jäljillä. In: Inkerin teillä. Szerk.: Laaksonen, Pekka - Mettomäki, Sirkka-Liisa. Helsinki 1990. 242-265. p.

Kogla, M. - Tönurist, I. - Vaba, L. -Viikberg, I.: Vene Imperiumi rahvaste punane raamat. Tallinn 1993.

Rauch, Georg - Misiunas, Romuald J. - Taagepera, Rein: A balti államok története. Budapest 1994.

Raun, Toivo U.: Viron historia. Keuruu 1989.

Suomen väestön esihistorialliset juuret. Helsinki 1984.

Uibopuu, Valev: Meie ja meie höimud. Lund 1984.

Uralilaiset kansat. Szerk.: Laakso, Johanna. Juva 1992.

Uralilaiset kielet tänään. Szerk.: Salminen, Tapani. Snellman-Instituutti A-sarja 13/1993. Kuopio 1993.

Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk. Budapest 1937. és 1994.